- Ez egy remek elképzelés, de sok-sok emberrel ismertetik a múlt hibáit, de mégis újra meg újra elkövetik azokat. Változtatni kellene valamin, hogy mindez hatásos legyen, hiszen senki nem szeret a múltban ragadni. Meg aztán talán a legnagyobb probléma az emberiséggel, hogy képtelen hosszú távon gondolkozni. - Egy aprócska szünetet tartottam, mielőtt folytattam. - Amint egy kis hatalom csúszik egy aprócska ember kezébe, aki már régóta vágyott rá, az képes a legnagyobb őrültségeket elkövetni, ami hamar véget vethet a hatalmának. Mégsem érdekli, hiszen nem tanul belőle. Olyanná válik, mint akiket mindig is gyűlölt. De a végére már olyan mélyen elvakítja a hatalomvágy, hogy ez sem számít. Így pedig sosem szabadul a mókuskerékből a világ. Mert, ha visszatekintene a múltra és tanulna belőle, akkor nem követné el ezeket a hibákat, de sokszor bekavarnak az érzelmek, amelyek minden egyes tényt elmosnak és még az emlékét is kitörlik halandó fejükből. - A múltat akkor lehet igazán megérteni, ha azt megtapasztalja valaki. Emlékeket és tapasztalatokat visz magával, amit sajátjának érezve felhasználhat önmaga vezérlése érdekében. - Ez pedig igazán dicséretre méltó. Nem sokan állnak hozzá így a világhoz. - Persze mennyivel jobb lenne, ha mindenki képes lenne emlékezni arra, hogy honnan küzdötte fel magát és nem azt nézni, hogy a jelenlegi helyzetében kikre tud lenézni. A népemnek habár én voltam a vezetője és megköveteltem a tiszteletet, de mindez nem lett volna lehetséges anélkül, hogy én magam is legalább annyira tiszteltem a népem minden egyes tagját, akik az udvaromban tartózkodtak. Hiszen kölcsönös tisztelet nélkül mindazt, amit felépítettünk egyáltalán nem működhetne. - Ha csak saját önön célból hoznám meg a döntéseimet, akkor a népünk már rég eltűnt volna és senki nem emlékezne arra, hogy valaha is léteztünk. Nem hozhatok meg úgy döntést, hogy ne gondolnám végig a hatásait minden egyes személyre, aki az udvaromban él. Nélkülük az én hatalmam sem érhetne annyit, amennyit jelen helyzetben ér. - A népem nélkül egyedül lennék a semmi közepén és hiába lennék megannyi titok ismerője még ez sem tehetne engem igazán hatalmassá, vagy esetlegesen boldoggá. Mondhatni én a népemért élek elsősorban. - Csak óvatosan kedvesem.. Nem minden, ami gyönyörű, ártatlan is egyben. - Óva intettem, hiszen az udvarunkban semmi sem az igazán, aminek látszik. Persze minden csodálatos, de a felszín alatt, legalább annyira veszélyes is. Közelebb lépve hozzá óvatosan végigsimítottam a karján, majd tekintetemmel az övét kerestem. - Esetleg következő állomásként megtekintenéd a saját rezidenciámat.. - Az utalás kiváltképp egyértelmű volt, mégis talán még nem törné le a mosolyt az ajkaimról, ha esetleges nem válasszal szembesülnék most.
− Nem teljesen értek egyet Úrnőm. A világnak ismernie kell honnan indult, hová fejlődött, azonban úgy gondoltam, hogy a múlt vívmányait és emlékeit egyenlő arányban kellene tanítani az eljövendő korok technológiáival. Az embereknek tanulniuk kellene felmenőik hibáiból, fejleszteni magukat, hogy egy jobb, rátermettebb és tudatosabb faj váljék belőlük. Hiszen Királynőm népe is szereti és tiszteli hagyományait, mégis biztos vagyok benne, hogy éppoly naprakészek a mai kor eszközeivel kapcsolatban – hoztam fel a saját érveimet a témával kapcsolatban. Természetesen, nem kellett mindent a mai generáció fejébe sulykolni, de egy kiindulóalapra mindenkinek szüksége volt. Elvégre, honnan is tudhatnák hogyan fejlesszenek jobbá egy számítógépet, ha annak alapjait és keletkezését nem ismerik? Egy mai tinédzsernek annyira egyértelmű, hogy apró kütyükkel a kezében mászkál, holott évtizedekkel ezelőtt ez még elképzelhetetlen volt. Sőt, abban a korban, amelyben én születtem a repülőgépek elsődlegesen nem személyszállításra voltak tervezve, hanem az akkori hazámat támadták és óvták vele. Egy most felnőtt gyereknek fogalma sem volt arról miként remegett meg a föld egy-egy bomba becsapódásakor, de én ott voltam, pontosan emlékszem minden egyes rezdülésre, arra, hogy porszemek kavarogtak a levegőben, arra miként potyogott ránk a vakolat. Miként magyarázhatná meg az ember az utódjának, hogy mi történt a múltban, ha ő maga se lett volna tisztában vele? De most nem az emberekről terveztem csevejt folytatni. Sokkal jobban érdekelt ez az ősi, ámde titokzatos nép, amellyel szövetséget terveztek kötni. − Megértem Királynőm. Számomra sem telik el úgy nap, hogy ne emlékeztetném magamat arra, hogy honnan jöttem, és pontosan hol is van a helyem a világban – egyetértően bólintottam. Tisztában voltam azzal, hogy mezei, klántalan vámpírként tengettem a mindennapjaimat, így nem volt akkora befolyásom, mint egy klánvezérnek, annak is a tudatában voltam, hogy nem rendelkeztem annyi tapasztalattal, mint