[ az első sérülés; réges régen ]

Nem volt időm reagálni, túl gyors volt, én pedig túlságosan lassú ahhoz, hogy időben lebukjak, vagy legalább felemelhessem a kezeimet, hogy megvédjem a fejemet. Egyenesen az arccsontomat találta el ökle, én pedig lendületesen megfejeltem a padlót, mintha az még nem lett volna elég. A tüdőmből kiszorult a levegő és egy pillanatra elsötétült a világ. Esküszöm, azt hittem, hogy ez a halál pillanata! Kész, ennyi, finito, még csak el sem köszönhettem a családomnak. Ja, de persze a bátyám volt az, aki az ütést adta, szóval, igazából mindegy. Ő majd csak el tud köszönni a nevemben a szüleimtől. Viszlát, anyu, viszlát, apu!
Mégis sikerült valahogy levegőt erőszakolnom reszkető tüdőmbe, és ha a szúró fájdalom nem lett volna elég, a bátyám nevetni kezdett a maga öblös hangján. Ez egyszerűen tökéletes, nem elég, hogy földre vitt, de még jót is mulat rajta. Már csak azért megpróbálok feltápászkodni, hogy megmutassam, nem adtam még fel. Vékony karjaim azonban alig bírják el a súlyom, és nem kell látnom őket, mert érzem, hogy úgy reszketnek, mint a nyárfalevél. Valószínűleg elég lenne, ha megpöckölne és máris a földön találnám magam. Megint.
- Mégis hogy akarsz harcos lenni, ilyen vékony karokkal, húgi? - a hangjából csöpög a gúny, én pedig legszívesebben ugyanúgy képen tenyerelném, ahogy ő engem, de ha már a felálláshoz is alig van erőm, akkor ehhez biztosan nincs semmi. Már az is hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy ráálljak a lábaimra és ne essek el. Mégis képes vagyok felemelni a fejem és kék szemeimet ráemelem.
- Azért kértem, hogy edz velem, hogy taníts, nem azért, hogy szétrúgd a seggem. - valahonnan sikerül összeszednem annyi erőt magamban, hogy két kezemet a mellkasára téve lökjek rajta egyet, de igazából nem sikerül hatnom rá. Inkább én vagyok az, aki majdnem felborul a saját lábamban.
- A kettő sokszor egy és ugyanaz. Meg kell tanulnod megvédeni magad. - most már sokkal komolyabban beszél, nincs benne a szokásos csipkelődés vagy gúny. Na, ez már tényleg tanítás, de szólhatott volna az elején, hogy ilyen kemény módszerekhez fog folyamodni, hogy felkészüljek. Abban persze igaza van, hogy az igazi ellenfeleim sem fognak szólni, hogy mit fognak tenni, hogy milyen mocskos tettet visznek majd végbe. Válaszként csak hümmögök egyet, utálom beismerni, ha igaza van. - Na, gyere, szöszi, anyánk mindjárt hazaér, és tudod, hogy nem szereti, ha különórát tartok, mert...
- Az akadémián egyenlő eséllyel indulunk, tudom, tudom. - a sóhajtás még nem esik nehezemre, ahogy ketten elindulunk kifelé az ajtón, de mikor megpróbálom megforgatni a szemeim, élesen érzem a fájdalmat. Egy grimasz fut át arcomon, ahogy óvatosan hozzáérek. - Mennyire rossz? - és már szájának ívéből tudom, hogy nagyon nagyon rossz.
Úgy látszik, ma sem kell tükörbe néznem, ha nem akarok rémeket álmodni.

[ az első találkozás; nem is olyan régen ]

