1788. nyarán születtem Victoria Svetlana Irina Kashnikova néven egy gazdag földesúr legkisebb gyermekeként. Két bátyám volt, szóval minden körülmény megfelelő volt ahhoz, hogy én legyek a család kis hercegnője, de azokban az időkben az ember lánya akármennyire is volt a család szeme fénye, az egyetlen leánygyermek, a sorsa akkor is meg volt már pecsételve a születésekor: férjhez menni (lehetőleg minél gazdagabb, rangban megfelelő férfihoz) és gyerekeket szülni. Ebben a szellemben nevelkedtem és ennek megfelelően házasodtam 16 évesen. A gyermek kérdés viszont sokáig váratott magára, mivel majd, hogy nem rögtön az esküvőt követően a férjemnek háborúba kellett mennie, ahol sajnos életét vesztette. Özvegységem négy évig tartott, mikor aztán a szüleim találtak egy újabb, számukra tökéletesen megfelelő férj jelöltet. Szóval, jöhetett a gyermek tervezés, a szülés és az anyaság. Majdnem 30 évesen -nyolc nap híja volt, mikor átváltoztam-, túl voltam rengeteg vetélésen és három szülésen, de valahogy a sors mindig úgy hozta, hogy ne élvezhessem az anyaságot. Az első gyermekem a születése után három héttel gyermekágyi lázban, a második pedig két évesen TBC- ben halt meg. A harmadik legjobb tudomásom szerint szintén meghalt csecsemő korában. Nem voltam egy puhány nőszemély már emberként se, de ekkor már közel jártam ahhoz, hogy idegösszeroppanást kapjak...

1818. augusztus 17. Úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap történt volna. Emlékeimben élénken él a füst szaga, a hatalmas robajjal leszakadó gerendák hangja és a forróság, melyet a tűz ontott magából. Sikoltásra ébredtem. Azt hiszem, az egyik szobalány hangja volt, ami mély álmomból felriasztott, és egy pillanattal később már tudtam, hogy nem ok nélkül tette. Az ajtó résein füst ömlött befelé, az ablakon kipillantva pedig olyan világosságot láttam, mintha fényes nappal lett volna. Pedig ez, csak a lángoknak volt köszönhető.
Kapkodva kászálódtam ki az ágyból és azonnal a gyerekszobába vettem az irányt, mely a folyosó végén jobbra volt és, csak akkor estem igazán pánikba, mikor megláttam, hogy egy lángoló gerenda keresztbe elzárja az utat.
-Aszonyom! Ki kell jutnunk a házból!- rohant oda hozzám egy szobalány a kezét tördelve, olykor-olykor köhögőrohamot kapva.
-A fiam? Hol van a fiam?- kérdeztem idegesen, de szemem szinte le sem vettem a lángokon át épp csak sejlő ajtóról. A gyermekem ott van valahol! Meg kell mentenem!
-Tanya már biztosan kimenekült vele! Jöjjön asszonyom!- unszolgat, de én egy tapodtad sem mozdulok. Nem fogok addig kimenni, míg meg nem győződöm róla, hogy a kisfiam biztonságban van.
-Menj ki az udvarra Anna! Én megnézem, hogy minden rendben van-e. Menj!- lökök is egyet a fiatal lányon, mire az riadt tekintettel bólint egyet és futásnak ered én pedig máris elindulok a gerenda felé. Jobb ötlet híján egy vastag faliszőnyeget terítek a hátamra, úgy próbálok meg átkúszni a gerenda alatti résen. Érzem, hogy égeti a bőröm a hőség, de nem állok meg, míg el nem jutok a gyerekszobáig, mikor pedig feltépem az ajtót, hatalmas lángok törnek ki onnan. Hanyatt vágódok, karjaimat az arcom elé tartom, de érzem, hogy ennek semmi értelme. Be sem tudom azonosítani, hol érzek fájdalmat, annyi helyen megégtem, de tekintetem a lángoló bölcsőre téved és amellett, amit ekkor érzek, eltörpül az égési sérülés okozta kín. Könnyes szemekkel nyelek egy nagyot és abba az apró reményfoszlányba kapaszkodok, hogy talán Anna tényleg kimentette a kisfiamat még időben, most viszont fenn áll a lehetősége annak, hogy én fogok itt meghalni.
Lassan, szenvedve kezdek el abba az irányba kúszni, amerről ide jutottam, de a gerendák alatt átérve elhagy az erőm. A testem mindenhol fáj, fuldoklok a füsttől és nem látok semmit, de lelki szemeim előtt újra és újra a lángoló bölcső képe jelenik meg. Aztán lehunyom a szemem és, csak hallgatom a tűz pattogását...