például az első vámpírok egyike. Az erőviszonyokhoz megfelelően viselkedtem, és kevertem a lapjaimat. Talán ez volt az a tulajdonságom, amit igazán jól elsajátítottam közel egy évszázad alatt. Ismét csak bólintottam. Nem akartam túlzásba esni a szerénykedéssel, a végén még álszentnek tekintették volna a maximalista vonásaimat. Inkább csak kíváncsisággal a tekintetemben figyeltem, ahogy a királynő útjára bocsájtotta egyik őrét. − Nos, ez igazán becsülendő tulajdonság, és arra vall, hogy Felséged népe valóban nem olyan gyarló, mint az emberiség. Elképesztő, hogy létezik olyan nép a világon, amelynek a vezetője nem saját, önös érdekeit tartja szem előtt, hanem az övéit, a saját embereiét. – Ha én lettem volna az ő helyében, korántsem lettem volna ennyire népközpontú. A hatalom megvakítja az embereket, én pedig nem voltam náluk különb. Szerencse, hogy nekem senki nem adott ekkora erőt a kezembe. A lugasba érve megtorpantam. Szó szerint leesett az állam a gyönyörű látkép kapcsán. Kicsit irigyeltem is a tündéreket, hogy ilyen békés és meghitt otthont építettek maguknak, amíg a saját otthonomat a mai napig háborúk dúlják. − Ez… Valami csodálatos, Királynőm. Igazán megtisztelve érzem magam – Elsőre nem találtam a szavakat, sőt talán másodjára sem. Aztán odaléptem az egyik fához, finoman végigsimítottam a törzsén a tenyeremet. A kezemet még mindig a fa oldalán pihentetve, álmélkodva fordítottam körbe a fejemet. Tényleg nem tudtam megszólalni.
Tündérkirálynõ
ranggal rendelkezem
Desdemona
all the stories are true
Tárgy: Re: Cellák Csüt. Szept. 26 2019, 20:49
the queen & benjamin
nothing is ever really free
- Mennyivel másabb lenne a világ, ha az elavult tanítások helyett az újdonsült világ érdekességeit tárnák fel a tudásra szomjazó elmék előtt? Hiszen mennyivel jobban érdekelhetné őket, hogy miként működik az, amivel a kezük között motoszkálnak szüntelen, hogyan fejleszthetik azt esetlegesen, milyen határokat ugrottak át az elmúlt évtizedekben.. De nem.. A már szinte elavult dolgokat nyomják le kegyetlenül a fiatalok torkán és aztán végső soron őket is okolják azért is, mert nem rendelkeznek olyan méretű tudással, mint az elődjeik, az előző generáció. - Akármennyire is próbálnak kifogások mögé elbújni az igazság még mindig ugyanaz marad. Szinte szándékosan butítják el az ifjabb generációkat és ebben nagyon is benne van minden egyes nemző keze is. Már egyikük sem azért vállal gyereket, mert akarják, hanem mert elvárják tőlük, hogy egy bizonyos korban szüljenek, vagy éppenséggel egy férfi megfogásáért pottyantanak egy gyerkőcöt, akivel aztán senki nem törődik majd, hiszen csak egy ok, egy kifogás volt, nem szívből vágytak rá. Habár minél több kósza gyermek születik a világba, annyival többel gazdagodunk mi magunk is, hiszen legtöbbjüknek eltűnését még csak észre sem veszik. - Ez csak természetes. Tisztelnünk kell azt, hogy honnan jöttünk, hiszen ezeknek köszönhetően jutottunk el arra a pontra, ahol most vagyunk. S meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem panaszkodhatunk. - Voltak hullámvölgyeink, de az élet során mindenki megtapasztalja ezeket, ahogyan egy faj is a saját történelme során kénytelen megtapasztalni, hogy nem jöhet ki mindenből teljességgel győztesen. Néha kénytelen áldozatokat hozni azért, hogy a későbbiekben sokkalta jobb legyen minden. - Ezt pedig nagyon is becsülöm benned. - Ha nem érdekelte volna megkéshetett volna a szállítással, vagy kieshetett volna egy mondván, hogy az idő másképp telik, vagy valami más maszlaggal beitatott hazugságot is tálalhatna, de tiszteletre méltóan tartja magát, amelyet becsülök. - Akkor ezt megbeszéltük. - Azzal intek is az egyik mögöttünk lopakodó őrnek, hogy kezdje el megszervezni a kettőnk lakomájához szükséges előkészületeket. Persze sokkal inkább az udvarhölgyeim fognak ezzel foglalkozni, de egy kismadárnak mindig hírül kell vinnie az üzenetet. Közben pedig a liliom lugas irányába haladok együtt a vámpírfiúval. - Az már annyira régen történt, hogy nem is számít igazán. A trón a királyi családban marad szüntelen és megannyi nehéz döntést kell meghoznia egy uralkodónak nap, mint nap, de ez egy olyan felelősség, amit szívesen cipelek a vállaimon. Egy dolgot sosem tévesztek szem elől, hogy mindig a népem érdeke legyen a legfontosabb. Értük felelek ezért döntéseim is az ő érdekeiket képviselek, sosem csak a sajátom. - Önző módon megannyi alkalommal cselekedhettem volna, de azzal csak a népem vesztét okoztam volna és a népem veszte részben a saját vesztemet is jelentené. A liliom lugashoz érve finom virágok illata járja át a levegőt, ahogyan ameddig csak a szem ellát gyönyörűbbnél, gyönyörűbb virágok díszítik környezetünket és a fák többsége is éppen most virágzik a lehető legszebbé téve a helyet.
