- Vigyázz, hogy mi hagyja el ajkaidat kedves, hiszen általában mikor valaki azt mondja, hogy tökéletesen meg van elégedve a jelenlegi helyzetével, akkor szokott igazán alázuhanni, s minden pokol elszabadulni. - A legrosszabb dolgok mindig akkor jönnek,a mikor nem számít rájuk senki. A sötétből támadnak, váratlanul és kegyetlenül. Csak úgy, mint ahogy a szárnyaitól is megfosztották. Olyan meztelenek érezte magát nélkülük, ahogy egyre közelebb volt hozzám a föld felszíne úgy fokozódott a fájdalmam és érezte magát egyre gyengébbnek.
- Nem buknánk el, ha nem lenne közöttünk néhány lázadó. S megannyi angyalnak vágtam már le saját kezűleg a szárnyait így bátran mondhatom, hogy mindig vannak és lesznek a soraink között olyanok, akik többet szeretnétek valamivel az élettől, mint ami megadatott. - Néha már egyáltalán nem csoda, hogy egy-két angyalnak elege lesz a másikból, hiszen olyan fölénnyel beszélnek, úgy cselekednek, mintha minden léptük során a lábukat kellene csókolgatni. Hogy ők a tökéletesség megtestesítői és még csak észre sem veszik a saját hibáikat. Szomorú, de mindig a válla fölött kellett hátrafigyelnie, miközben egyre előrébb haladt most mégis, elbukott és itt van a földön, gyengén és elhagyatottan. Kétségbeesetten keresi a szövetségeseket, hogy újra erőre kaphasson.
- Még szép, hogy elboldogulok. Pontosan tudom, hogy mit kell tennem.. Szinte, mintha a kezdetek óta ide, erre az életre szántak volna. - Minden olyan természetesnek tűnt. A pusztítás mások szabad akaratának a totális ignorálása, hiszen mondhatja, hogy valamit nem akar, de ettől még nem biztos, hogy érdekelni is fogja. Hidegen hagyják az emberi érzelmek a szenvedésükben leli igazán örömét, mikor őket teszteli, hogy milyen végletek azok, ameddig hajlandó igazán elmenni.
- Lesz néhány álmatlan éjszakája, amikor úgy fog könyörögve visszakúszni hozzám, mint valami kiskutya. Egyáltalán nem aggódom. - Élmény lesz megtörni és darabokra szaggatni a lelkét, hogy az utolsó reményét is elveszítse, végül teljesen gyengén és erőtlenül hulljon a földre, s mikor újra talpra áll már többé nem ugyanazt fogja látni a tükörben, akit egész életében ismert. Csak árnyéka lesz önmagának, vagy talán még annál is kevesebb.
- Szükségem van valamire, amit Azazel ellopott tőlem, ehhez egyedül pedig kevés vagyok.. De, ha összefogunk már nagyobb esélyünk van a sikerre.. - Játékosan közeledik a férfi felé, szinte keleti magát, hogy bebiztosítsa magának, mint szövetségest. - Mi jár a fejedben kedves?

Kedveli a kitartó, tervekkel teli alakokat, minden oldalról. Legyen ember, démon vagy épp egy bukott angyal. Minél többen vannak, annál jobb, ugyebár. Ha odafent fogy a népesség, akkor az nekik idelent nem fáj, kedvtelve nézik, hogy a nagy Teremtő tökéletességei hogyan fertőződnek meg bűnnel és hogyan fordítanak hátat a Mennyeknek. Lehet, hogy ez valahol fáj nekik, sosem gondolt bele, milyen, mert hát... ő nem ilyen. Párszor hitték annak, de aztán csak sóhajtott ezen sértésre, és nekifutott még egyszer a kérdésnek. Sem finom vonásai, sem kellemes kisugárzása nem volt sosem, őt így álmodták meg és ennek tökéletesen eleget tesz. Vad és féktelen, még ha mégis úgy tűnik, hogy nyugodt és kellemes társaság, sosem tétlen, gondolatai messze járnak és sötétek. Most mégis, itt ül és figyeli az egykori éteri teremtményt, amely most hozzá folyamodik, beszél vele, amely már szentségében is olyan cselekedetnek számított volna, amelyre nem sok példa akadt a világtörténelemben. Sőt. Szerencsére nem akadt még ilyen szentéletűvel össze, ez nem az ő birodalmuk így tovább garázdálkodhat, aminek túlontúl képes örvendezni.
