Csak mosolygom és hallgatom a nőt, illedelmesen kihagyva minden lehetséges megjegyzést arról, mennyire kétlem, hogy engem pont a saját világában nyűgözne le. Nem vagyok mai csirke, ami azt illeti, kifejezetten idős vagyok és ennek megfelelően olyan korokra is emlékszem a tündérek történelméből, amelyre ők maguk már csak a mondáikból tudnak. Ritkán látogatok át abba a világba, kiszámíthatatlannak tartok az idő múlását, ugyanakkor ha megteszem, akkor egyből az uralkodóig megyek. És a kedvemtől függ, hogy melyik udvaré az érintett, mert jelenleg mindkét Udvar elfogad engem mint nemes vendéget a sorai között és még mindig nagyon élvezem Svájc szerepét ebben a kis drámában. Sőt, ha nagyon akarom, nem sok dolog van, ami távol tudna tartani valamelyik vezető intim tájaitól. A maga módján mindig is az én gyengém volt az arisztokrácia, már amennyiben a szó tágabb értelmű és nem csak Angliára igaz változatát nézzük. Királyok, császárok, elnökök, hercegek és grófok, saját jogú királynő, királyné, legmagasabb rangú feleség és háremhölgy, meg még fél tucat olyan titulus birtokosa volt már velem, aminek ezen a nyelven nincs is megfelelő jelzője. A nemesekben, főleg régen volt valami éteti, a jól táplált, gondosan tanított réteg sokkal finomabb lelket rejtett, mint a durva parasztok kora és akkoriban a tekintetem meg sem akadt senkin, aki legalább nem a gazdag polgári réteget képviselte. A kor változásával a tehetséget helyeztem ugyan előtérbe, de attól még a régi szokásokat nehéz kiirtani. Főleg, ha tudod, hogy te lehetsz az első valamiben, valami újat is mutathatsz a sokat látott szemeknek és füleknek...
- Várjunk, emlékszem, a Taki´s-ban vagy pincérnő... Kae? - a nevében már nem vagyok biztos, de az arca, a felkötött szőke haja és az egyenruha megvan. Elhiszitek, hogy vannak emberek, akik teljesen másképp néznek ki felkötött hajjal, mint amikor le van nekik engedve? Valahogy az arcba lógó haj és a sejtelmesség megváltoztatja az arcformát, csak elképzeled a vonásokat és azok soha nem ugyanolyanok, mint az eredetiek. Még azt sem tudjuk visszaadni, amit már ezerszer láttunk. Ezért nem tudtam, ki ő... most már csak mosolygom, elfogadom a kezét és gyorsan felkapom az ocelot kölyköt, miközben követem őt a tóhoz. Romantikus piknik a fák alatt, a kellemes tavaszi időben a tó partján. Egész imádni való, ha nem zavarja meg egy fészkét védő hattyú. Nem, nem viccelek, velem esett már meg az utóbbi...
- Milyen gyakran jössz ide? - teszem fel a kérdést, ahogy felfedezem a minden igényt kielégítő vastag pokrócot, a poharakat, meg a jó ég tudja mit, amely előkerül a táskájából. Nem olyasvalaki csomagja, aki csak indulás előtt bedobta, ami a kezébe akadt. Ehhez gondos válogatás kell, arról nem is beszélve, hogy minden egyes kis ösvényt ismert a magabiztossága alapján, amivel ide vezetett. Egyre kíváncsibbá tesz a lány és nem tudok leállni a kérdésekkel. - Miért itt, amikor tündérföldére az átjáró közelebb lenne? - fúrja az oldalamat a kíváncsiság? Még szép. Addig vissza tudom tartani, amíg le nem ülünk, de utána bizony elhagyja jó pár kérdés a számat. És még messze nem is végeztem vele...