− Tudja, Királynőm, az embereknek az a fontos, hogy minél kényelmesebben élhessenek. Ezért szomjazzák annyira a tudást és hajszolják a technológiai fejlődést, miközben a saját népüket butítják el. Manapság vannak olyan gyerekek, akik nem tudják már azt sem, hogyan kell kézzel írni. Az én időmben ez nem így volt, akkoriban kezdett rohamosan fejlődni minden, és azóta sincs megállás. De igaza van abban, hogy ellustulnak, elsatnyulnak és koránt sem ég bennük az a tűz, ami egykoron. – Én láttam. Száz éven keresztül szemtanúja voltam annak miként fordult ki a világ önmagából, és változtak az emberek ilyen borzalmakká. Egykori árnyéka volt önmagának az a népség. − Nem úgy, mint kegyed népe, akik olyan hűen őrzik a saját tradícióiikat! Igazán csodálatra méltó, hogy a világ változásai mellett továbbra is kiállnak a maguk értékei mellett – tettem hozzá csupán azért, hogy még inkább kedveskedjek neki. Meg aztán, valóban tetszett, hogy ennyire megőrizték a hagyományaikat. − Igazán kedves, Úrnőm, de szeretem kézben tartani az irányítást, és ha egyszer eltervezek valamit, akkor annak úgyis kellene lennie. – Ez a baleset is eléggé kellemetlen volt számomra, és úgy éreztem, hogy rossz fényt vetett volna rám, ha üres kézzel jövök vendégségbe, ezért kaptam el az egyik srácot, akiben potenciált láttam. Meg azért is, mert tetszett a gitárja, amit le is nyúltam egyfajta trófea gyanánt. Meglepetten pillantottam a Tündérkirálynőre, majd halovány mosollyal az ajkaimon még egyszer meghajoltam. – Igazán megtisztelő lenne, ha részesülhetnék az udvara csodáiból! – Egyébként valóban gyönyörű otthonuk volt, ahol szívesen süttettem volna a hasamat, vagy annyi képet készítettem volna a helyről, amíg be nem teltem volna a látvánnyal. − Szívesen megnéznék mindent, amiről úgy gondolja, hogy érdemes látnom – tettem hozzá, és vártam, hogy elvezessen valahová. Örömmel barangoltam volna egymagam is a birodalmukban, de túlságosan is szemmel tartottak, pedig biztos voltam benne, hogy megannyi izgalmas hely várt felfedezésre. – Közben pedig szívesen hallgatnék történeteket önről, Királynőm. Például miként és mikor került trónra? Bizonyára hatalmas teher nyomja a vállait az uralkodás miatt, mégis, úgy látom, hogy sokan elégedettek és tisztelik az uralkodónőjüket.
