A familiar Stranger from my Past...

Nem igazán számítottam arra, hogy ma este épp itt összefutok majd egy fajtámbélivel. Ismerek olyan helyeket, ahol szinte csak vámpírok találhatóak, de ez a hely nem az és épp ezért kedvelem. Valahogy, ha emberek között vagyok, kicsit emberibbnek érzem magam, még akkor is, ha ez totál ésszerűtlen, hiszen ettől még nem fogok újra élettel teli nő lenni, aki bátran sétálhatok a napsütésben.
Egek! Mennyire hiányzik a nap! Imádtam tavasszal a birtokon sétálgatni, amikor a természet ébredezett és mindent friss, üde zöld fű terített be. Mindenféle rovarok döngicséltek a fejem körül és a nap, mely kezdett újra erőteljesebb fénnyel ragyogni ránk, lágyan cirógatta bőröm a kellemes séták során. Annyira hiányzik ez, hogy ölni tudnék azért, hogy valamiképp visszahozhassam, viszont akármennyit kutattam, semmilyen megoldást nem találtam arra, hogyan tehetném magam napfényállóvá. Na de kanyarodjunk vissza Kolhoz -idő közben a nevét is megtudom-, aki olyannyira kitüntetett ezidáig figyelmével, hogy az már zavarbaejtő.
-Talán most nem volnék az?- biccentem oldalra a fejem hamiskás mosollyal az arcomon és próbálok úgy tenni, mintha megsértett volna, pedig valójában nem. Tisztában vagyok az adottságaimmal és bár, már nem úgy vagyok szépnek nevezhető, mint amikor még élettel teli, élő nőszemély voltam, azért így sem lehetek borzalmas látvány. Sőt. A vámpírrá válás is ad az ember bizonyos mértékű szépséget, csak épp az olyan, mint egy húsevő növényé vagy valami megbabonázó ragadozóé.
Van viszont egy olyan sejtésem, hogy Kol nem megsérteni akart, hanem a tudtomra hozni, hogy gyanítja mi is vagyok valójában, ami persze természetes. Valahogy megérezzük egymás jelenlétét mi, vámpírok és olvasunk a jelekből. Ezért méri végig ő is alaposan az arcom minden centiméterét és azt hiszem, tekintete még a nyakamon is elidőzik egy pillanatra.
-Hívjon nyugodtan Victoriának, avagy Vicnek. Nagyon örvendek.- helyezem jobb kezem tenyerébe és lágy mosollyal az arcomon figyelem, ahogy csókot lehel rá. Valahogy mindannyiunkra jellemző az elegancia és az udvariasság, mely jól álcázza a bennünk rejlő szörnyeteget. Mégis ki feltételezné egy finom úrihölgyről, hogy harapni is tud?
-Valami szórakozást keresek és jobb kedvelem az ilyen helyeket. Bár a színvonal alacsonyabb, de az ember mégis nyugodtam környezetben italozhat. Nem beszélve arról a kitüntető figyelemről, mellyel a férfiak kísérik a mozdulataimat.- ecsetelem szemtelen mosollyal a képemen és bár tudom, hogy tényleg sok pasas igyekszik felvenni velem a szemkontaktust -bevallom, néha el is szórakozom velük-, most nem foglalkozom velük. Kolra koncentrálok. A tekintetére, a mimikájára és a kisugárzására, mert már biztos vagyok benne, hogy fajtámbéli, ami jelenthet jót és rosszat egyaránt. Akadnak köztünk olyanok, akik nem kedvelik, ha az általuk választott territóriumba más vámpír is beteszi a lábát.
-Na és ön mit keres? Szórakozást vagy netán vacsora helyszínt?- bár az utóbbit kétlem. Ha épp az lenne a terve, hogy becserkésszen magának valakit, nem hiszem, hogy épp rám pazarolná az idejét, hiszen már tudja, hogy mi vagyok. Épp ezért, talán az első lehetőség az, ami Kol szándékait megfelelően leírja.
Az ital, melyet Kol rendelt, közben megérkezik én pedig biccentek a pultosnak, majd Kol felé emelem a poharam.
-Köszönöm. Esetleg koccintsunk az új ismeretségre?- mosolygok rá bájosan, de persze nem viszem túlzásba, hiszen még mindig nem tudom, mik a szándékai. Sajnos, hallottam már történeteket arról, hogy egy vámpír végzett egy másikkal, így nem árt ilyenkor felkészülnöm arra az eshetőségre, hogy netán valaki meg akar ölni még akkor is, ha olyan, mint én.
MusicWear

A familiar Stranger from my Past...