A beilleszkedés nem olyan könnyű, mint azokban a mondén hollywood-i filmekben, amiket néha sikerült elkapnom - természetesen anyám nem tudott róla, hogy néztem ilyeneket valaha, mert akkor rövid időn belül ki is írt volna a végrendeletéből. Ha te vagy a kínosan viselkedő lány a többiek között, akkor igen valószínű, hogy a barátszerzési folyamat lassabban megy végbe, mint másoknak. És ez meglepő, hiszen pont mi szoktunk lenni a leglojálisabbak másokhoz, mégis lenéznek, amiért a szociális társalgásokban nem nyújtok maximumot. Hiszen ítélkezhetnek ők fölöttem? Olyan helyen éltem, ahol eleve mindenkit ismertem már, egy elzárt közösség, ami család nevű állatfajtákból áll. Na, meg persze az sem segít, hogy apám utolsó szavai keringenek felettem: nem barátkozni még, hanem tanulni és megismerni a bajtársaidat. Azt hitte segít, de az igazság az, hogy ezzel csak mindent rosszabbá tett számomra.
Bajtársak, mi? Hát, mi tagadás, baj az akad bőven. Igazából észre sem vettem volna, hogy saját szóviccemen hangosan is felnevettem, nem csak a fejemben, amíg valaki meg nem szólalt mellettem. Te jó ég, észre sem vettem, hogy ideült valaki! Mégis miféle árnyvadász vagyok én, ha csak úgy a közelembe sántikálhat egy idegen?
- Mi olyan vicces? - a kérdésre pedig felkapom a fejem, szemeim tágra nyílnak, mintha valami nagyon ciki dolgon kapott volna rajta. Most biztos azt hiszi, hogy teljesen dilis vagyok, amiért magamban nevetek, látszólag a semmin... Kezeimmel hatalmas mozdulatokat teszek, mintha épp valami láthatatlan legyet üldöznék, még jó, hogy nem ütöm meg, olyan közel kerülnek végtagjaim az arcához.
- Csak... hogy is mondjam, szóval valami viccesre gondoltam. Izé... van kedved együtt gyakorolni azt az új mozdulatot? - míg az első részt próbáltam teljesen elhadarni, hogy biztos n értsen belőle egy szót sem, úgy a másodikat magamat is meglepve egész bátran kérdeztem rá a második részében.
Ezzel pedig megpecsételtem a nagybetűs Sorsunkat, mert olykor elég csupán egy leheletnyi bátorság és nemtörődömség, hogy elindulj a számodra kijelölt úton.

[ pár órával ezelőtt ]

A papírlapok sistergése ujjaim között muzsika a füleimnek. Mégsem érzem ugyanazt a békességet, miután végig kellett hallgatnom anyám nőies sóhajtásokkal teli mondandóját a telefonon keresztül. Kérdései úgy záporoztak, mint a nyári eső, és tudtam, akármit is válaszolok, semmi sem lesz elég jó neki. Nem jó neki, ha jól teljesítek az edzéseken, ha minden rúnát megtanulok és mosolyogva, habozás nélkül mondom fel neki. Nem, neki csak akkor lennék elég jó, ha hirtelen nemet váltanék és nekem is lógna valami a lábaim között, mint a bátyámnak.
Addig pedig nem fogja értékelni azt sem, hogy milyen szépen felhúztam a teljesítményemet, hogy menyire jól tudom forgatni az összes éles fegyvert, amit elém raknak. Mindig többet akar belőlem kicsikarni, és úgy érzem, lassan lemerülök.
Túl sokat adok, keveset kapok.
A szavak pedig kezdenek összefolyni a szemeim előtt, már nem is figyelem, hogy miken futtatom végig a tekintetem, habár a betűket ugyanúgy felismerem. Ha nem kölcsönvett könyv lenne már rég a falhoz vágtam volna mérgemben, de van még benne annyi, hogy olyan tárgyat nem rongálok, ami nem az enyém. De azért mégiscsak mérgesen rámorgok, mintha éppen a lapok hibája lenne, hogy agyam folyamatosan elkalandozik a bajaimra.
Áldásként jön az a különös bizsergő érzés a mellkasomban, ami nem az enyém, mégis belőlem jön. Ilyen ez a kötelék, olyan dolgokat érzek néha, amik soha nem tartoztak hozzám, és így az én felelősségem is lesz. Ez pedig nem egy ismeretlen érzés, többször előfordult már, hogy hasonló honvágy táncolt végig a bensőmben, amit rögtön meg tudok állapítani, hogy nem az enyém. Nagyon is jól érzem magam az intézet falai között, még csak az kéne, hogy hazamenjek!
Ha pedig nem az enyém akkor csak egy valakié lehet, és az illetőre - Tom-Tom-ra - gondolva rögtön erősödni is kezd a feszültség. A könyv becsapódik kezeim által, szinte nem is én parancsolok a tetteimnek, hanem valami belülről jövő késztetés. Ez van, amikor úgy érzed, hogy valami baj van a parabatioddal, a másik feleddel, rögtön akcióba lendülsz, mint egy ösztönlény.
Az ilyen lények pedig nem nyugszanak, amíg véghez nem vitték a dolgukat.