Tündérkirálynõ
ranggal rendelkezem
Desdemona
all the stories are true
Tárgy: Re: Cellák Szomb. Szept. 21 2019, 20:25
the queen & benjamin
nothing is ever really free
- Érdekesnek találom, hogy sokan félnek attól, hogy az emberiség majd odáig fejlődik majd, hogy átveszi felettük a hatalmat a mesterséges intelligencia, de mindeközben a tudás iránti vágy, az ehhez szükséges alapok folyamatosan kopnak ki belőlük. A tehetségüket elvesztegetik arra, amiből éppenséggel könnyen elélhetnek. Nem keresik már a kihívásokat. Nem próbálkoznak igazán. - Sajnos egyre kiábrándítóbbak a fiatalabb generációk, de ezért a jelenlegi generációjuk is ugyanúgy felelős. Nem egészséges szerencsétlen fiatal lelkeket egy kijelző elé ültetni és utána csodálkozni, hogy semmilyen életbeli inditatása sincs. Nem találják meg azt, ami inspirálhatná őket, vagy érdekelhetné. Persze az is előfordul, hogy szerencsétlenek lelkesedését még azelőtt lehurrogják, hogy belekezdhetnének. - Úgyhogy egyáltalán nem a te hibád, hogy néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnéd. Ez már csak az élet rendje, de igazán becsülöm, hogy ezen kihívások ellenére is továbbra is igyekszel segíteni nekünk. - Elég elszomorító, hogy hova fajul az emberiség ennyi idő elteltével. Talán majd jön valami csodaszerű, ami megmentheti őket a teljes pusztulástól. Melengette bensőmet a hízelgése és a meghajlással csak még inkább a szívembe lopta magát a vámpír, de nem engedhettem teljesen közel magamhoz bármennyire is volt elbűvölő. Megégettem magam már egyszer azzal, mikor azt hittem, hogy egy különleges egyeddel találtam magam szemben ezért muszáj óvatosnak lennem. Szinte elengedhetetlen. - Igazán lenyűgöző szerénységed így, ha neked is megfelel, akkor talán most is tölthetnél velem egy kis időt az udvaromban. - Nem hiszem, hogy nemet mondana erre a lehetőségre, de persze azt is megértem, ha az emberi világbeli élete most nem engedi meg a számára, hogy időt töltsön udvarunkban, ahol annak lefolyása eléggé különbözik attól, amely a Földi dimenzióban van.
Ostobaság lett volna bárkit is hátbaszúrnom, akivel épp szövetséget készültem kötni. Persze, ha jobb lapokat oszt a sors másnak, vagy másik személyben nagyobb potenciált látok, vagy bármilyen előnyöm származna a tündérek kiiktatásából, akkor természetesen kérdés nélkül másik oldalra állnék. Úgy véltem, hogy ők is így voltak ezzel. Törékeny, bizalmatlan egyesség volt a miénk, de bíztam benne, hogy idővel változik majd a szituáció. − Bízok benne, Királynőm. Manapság nem olyan könnyű megtalálni a megfelelő alanyokat. Tudja, a legtöbb ember puhány, nincs meg bennük az a tűz, az a szellem, azok a tulajdonságok, amik hasznossá válhatnak. Ha nem fogékonyak a szépségre, a művészetekre, ha nem értenek a harchoz, vagy éppen nem tudják jól forgatni a szavakat, akkor veszett ügy az egész. Sajnos sok emberből kivesztek ezek a jellemvonások, de igyekszem a legtökéletesebbeket begyűjteni – szelíd mosollyal feleltem neki. Valóban nehéz volt kiválogatni azokat, akiket az ő népének szántam, de szerencsére, az időm, mint a tenger, és van annyi türelmem, hogy megfigyeljek másokat. − Ez igazán hízelgő Királynőm, de sajnos én csak egy mezei vámpír vagyok. Soha nem fogok az Ön népének a szintjére érni. – Megválogattam a szavaimat, igyekeztem bókolni neki, miközben azt hangsúlyoztam, hogy milyen apró porszem is voltam a világ nagy gépezetében. Egy pillanatra megtorpantam, kibújtam a karja öleléséből, és finoman meghajoltam. – Az hatalmas megtiszteltetés lenne, ha csupán egy darabkát is láthatnék a néped kultúrájából. – Ez valóban nem volt hazugság. Érdekelt, hogy ők miben voltak mások, miként éltek, és milyen értékeket tartottak a szemük előtt. Titokzatos, rejtélyekkel teli népség volt az övé, én pedig a fejembe vettem, hogy megismerem őket.
Tündérkirálynõ
ranggal rendelkezem
Desdemona
all the stories are true
Tárgy: Re: Cellák Szomb. Szept. 14 2019, 18:15
the queen & benjamin
nothing is ever really free
Már szinte megszokásból is vártam azt, hogy hátba szúrjon a kis vámpír. Sebastian kegyetlen árulása után nem igazán tudtam megbízni senkiben sem. Elowen persze más volt, de még benne is kételkedtem. Nem hiába igyekeztem megoldani azt is, hogy legyen egy aprócska kémecske is a sorai között. Nem hagyhattam figyelmen kívül a lépéseit. Még egyszer nem fogok ugyanarra a sorsra jutni, mint az én Hajnalcsillagommal. Persze abból is fel tudtam állni, hiszen mindig is voltak tartalékterveim, de most sokkal szebb jövő lenne előttünk, ha sikerrel jártunk volna a háború során. Ugyanakkor az igazság az, hogy igazán a háború nem került lezárásra. - Biztos vagyok benne, hogy ezúttal is remek személlyel gazdagítottad népünket. - Igazán tehetséges volt abban, hogy megtalálja azon embereket, akik tényleg hasznosak lehetnek a számunkra. Persze eme személy csak egy tartalékterv volt, ami hirtelen jött, de még így sem kételkedem a jó választásában. Ha pedig mégsem lenne olyan tehetséges, mint amilyennek tűnik, vagy nem tölthetne be olyan hatalmas szerepet a sorainkban, akkor is képesek vagyunk megtalálni a helyét más módon is. - Szavaidat legalább olyan kecsesen forgatod, mintha csak egy lennél közülünk. - Persze számára ott volt a hazugság lehetősége, nem kötelezte a tradíció a szokásaink gyökere, a lényünk maga. Hízelgőnek találtam szavait, ahogyan mindig is szerettem, ha valaki pontosan tudja, hogy mit kívánok hallani és azt tálalja a számomra, de ettől még nem voltam ostoba, hogy egyenest beledőljek az elém elhelyezett kardba. Lehet, hogy szándékai őszinték voltak és tényleg egyfajta imádattal tekintett a népemre, de a kételkedésem még akkor sem szűnhetett meg. Már csak elővigyázatosságból is. - Igazán értékelem és a népem is, hogy ilyen lelkesedéssel hozod nekünk az újabb és újabb embereket. Talán egyszer majd jó magad is időzhetnél egy kicsit az udvarunkban. - Ennek leginkább az oka pusztán az lenne, hogy jobban megismerhessem a múltját, a maga történeteit és a jövőképét, amit kettőnk gyümölcsöző üzleti kapcsolatából remél.
