Hy Cece!

Where is the real prison?

A könnyek forró, vékony patakokként folynak végig az arcomon, hogy végül lehulljanak és áztassák azt, ami éppen alattam van. A lelkem viszont kezd megkönnyebbülni a ténytől, hogy végre kisírhatom egy újabb emlékem felett magamat. Pedig azt hittem, ez annyira nem volt tragikus. Eladott egy család, amely nem szeretett. A férfiak pénzt reméltek belőlünk és minél szebb volt valaki, annál többet ért, így jól tartottak minket a körülményekhez képest. Soha nem vertek meg vagy okoztak bármilyen sérülést. Nem fulladoztunk a hőségtől, nem áztunk az esőben. Végeredményben olyan volt, mint egy nagyon hosszú utazás sok lány társaságában. Láttuk a vidéket, az arcunkon éreztük a szelet, néha még az elhaladó lovakat is megsimogattuk. Túl kicsit voltunk, hogy komolyan aggódjunk a jövőnk miatt. Eddig ez elfogadható emlék volt a számomra. Most a hangok mellett feltörtek újabb, elnyomott mozaikok is. A hideg éjszakánként, ha valaki a szélére szorult a kupacnak. A lány talpai, akit megvertek, mert szökni próbált. Mivel az áru nem sérülhetett, olyan helyeken büntettek minket, ahol nem volt látható. Talp. Haj. Fül, száj és orr belseje, éheztetés és szomjaztatás bizonyos ideig. Tűk. Én nem lázadtam, de végig kellett néznem, akárcsak a többieknek. Ezt eddig elzártam, soha újra eszembe sem jutott, annyira a palotára koncentráltam. Most mégis felbukkant a keserűség egy feltartóztathatatlan hullámával egyetemben. Tényleg tőlem kér valaki segítséget? Ez még viccnek is gyenge...
- Szerinted miért nem figyelt fel rám senki és semmi? Nem vagyok elég erős hozzá, hogy változtassak, kérjek, bűvöljek valamit... akármit. Egek... a saját lábaimon még a palotából sem tudok kijutni - csalódottság, harag, fájdalom cikázik a lelkemben és a hangomban is. Lehet, hogy az időm nagy részében már megemésztettem, ide vagyok zárva, de attól még a teljes elfogadástól kilométerekre vagyok. Az akkor fog kezdődni, ha nem fogom notóriusan hosszú szoknyák alá rejteni a lábaimat, hogy ülve se látszódjon semmi a deformitásból, merem használni a mágiámat a föld felett lebegésre, merek őszintén beszélni és kacagni. Előjöttem a kagylóhéjból, nem csak kukucskálok, de még mindig a hátamhoz van nőve és nem is akarom levetni. Ahhoz nem vagyok elég stabil. Most is Lisa kell a beszédhez, az ő dús bundájába temetem az arcomat az utolsó szavak elhangzása után és várok. A könnyek elapadtak. A harag nem. A végét nem akartam hangosan kimondani...

Hy Cece!

Where is the real prison?

Mi ez a hang? Miért ilyen éles és karcos? Mi történik? Hol vagyok? Nem akarok itt lenni! Nem akarom ezt hallani! Nem és nem! Ez nem én vagyok, nem engem zártak ketrecbe egy életre és nem nekem vált porrá minden reményem a további életre. Kizárt. Ezt nem akarom átélni. Nem szabad újra átélnem. Menni akarok. El innen. Messzire. Nagyon messze, ahol már nem hallom a lány szavait. Ahol már nincsenek démonok, szellemek a múltból és felbukkanó képek. De én nem vagyok képes rá. Nem tudok futni, még csak sietni sem. Nem tudok lélegezni. Én egy semmi vagyok, egy giccs. Egy porcelán baba, amely jól néz ki a polcon és néha leveszik, hogy játszanak vele, de amikor visszakerül nem sokkal később, akkor ott is marad. Magától ugyanis nem képes tovább jutni, változni. Nem kell nekem komoly ketrec, a testem is megteszi...
A földre zuhanok. Már nem tartanak meg a lábaim, a fa, sem más. A földre kerülök, kezemet nem kéreg, hanem fű éri, Lisa szűkölve próbál az ölembe mászni, de nem tud. Túlságosan merev vagyok, túlságosan apróra gömbölyödöm. Túl ismerős minden és fele ennyire sem az. Én nem voltam ketrecben, csak egy kocsiban. Mégis, a szavak, a kétségbeesés, az a sok félelem. Elevenen hatol belém, átszúr és kivéreztet lassan. Pedig már olyan jól haladtam. Javultam. Képes voltam zsúfoltabb helyekre is bemerészkedni, még nappal is. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem. Nem akarok darabokra hullani.
- Elég, elég, eléééég!!! Csend legyen! - a hangom előbb csak suttogás, de utána felerősödik. A kezeim a hajamba vannak, próbálom befogni a füleimet. Ez már nem én vagyok és nem leszek újra. A királynő megígérte. Előbb öl meg. A halál is jobb a fogságnál. El kell mennem. Én nem akartam ide jönni, a börtön nem az én felelősségem. Kell, hogy legyen, de mindig is kerültem, messziről. Nem vettem tudomást a létezéséről sem, mert az könnyebb volt. Hinni benne, hogy a tündérek jobbak mint az emberek. Nemesebbek... - Kérlek, elég végre. Nem akarom hallani, nem tudom hallani! - a könnyeimet sem bírom tovább visszatartani, elerednek. Hűvös, sós cseppek egymás után végig siklanak az arcomon, az államon, majd lehullanak a ruhámra, a földre, Lisára. A légzésem hangosabbá, de sokkal kiszámítottabbá válik. Igen, így jó lesz. A zokogás segít, attól nem ájulok el...

