Szeretném elhinni, hogy mellettem maradhat, hogy az életemben bekövetkező változások nem lesznek majd káros hatással rá, de nem élhetek egy álomképben. Bármennyire is szeretném elhinni, hogy megoldhatjuk ez most koránt sem szerepel a lehetőségek között. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne!
- Akkor arra kérlek, hogy küzdj értem, hogy jobb lehess, hogy beilleszkedhess a soraikba és normális életed lehessen, ahogyan azt megérdemled. Will nagyon szépen kérlek tedd meg ezt értem. - Tudom jól, hogy sok mindent tett annak érdekében, hogy mellettem lehessen. Követett el meg nem bocsájtható bűnöket is, de ettől függetlenül még úgy gondolom, hogy mindig van esély arra, hogy a helyes utat válassza. A lelke mélyén még ott van a jóság, amit még mindig nevelgethet. Mindez csak rajta múlik. Neki kell akarnia.
Ajkaim egy kicsivel hosszabb ideig pihennek az arcán, mint szükséges, de nem akarok tőle elszakadni, hiszen lelkem még nem áll készen a búcsúra. Egyszerűen képtelen vagyok megtenni ezt a lépést. Olyan nehéz.
Végül elhúzódom tőle és nagyot nyelek tekintetét inkább már kerülöm, mert nem tudok a szemébe nézni, hogy lássam a lelkébe ivódó fájdalmat, amit most érezhet.
- Én is szeretlek Will, de hidd el nekem, hogy azt teszem, ami a legjobb a számodra. - Még én sem tudom, hogy ez az egész mit jelent nekem, vagy mi fog történni a jövőben, de ha talán egy kis sikerrel még a régi önmagam leszek, akkor talán felkeresem, de amíg nem győződhetek meg arról, hogy jó helye lenne mellettem inkább egyszerűen távol kell tartanom magamtól. Nem akarok neki nagyobb fájdalmat okozni neki, mint amit jelenlegi elveszítésem okozhat. Hiszen lehet, hogy idővel az, ahogyan elveszítem önmagam még nagyobb fájdalmat okozna neki. Mindezt végignézni.. Nem engedhetem.

Ahogy a szívem belesajdult tudtam, hogy még bennem az emberi oldalam az, ami erősebb. Küzdeni fogok, ameddig csak bírok, de nem tudhatom, hogy mit hozhat a jövő és a pusztítás félelmétől egyszerűen menekülni szeretnék, hiszen nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni, legfőképpen neki nem. Túl kell tennie magát rajtam, muszáj lesz, hogy elfogadja nem lehet az életem része.
- Nem tudhatod, hogy mi leszek még. Az árnyvadászok szemében pedig igen is az leszek. Hiszen én vagyok a sötétek új vezére. Elhisznek bármit is mondasz rám és meg is kell tenned. Esélyt kell adnod magadnak egy jobb életre, ahogy Sebastian-nak is. - Mindkettejüknek a legjobbat akarom még, akkor is, ha ezért én fizetem meg az árát. Nem érdekel igazából, hiszen mindketten közel állnak a szívemhez, hogy ne a legjobbat akarjam nekik.
Könnyek gyűlnek a szemeimbe, ahogyan küszködöm azzal, hogy elengedjem, hiszen habár tombol bennem a démon vér, a negatív energia, ami legszívesebben mindent felégetne a nyomában, még mindig ugyanúgy képes vagyok arra, hogy érezzem a fájdalmat, amint meghasad a szívem, hogy ezt kell tennem. S még addig kell hátat fordítanom, amíg erre képes vagyok és nem akarom őt majd magam mellé láncolni és kihasználni.
- Azt akarom, hogy önmagad támasza legyél, hogy küzdj azért, hogy lehessen egy normális életed.. Már amennyire egy árnyvadász élete normális lehet. Azzal adsz nekem erőt, ha ezt megígéred nekem. Kérlek Will.. Tedd meg, ígéred meg nekem, hogy erős leszel és új életet kezdesz a sötétség nélkül. - Szükségem van arra, hogy tudjam minden a legnagyobb rendben lesz vele. Mert, ha nem így lenne abba valószínűleg bele is bolondulnék. Nem ránthatom magammal a sötétségbe, egyszerűen nem tehetem meg. Hát miért nem érti meg?
