Lassú léptekkel halad előre. Távolról nézve mintha imbolyogna, de őt ez kicsit se zavarja. Sőt, addig örül neki, mert legalább addig is tart az alkohol hatása és most neki erre van szüksége. Hiszen talán így nem gondol minden percben megsebzett szívére. Nem könnyű ez az öröklét, Jessie is inkább átokként éli meg, mintsem áldásként. Ő nem akart ilyen lenni, ő nem akart az emberektől függni. Nem akar vadállatmódjára élni a túlélés érdekében.
Újra ember akar lenni. Érezni akarja a nap melegét, az élet veszélyességét. Sebeket akar szerezni, érezni akarja milyen az, ha több időt kell várni egy seb összeforrására. Nem is egyszer fordult meg a fejében, hogy elmegy a vadászokhoz felhergelni őket. Hátha ők végeznek vele, ha már ő túl gyáva ahhoz, hogy kiálljon a napra. Pedig már sokszor megfordult a fejében. Minek is éljen, ha semmi értelme az egésznek? Egyetlen célja van, hogy megtalálja eltűnt mesterét és bosszút álljon. De lassan kezdi úgy érezni, hogy valaki más már megelőzte és feleslegesen kutatja már négyszáz éve. Pedig úgy megkínozná, szenvedjen csak úgy, ahogy ő szenvedett miatta annakidején. Érezze, hogy min ment keresztül egy buta szerelem miatt. Hiába telt már el megannyi század, még mindig könnyek gyűlnek a szemébe, ha eszébe jut az az éjszaka. Könnyek, pontosabban vérkönnyek. Ez az, amit a legjobban utál a sötétség mellett: hogy sírni se tud normálisan. Utálja, hogy minden a vérről szól, s még a szeméből is az folyik szomorú pillanataiban. Könnyeket akar, igazai könnyeket vízből és napot, melynek sugarai bársonyosan simogathatják hóka bőrét. Visszaakarja kapni ezeket. Bármit megadna a halandóságért. De mivel nem tud mit tenni, igyekszik beletörődni. Egyre unalmasabbak már számára a napok, semmi újdonságot nem tud mutatni neki a világ ami, érdekelné is. Egyedül talán tanítványa visz egy kis újdonságot az életébe. Ő a második, akit átváltoztatott, habár őszintén megvallva nem szándékosan. Csak rosszkor volt rossz helyen és ez lett a vége. Magától nem szívesen változtatja át az embereket. Nem akarja őket is ezzel az átokkal súlytani. Volt egy kivételes eset még úgy kétszáz éve, de annak megvolt a maga oka. Azóta se hallott a srác felől mióta meglépett mellőle. Ilyen borzalmas társaság lenne? Hiszen Prim is mindig olyan, mint egy hisztis tizenéves vele szembe és sokszor megkapja tőle, hogy mennyire is utálja őt. Bár mit vár? Ő is hasonló érzelmeket táplál teremtője felé. Bár be kell vallani, hogy azért a lány se százas, hisz még a szeretet barátját is a kórházba juttatta és azóta is már számtalan alkalom volt mikor majdnem megölte, s mind ezt nevetve mesélte el otthon. De hát csak benne lehet a hiba, ha már két tanítványa is ellenszenves vele. Bár nincs is értelme javulnia, hiszen mással úgy se nagyon elegyedik szóba, úgy is végezni akar, magával amint látja, hogy Rose a saját talpra állt.
Ezen agyal akkor is mikor a temetőhöz ér, s kifekszik egy ottani közeleső sírra. Békésen nézi a csillagos eget, egy-egy korty társaságában és figyelmen kívül hagyja az itt bóklászó embert is finom illata ellenére. Ugyan nem érti, mit keress itt, de az ő dolga. Érdekes mód, mintha őt figyelné, de még ez is hidegen hagyja. Csak akkor fordul felé, mikor megszólítja. –Nem? Ugyan miért nem? Kit zavar az éjnek közepén egy részeg fickó? Talán a sok halottat? Csak ismerkedni jöttem, hamarosan úgy is közéjük kerülök, addig meg nem árt barátokat szerezni. –horkant fel egy keserű mosollyal és csak újból meghúzza az üveget. – És egy kölyök mit mászkál egy ilyen veszélyes helyen éjnek évadján? – dobja vissza felé a kérdést, hisz kicsit érdekli is mi ette ide és miért nem hagyja békén, ha már ő se figyelt oda rá.

Közeleg. Egy bizonyos nap, aminek meg se kellett volna történnie. Hee halálának napja, s annak megemlékezése mindig egy újabb késdöfés a szívében. Ilyenkor ezerszer törik  darabokká, s kell egy hónap mire helyrejön. Bár igazán már talán sosem fog, túl mély ahhoz a seb.

Tudod mi a legnagyobb szívás az öröklétben? Hogy sosem láthatod már a napot, nem érezheted bőrödön kellemes melegségét. Hogy túl sok fájdalmat okozol magadnak azzal, ha valakit megkedvelsz, s az meghal. Hogy hiába iszol annyit, hogy azt már nézni is rossz, de nem részegedsz le. Vagyis hát egy ideig érzed a hatását, de hamar elszáll és utána csak kidobott pénz az ablakon. Még szerencse, hogy neki egy külön bárja van, és ez nem számít. Ritkán szokott oda bejárni. Ugyan az övé a hely, de sosem szerette a tömeget, meg azt a gépzajt, amit manapság zenének mernek csúfolni. Csak a megélhetés miatt kell. Ha probléma van, kerít rá embert, de ő ki nem teszi a lábát a biztonságos erdőszéli kis kuckójából. Jó az neki ott. Csak kivételes alkalmakkor hagyja el az erdőt, legfőképp, mikor elfogy a vér otthonról, s olyankor muszáj feltölteni a kamrát. Főleg így, hogy akarata ellenére is osztoznia kell a házán, már kerek egy éve. Gyűlöli a társaságot. Most mégis kimozdult, mert józanésszel már nem bírja tovább. Körbecsapolt minden ittast, hátha úgy tovább tart az alkohol hatása. Egy üveg whiskyt szorongatva indul meg a városnak egy idő után.

Csak dülöngél ott jobbra, s balra, tekintetében mély gyűlölet ül. Mind maga felé, mind mestere felé irányul ez a mély érzelem, mivel már képes lenne pusztítani. De nem, tartania kell magát! Ő nem olyan, mint a többi vámpír, ő nem bánt senkit, még élő emberből se szívesen iszik. Lassú léptekkel indul a városnak. Fogalma sincs, merre megy, csak megy előre, majd kilyukad valahol egyszer. Különösebb dolga úgysincs, a nap meg még egy jó darabig nem kel fel. Szinte nem is néz maga elé, hagyja, hogy az ösztönei vezessék. Az ösztönei viszont a városi temetőbe vezették meglepetésére. Nehogy már kitudja verni a fejéből egyetlen kedvesét, kit több mint négyszáz éve hagyott cserben, borzasztóan nagy étvágya miatt. Nem is nézi, merre megy, csak leül egy szimpatikus sírra, remélve, hogy nem vámpíré, mert most kedve sincs zargatni egy szerencsétlent. Egy idő után ki is terül rajta, s a csillagokat bámulva kortyolgatja az italát, minek tartalma végesen fogyóban van bánatára. Ha tudja, hogy ilyen messzire jön talán többet hoz.