Ismerős a tündér, biztos vagyok benne, hogy már találkoztam vele korábban. Csak abban nem vagyok biztos, merre is esett meg ez az ominózus eset. Erős a tippem, hogy a földön, mert ez a tündérföldére tervezett ruha éppen elég furcsa a szememnek. Milyen érdekes a memóriám, mi? Pontosan tudom, ha láttam már egy arcot, mert automatikusan elképzelem, hogyan is nézne ki némi sminkkel és nincs két ugyanolyan festés, ahogy két teljesen egyező arc sem, vannak mindig árnyalatnyi különbségek. És a ruhához is azonosulok, neki pedig emberi stílust adtam korábban. Ezt pontosan vissza tudnom hívni a fejemben, de hogy honnan és mikorról, arról már fogalmam sincs. Ahhoz túl sok az arc, név és kinézet a fejemben, még felejtéssel együtt is. Én már jó ideje nem ígérem az életem kevésbé fontos szereplőinek, hogy soha nem felejtem el őket, mert ez nagy hazugság lenne. Ennyire senkinek nem lehet jó a memóriája. A legfontosabbak természetesen megvannak, őket soha nem is tudnám kitörölni a fejemből. A szerelem nem egy irányítható dolog...
Azért el kell ismernem, a látvány nem utolsó és teljesen tisztán megmutatja, mennyire együtt élnek a tündérek a természettel. Csak a kezét kell kinyújtania és éjjeli pillangók és lepkék tucatjai lepik el, még a ruhájánál is színpompásabb kavalkádot alkotva a karján. Irigylem kicsit. És mellé örülök, hogy nekem nem ez jár. Nem tudnám kezelni. Szeretem a természetet, de a masszívabb részét. Például az ocelotot, ami simán vacsorának nézhetné ezeket a kis állatokat és a legnagyobb visszatartó erő nálam a tudat, hogy a legtöbb lepke, ha nagyon színes, azzal azt jelzi, hogy igazán mérgező is. Így csak mosolygom és a macskát figyelem.
- Nem. A természetben ezek a fajok négy földrész dzsungeleinek a mélyén bukkannának csak fel, egyszerre látni őket, megvédeni az emberektől esélytelen lenne - ugyan fogalmam sincs pontosan minden lepkéről, de amelyeket felismerek, azok a mexikói sivatag, az Amazonas dzsungele, India erdei és Észak- Európa fenyőerdejében születtek eredetileg. Az ismeretlenek pedig nagy eséllyel Ausztrália egyik nemrég felfedezett részéről származnak. Az ember könnyedén tönkre tudja tenni a természetet, két kezem nem elég, hogy megszámoljam, hány olyan faj halálát néztem végig, amelyek nélküle még mindig élnének, de a keresztezési ötleteinek köszönhetőek arábia legszebb lovai, jó néhány kutya- és macskafajta, a haszonállatok tucatnyi variációja is. Látom, hogyan épül és rombolódik egyszerre minden miattuk...
- Szívesen elfogadom, ha élni fog az ajánlatod egy bemutatkozás után is. Tudom, hogy láttalak már valahol ebben a világban, de fogalmam sincs róla, hol és mi a neved - vallom be, mert nem erősségem kertelni. Meg tudnám játszani, hogy emlékszem rá, elkísérhetném és jól érezhetnénk magunkat pár órát, de már hiszem, hogy felül tudok emelkedni az ilyen kicsinyességen. Az élj a mának részt szívesen használom, de hiszek abban is, hogy az őszinteségemmel eredményesebb lehetek, mint azzal, ha hazudok, csalok és álságoskodom. Jó, nem dőlne össze a világ, ha éppen most nem szólnék, de mindent kicsiben kell kezdeni, nem? És a kedves családom mellett igazán nem sok lehetőségem van hosszú távon kitapasztalni az egész hátulütőit. Kizárt, hogy ki tudok maradni az egész perpatvarból odalenn a pokolban. Apám előnye: a józan eszem megvan két évezrede. Hátránya: nincs teljes semlegesség, vagyis nem lesz, amikor akcióba lendül odalenn...
A tündéré a döntés, hogy hajlandó-e megosztani velem a társaságát mára, de nekem sincs eszemben teljesen kimaradni a mókából. A káprázat, amelyet korábban a levegőbe juttattam eltakar a kameraképek elől engem és az ocelot kölyköt is, most pedig kiterjesztem. Nem lenne jó, ha holnap rájönnének, hogy még valaki belógott. Nekem viszont nem esik nehezemre megtéveszteni egy gépet, amelynek ismerem a működését és most már csak annyit láthat, ahogy egy kisebb ködöt elfúj a szél az objektív előtt. Meg pár tucat szentjános bogarat. Hangulat világítás, amelyet az ocelot kölyök kedvére kergethet...