- Mindig is fontos leszel a számomra. - Óvatosan közelebb lépek hozzá, hogy egy apró csókot leheljek orcájának másik felére, egyfajta búcsúként. Soha többé nem láthatjuk egymást. Nem lehet.

Nem könnyű számomra elengedni őt, hiszen fontos lett számomra ezen rövid idő alatt, hogy megismerhettem. Újra családom lehetett, de nem engedhettem meg magamnak, hogy őket is lerántsam magammal abba a sötét és mély gödörbe, amelybe én készülök belezuhanni. A saját döntésem volt, hogy átvegyem ezt az egészet Sebastian-tól. Még akkor is, ha nem is tudtam, hogy mire mondok nemet. Ha fele annyira leszek esetenként kegyetlen, mint Ő, akkor mindenkinek jobb, ha távol marad tőlem.
- William.. - Közelebb lépek hozzá és kezemet óvatosan az arcára simítom, hiszen fáj ennyire dühösnek és csalódottnak látnom, ugyanakkor megértem teljesen a kirohanását. Én sem akarom őt elhagyni, de nem tehetek mást. Neki még ott a lehetősége, hogy új életet kezdjen, hogy egy jobb utat járjon, egy biztonságosabbat. Esélye van az újrakezdésre, rajtam pedig egy bomba van, ami csak idő kérdése, hogy aktiválódik és mindenkit, aki körülöttem van valamilyen módon tönkretesz. Abba pedig nem tudnék belenyugodni, ha ebbe ő is belekerülne.
- Kérlek ne nehezítsd meg ezt a helyzetet. Még helyre hozhatod. A bűneidet egyszerűen csak kend rám, hiszen mindez miattam történt, ha én nem vagyok, akkor te sosem tévedsz erre az útra. Úgyhogy kérlek adj magadnak egy új esélyt, hogy körülvedd magad olyan emberekkel, akik szerethetnek azért, aki vagy és, akik nem fognak fájdalmat okozni neked. Kérlek.. - Őszintén fohászkodtam hozzá, hogy találjon az életében egy új értelmet, hiszen én nem lehetek mellette és Ő sem lehet mellette. Szeretném, ha megfogadná a tanácsomat, hiszen nincs arra esély, hogy ez az egész helyzet megforduljon, hogy én meggondoljam magam. Sajnálatos módon már csak ez a jövő maradt a számunkra. Egy jövő, amit külön utakon folytatunk mindkettőnk érdekében.

Bűntudat kezdett el tombolni bennem, hogy nekem kellett elmondanom neki az igazságot. Pedig nem tarthattam magamban és előbb vagy utóbb kiderült volna, hogy nem ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Nem tudom, hogy ennek meg kellene-e változtatnia valamit, de mégis úgy érzem, hogy ez egy jó lehetőség arra, hogy egy kis teret teremtsek kettőnk között. Nem tudom, hogy a démonvér kivitelei mégis milyen következményekkel fognak járni, úgyhogy nem akarhatom, hogy mellettem legyen. Ha bekebelez a sötétség nem maradhat mellettem. Bármennyire is támogatott engem a saját sötét utamon.
- Én is úgy hiszem, hogy megvolt rá az oka. Lehet, hogy nem volt biológiailag az édesanyám, de attól még igazán törődött velem és én is törődtem vele. Ez sosem változott és nem is fog. - El sem hiszem, hogy megannyi évig halottnak hittem, de nem csodálom, hogy nem keresett, hiszen kicsúsztam Valentine karmai közül és új életet kezdtem. Majdnem, hogy felszívódtam és a kör egyik tagja nem kereshetett volna fel egy elveszett gyereket. Csak önmagát sodorta volna bajba. Azzal pedig egyikünkön sem segített volna.