Persze, hogy voltak hátsó szándékaim, mert nem voltam hülye, és mindig megláttam a lehetőséget abban, hogy szerezzek magamnak egy erős szövetségest. Mivel az én hátam mögött nem igazán állt senki, ezért be kellett biztosítanom magamat. A tündérek pedig ravasz és okos teremtmények, olyanok, akikkel óvatosan bár, de öröm volt üzletelni. − Ennyivel tartoztam, Királynőm – mosolyodtam el szelíden, hiszen egy kicsit tényleg bűntudatom volt, és bosszús is voltam, amiért nem tudtam újabb udvarhölgyet hozni az udvarba. De sebaj, bíztam benne, hogy a srác megállja majd a helyét. – Nagyon bízok ebben. Olyan személynek tűnt, aki kiváló tagja lehet az udvarának, ha hajlandó túltenni magát az erőszakos áttelepítésen… Szenvtelenül figyeltem, ahogy elhurcolták a srácot, majd a királynőre mosolyogtam, amikor belém karolt. A lépteimet hozzáigazítottam, az ő tempóját felvéve haladtam mellette a sétányon. Megértettem az elővigyázatosságát is, azonban velem szemben nem volt szükség mindezekre. A szövetségesük szerettem volna, és reméltem, egyszer ők is belátják majd. − Tudja, Királynőm, az árnyvadászok és az alvilágiak mind ostobák. Ha úgy hozza a sors, könnyedén egymás torkának ugranak, hiszen annyira törékeny a béke közöttük. Én nem bízok az árnyvadászokban, annál inkább meglátom a potenciális szövetségeseket. Úgy gondolom, hogy az udvarral való kapcsolatom mindkét fél számára gyümölcsöző lehet, hiszen én embereket tudni hozni az udvarba anélkül, hogy bárki is gyanúsítaná Felséged népét, cserébe csupán annyit kérek, amit eddig is: szükségem van olyan tudatmódosító szerekre, amikkel könnyedén elcsíphetem a célpontokat. Meg aztán nem vagyok vak sem, néped kultúrája, szokásai és észjárása csodálatra méltó, mindezeket pedig úgy mondom, hogy csupán egy töredéket láttam mindezekből – Óvatosan forgattam a szavaimat, bár a céljaim és az indíttatásaim java részét már felfedtem előtte. Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy a körülmények ellenére, ha egyszer úgy hozná a sors, hogy valakinek az oldalát kellene fognom, akkor én az ő pártjukra állnék.