- Nem, de vannak sorsok, amik tökéletesek. Számomra legalábbis az volt, és most is. Sosem bántam, sose éreztem, hogy ez nem én vagyok. Mindig megmondtam, hogy odafent nincs semmi jó, most pedig eljött az idő, hogy te is kipróbáld, milyen igazán élni – még ha kicsit csendesebb is a világ, mint amilyen jó pár éve, vagy évszázada volt. Ha ezt egy kicsit bánja is, még mindig nem érzi idegennek és nem helyénvalónak. Ó igen, már nincsenek akkor harcok, de a világ akkor is mozog, érzi és tesz hozzá, amennyire csak bír. Persze, ez a város most más, ez az állatkert semmis. Ez itt csak most szórakozás. - Az angyalok között is vannak lázadók, amint látom. Vagy tévedek? - kíváncsiskodik, mégis milyen volt az a csapat, amikor otthagyta őket, persze nem önszántából. Az emberek azt hiszik, ők bonyolultak, pedig ha távolabb néznének annál, ami őket körülöleli, rájönnének, milyen aprók és jelentéktelenek is ők maguk. És akkor lázadoznak meg területeket foglalgatnak. Jó vicc mind, nem most kezd azonban ezen röhögni, már röhögött eleget.
- Pontosan. A színtiszta szabadság. Nem mondom azt, hogy vigyázz arra, hogy megrészegítsen, mert kicsit meg is fog, a fentiek után, de az biztos, hogy kellemes lesz. Elboldogulsz mindennel? - mintha csak tegnap hullott volna alá, úgy érdeklődik, mégis, kíváncsi, meddig jutott és merre. Mindenkinek megvan a maga szerepe és persze az is, hogy mi lesz majd a nagy egészben a feladata. A bábuk a helyükre kerülve foglalják el a területeiket szép lassan. Lábait lassan kinyújtva kényelmesedik el végleg, és körbetekint. Senki sem figyel a nő és a férfi eszmecseréjére, senki sem látja, mik ülnek közöttük. Vakok.
- Az ilyenek a legjobb falatok – nyalja meg ajkait, mintha már most érezné az ízt a szájában. - Hidd el, lesznek még ilyen találkozásaid. De végül, sikerült is megtörnöd, vagy csak megkísértetted? - vigyorodik el a gondolatra. A vadászok... sose kedvelte őket, bosszantó és valahol mégis unalmas népség. Nem egy nyakát szorongatta meg magát és törte ketté, vagy épp csak egy olyannak, aki annak adta el magát. Mégis, ha egy ilyen alkalomra adódik sor... kihasználja, már csak az élmény miatt is. A romlás, és annak szépsége.
- És miben kellene segítség neked? - vág a közepébe, annak, amit kerülgetnek már pár perce. Segítség neki? A háborúnak? Érdekes gondolat, nem tudja nem azt mondani, hogy érdektelen számára. Már csak azért is, mert kíváncsi, mire is gondolt a nőszemély. - A jelenben is mutathatsz pár apróságot, hogy lássam, mennyire nagy az a hála.

Mindenki akar valamit, vagy kerget valamiféle vágyakat. Egyesek sokkal többet akarnak, mint mások. Ő határozottan azok közé tartozott, akik mindent szerettek volna meghódítani maguknak. A világot akarta a lábai előtt heverve látni, küzdeni akart azért, hogy mindenben a legjobb lehessen és nem is fogadott volna el ám semmi mást. Nem adott alább. Az alábukása pedig nem fogja megakadályozni abban, hogy újra a csúcsra törjön és megmutassa a világnak, hogy ki is ő valójában.