Hy Cece!

Where is the real prison?

Tündérföldén az évszakok másképp működnek, mint a földön. Egyszerre megtalálhatóak és mégis, valaki képes egész életét leélni úgy, hogy csak egyetlen egyet élt át, mert nem szívesen látott vendég más területeken. A királynő és az Udvara számára tavasz és nyár, virágba borulás, gyümölcsérés, hosszú napok és rövid éjszakák jelképezik az állandóságot. Az Ellenudvar számára az őszi levelek színei, a hófedte földek és a sötét, borban gazdag éjszakák a megszokottak. És mivel a két udvar nem igazán közösködik, nem kizárt, hogy egyesek csak a földön találkoznak más lehetőségekkel. Én sem vagyok ezek közül kivétel, egyértelműen létszükséglet számomra, hogy a közelébe se menjek a határnak és még a földi teleket sem sikerült megkedvelnem. Számomra az ideális idő úgy 25 fokos meleg körül van, sok napsütéssel és kellemes szellővel. Ilyenkor nem túl melegek a hosszú, több réteg fátyolból készült ruháim, amelyekkel a lábaimat rejtegetem az avatatlan szemek elől, az állataim sem akarnak egész nap valamelyik tóban hűsölni és szabadon engedhetem őket egy kis játékra. Amíg el nem kóborol valamelyik. Például most Lisa, egy weimari vizsla, akinek kékes-szürke, majdnem feketébe hajló színe és vékony alkata segít a rejtőzésben az árnyékok között. És a természet hajlamos azzal ösztökélni engem a haladásra, hogy amíg őt átengedi a bokrok között, engem már nem és kerülnöm kell. A kutyám pedig addig felméri a terepet és halad tovább. Nem mondom, hogy nincs kiképezve a parancsokra és nem lenne képes visszatérni, de néha megérdemel némi engedményt. Ő saját kutya, nem kiképzésre szánt, így vele annyit nem foglalkozom és az emberi világba sem jöhet velem mindig, de ezt nem is veszi általában zokon. A féltékenység hiánya miatt fér bele ennyi. Még olyankor is, amikor épp fogalmam sincs róla, hova is akar vezetni engem.
Túl későn tűnik fel a különleges mintázata az indáknak, és a hang. Ez számomra tiltott terület, önkéntesen választva. A királynő börtöne nem olyan hely, ahova bárki is szívesen menne, főleg nem olyasvalaki, aki nem kedveli a falakat. Pillanatok alatt tűnik el a jó kedvem, fog el a rettegés, kezd kiülni a bőrömön a verejték, miközben az ágak közül egy kar bújik elő. Valaki van itt. Nekem pedig nem kellene. Én nem akartam ide jönni. És nem akarom, hogy az a valaki bántsa a kutyámat.
- Lisa - a hangom csak suttogás, színtiszta félelem bujkál a szótagok között, miközben neki kell támaszkodnom az egyik fának, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. A kutyának jár a szabad bóklászás öröme, de ez tiltott terület. És ő is tudja, mert megmerevedik és visszatér hozzám. A lapos fej a térdemhez simul, próbál a jelenlétével nyugalmat árasztani felém, mégsem jön össze a dolog. Ahhoz előbb a légzésemmel kellene valamit csinálnom, amely hangos, ziháló és kapkodó. Mint egy asztma roham előkészülete. Leszámítva, hogy nem vagyok asztmás. Pánikrohamom ellenben már volt pár...