- Jobb lesz neked nélkülem, Will. Nem tudom, hogy mit hoz számomra a jövő, de te jobb jövőt érdemelsz. - Az utóbbi időben igyekszem mindenkinek megadni a saját boldog befejezését, ha már magamnak ezt koránt sem adhatom meg. Azt már lepecsételtem egy alkuval, egy élet feláldozásával és mindemellett még a saját lelkemet is odaadtam a ördögnek finoman szólva.

Egyikünk sem így tervezte. Nem gondoltam, hogy majd én fogom cipelni a vállaimon Sebastian lelkének sötét pecsétjét, de a sors mégis így hozta. Talán most majd megtapasztalhatom, hogy mit is érzett igazából. Hogy mi mindenen ment ő keresztül az elmúlt évek során. Mennyi fájdalmat érezhetett.. Vagy egyáltalán mi volt az, amit érezhetett.
Furcsa volt számomra, hogy száműzöttként éljek, hiszen eddig mindvégig én voltam az, aki láthatatlanul beépült az ellenség soraiba ott voltam, ahol kellett anélkül, hogy egy percig is kételkedem volna a feladatomban. A tündérkirálynő szolgálatában álltam, miközben szüntelenül húzott a szívem Sebastian-hoz és két oldalt próbáltam hűen szolgálni, miközben azok látszólag egy célt akartak elérni, mígnem az utolsó pillanatban ez meg nem változott, s a felelősség a nyakamba nem szakadt.
Mégis mindez semminek tűnik azzal szemben, amit most meg kell tennem, hogy az igazságba be kell avassam a fiút, akit fivéremnek hittem. Azt hittem, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban, hogy van még családom. S ez talán igaz is, de koránt sem olyan formában, mint azt én szeretném. Hiszen kétlem, hogy a drága féltestvérem - Jace Herondale - kiugrana a bőréből, amiért én vagyok a testvére. Nem az a típus vagyok, akire ő büszke lenne. Most pedig elveszítem azt a testvért, aki mindentől függetlenül támogatott és szeretet pedig sosem volt több közünk egymáshoz, mint az, hogy az ő anyja volt, aki jó ideig nevelt engem, s akit én anyámnak hittem.
- Úgy hiszem, hogy attól függetlenül, hogy a vér nem köt össze minket Ő úgy gondolta, hogy egy család vagyunk és ezért küldött utánam. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. Remélem ez nem okoz gondot köztetek.. - Persze sejtem, hogy milyen érzés lehet a számára, hogy mindezzel szembesüljön és, ha tehetném enyhítenék a fájdalmán, a dühén és minden negatívumon, amit a hírem kiváltott belőle.

Mindannyiunkat értek veszteségek. Egyeseket jobban, mint másokat. Nem tudom, hogy miért hittem, hogy Sebastian-nak akár csak egy pillanatig is esélye lesz a normális életre. Azonban nem fogom elengedni a lehetőségét annak, hogy megpróbáljam ezt megadni neki. Még akkor is, ha még bebörtönözve tölti a napjait. Az is már valami, hogy a fenyegetésünk talán ebben az esetben célt ért, hiszen még életben van. Bár biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése mikor dönt úgy a Klávé, hogy nem enged egy bugyuta fenyegetésnek és áll majd készen arra, hogy kivégezze. Bár addig még megannyi dolog van hátra, hiszen kérdések tömkelege van a fejükben és minderre választ is adhat Sebastian. Azonban, ha valaki elég erős, hogy elméjének a legmélyebb titkait is megtartsa magának, akkor az Sebastian. Emiatt pedig egy cseppet sem aggódom. Mégis az, hogy nem lehetek a közelében egyfajta ürességgel ruház fel. Másokat pedig nem kérhetek, hogy segítsenek rajta, hiszen jelen pillanatban meg kell húznunk magunkat. A számunk jelentősen csökkent a háborúval, de a sötét harcosokban rejtőző erő napról, napra csak növekszik.