- Lehetséges, hogy egyszerűbb lett volna, de nem mi választjuk meg a sorsunkat. Legalábbis nem minden esetben. Nem én kívántam a mennyekben születni úgymond, hogy aztán aláhullhassak. Sosem voltam igazán oda való. Olyan természettel, mint a sajátom igazából csak idő kérdése volt, hogy mikor bukok alá, mikor jönnek rá igazán, hogy koránt sem odavaló személy lennék. - A bukást egyszer elkerülte, de csak azért, mert hajlandó volt kockáztatni. S, akkor talán még helyesnek is vélte, hiszen Azazel elbukott helyette, mint szerelmük egyetlen bűnöse. Tudta, hogy saját bukása is elkerülhetetlen, de majd mikor már ő követi talán meglesz a maga birodalma a maga ereje.. Csak arra nem számított, hogy mindezt ellene akarja majd használni, miszerint árulását nem bocsájtotta meg. Mindent olyan könnyedén vesz a lelkére, hogy már szinte egy percre majdnem meg is sajnálta. De nem végzett még a férfival koránt sem.
- Határozottan kellemesebb, kevésbé feszengős része ez a világnak, amit eddig ismertem. Nincsenek unalmas és feszélyező szabályok, egyszerűen csak a saját természetünk az, ami utat mutathat nekünk, vagy akadályt gördíthet elénk. - Ezen akadályokat pedig olyan könnyedén el lehet tűntetni, mintha ott sem lettek volna igazán. Problémák, melyeket az emberek saját maguknak halmoznak fel talán azok a legkönnyebben elháríthatóak.
- Nem mondhatnám, hogy lenne kifejezetten kiszemeltem, habár volt már szerencsém egy prűd kis fiúcskába beleütköznöm. Árnyvadász a drága és olyannyira feszült és próbálja tartani magát, mintha nagy valaki lenne, de az igazság az, hogy ő is ugyanúgy megtörhető, mint bárki más. - Az ő esetében azonban különleges fegyverekhez kell folyamodnia egy teljesen más módot találni arra, hogy miképpen pusztíthatja el minden gátlását, döntheti romokba a saját akaratát és mondhatni felülírni a saját, személyes kis elgondolásával. Még talán kis pincsi kutyát is csinálhatna belőle, de jelen pillanatban az ereje az, amire sokkal jobban vágyakozik, mint egy árnyvadász fiú, megtört lelke.
- Biztos vagyok benne, hogy megannyi módja van annak a jelenben, s a jövőben is, hogy megmutassam mennyire hálás tudok lenni valakinek a segítségéért cserébe. Nem utolsó sorban pedig a jövőben még hasznosabb lehetek a számodra. - Tudja jól, hogy mikor mit kell tennie, mire kell odafigyelnie. Ebben már vészesen jó lett, szinte rémisztően belejött abba, hogyan játszadozzon mások idegeivel és derítse ki mindazt, amire neki szüksége lenne.

Előbb vagy utóbb, aki akarja, eléri úgy is, hogy nem kell különösebben tennie érte. Már szinte csalódott volt, hogy ennyit kellett várnia, ellenben hálás volt a csendért, hogy minden apró tervre volt ideje, hát átgondolhassa, tökéletesre csiszolhassa. Már csak a megfelelő idő, és alkalom áll előtte, amely azonban már koránt sem érkezik olyan könnyedén, mint holmi látogató vagy épp érdeket kereső lélek. Sosem volt a türelem mintaképe, ez tény, mégis, meglepően jól viseli ezt, saját magát és a helyzeteket. Talán megváltozott volna? Vagy csak megtanulta hosszú élete alatt a türelem művészetét? Mindkét eset igaz lehet, részben vagy épp egészben. Még az olyan örök dolgok, mint egy hosszú életű démonok is formálódnak az idők során, még ha nem épp olyan látható és gyors mértékben, mint a halandók vagy a világ maga. Régen bizonyára kevésbé akart volna időt találni a csendes ücsörgésre, a környék figyelmére, csak rombolás és káoszt hozott volna. És most, most nyugodt tekintettel figyeli a ketrecben pihenő lényeket, vagy épp azokat, akik ráérősen sétálnak az állatkert területén. Kicsit csalódott?