Tündérkirálynõ
ranggal rendelkezem
Desdemona
all the stories are true
Tárgy: Re: Cellák Pént. Szept. 06 2019, 23:36
the queen & benjamin
nothing is ever really free
Ostoba lennék, ha azt gondolnám, hogy semmiféle hátsó szándék nem vezérli a vámpírfiút. Azonban nagyon óvatos vagyok minden egyes alkalommal, mikor belép az udvaromba és kettőnk közül Ő az, aki igazán sokat veszíthet. Míg Ő egyedül boldogul a nagyvilágban úgy mögöttem szövetségesként ott helyezkedik a sötét árnyvadászok serege, amiért soha nem lenne képes a Klávé, akár a fejébe is venni, hogy megtámadjon. De, aki egyedül van az már más kérdés. Mondjuk biztos lennék benne, hogy az árnyvadászokból kiindulva, hiába dicső nép, egy kisebb hadsereget küldenének az elfogására, hogy aztán kivégezhessék, valami pitiáner indok mellett. Vagy talán megpróbálnák kihallgatni, hogy mégis miért favorizálta ennyire a népünket. Pedig, aki nem idióta az a mi oldalunkat választja. Túléltünk már megannyi háborút és még a legutóbbiból is mi jöttünk ki kevesebb veszteséggel. Persze voltak, akiket elvesztettünk, de még így is mi arattunk igazán győzelmet. - Igazán kedves tőled, hogy még így is hoztál valakit, hogy az előző célpontod sajnos ezek szerint életét vesztette. Abban pedig biztos vagyok, hogy a fiatalembernek is meglesz a maga helye az udvarunkban. - Azzal pedig intek is, hogy szedjék fel a földről és vigyék el, hogy gondoskodjanak róla. Aztán, majd jó magam is eldöntöm, hogy miféle zenész is a fiatalember. - Gyere, sétálj velem. - Közelebb lépek a vámpírhoz, kinyújtom a karomat, hogy bele tudjak karolni, amint ez megtörténik el is indulunk az egyik sétányon biztos távolságban pedig két őröm is követ minket, habár én magam is képes vagyok önmagam védelmére. Koránt sem vagyok olyan védtelen, mint amilyen gyönyörű. - Mondd csak kedvesem őszintén, mégis mi ösztönöz téged arra, hogy ily' módon kedveskedj nekünk, avagy inkább nekem? Mi az, amit elvársz cserébe, hiszen semmi sincsen ingyen ezt biztosan tudom. - Biztosan vannak benne belső inditatások, talán szimpatizál a népünk csavaros életmódjával, hiszen igen csak veszélyes területeken próbálhatja ki magát az életben, ha még annak ellenére is, hogy az árnyvadászok ellenségeivé váltunk teljesen bátran hozza ide az újabbnál, újabb kis ajándékokat a számunkra, amiért a fejét vétethetnék.
Az árnyvadászok ostobák voltak, amiért fenntartással kezelték a tündéreket. Értettem én, hogy az árulásuk nem kis gondot okozott, mégis úgy gondoltam, hogyha valaha is úgy alakulnának a dolgok, akkor nem árt, ha az ember jó kapcsolatot ápol velük. Meg aztán hallottam pletykákat arról, hogy némelyik olyan tudatmódosítót tud összedobni, amivel elég könnyű kiütni a mondikat. Morcos voltam, amiért Cindy-t kinyírták, így engesztelésül egy másik ajándékkal készültem a tündérkirálynőnek. Hozzászoktam már, hogy szinte díszkísérettel kellett végigvonulnom mindenen, azonban óvatos voltam, és nem is próbáltam kifürkészni a titkaikat. Nekik is megvolt a maguk ügye, amikbe nekem nem kellett beleütnöm az orromat. A vállamon cipeltem egy zsákot, amelybe a legújabb Tündérföldre látogató mondént hoztam. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy utazási irodát kellene nyitnom azzal a szlogennel, hogy: „Meguntad az életedet? Luxuskörülmények között utazást biztosítunk Tündérföldére, ahol annyira jól fogod érezni magad, hogy többé nem térsz vissza a valóságba!” Szerintem baromi jó ötlet lett volna, de ennyire nyilvánosan nem űzhettem az üzletet. Igyekeztem mind a klánok, mind a Klávé radarja alatt maradni. A szokásos helyre tereltek be, ahol türelmesen vártam a királynő érkezését. Amikor megérkezett, ledobtam a vállamról a zsákot – amely egyből mocorogni és fészkelődni kezdett, amíg bele nem rúgtam, − majd mélyen meghajoltam. − Micsoda öröm újra látni, Királynőm! – jelent meg széles mosoly az arcomon. Még csak hazudnom se kellett, hiszen mindig öröm volt velük üzletelni. Az ujjaimat összekulcsolva tettem előre egy lépést. – Sajnálatos módon nem azt a kishölgyet hoztam magammal, akiről szó volt… Mondjuk úgy, hogy egy fajtársam áldozata lett az illető. Tehát Ő… Őt engesztelésképpen hoztam… − intettem a zsák irányába, ami még mindig nem hagyta abba a fészkelődést. − Úgy hallottam, a tündérek kedvelik a szép dolgokat, és értékelik a művészeteket, ezért esett a választásom erre a fiúra. Nagyon tehetséges zenész, de ha úgy tartja kedve, igazából bármire felhasználhatja… − magyaráztam lelkesen, miközben kibontottam a zsákot, és felfedtem a belsejében kuporgó, összekötözött alakot. − Remélem, megfelel az elvárásainak, és elfogadja bocsánatkérés gyanánt a korábbi incidens miatt. – Ezt a népséget mindig is komolyan vettem. Elővigyázatos és tiszteletteljes voltam velük, már csak azért is, mert nem akartam az ő területükön meghalni.
