1999. február hetedike, a hatodik.

Már igazán késő volt, egészen biztos, hogy már órák óta aludnom kellett volna, én mégis a konyhapult mögött bujkálva figyeltem, ahogy a szüleim suttogva beszélgetnek a nappaliban. Apám nem rég ért haza a munkából, fáradtan dörzsölte meg a szemét, míg anyám halk szavai szüntelenül záporoztak a nyakába, arról, hogy mi történt egész nap, mi van a gyerekkel, mit kell megcsinálni holnap, hová hivatalosak hétvégén. A háttérben a televízió szinte nesztelen duruzsolását elnyomta a mozgolódás hangja, ahogy a kanapé szövete súrlódik, mikor apám leül, anyám lépteinek puha nesze, ahogy zokniban lépked a parkettán, majd a meglepett hangja, ahogy meglátja a fejem előbukkanni a gyümölcsös kosár mögül.
- Hát te mit csinálsz még itt? Irány aludni, holnap iskola. – óvatos mosolyra húzza a száját és azon nyomban el is indul felém, hogy az ágyamba tereljen.
- Köszönhetek előbb apának? – hatalmas barna íriszeimnek nehéz nemet mondani, anyám is csak egy futó pillantást vet a férje felé, aki észrevétlenül biccent, én pedig úgy érzem, ez az egyetlen fejmozdulat felhatalmaz arra, hogy felé szaladjak és mellé ugorjak a kanapéra. Halkan felnevet, ahogy becsapódom mellette, könnyed mozdulattal kócolja össze a seszín barna tincseimet, és lecsitít, mielőtt még felébreszteném a húgomat.
- Mesélj, szülinapos, milyen volt a nap? – mosolyognak a szemei, nekem pedig fel sem tűnik, milyen fáradt, csak mesélem lelkesen, mennyi izgalom fér bele egy hatéves születésnapjába, ő pedig türelmesen hallgat, amíg ki nem fogyok a szavakból, és nekidőlve a karjának el nem csendesedek végre.
- Az mi? – kérdezem két ásítás között, egyre csak lecsukódni készülő szemeim a tévé képernyőjén nyugtatva, ahol régi jelmezes emberek téblábolva énekeltek valamit a díszletek között. A tekintete követi az enyémet, és nosztalgikus mosoly csúszik az arcára, amint felismeri az adást, amit valószínűleg már csak ismételnek egy ilyen késői időpontban.
- Ez az Óz, a csodák csodája, és az bizony egy gyáva oroszlán.
- Az oroszlán nem is így néz ki, olyan, mint egy medve. Vagy a jeti.
Hangtalanul felnevet, onnan tudom csak, hogy érzem megrázkódni a karját a fejem alatt, tekintetét viszont egy pillanatra sem szakítja el a műsorról.
- Ez egy nagyon régi film, akkor még nagy szám volt ám egy ilyen oroszlán.
Csodálkozva pillantok rá, mint aki képtelen elhinni, hogy azt a szőrös jelmezes férfit bárki is oroszlánnak hitte valaha is, majd újra a daloló karakterekre terelem a tekintetem és akkor sem vagyok hajlandó elszakítani onnan, mikor újra kérdésre nyitom a számat.
- Apu, fennmaradhatok és megnézhetem még az Ózt?
A szemem sarkából érzékelem, ahogy rám néz, hallom, ahogy kedves hangján elsuttog még egy igent, majd hagyja, hogy az ölébe dőlve figyeljem még hosszú percekig a bádogembert és a madárijesztőt, mielőtt elnyom az álom.



2003. február hetedike, a tizedik.