- Milyen kellemetlen. Látod, ha egyből odalent kezdesz, nem zuhansz olyan magasról és olyan gyorsan. Talán csak a mászás állna előtted, semmi több – egészen jól kezeli, legalábbis látszatra nem tűnik úgy arcán az, hogy mennyire kellemetlen emlék is az, ahogy a mennyei kalickából kilökték. Biztos nem kellemes, tépett már fel ő torkokat, vett már el életeket, azoknak azonban vége szakadt ott és akkor, ellenben azzal, hogy ő a földre pottyant, nem halt meg, csak egy olyan élet várt rá, amely hozzá sem hasonlítható az előzőhöz és ahol semmi sem a fény és a jóság ajándéka. Szerencsére, az ő lényege a bűn, az, hogy ő olyannyira jót tesz, amiért ilyen helyre száműznék, sosem fog megtörténni. Lényének minden egyes sejtje ez ellen küzd és ez ellen van kódolva.
- És túl érzékenyek azok a szemek. Itt mindent láthatsz, minden olyat, amely érdekes. Semmi cenzúra. Remélem, szerencsésnek érzed magad  – mintha csak azt mondaná, örüljön, hogy kilökték onnan. És valóban, ő örül annak, ha egyre kevesebb és kevesebb marad az égi bandából, vagy akik mégis odafent maradnak, nem a tökéletes jót képviselik, hanem ott van bennük legmélyebben a gyarlóság szikrája. Így, vagy úgy. Kellemes történet lenne, de nem hiszi, hogy a nő azért jött, hogy elmesélje, milyen is odafent is odafent az élet és persze a környezet. Még a végén rémálmai lennének.
- Ne aggódj, nem harapok – követi tekintetével, ahogy közelít felé és végül helyet foglal mellette. Az ilyen látvány persze nem utolsó, nem is sietteti, kényelmesen hátradőlve fordul végül kissé felé, hogy könnyedebb legyen a kontaktust tartani. Nem olyan gépies ő, mint aminek hiszik.
- Ez nem újdonság, de mégse a papok azok. Vannak nehéz esetek, de mindenkit meg lehet rontani, előbb vagy utóbb. Miért is ez a panaszod? Talán a kiszemelted is az?  - incselkedik, és a nő is, finom ujjai térdén pihennek meg, mint akik mér hosszú idők óta egymás kellemes társaságát élvezték volna. Nem tiltakozik, ő bizony nem az a fajta, akit a prűd kategóriában tartanak számon. Hagyja, hogy kiélvezhesse a pillanatot, ő pedig kósza tincseit csavarja ujja köré.
- Baj? Miféle? Azonban, egy ilyen csinos arcnak nehéz lenne nemet mondani, főképp, ha megtudnám, mi az, amivel meg akarná hálálni ezt. Bizonyára akadna időm a határidőnaplómban rá  – nem tagadja azt, hogy kíváncsi, hiszen miért is ne lenne az. Ha üzletről van szó, alkuról, még ő is, a harcok szerelmese is érdeklődően bámul rá. Veszíteni ugyan nem fog semmit.

Mindig is a hatalom az, amit titkon mindenki szüntelenül kutat és végtelen mértékben kíván megszerezni. Ő leginkább a saját hatalmára vágyott, de ha ezt a formáját csakis Azazel maga adhatta vissza neki, akkor kénytelen volt másfajta formáját kergetni a hatalomnak, valamit amivel újra szükségesnek és hatalmasnak érezheti önmagát, de közben nem hajol meg egyetlen férfi, vagy nő akarata előtt sem. Mindig is szeretet szabadon mozogni ezt pedig soha fel nem adta volna senki kedvéért sem. Inkább halt volna meg, mintsem valaki másnak az akaratába kapaszkodva segítse fel magát a földről.
- Hát annyira jól éreztem magam közöttük, hogy a kacajom közepette lepottyantam onnan. - Persze koránt sem kacaj volt az, amivel a földre érkezett, hiszen a fájdalom teljesen megbénította, mind fizikailag, mind lelkileg. Ahogy egyre közeledett a föld felszínéhez úgy érezte, hogy a világa darabokról, darabokra hullik szét. Már nem az ő kezében volt az irányítás ezt pedig talán mindennél jobban gyűlölte. El sem akarta fogadni mégis, akárhányszor az ég felé pillant egyfajta hálát érez, hogy nem kell többé egy feszengő, semmittevő társaságnak a részesének lennie. Azt tehet, amit akar nincs senki, aki kérdőre vonja tetteit.
