Azóta, hogy hallottam Sebastian halálának a hírét, már valamelyest sikerült lenyugodnom. Azt persze nem mondtam volna, hogy el is fogadtam ezt, mert nem lett volna igaz. Továbbra is szentül hittem abban, hogy Sebastian valójában nem halt meg, s hogy még nem veszett el az ügyünk – pontosan ezen okból kifolyólag én sem hagyhattam, hogy úrrá legyen rajtam a kétségbeesés. Biztos voltam abban, hogy vissza fog térni közénk, éppen ezért folytattam a színjátékot, továbbra is kettős ügynökként voltam jelen az Intézetben, és igyekeztem olyan információkat gyűjteni, ami hasznunkra válhat majd a későbbiekben. Az álcához azonban hozzátartozott az is, hogy hűséges árnyvadásznak adjam ki magam, így amikor rám bíztak egy gyilkosságügyet, nem mondhattam nemet. Kicsit sem fűlött a fogam ahhoz, hogy kiderítsem, ki gyilkolta meg azt az árnyvadászt, és miért, hiszen lett volna jobb és fontosabb dolgom is, de kénytelen voltam elfogadni. Szerettem volna azonban minél előbb letudni ezt, fényt deríteni az igazságra, hogy aztán azzal foglalkozhassak, ami a számomra lényeges volt, így nem sokkal azután, hogy Alectől megkaptam a részleteket, már útnak is indultam a Wild Rose nevű bár felé. A jelentések szerint ugyanis itt történt a haláleset, s habár túlságosan is egyszerűnek tűnt az, hogy itt találjak bármiféle nyomot, ez volt a legkézenfekvőbb elkezdése a nyomozásnak.
Ha jól hallottam, egy vámpír vezette a helyet, vele terveztem elsőként beszélni. Nem igazán hittem abban, hogy tudott volna bármilyen információval szolgálni a számomra, de mégis ő volt a bár vezetője, ha ő nem tudott semmiről, akkor valószínűleg mások sem. Mindenesetre, ha netán nála zsákutcába futnék, akkor sem esnék kétségbe, mert még mindig megvolt az esélye annak, hogy valaki látott valamit. Azt azonban már láttam előre, hogy nem lesz könnyű az ügy végére járni, erre a gondolatra pedig csak egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. Időpocsékolásnak éreztem minden egyes itt eltöltött percet, de nem volt mit tenni…
Ahogy beléptem az épületbe, egyből megütötte a fülemet a hangosan dübörgő zene, és szükségem volt pár másodpercre ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz és a pulzáló fényekhez. Hallottam egy pár ideges morgást a hátam mögül, amiért a bejárat kellős közepén álltam meg, de nem törődtem a többiekkel, csak gyorsan átfuttattam a fejemen, hogy a hely vezetőjét mégis hol találhatnám meg. Végül úgy döntöttem, hogy megkérdezem a kidobókat, amúgy is két tagbaszakadt vámpír volt az, bizonyosan tudták hol találhatom meg a főnöküket. Először persze nem igazán szándékoztak válaszolni nekem, a Klávé kutyájának (ami miatt őszintén kedvem lett volna jól a képükbe röhögni), de miután megfenyegettem őket, egyből kezesbárányok lettek. Állításuk szerint már itt volt a nő, de pontosabb információkkal nem tudtak szolgálni, csak nagyjából tudták megmondani, hogy merrefelé találhatom. Erre csak biccentettem egy aprót, majd szándékosan megfeledkezve arról, hogy megköszönjem nekik a segítséget, megindultam az épület belseje felé.
Meglepően nagy tömeg gyűlt már itt össze, láttam mindenféle alvilágit szórakozni, voltak, akiket nem foglalkoztatott az, hogy árnyvadász voltam, és igyekeztek közel kerülni hozzám, de én mindegyiket ridegen faképnél hagytam, és egyedül arra koncentráltam, hogy minél előbb átverekedjem magam a tömegen. Végül megérkeztem a boxokhoz, ahol igazán kihívás lett volna felismerni a sötétben az arcokat, de rajtam volt az éjjeli látó rúna, így könnyűszerrel tovasuhantam azok a boxok mellett, ahol nem az tartózkodott, akit én kerestem.
- Victoria Henderson? – szólítottam meg a célszemélyt, aki a legutolsó boxok egyikében ült magányosan. – Dorian Darkknight vagyok, és a Klávé nevében jöttem. – Igyekeztem a hangomat a semlegesség szintjén tartani, de akaratlanul is halvány gúny került a szavaimba, amikor azt mondtam, a Klávé nevében jöttem. Sokszor nehezemre esett leplezni azt, hogy mennyire megvetettem az egész mostani árnyvadász társadalmat, ami olykor szült a számomra is egy-két kellemetlen szituációt, de szerencsére eddig mindig sikerült kimagyaráznom magam belőlük. Mindenesetre, ezúttal nem féltem attól, hogy bármilyen bajt hozhatok a fejemre ezzel, feltéve, hogy a nő észrevette, hiszen mégis alvilágiról volt szó…
- A jelentések szerint tegnap este ezen helyen meggyilkoltak egy árnyvadászt, és ez ügyben szeretnék feltenni egy-két kérdést – beszéltem tovább, különösebb időt sem hagyva a másiknak arra, hogy ellenkezhessen. De ez így is volt rendjén, mert nem volt választási lehetősége. Vagy önként válaszol nekem, vagy erőszakkal kell kicsikarnom belőle az információkat – én az utóbbitól sem ódzkodtam, de neki valószínűleg ez annyira már nem tetszett volna.
- Nem szeretném sokáig rabolni az idejét, remélem sikerül zökkenőmentesen együttműködnie velem – tettem még hozzá, majd leültem vele szemben, mivel kényelmetlen lett volna állva faggatni őt, s igaz, hogy ő nem mondta, leülhetek, de én nem zavartattam magam, csak kényelmesen helyet foglaltam, ujjaimat összekulcsolva rakva le az asztalra, s figyelmesen, várakozóan pillantottam a nőre a reakciójára várva.