A hangzavar lassan elnémult, az utolsó kiskölyköt is hazavitte az anyukája, így nem maradt más a születésnapi zsúrból, mint egy halom szanaszét dobált csomagolópapír, koszos edények szerteszét a nappaliban, néhány tortaszelet a konyhapult tetején, két kimerült szülő és két, az elfogyasztott hatalmas cukormennyiségtől igencsak élénk kölyök. Míg én az ajándékaimat gyűjtöttem szemrevaló kis halomba a kanapé mellé, a húgom a szőnyegen hasalt, orra előtt egy bontott csomag cukorka hevert, aminek a felét már elpusztította, és úgy látszott, a másik fele is erre a sorsra fog jutni, ha a szülők rajta nem kapják előbb. Máskor mindig sokkal óvatosabb volt, ha nassolásról volt szó, most viszont megbabonázva figyelte a meséjét, én pedig minden egyes körnél, mikor valami újabb vackot helyeztem a halomra, meg-megállva néztem vele egy kicsit. Végül az ajándékaim elfogytak, futva szemügyre vettem a sok újdonságot, utána lehasaltam mellé a szőnyeg sötétszürke bolyhai közé.
- Pinocchio?
- Igen. – bólogat cukorkával teli szájjal, majd egy újabb csörgő papírcsomagolást gyűr a zsebébe. – Régen még nem találták fel a többi színt?
Nem válaszolok, csak némán figyelem, ahogy az ijesztő arcú fabábu orra hosszúra nyúlik minden hazugsága után, fel sem tűnik, hogy anyám befejezte a mosogatást, és sóhajtva rogy le az egyik karosszékbe apám mellett, aki úgy tűnik már az összes szemetet összegyűjtötte és kivitte, így nem maradt más dolga, csak hogy kimerülten nézze az örök éber gyerekeivel az egyik legrégebbi Disney mesefilmet.



2007. február hetedike, a tizennegyedik.

Még a papagájfejes ernyőjével, a keleti szél hátán érkező, csodálatos Mary Poppins sem tudott jobb kedvre deríteni, csak üveges tekintettel figyeltem a domború képernyőt, de számomra most az ide-oda ugráló képkockákat csupán egybemosódó színek kusza kavalkádját alkotta. Idén nem volt kedvem ünnepelni, és a szüleim csendes egyetértésben osztoztak velem ebben, apám valahol a film felénél indult el dolgozni, anyám pedig a húgom kockás takarójával borítva gömbölyödött össze a kedvenc foteljében, vörös szemeit ő is műsorba fúrta, de tudtam jól, nem tudná megmondani, hogy mi történt alig két perccel ezelőtt a Banks családdal. A gondolatai szüntelenül a körül forogtak, hogy mi történt a Simmons családdal öt hónappal ezelőtt, mikor egy autós halálra gázolta az iskolába igyekvő kishúgomat a zebrán, majd gondolkodás nélkül tovább hajtott. Mi történt azóta, milyen volt az első Halloween a két jelmezes kölyök nélkül, az első karácsony úgy, hogy már nem két izgatott arcocska várta a reggeli ajándékbontást. Meg tudtam érteni, nagyon is meg, hisz míg Mary Poppins felfelé csúszott a lépcsőkön, és mindenfélét elővarázsolt a szőnyegtáskájából, én is csak arra tudtam gondolni, hogy ez az első családi szülinapos filmezésünk a húgom nélkül. És ezután már mindig így lesz.



2010. február hetedike, a tizenhetedik.

