Hiába teltek már el hetek, sőt, hónapok azóta, hogy megtudtuk, Sebastian meghalt, a mai napig emlékszem azokra az érzésekre, amik majdnem felemésztettek belülről. Igyekeztem dühvel és tagadással ezt elkerülni, mert tudtam, ha tényleg beletörődők abba a ténybe, hogy ő már nincs többé, akkor nekem befellegzett volna. Azonban nem tudtam túlságosan sokáig tartanom magam ehhez, mert a kegyetlen valóság könyörtelenül lerombolta az összes védelmi falamat, hogy aztán a szívemig érjen maró karmaival. A méreg hamar elmúlt, számomra pedig nem maradt semmi más, csak a kétségbeesés és reménytelenség. Újra úgy éreztem magam, mint azelőtt, hogy csatlakoztam volna Sebastian ügyéhez. Gyűlöltem az egész világot, mindenki képmutató és haszonleső volt, s hiába próbálták tetteiket a hősiesség, a gyengék védelme és egyéb maszlag mögé bújtatni, az igazság az volt, hogy mindenki csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Ilyen szempontból nem volt különbség árnyvadász, ember vagy alvilági között – mindenki ugyanez az elv alapján élt, én pedig mindennél jobban megvetettem ezt. Hiszen ez volt az, ami mindent elvett tőlem, ami megkeserítette az életemet…
Amikor azonban úgy éreztem, hogy teljesen összeroppanok mindennek súlya alatt, találkoztam ismét Sebastiannal. Újra célt adott nekem, végre ismét úgy éreztem, hogy élek, hogy van értelme az életemnek. Neki hála ismerhettem meg közelebbről Elowent is, és végeredményképp mi hárman jó barátok lettünk. Sebastian eltávozásával pedig mindkettőnk szívében hatalmas űr keletkezett. Csak mi ketten osztoztunk ennek fájdalmában, így ha akartunk volna se kérhettük volna mástól, hogy támaszként szolgáljon a számunkra. Nem, csak egymásra számíthattunk, és mi így is tettünk. Minden szempontból közelebb kerültünk egymáshoz, valódi érzések azonban részemről nem voltak a lány iránt, legalábbis nem olyan értelemben. Szükségem volt rá, Sebastian nélkül mindennél jobban, de szerelmet nem éreztem iránta. Nem éreztem szükségét annak, hogy ezt Elowen tudtára is adjam, biztos voltam abban, hogy ő is ugyanígy érzett, mint én, s habár először azt hittem, hogy csak egy-két alkalom lesz, amikor egymás társaságában keresünk majd vigaszt, de ahogy teltek a napok, mi csak nem hagytuk abba, míg nem teljesen megszokottá nem vált az, amit műveltünk.
Elowen nevében ugyan nem tudok beszélni, de én már épp kezdtem elfogadni azt, hogy Sebastian tényleg nincs többé, amikor kiderült, hogy ez nem igaz – hogy életben van. Tudom, örülnöm kellett volna annak, hogy a barátom visszatért, hogy ismét csatlakozhatok hozzá, és dolgozhatok a közös ügyünkön, bennem mégis keserédes érzések voltak. Olyan sok minden változott azóta, hogy elment, hogy féltem újra találkozni vele, féltem attól, hogy mit szólna ahhoz, ha megtudná, én és Elowen mit tettünk. Nem éreztem hibásnak magam miatta, mégis rettegtem a reakciójától, attól, hogy emiatt eldob magától, és nem engedi, hogy továbbra is egy csapatban játsszak vele. Ez még annál is fájdalmasabb lenne, mintha csak megölne.
A gondolatok és érzések csak úgy kavarogtak bennem, hogy szükségem volt valamire, ami leköti a figyelmem, kikapcsolja az agyam. Szerencsém volt, ugyanis pont beosztottak egy küldetésre Elowennel, ami határozottan jó figyelemterelésnek tűnt, már csak abban reménykedtem, hogy harcra is sor fog kerülni, mert az volt az, ami igazán ki tudta kapcsolni az agyam.
Elsőként a fegyvertár felé vettem az irányt, hiszen szükségem volt felszerelésre, s mivel Elowennel nem futottam össze sehol, sejtettem, hogy ő is ott várt rám. Belépve a helyiségbe a vörös hajzuhatagja volt az, amit elsőként megláttam. Akaratlanul is széles mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogy odalépve mellé én is elkezdtem a szeráfpengéket nézegetni.
- Látom valaki túlbuzgó – jegyeztem meg, arra utalva, hogy még engem is megelőzött azzal, hogy idejöjjön, és ha jól láttam, már el is kezdte összekészíteni a szükséges holmiját. – Ennyire lázba hozott annak a pár démonnak az elverésének a gondolata, vagy más miatt vagy ennyire izgatott? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel egy darabig az arcát nézve, de aztán inkább a kezemben tartott fegyverre pillantottam. Megpörgettem egyszer-kétszer, majd mivel úgy ítéltem, hogy ez jó lesz, magamhoz vettem azt, és kerestem még egy ugyanolyat, hiszen tartalékfegyverek mindig jól jöttek.
A megjegyzésem csipkelődés volt ugyan, de egyébként jó volt boldognak látni őt, vagy legalábbis boldogabbnak, mint amihez hozzászoktam. Igaz, az utóbbi időben már mindketten egészen jól összeszedtük magunkat, de eleinte nagyon keserves állapotban voltunk, és semmiképp nem szerettem volna, hogy bármelyikünk megint úgy érezze magát.