London. Esős, nyálkás, borús, szomorú és sivár. Pont, mint az életem. Jobbára bárokban szórakozok és élvezem a férfiak kitüntető figyelmét, melyet irányomba mutatnak. Mi mást csinálhatnék? Menjek el varrónőnek netán? Pénzt tudok szerezni, mindig is tudtam, ráadásul elég szerencsés kezem van így, ha szerencsejátékra kerül a sor, számíthatok némi bevételre. Tengetem a napjaim, váltogatom a pasikat, élvezem a brandyt és a zenét. A zene csodálatos. Furcsa végig nézni, hogyan változik a stílus az évek során és persze, ezt más nem veszi annyira észre, mint én. Én, aki már 1788 óta létezek. Egyedül a magam fajták vagyunk képesek ezt átlátni és egy új zenei vagy öltözködési stílus után felidézni a régit. Mondjuk annak borzasztóan örülök, hogy a fűző már nem annyira elvárt viselet, ahogy a réteges ruházat és a térdig érő fehérnemű sem. Sokkal lazábban és csinosabban öltözködnek manapság az emberek és senki sem kövez meg azért, ha látszik a bokád vagy éppenséggel a dekoltázsod. Épp nekem való ez, hiszen a vámpír lét magabiztossá tett, így még élvezem is, ha megbotránkoztatom a nőket és elkápráztatom a férfiakat. Ma este is, szinte mindegyiknek csorog a nyála, de én persze nem foglalkozom egyikkel sem. Csak ücsörgök, dohányzok és iszogatok. Őszintén szólva kezdem unni ezt az egészet. Mármint nem a várost meg a bárokat, hanem az életemet, hiszen meglehetősen pocsék érzés, mikor az ember halhatatlan, de képtelen rájönni, hogy mihez is kezdjen ezzel. Nincs célom, nincsenek álmaim, mert vámpírként meg van kötve a kezem. Például nem ajánlatos híres színésznőnek lennem, mert egyrészt nem forgathatnának velem nappal -és válaszold meg a kérdésüket, hogy miért?-, másrészt pedig pár év után feltűnne, miért is nem öregszem. Épp ezért nincs sok választásom elfoglaltság terén. Maradnak a bárok és a klubbok, melyek az éjszakai élet fő helyszínei.
Szipkámat a szám felé emelem, de félúton megáll kezem a levegőben és, csak meredek magam elé. Valamit érzek. Valami furcsát, amit eddig nagyon ritkán volt alkalmam érezni. Nehéz lenne elmondani, hogy mi is ez igazán vagy, hogy hogyan lehetséges, de talán így van ez minden hozzánk hasonló teremtménnyel. Megérezzük egymás jelenlétét.
Megfordulok a bárszéken, majd egyik könyökömmel megtámaszkodok a hátam mögött húzódó pult szélén, míg másikkal szolidan dohányzok tovább. Tekintetem ide-oda futkos a földszinten ácsorgók között, míg nem észre veszem a férfit, akiből árad ez a túlvilági energia. Szinte vonz magához, mintha így lett volna ez az egész kitalálva, hogy mi vámpírok megtaláljuk egymást egy csomó ember között is. Tekintetünk összefonódik és szinte biztos vagyok benne, hogy Ő konkrétan nem azért bámul most engem, amiért a többi pasas, hanem azért, mert tudja, hogy egy fajtársra bukkant.
Kíváncsi pillantásokkal követem minden mozdulatát, amíg felsétál a galériára, végül ahogy oda ér hozzám, egy kézmozdulat kíséretében felajánlom a mellettem lévő bárszéket.
-Csatlakozik hozzám, Mr?- kérdezem apró mosollyal az arcomon, majd újfent szippantok a szipkámból és lágyan kieresztem ajkaim közül a füstöt. Nem egy férfi sétált ma este már ide hozzám, hogy meghívjon egy italra és leüljön hozzám beszélgetni, de egyik sem keltette fel annyira a kíváncsiságomat, mint Ő. Ismerem valahonnan. Tudom. Érzem.
MusicWear