- Megannyi dolog történt, amit talán senki nem foghat fel, de nem is kell mindenkinek a világon tudnia róluk. Van, ami jobb, ha titokként hal el. - Senkinek nem mondtam el azt, hogy várandós vagyok. Még én magam sem voltam benne biztos és úgymond nem akartam az egészet elkiabálni. Most azonban már nincs mit beszélni róla, hiszen mindez már a múlté. Talán fájdalmat kellene éreznem, de koránt sem olyan felemésztő, mint eleinte, mint azt gondoltam. Mintha a démonvér szépen lassan, gyengéden itatná fel magát a porcikámban szüntetve meg ezáltal minden emberi béklyóimat.
- Sajnálom, hogy elveszítetted. Biztosan nem lehetett könnyű. - Nem tudom milyen érzés elveszíteni egy parabatai-t, de a lelked egy darabját elveszíteni.. Azaz érzés túlságosan is ismerős. S, ha legalább annyira fáj neki, mint nekem fájt, akkor sokkal jobban tartja magát, mint azt gondoltam.
- Nem tudom, hogyan mondhatnám, vagy van-e ennek valami gyengédebb módja, de azt hiszem az a legegyszerűbb, ha kimondom. - Mély levegőt veszek és tekintetemet egyenesen az övébe fúrom. - Nem vagy a testvérem. Az én apám Stephen Herondale, az anyám pedig egy tündér volt. Ami kizárja mindazt, amit eddig tudtam. A nő, aki felnevelt engem, a te édesanyád... A kör egyik tagja volt. Egykoron Valentine oldalán harcolt. Ő csak átmeneti megbízott volt, de mikor nem tudott lemondani rólam az egész családja felelt érte. Persze kivéve téged. - A szemkontaktust megszakítva fordítok neki hátat és sétálok közelebb az egyik fához, aminek a törzsén kezdek el zongorázni az ujjaimmal. - Tudom, hogy mindezt nem egyszerű megemésztened, szóval végy igénybe annyi időt, amennyit csak szükséges. - Mikor azt hittem, hogy a családom újra kerek lehet a maga elcseszett módján kiderül, hogy az egész életem egy hazugság. Családom az van, de mégsem érzem igazinak. Jace Herondale a féltestvérem. Az egész olyan hihetetlen.

Egyenlőre nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki, hogy nem a testvérem. Hiszen ezt a hírt még én magam is emésztettem nem mondhatnám, hogy igazán készen álltam arra, hogy bárkivel is megosszam. Habár a többség talán már tudja vagy hallotta, hogy Jace Herondale féltestvére lennék, de az is lehetséges, hogy most az egyszer képesek voltak tartani a szájukat és nem mondták el mindenkinek, hogy pontosan mi történt a pokolban. Már igazán megtanulhattak volna mindannyian hazudni az ügy érdekében, hiszen jó pár esetben könnyedén megtették.
Ölelése kellemes melegséggel tölt el, habár már koránt sem fog el olyan megkönnyebbülés, mint egykoron, mintha biztonságban lennék és minden gondom elolvadna. Olyan ez, mintha az érzelmi oldalamat felülírná a logika és a puszta démoni természet. Egy olyan változáson megyek keresztül, amit talán láttam végkifejletében, de sosem tudtam igazán milyen érzés megtapasztalni, ahogyan az emberség elpárolog az ereidből.
- Teljesen jól vagyok, nincs semmi bajom. - Habár ez koránt sem igaz, hiszen fel kellett áldoznom a saját gyermekemet annak érdekében, hogy győzelemre jussunk, hogy ne veszíthessem el a legfontosabb embert a számomra fel kellett áldoznom azt, akit talán ugyanannyira kellett volna szeretnem, mint őt.
- Bár inkább nekem kellene aggódnom miattad úgy hiszem. - Egyrészt, ha jól értesültem a parabatai-a nincs többé, másrészt pedig egy olyan dolgot kívánok ráuszítani, amit talán koránt sem olyan könnyű lenyelni, mint azt én gondolom.
- Viszont van valami, amit el kell mondanom, s valószínűleg nem lesz könnyű hallanod. - Nem szeretnék neki fájdalmat okozni, de egy hazugság nyújtása, csűrése és csavarása csak még több sebet ejthet egy lelken, mint egy kegyelemdöfésként érkező igazság.