Tündérkirálynõ
ranggal rendelkezem
Desdemona
all the stories are true
Tárgy: Re: Cellák Kedd Szept. 03 2019, 16:05
the queen & benjamin
nothing is ever really free
Sosem voltam ellensége egy jó alkunak. Annak pedig kifejezetten nem, amikor egy vámpír ilyen lelkesen hozta hozzánk a mondénokat, akiket elejtett. De sajnos kegyetlen tulajdonságom talán azonban képtelen vagyok nem utánajárni ennek a szépséges ajánlatnak. Soha semmi nincs az életben ingyen, hiszen mindenki elvár dolgokat valamiért cserébe. A mondénok is, akik dicsőítik a kis démonjaikat ők is hatalomra vágynak, vagy éppenséggel egy sajátos buksi simogatásra. Azt azonban még nem sikerült kiderítenem, hogy neki pontosan mi is lenne a célja. A hazugságok világában nevelkedett és olyan könnyedén pengeti nyelvéről az általa kitalált történeteket amennyire azt nem sajnálja. Nincsenek korlátai, akkor hazudik a képembe, amikor csak akar, de szerencsére már élek elég ideje ahhoz, hogy szinte megérezzem a különbséget hazugság - fele igazság, s az őszinteség között. Nem olyan egyszerű engem megvezetni, hiszen a megtévesztés mestere vagyok. Pontosan tudom, hogyan kell kifacsarni saját szavaimat, s azoknak jelentőségét, hogy még ezen felül is képes legyek azt tenni, amire kötelezni próbálnak. Szinte nevetséges, hogy az árnyvadászok száműzik azokat a soraikból, akik félig tündérek. Mégis mit érnek a hazugság képességével? A megtévesztéssel? Lehet, hogy képesek rá, de ez teszi őket képtelenné arra, hogy kifacsarják a szavaikat. Egyikük sincs ráutalva arra, hogy odafigyeljen mikor mit mond így közelében sincs a csalafintaságuk az igazi tündérekéhez. A pánik és a félelem igen gyakori látogató mostanában az árnyvadászok között, de talán még nagyobb lehetne a káosz, ha esetleg valaki odacsiripelne nekik egy picit. Hah, örömmel nézném végig a fejetlenséget, ami ebből kialakulna. A cellákhoz érve értesülök, hogy mindössze pár perc és a drága kis vámpírunk is itt van. Koránt sem ez az első alkalom, hogy megjelenik nálunk, de szabad bejárása továbbra sincs az udvarunkba. Csak engedéllyel érkezhet, s akkor is kísérettel jut el idáig. Még koránt sem vagyunk barátok attól, mert szívességgel halmoz el minket. Ebben még túl sok gyanús tényező van. - Micsoda öröm újra az udvaromban látni téged, s látom egy újabb példányt hoztál, milyen nagylelkű. - Üdvözlöm, amikor ideér a karján egy újabb mondénnal, aki a társadalmunk fennmaradását erősítheti majd.
Eljutottam arra a pontra, mikor már nem volt bennem remény. Egyszerűen nem tudtam reménykedni. Úgy éreztem, hogy már igazán nincs miben, mert hogy minden elveszett. Kicsúszott a kezeim közül az irányítás nem tudtam, hogy hányan vagyunk itt, bármennyire is próbáltam valamilyen módon kijutni innen, vagy segítséget szerezni, csak néma fülekre jutottam. Fogalmam nem volt a tervükről, de talán pont az volt a lényeg, hogy az utolsó csepp reményt is kipréseljék belőlünk, mit sem törődve azzal, hogy ez kire milyen hatással lesz. Nem tudom pontosan hányan éltük túl. Hiszen én olyan biztosan köszöntöttem magamhoz a halált, hogy szinte egyenlő a csodával, hogy életben vagyok. Talán nem is tudják, hogy élek. Akkor pedig teljesen potyára várom a felmentősereget. Már, ha egyáltalán létezik ilyen és nem mészároltak le mindenkit a tündérek. Bár, akkor már rég nem lennénk életben. Mert jelen pillanatban nem vagyunk többek puszta taktikai előnynél. Egy gyengéd, nőies hang üti meg a füleimet, amire először nem is kapom fel a fejemet, mert elintézem, hogy már megint hallucinálok, s mindez csak a képzeletem szüleménye, ami mindannyiszor összedőlt már, mint egy vár, amit kegyetlen, kiegyenlítetlen alapokra építettek. - Mit szeretnél? - A hangom teljesen erőtlen, már már rekedt is, ahogyan a földön ücsörgök, koszosan az egyik sarokban nekitámaszkodva a növényzetnek. Mondhatni teljesen árnyéka vagyok önmagamnak. Innen jelen pillanatban még, ha tényleg jött volna valaki kiszabadítani akkor sem tudna igazán elmozdítani innen. Nem jutnánk ki élve tündérföldéről. Legfőképpen azért nem, mert pontosan tudnák, hogy mi történik. Itt sosem vagyunk igazán egyedül. A királynő tudta nélkül nem történik itt már semmi sem. Ezt egyértelműen volt lehetőségem megtanulni az itt töltött időszak alatt. Ami a franc se tudja, hogy a külvilágban mennyi időnek minősül. Az egyszer biztos, hogy nem egy-két napról van már szó. Annyi idő alatt még én magam sem törtem volna meg ilyen szinten. Senki sem. De a kitartás az időben könnyedén oldódik. Főleg, ha újra meg újra csak falnak ütközik az ember és már minden reménye a szabadulásra odaveszett.