Napokkal később térek magamhoz, de látni nem látok semmit, ami a testemet fedő rongyoknak köszönhető. Ennek ellenére a hangokat körülöttem nagyon jól hallom. Egy idős asszony érces hangja egészen közelről, mellőlem hallatszik.
-Higgye el uraságod. Én mindent megpróbáltam, de nagyon sok helyen megsérült! A doktor se tudott vele mit kezdeni, én pedig végképp nem. Csupán kenőcsöket készítek gyógynövényekből és bár sok mindenen tudnak ezek segíteni, az ilyen égési sérüléseken már nem biztos. Alig maradt ép rész a bőrén.- hangja sajnálkozó és azt hiszem, némi félelmet vélek felfedezni benne. Aztán meghallom a férjem hangját is.
-Azt mondja, nincs semmi mód arra, hogy megmentse? De hát magáról azt beszélik, hogy csodát tud tenni! Hát tegyen most is!- Leonid, a férjem ingerült, de suttogást erőltet magára. Szívem szerint szólnék valahogy, hogy ébren vagyok, itt vagyok és élek, de képtelen vagyok egy hangot is kipréselni magamból, vagy épp megmozdulni. Mindenhol fáj, de még nagyobb a pánik, ami egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam. A fiam!? Hol van a fiam?
-Azt nem mondtam.- szögezi le az asszony, szavait pedig hosszú néma csend követi. Valaki belép az ajtón és bentebb lépked a szobába. A padló recsegéséből jól hallom, milyen irányban lehetnek tőlem, de ezzel sokra nem megyek. Zakatoló szívvel inkább, csak azt várom, hogy a kisfiamról ejtsenek végre pár szót vagy legalább meghalljam a sírását!
-Kirill? Hiszen, ő már megtett mindent, amit tudott. Kihozta a feleségem az égő házból, amiért örökké hálás leszek, de nem tudom, mit tudna ezen felül tenni?- kérdezi kétkedő hangon Leonid, én pedig feszülten várom a folytatást. Kirill? Ő mentett meg? A kiképzőtiszt?
-Többet is tehetne, de ehhez nagyuram, nyitott elmével kell végig hallgatnod mindazt, amit mondani fogok.- szögezi le az idős nő, majd mesélni kezd mindenféle őrültségekről. Leginkább vámpírokról, de beszél vérfarkasokról, tündérekről, démonokról és hasonló dolgokról. Ismerem a férjemet. Ha az ember már szellemeket említ, a plafonon van tőle, most viszont, csak csendben hallgatja az idős asszonyt.
-Szóval, így biztosan életben maradna?- kérdezi végül a hosszú történet végén, de a folytatást már nem hallom.

Hatalmas lélegzetvétel kíséretében térek magamhoz. Sötétség vesz körül és az orromig se látok, ami miatt rögtön pánikba esek. Mindig is utáltam, ha teljes sötétségben kellett lennem, de mindezt még tetézte a felismerés, hogy az, ami körül vesz, a drága jó anyaföld csupán, semmi más. A pániktól vezérelve kaparni kezdtem. Fogalmam sincs, honnan jött az erő, aminek köszönhetően egyre feljebb és feljebb jutottam, de végül kezeim kijutottak a friss levegőre. Éreztem, ahogy a kézfejemet végig simítja valami hűs szellő, ami csak még jobban ösztönzött, hogy tartsak ki és ne adjam fel. Végül kijutottam. Lihegve, reszketve ugyan, de kijutottam s csak pillanatokkal később döbbentem rá, hogy nem azért reszketek, mert fázom, hanem, mert éhes vagyok. Mit éhes? Szomjazom...
Azon az éjszakán Kirill volt az, aki a szárnyai alá vett. Elmondása szerint, Leonid azért nem volt jelen, mikor visszatértem az élők -holtak?- közé, mert nem akarta látni, ahogy kiásom magam a saját síromból, de ahogy teltek a napok és a hetek kiderült, hogy már egyáltalán nem kíváncsi rám. Igazság szerint nem érintett meg túlságosan a felismerés, hogy a férjem már nem tart igényt rám, mivel sosem szerettük egymást szerelemből. Érdek házasság volt a miénk csupán tisztelet és megbecsülés volt jelen benne, rózsaszín felhők nem.
Más volt a helyzet Kirill esetében. Nem tudom, hogy azért lett-e ő számomra a világ közepe, mert megmentett vagy azért, mert ő volt az, aki megtanított vámpírként, azzal a tudattal élni, hogy elvesztettem a gyermekemet, a férjemet és mindenemet, de ő lett az, akit mindennél jobban szerettem. Ha azt kérte volna, hogy dobjam el az életem miatta, megtettem volna. Ilyet viszont sosem kért tőlem. Az egyetlen kérése az volt, hogy amennyiben ő esetleg egyszer eltávozik, éljem tovább azt az életet, amit ő ajándékozott nekem. Ennek ellenére hatvan igen kellemes évet töltöttünk együtt, s közben bejártuk szinte az egész világot.