Mit tesz az ember, ha hosszú napja volt? Iszik egyet, megpróbál lazítani és átöleli a kedvesét. Mit tesz a warlock? Nagyjából ugyanezt, csak éppen nekem nincs kedvesem, így marad a komfort állat, amit még mindig tartok. Nekem pedig ez éppen egy kakadu. Nem a legkedvesebb és meleg szívűbb lény, de hosszú életű. Jó pár évtizede szórakoztat, ami ebben a korban már igazán imádni való, és mivel Guiness rekordra hajtok vele, még vagy kilencven évig életben kell tartanom. És néha morbid vagyok, a hasonlóan hosszú életű kedvenceim miatt. Az utolsó teknősöm több mint százhúsz évig bírta, végül pedig a páncéljából készítettem emlékbe egy ékszerdobozt. Tudom, kicsit egyedi szórakozás, de nekem segít megemészteni a tényt, hogy minden elmúlik rajtam és az apámon kívül körülöttem. Egyszer még a világ is véget ér, de az a tudósok szerint évmilliók múlva lesz esedékes. Megérni azt talán már én sem akarom. Így is érzem a kor súlyát a vállamon, ahogy rakódnak rám a rétegek és temetik el mélyebbnél mélyebbre azt a boszorkány mestert, aki fiatalon voltam. Az akkori felelőtlen énem eltűnik ebben a rohanó világban, ha életben akarok maradni, ahogy a hódolat is, amelyet mindig megkaptam születésem jogán. Nem mintha bánnám, hála néhány írónak, a családom emléke halhatatlanná változott és nagyjából mindenki hallott róluk. Ez nekem bőven elég az időm nagy részében így, a világban élő vadászok pedig sokkal biztonságosabbnak tartanak, ha a koromból több mint 800 évet elhallgatok előttük. Tekintve, hogy egy fiatal lány bőrében rekedtem, ez nem is olyan nehéz feladat igazából...
Hogy hova akartam ezzel az egésszel kijutni? Igazság szerint a magyarázathoz, hogy miért van rajtam álcázó mágia és sétálok éppen az estére bezárt állatkert egyik legvédettebb kifutója felé. Lehet, hogy technikailag nem az enyém a ketrecében fel-alá járkáló pár hónapos ocelot, de hála az örökbe fogadási és támogató programnak, amivel próbálnak pénzt gyűjteni az itt élők javára, én bizony arany csillagos gondozója lettem. Igen, én, mert ezt a szenvedélyemet nem a cégemen keresztül csinálom, csak szórakozásból és eszem ágában sincs megvárni, amíg az adóhivatalnak kedve támad szaglászni egy kicsit körülötte. Helyette csak kikerülöm az akadályokat, egy ujjam végig húzva a zárakon megvárom, amíg feltárulnak és végül minden élő legnagyobb megrökönyödésére magamhoz veszem a macskát egy sétára. Tíz másodpercnyi hadakozás kell összesen, hogy elfogadjon, utána feltekeredik a karomon és onnan figyeli a világot. Fogadjunk, hogy túl gyakran később sem fogják kihozni. Milyen szerencse, hogy rólam valahogy mindig tudták az állatok, mennyire nem kell félniük tőlem, hogy biztonságban lesznek velem...
A macska kezd felébredni és kíváncsiskodni, amint több mint ötven méterrel magam mögött hagyom a ketrecét és megváltoznak a szagok. Remek, szeretem a kíváncsi lelkeket, sokkal szórakoztatóbbak, mint a szundikáló szőrpamacsok. Talán a lplkékre figyelt fel, amelyek a közelben vannak...
Vagy nem. A hang alapján előbb kiszagolta az itt lévő nőt, mint én. Ügyes cica, ezért buksi simi jár. Amit meg is kap, miközben előlépek a kanyarba belógó növények mögül. Milyen kár, hogy ő nem tud dorombolni.
- Meg szép. Egy ilyen kellemes estén bűn lenne kihagyni a titkos felfedezéseket - válaszolok, miközben feltűnik előttem a tündér. Ezt az egy fajt nem nehéz megismerni, van egy érdekel fülformájuk. És általában békések. Engem meg technikailag éppen szeret mindkét udvar, szóval aggodalomra nincs okom. - Én a macskáknál kezdtem, és te? - teszem fel a kérdést, miközben az ocelot kölyök elkezd a ruhámon felmászni, hogy a vállamon telepedjen le a nyakamhoz bújva és onnan figyelje a történteket. Aranyos...