- Lehet, hogy megannyi dolgot lehetne látni odafentről, de az igazán érdekes dolgokra való rálátást nem mindenki érhette el.. Magas lakbér. - Talán megvolt a maga oka annak, hogy letaszították, hiszen sosem volt az, aki teljes mértékben fejet hajtott volna a kegyetlen szabályok előtt, amit a tiltott szerelme is bizonyított. Azazel elveszítése azonban csak még inkább megszilárdított benne egy érzést, hogy talán nem is oda való, a mennyekbe, a felhők közé. Mégis a hatalomtól nem tudott úgy elsétálni. Attól meg kellett fosztani őt is, hogy igazán tisztán láthassa mi zajlik körülötte.
Óvatosan lépkedve követi, kecsességéből még mindig angyali mivolta tükröződik, amit talán sosem tud teljesen levetkőzni önmagáról bármennyire is próbálkozik. Helyet foglal mellette, de szinte csak egy centiméternyi távolság van közöttük a padon, pedig még bőven lenne hely, hogy mindketten terebélyesen elférhessenek. - Nem mondhatnám, hogy panaszkodhatnék ezen a téren, de néhány ember annyira prűd tud lenni.. - Aprócska mosoly kúszik arcára és kezével pedig játékosan a démon térdére helyezi kezét, s egy picit feljebb csúsztatja a combja közepéig, ha nem állítja meg, akkor is ott megáll, s tekintetét az férfiéba fúrja. - Hááát.. Talán lehetnénk játszópajtások, akik segítik egymást, ha ilyen-olyan baj van.. - Alsó ajkába harapva figyeli a férfit és annak minden egyes rezdülését. Utálja, ha szüksége van valaki másra, de ezt sem tervezi túlságosan egyoldalúnak, hiszen amiből még közösen profitálhatnak azt annyira talán nem kellene megvetni.

A ketrecbe zárt állatok lassan megérzik, mik is tévedtek közébük. Lassan eléri őket az az erő, amely csendben, láthatatlanul áramlik a démon, majd az érkező bukott lényéből; sötét energiák, amelyek a halandókat elérik, de talán meg is kerülik. No de az állatok.. Mindig is ismert dolog volt, hogy olyasmiket éreznek meg, amiket a halandók csak elképzelni tudnak. Természeti katasztrófák, veszély, őket fenyegető dolgok. És most szép lassan ide is beférkőzik. Ugyan nem kezd el egyik sem kitörni, a közelben lévő ketrecekben élénkebben kezdenek viselkedni, morognak, vagy csak épp fel-alá járkálva igyekeznek védekezni, védeni a zsebkendőnyi területüket, amit vaskos rácsok védenek. Nem tartana neki semeddig, hogy feltépjen egy rácsot és szabadjára engedje azt, ami mögötte rejlik, de se feltűnést, sem pedig harcot kívánjon, bár megvallja, szívesen elnézné, ahogy az emberek egy kifejlett falkányi oroszlán elől menekülnek, vagy épp próbálják túlélni, hogy a dühödt elefántok átvágva rohannak  a biztonság felé. Még el is mosolyodik kissé a gondolatra, és talán még jókor is érkezett a „vendége”, hogy ettől ténylegesen eltántorítsa, vagy épp lefoglalja a fölös perceit, energiát. Így maradnak az apró indulatok, semmi több.
- Nem is értem miért. Bizonyára roppant szórakoztató társaság lehet - gúnyolódik a fenti entitásokon, azokon a karót nyelt, szabályimádó szenteken, akik bizonyára minden rosszat képesek lennének kioltani a világból, csak épp nem kaptak rá parancsot, engedélyt. Azt nem szereti bennük, mert lényegében ameddig nincs útjukban, ő bizony nem is törődik velük, de az a fajta viselkedés, amit képviselnek, szánni méltó a szemében. Persze akadnak kivételek, mindig, és talán még maga a teremtő is így akarta, talán nem, noha neki nem szokása szabadidejében angyalokkal játszani, mindig öröm, ha minél több és több hull alá, vagy épp pusztul egy-egy pokolbéli keze által. Apró örömök az életben..