1878. június 12. Párizs


Kirill elhagyott. Nem csak engem, mindenki mást is, hiszen nem szimplán szakított velem, hanem megölte magát. Bár több, mint ötszáz év létezés után talán, majd én is így fogok dönteni. Úgy érezte, hogy belefáradt az öröklétbe, én pedig nem akartam olyan önző lenni, hogy ennek ellenére térden állva könyörgjek, hogy ne hagyjon el. Megpróbáltam a lelkére beszélni. Megpróbáltam megértetni vele, hogy szükségem van rá, de ő csak a megszokott pozitivitásával annyit mondott, hogy előttem még rengeteg idő áll és még rengeteg olyan ember fog az utamba kerülni, akit szerethetek. Aljas, szemét dolognak éreztem, hogy elhagyott, de nem tehettem semmit. El kellett fogadnom a döntését és jobb lehetőség híján végig néztem inkább, ahogy elég a csodálatos napfényen. Hiszen az volt minden vágya, hogy még utoljára érezhesse, ahogy a napfény végig simít a bőrén.

1902. január, London


Sok mindent kipróbáltam Kirill halála óta és több, mint száz évnyi élet tapasztalattal is ugyanott tartok, ahol eddig: sehol. Nincsenek barátaim,  nincs családom, nincs senkim. Igen sok területen kipróbáltam már magam, mégse találom a helyem a nagy világban. Hiába kaptam ajándékba az öröklétet, nincs kivel eltöltenem ezt a temérdek időt. Igazság szerint én, már most kezdek arra jutni, amire Kirill ötszáz év után...

1919. május


Megöltem egy embert. Nem szándékosan tettem, csak épp napok óta éheztem már, mikor végre találtam egy potenciális vacsorának valót. Nem akartam végezni vele, de szégyen szemre, 127 évesen megtapasztaltam hosszú életem során először, milyen is az igazi vérszomj. Az, amikor nincs senki, aki segíthetne és nincs senki, aki erőt adhatna ahhoz, hogy kitarts az elveid, emberi mivoltod vagy épp önmagad  mellett. Sosem voltam túlbuzgó hívő de annak ellenére, hogy ilyen ördögi lénnyé váltam, mindig ügyeltem arra, hogy tisztes polgárként éljem az életem. De tényleg. Igyekeztem mindig munkát szerezni, beilleszkedni, de most először ez nem sikerült és az lett a vége, hogy addig éheztettem magam, míg végül eluralkodott rajtam a bennem lakozó ragadozó. Oly sokáig vártam a megfelelő pillanatra, ami végül nem jött el, hogy meg kellett elégednem egy kevésbé megfelelő pillanattal, mely aztán balul sült el. Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, amikor elvettem egy ember életét. Soha. Még akkor sem, ha a nyomokat gondosan eltüntettem és, még aznap éjjel eltűntem a városból...


1923. októbere, Boston

Pár évvel az első világháború átvészelése után -igen, még nekem is borzalmas volt, legfőképp azért, mert ápolóként dolgoztam-, most úgy döntöttem, hogy Amerikába megyek. Egyrészt azért, mert Európa még mindig nem tűnik kellőképp biztonságos helynek, másrészt pedig azért, mert ez az egyetlen kontinens, ahol még nem jártam. Igaz, hogy minden helyet, csak éjjel vehettem szemügyre, de még így is nagyon varázslatos utazás volt eddig az életem, még akkor is, ha még mindig magányosan töltöm a napjaimat.

1923. decembere

Jobb ötlet híján egy szalonban énekelgetek  pár hete -hála az égnek, egész jó hanggal áldott meg a sors-, és gazdagabbnál gazdagabb férfiak társaságában tengetem a napjaimat. Aztán a minap megismertem Josephet, aki valami furcsa és érthetetlen módon tüzet gyújtott a szívemben. Ott, ahol azt hittem, hogy már nem, hogy parázs, de még hamu sincsen. Mégis sikerült elcsavarnia a fejem és a korom ellenére újra egy tizenéves fruskának érezhetem magam. Még akkor is, ha már az elején tisztában vagyok vele, hogy nem fog örökké tartani.

1924. júniusa

Joseph rájött. Tudja, hogy mi vagyok és azóta mást sem hallgatok tőle, mint azt, hogy változtassam át. Annyira csábítja az öröklét gondolata, mintha legalábbis tudná, miféle teher ez valójában. Mindemellett a szerelem is kihunyt köztünk. Rá kellett döbbenjek, hogy nem más ő, mint egy elkényeztetett ficsúr, aki mindent akar és lehetőleg azonnal. Nem egy nővel megcsalt már és mégis, képes azt kérni tőlem, hogy tegyem olyanná, mint amilyen én vagyok. Változtassam át, hogy aztán megkeserítse az egyébként sem csodálatos életemet örökre. Jobbnak láttam inkább eltűnni, mint a kámfor. Hangtalanul, észrevétlenül, mintha soha nem is léteztem volna. Így keveredtem végül Californiába, ahol állítólag a legcsodálatosabb dolog a napsütötte tengerpart, amit én természetesen, soha sem láthatok...