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Cellák Szomb. Jan. 05 2019, 21:31
Cece & Mabel
Az udvar, hiába ragyogó és fényűző, a lehető legkényelmetlenebb. Hiába mosolyog mindenki, érzem a gyilkos szándékot minden egyes tekintetben. Nem vagyok tündér, akármennyire is hasonlítok a dédnagymamámra, Priyára. Árnyvadász vagyok, a fajom nem egy tündér gyilkosa volt már. A legtöbbünk a celláik mélyén senyved a sötétháború óta, szinte már hálásnak kéne éreznem magamat... Szobám van, saját ruhák, étel s ital. Senki sem mer hátba szúrni.
Én viszont inkább leszek hálátlan, hiszen akkor is akaratom ellenére történt az egész. Nem így szólt az egyezség. Kíváncsi vagyok, Uldreiyn vajon meddig hajlandó elmenni türelem terén, és a királynő? Vajon mit rejt majd az a semmitmondó mosoly az arcán, ha megtudja, hol jártam? - Van itt valaki? - Nevetséges, hogy őrizetlenül hagyják a cellákat, még akkor is, ha egyszerűen olyan gyengék a rabok, hogy képtelenek legyenek megszökni. Bár olyan vendégekre sem számíthattak, mint én. Vajon sejtik, hogy rég tudom, tündérport kevernek az ételembe és italomba?
- Válaszolj, ha hallasz! - Sötét és nyirkos, messze nem hasonlítható még a mi börtöneinkhez sem. Testek fekszenek a földön, és csak remélni merem, hogy alszanak. Az indák, bár körbefonják őket, nem fojtogatnak, mindössze a helyükön tartják őket. Lélegzetvisszafojtva lépkedek, óvatosan, hogy bármely sarokból kiszúrhassak egy szempárt, amely figyel. Akár tündért, akár árnyvadászt. Furcsa is lenne, ha mindössze pár őrt kellett volna kijátszanom a palotában, hogy kijuthassak onnan...
Kezdőlap
− Nem teljesen értek egyet Úrnőm. A világnak ismernie kell honnan indult, hová fejlődött, azonban úgy gondoltam, hogy a múlt vívmányait és emlékeit egyenlő arányban kellene tanítani az eljövendő korok technológiáival. Az embereknek tanulniuk kellene felmenőik hibáiból, fejleszteni magukat, hogy egy jobb, rátermettebb és tudatosabb faj váljék belőlük. Hiszen Királynőm népe is szereti és tiszteli hagyományait, mégis biztos vagyok benne, hogy éppoly naprakészek a mai kor eszközeivel kapcsolatban – hoztam fel a saját érveimet a témával kapcsolatban. Természetesen, nem kellett mindent a mai generáció fejébe sulykolni, de egy kiindulóalapra mindenkinek szüksége volt. Elvégre, honnan is tudhatnák hogyan fejlesszenek jobbá egy számítógépet, ha annak alapjait és keletkezését nem ismerik? Egy mai tinédzsernek annyira egyértelmű, hogy apró kütyükkel a kezében mászkál, holott évtizedekkel ezelőtt ez még elképzelhetetlen volt. Sőt, abban a korban, amelyben én születtem a repülőgépek elsődlegesen nem személyszállításra voltak tervezve, hanem az akkori hazámat támadták és óvták vele. Egy most felnőtt gyereknek fogalma sem volt arról miként remegett meg a föld egy-egy bomba becsapódásakor, de én ott voltam, pontosan emlékszem minden egyes rezdülésre, arra, hogy porszemek kavarogtak a levegőben, arra miként potyogott ránk a vakolat. Miként magyarázhatná meg az ember az utódjának, hogy mi történt a múltban, ha ő maga se lett volna tisztában vele?
Eljutottam arra a pontra, mikor már nem volt bennem remény. Egyszerűen nem tudtam reménykedni. Úgy éreztem, hogy már igazán nincs miben, mert hogy minden elveszett. Kicsúszott a kezeim közül az irányítás nem tudtam, hogy hányan vagyunk itt, bármennyire is próbáltam valamilyen módon kijutni innen, vagy segítséget szerezni, csak néma fülekre jutottam. Fogalmam nem volt a tervükről, de talán pont az volt a lényeg, hogy az utolsó csepp reményt is kipréseljék belőlünk, mit sem törődve azzal, hogy ez kire milyen hatással lesz. Nem tudom pontosan hányan éltük túl. Hiszen én olyan biztosan köszöntöttem magamhoz a halált, hogy szinte egyenlő a csodával, hogy életben vagyok. Talán nem is tudják, hogy élek. Akkor pedig teljesen potyára várom a felmentősereget. Már, ha egyáltalán létezik ilyen és nem mészároltak le mindenkit a tündérek. Bár, akkor már rég nem lennénk életben. Mert jelen pillanatban nem vagyunk többek puszta taktikai előnynél. 