- És a fenti kilátás sem hiányzik? - nem mintha tudná, milyen. Ő lényéből adódóan sosem kerülhetett közel akár még a kapujához sem, és sose vágyott rá. Csak halandók, friss lelkek bensőjében láthatta a fantáziát, vagy épp olyan apróságokat, amik már-már emléknek minősülnek. Túl tiszta az a hely ahhoz, hogy ő valaha is megértse, és mivel az alvilág érdekeit képviseli, inkább oda toboroz.
- Kellemes? Ez? - simít saját arcára ujjaival, mintha csak a borostáját kívánná ellenőrizni. - Többször láttam már félelmet a tekintetekben az arc láttán. Mondjuk, legtöbb esetben okot is adtam rá, de nem tagadom, roppant szórakoztató tud lenni a csábítás – nincs mit tagadnia, a testi vágyak a démoni jellem sajátossága, élteti, gyakorolja, áldoz neki, és még őt is kellemes bizsergéssel tölti el. Nem olyan, mint mikor harcol, gyilkol, de egész megteszi pótlékként. - Remélem azóta, hogy kegyvesztett lettél, kipróbáltad magad is – kacsint rá, utalva arra, hogy talán nem most kezd el azt a szűzi életet, amit amúgy egy angyalnak illene élnie. Apró mozdulattal int a pad felé, ahonnan nemrégiben egy népes család tagjai álltak fel, és odalépve ül le, mint akinek semmi dolga az éleben.
- Amire annyira vágyok? Ó, tudod te azt – sötét vigyor ül ki ajkaira, és mintha a belőle áradó energia is erősebb lenne. Pedig nem, ez csak a látszat. - Világbékére, szerelemre, lelki üdvösségre, Atyánk szeretetére. Jaj bocsánat.. rossz a szöveg. Ám de.. miért is fontos ez most? A születésnapom már elmúlt, egyelőre pedig nincs semmi olyan katasztrófa, amit ünnepelhetnék. Kíváncsivá tettél azonban, miért is kívánsz kedvemben járni. Nem mintha.. nem válna ínyemre – leplezetlen méri végig, láthatóan nem törődve azzal, hogy annak ki szíve választottja, mennyire képzi bárki másik felét. Sosem érdekelte, ő nem épít olyan kapcsolatokat, amelyben mély érzelmek lapulnak, ő csak szórakozik.

Nem a legmegszokottabb találkahely mégis ilyen terepekre is hajlandó betenni a lábát, ha arról van szó, hogy valamit megszerezzen magának. Jelen esetben pedig valakit. Nem lehet olyan nehéz a sötét alvilági gonoszok között kiszemelni magának néhány hatalmasabb személyt, akit megkaparinthat magának. Fülét élesen hegyezi, amióta Azazel olyan kegyetlenül elbánt vele, mindig mindenhol feltűnik, ahol még csak nem is várnának rá. De pontosan ezért szeret a legváratlanabb zugokban előbukkanni. Talán ez is egyfajta közös kapocs lehetne közöttük, hiszen mennyi démon mondhatja el magáról, hogy állatkertben járt? Persze könnyű a gyerekeket a figyelmetlen szülők mellől felkapni aztán játszadozni velük. Néha még be is kebelezik az ártatlan lelküket, boldog és egyszerű emlékeiket. Habár mindig oda kell figyelni arra, hogy ne egy bántalmazás áldozatát lopja el valaki magával. Elég ramatyul járhatna.
- Valahogy sosem neveztem őket igazán a barátaimnak.. - Nem mondhatná, hogy különösebben jól érezte magát az angyalok között. Leginkább azért, mert azután, hogy fény derült a szerelmére, a viszonyára Azazel-el, már koránt sem nézték olyan jó szemmel a mennyekben való tevékenységét. Szinte folyamatosan próbálták kitaszítani, bár ő maga sem tudja, hogy mégis miért pont most jött el ez a pillanat. Talán, hogy Azazel kiszabadult és bosszút állhatott rajta? Ez lenne a tökéletes időzítés? Lehet benne igazság, de ez nem azt jelenti, hogy könnyedén feladja és szemet huny a hanyatlása felett.