1952. április, Phoenix

Életem során legalább a nyolcadik olyan helyre találtam rá, ahol öröm élni. Magam sem tudom, hogy keveredtem ide, de végül úgy alakult, hogy egy vámpír klánban kötöttem ki. Semmit nem tudtok ezekről az emberekről, akikkel együtt élek, csak azt, hogy olyanok, mint én. Ennél több pedig most nem is kell. Végre úgy érezhetem, mintha lenne egy családom. Végre olyan, mintha tartoznék valahova...

1963. március, Phoenix

A klánnak vége. A vezetőnk olyasmiket tett, ami törtvénybe ütközik és az lett ennek az eredménye, hogy az árnyvadászok ránk támadtak. Nem kérdeztek meg senkit se arról, hogy átváltoztatott-e valakit engedély nélkül vagy épp, hogy öltünk-e mondént vagy sem. Egyszerűen jöttek és takarítottak. Csak nekem és pár társamnak volt annyi szerencsénk, hogy még időben el tudtunk menekülni. A többiek azt hiszem, mind oda vesztek. Tovább kell állnunk és, talán itt az ideje, hogy a saját családomra én magam vigyázzak.


1970. december, New Orleans

Egy club tulajonosaként igazán kellemes a létezés. Jó alibi arra, miért nem lát senki napközben az utcán és még élvezetes is. Az üzlet jól megy és azt hiszem, kezdek ráérezni az élet igazi ízére. Vagy legalábbis azt, amit most csinálok, nagyon élvezem. Az emberek jól érzik magukat, ahogy mi is és persze nem unatkozok, mivel minden egyes férfi vendéget leginkább a főnökasszony izgatja. Naná, hogy szívesen élvezem a társaságukat. Mégis, mihez kezdjek az életemmel, ha még élvezni se élvezem? Ugyanakkor a szórakozás mellett gondosan ügyelek arra, hogy ne tegyünk semmi törvénybe ütközőt és, hogy lehetőleg senki ne jöjjön rá a titkunkra, azaz nem szeretném ugyanazt a hibát elkövetni, amit legutóbb Derek. Nem akarom felhívni magunkra a Klávé figyelmét.

2000. februárja

Immár két hónapja, hogy az említett világ vége halasztódik. Na jó, ez cseppet sem vicces, de tény, hogy nem jött be a jóslat, pedig esküszöm, már-már kezdtem remélni, hogy végre véget ér ez az egész őrület. Soha nem akartam elveszteni a józan eszem, de tudom, ha sokáig ismétli önmagát a múlt, előbb-utóbb bele fogok zavarodni. Meglehetősen pocsék érzés 10 évente lakhelyet és egyben életet váltani. Mindig újból kezdeni az egészet, mindig újra végig zongorázni mindent és újra meg újra szembesülni azzal, hogy az ember (vámpír) egyes egyedül saját magára számíthat a nagyvilágban. A társaim, akik mindeddig mellettem maradtam -pedig nem voltam önjelölt vezető- úgy döntöttek, hogy külön utakon folytatják tovább életüket. Tehát ismét ott vagyok, ahol a part szakad...

2018. január

New York. Az álmok városa, ahol minden lehetséges. Újfent egy club vezetésével töltöm a mindennapjaimat és egyben több vámpír munkahelyét is biztosítom ezzel, most viszont gondosan ügyelek arra, hogy ne kerüljek senkivel se szoros kapcsolatba. Immár három hónapja élek itt és nem is értem, hogy lehet az, hogy én még nem keveredtem ide soha. Csodálatos ez a város. Folyton pezseg, folyton él és képtelenség úgy megjelenni az éjszakában, hogy ne futna össze az ember valakivel. Az egyetlen hátrány, hogy az Árnyvadászok központja is itt van, de azt hiszem, mivel jó kislány vagyok, nem igazán kell tartanom tőlük. Attól már annál inkább, hogy valami galiba történik a clubbomban, szóval minden erőmmel azon vagyok általában, hogy ügyeljek a rendre. Semmi vércsapolás, semmi gyilkosság. Mindenki megkaphatja a kedvenc vércsoportját a pultnál, a kidobók pedig ügyelnek rá, hogy a sötét zugokban se történjen semmi törvény ellenes. Azt hallottam a Klávéról, hogy igen kegyetlen tud lenni, ha törvényszegésről van szó, tehát igyekszem nem megöletni magam...