- Abban biztos voltam, hogy egy olyan kellemes arccal, mint a sajátod egy pillanatig sem kell félned attól, hogy bármiben is hiányt szenvedhetnél. - Eléggé szemre való, talán még egy picit túlságosan is, amitől a nőkben olyan érzést kelthet, hogyha ő felfigyel rám, akkor biztosan különleges lehetek.. Pedig a szó, amit általában keresnének, hogy hamarosan halottak lesznek, mert semmi jó nem sülhet ki egy olyan veszélyes lényből, mint Malphas maga.
- Megannyi dolog lenne, amivel szívesen meglepnélek, de talán sorba haladhatnánk ezzel kapcsolatban.. Mégis mi az, amire annyira vágynál? - Mindig tudta, hogy kin, miképpen lehet fogást találni, de ő koránt sem volt olyan nyitott könyv a számára, mint szerette volna. Ez azonban a céljától egyáltalán nem tántorította el, sőt talán még inkább vezérelte, hogy megtalálja a válaszokat arra, amit keres. Hogy bebiztosíthassa magának Malphas-t és az erejét is.

Még mindig idefent. Noha kevesen jogosultak rá, hogy visszarángassák őt, és bármiféle utasítást súgjanak fülébe, azok sem jelentkeznek, mintha minden takarékon lenne és már nem is kellene várnia, csak lézengenie és úgy tenni, mintha ez a természetes közege lenne. Nem hazudik, rettentően unja magát, a semmittevést, azt, hogy hol egy bárba ül be, hol abba a lakásba, amelyet egy egyszerű néven bérel és a filmművészet véresebbnél véresebb darabjait bámulja. Ezek pillanatnyilag megmentik őt a semmitől, aztán minden elúszik. Parancsolhatna, ő igen, de manapság még a Pokolban is igencsak ingovány a talaj ahhoz, hogy bármi is szervezzenek. Mindenki gyanakszik, mindenki titkolózik és mégis retteg talán. Persze, csak a kisebbek, a többi meg.. elvan. Nem nézett a körmükre, de ami késik, az nem múlik. Egyszer az ő türelme és persze a semmittevős ideje és lejár, és ha valaki nem lép előre, ő talán meg is fogja tenni. Elvégre, nem egy mezei senki, van benne akkora gőg és egoizmus, hogy amíg a „főnök” nincs a színen, ő vegye át a gyeplőt és rendezkedjen kicsit. Kellene már valami izgalom, amivel nem csak ők, hanem azok a megátalkodott vadászlelkek is elfoglalttá válnak és lesz mivel betömi a kicsi, éhes szájukat. Ó, milyen jó is lenne! Egy erős csapat, elszánt romlott lelkek, egy jó időpont.. és minden tökéletes.
Még a vén démonok is dédelgetnek hozzájuk passzoló álomképeket, amelyek előre segítik a hosszas élet holtpontjain. Mert miért ne? Lehet nem látszik rajta, és nem is mutatja, de vannak olyan dolgai, pillanatai, amelyek egész emberiek, pedig sosem volt az, ő egyike azoknak, akiket úgy teremtettek, hogy sosem ismerték azt, amit megrontanak. Nem mintha keseregne, vagy épp arra készülne, mostanság a világ szürkeségén és egyhangúságán bosszankodik, de hogy keseregne.. Rég nem sikerült már.
Meglepő jelenés lehet az, ahogy az állatkertben sétál egyedül, sötét öltözékében és fapofával, mintha semmi sem érdekelné. És mégis. A vadállatok, főképp a ragadozók persze mindig is lenyűgözték, az ókor oroszlánjai, akik a szerencsétlenek kergették az arénában és levadászva falatoztak húsaikból. A dögevők, akik az elhullottak maradékán marakodtak, vagy az apróságok, akiket senki nem vett komolyan és mégis hatalmas károkat okoznak. És most.. Se aréna, se áldozat. Vastag rácsok, kerítés áll közte és köztük, ki vannak állítva, mint holmi tárgyak és meg lehet őket nézni, amint alszanak, vizelnek vagy épp csontot rágcsálnak. Ez egy olyan dolog, amely újra és újra ledöbbenti, egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire képesek lesüllyedni. Felsóhajtva áll meg a főemlősöknél, figyeli a produkciót, amit talán egy két falatért tesznek, vagy akár maguk szórakoztatására. Mégse ez húz ajkaira mosolyt.
- Én sosem másztam le a fáról, kedves. De ezt akár én is kérdezhetném tőled. Nem hiányoznak a kis tollas barátaid? - fordul a nő felé, aki persze már rég nem gazdagítja őket, nem épp kellemes érzet elsőre eltűrni egy bukott angyalt maga mellett. A tudat mégis szórakoztató, sosem ugrott egynek sem no de persze nem is lehet léptem nyomon beléjük ütközni. Meglepi az, hogy itt találja, hogy pont hozzá jött és úgy érzi, nem véletlen. Biztos nem azt hozta ide, hogy a lajhár mama kicsinek adott életet, és persze az emberek szeretete. Vagy mégis? Egyelőre azonban csak szórakoznak.
- Ez feltüzelni? Ennyire ne nézz állatnak, még ha sokszor annak is tűntem. Vagy ti odafent ilyenekre is izgultatok, az más. De nem kell aggódnod a szexuális életem miatt – lépdel közelebb, kényelmes távolságra, csevegő hangnemmel.
- Megleptél, és erre kevesek képesek. Mivel akarsz még meglepni? - dől a korlátnak, nem foglalkozik azzal, hogy egy csoportnyi turista idegesen cisszeg, mert eltakarja a kilátást. Még rájuk sem tekint, így hamar odébbállnak. Körbeöleli őket a város közepén megbúvó mesterséges természet hangjai és a gyerekzsivaj.

Soha nem lehet elég szövetségesünk. Egy ismeretlen világba zuhant bele, akarata ellenére. Mindig is a mennyek volt az otthona. Ő volt az, aki szüntelenül levágta az angyalok szárnyait, azokét kik hibát, hibára halmoztak szüntelenül. Most mégis ő is áldozata lett. S, habár eltelt már egy kevés idő, hatalma koránt sem tündökölt régi fényében. Ez azonban egy percre sem tartotta vissza, szüntelenül próbálkozott és igyekezett, hogy minél hatalmasabb lehessen. Hogy majd régi fényében tündökölhessen és megmutathassa mindenkinek, aki lenéző pillantásokkal méregette. Aki azt gondolta, hogy majd eltaposhatja csak azért, mert aláhullott és gyenge volt. De ez nem ő volt. Ő emelt fővel küzdött és talpra állt, azóta pedig senkinek nem engedte, hogy akár csak megpróbálja eltiporni.
Volt valami New York legfélreesőbb kerületében, ami mindig vonzotta magához. Nem volt olyan nyüzsgés, mint a város szívében mégis valahogy kellemesnek találta. Ha akart áldozatot is talált magának, de a mai napon, nem áldozatokat keresett. Szövetségest kutatott. Valakit, akinek a kegyébe férkőzhet és kihasználhatja. Bár, az utóbbit talán nem köti az illető órára, de egyetlen szövetség sem mutatott számára eddig túl egyszerű formalitásokon. Ő, tud valamit, vagy megszerez, amire a másik talán képtelen. Hiszen a bájos arcával, angyali mivoltával olyan könnyedén ver át másokat, deríti ki az igazat, amelyet legszívesebben a föld mélyére ásnának el és soha többé felszínre nem hoznának.
- Talán hiányoztak az igaz fajtársaid, Malphas? - Tekintete a csimpánzokra téved, majd egyenesen a férfira. Szüksége van annak hatalmára, támogatására, hogy úgymond az életét megóvhassa, de a túlzott kedvesség, a tenyérbe mászó stílus nem éppenséggel árulkodó jel lenne arról, hogy talán nagyobb a baj, mint elsőre látszik? - Vagy talán csak ezen párzási forma az, ami úgy igazán feltüzeli a kedvedet? - Vékony jégen táncol, de mindig is szeretett veszélyesen élni. Beleütni az orrát, amibe nem kellett volna. Talán pontosan ez vezetett a bukásához, ugyanakkor most érzi igazán, hogy végre kezd kiteljesedni és önmaga lenni. Egyedül a szárnyai azok, amelyek rettentő módon hiányoznak.