- Nem lehetne akkor már inkább A Jó, a Rossz és a Csúf?
Anyám kezében megáll a fakanál, egy fél perc erejéig még kevergetni is elfelejt, csupán bosszús tekintetét fúrja barna íriszeim közé, én pedig azonnal megbánom, hogy egyáltalán megszólaltam.
- Azt múlt héten néztétek meg apáddal, én nem vagyok hajlandó még egyszer végigülni azt a filmet. – csóválja meg a fejét, a rakoncátlan hajtincsek, amik kiszabadultak a hajcsatból, most játékosan ugrálnak az arca körül, olyan kedvességet kölcsönözve ezzel az amúgy morcos vonásoknak, hogy muszáj vagyok megmosolyogni.
- Jól van, legyen akkor James Dean.
- A Haragban a világgal egy nagyon jó film.
- Bizonyára így van, viszont nekem most indulnom kell, mert elkések.
Nem szállok vitába vele, mivel a világ legjobb érve sem tudná édesanyám meggyőzni ezen állítása ellenkezőjéről, így feleslegesnek érzem erre pazarolni a szavaim, az időt meg aztán még inkább. Helyette felkapom a kabátom a konyhapult végéről, és megpróbálva elejét venni a keresztkérdéseknek, rendíthetetlen léptekkel indulok meg az előszoba irányába. Még csak fél lábamon van cipő, de már kint lógok az ajtóban, anyám szavai viszont gyorsabbnak bizonyulnak a távozásomnál.
- Hazaérsz vacsorára, ugye?
- Persze, mint mindig.
- Egyedül jössz majd?
Olyan váratlanul ér a kérdés, hogy egy pillanatra elfelejtem, hogyan kell cipőfűzőt kötni, csak állok ott a lépcsőházban, fél lábamon még mindig csak csíkos zoknival, és igyekszem visszarendezni a szemöldököm a helyére.
- Gondolom. – nyögöm végül, remélve, hogy ezzel lezártnak tekinthetjük a beszélgetést, én pedig mehetek utamra, de az élet természetesen soha nem lehet ilyen egyszerű.
- Hozhatsz ám valakit, ha szeretnél. Barátnőt. Vagy… barátot.
Pillanatnyi hatásszünetet tartok, engedem az agyamnak, hogy feldolgozza az előbb elhangzottakat, hagyom, hogy a szavak kimondva lebegjenek körülöttünk egy darabig, majd az egyetlen reakciót produkálom, amire képes vagyok, ha úgy érzem, szorult helyzetbe kerültem.
- Te most tulajdonképpen megengedted nekem, hogy meleg legyek? – tör fel belőlem nevetve a kérdés, és látatlanban is látom, ahogy édesanyám összeráncolja a homlokát.
- Ne komolytalankodd el, Jude. Tényleg szívesen megismerkednék már a pároddal, legyen az akárki.
- Anya… - néhány lépéssel a konyha előtt termek újra, fejem bedugom az ajtón, és pimasz vigyorral az ábrázatomon szórakozom édesanyám zavarán. – Ha lenne valakim, már bemutattam volna, de nincs. Legalábbis semmi komoly. – teszem hozzá, mintha csak megnyugtatásnak szánnám, biztosítéknak, hogy én igazán próbálkozom, és mindenképpen szándékomban áll egyedüli fiú révén továbbvinni a családnevet, ahogy azt elvárják tőlem. Anyám tekintetéből viszont a legkevésbé sem megnyugvás süt, szemei tükrében ott kavarog megannyi kimondatlan kérdés, én pedig jobbnak látom sietve távozni, mielőtt még hangot adna nekik, én pedig napestig magyarázkodhatnék. Mentegetőzhetnék, hogy miért nincs barátnőm, miért nem érdekelnek a lányok, miért nem érdekelnek a fiúk sem, és miért esik ennyire nehezemre bármit is kezdeni az érzelmekkel, miért nem vagyok hajlandó húgom halála óta érezni bármit is, bárki iránt. Napestig mesélhetném ezeket, de most sem teszem, csak fogom a pimasz vigyorom, a csíkos zoknis, cipő nélküli lábam és minden problémámat, és magára hagyom anyámat a konyhában.



2012. február hetedike, a tizenkilencedik.

Az unokatestvérem széles mosolya volt az utolsó, amire számítottam, mikor benyitottam az egyetemi kollégiumi szobámba. Meglepetten pislogtam párat, de Molly csak nem akart megszűnni, így kezdtem kételkedni abban, hogy csupán csak képzelem. Egész nap az agy feldolgozó-kapacitásával foglalkoztam, most viszont a sajátomé cserbenhagyni látszott, és úgy tűnt ezt Molls is észrevette.
- Neked is szia. – köszön helyettem is, értetlen arckifejezésemet pedig széles vigyorral jutalmazza. – Gondoltam, hogy kötök a nyakamba egy nagy, piros masnit, hogy egyből leessen, hogy én vagyok a születésnapi ajándékod, de úgy voltam vele, hogy okos vagy te, csak rá jössz nélküle is– bár ezek szerint mégsem.
- Az amúgy is olyan…
- Pornós?
- Hát… ja.
Jókedvű nevetés szakad fel belőle, amitől az én ajkaim is akaratlanul mosolyba csavarodnak. A táskám az íróasztalom mellé dobom, és megindulok felé, Ő pedig szó nélkül pattan fel az ágyamról, ahol eddig üldögélt, és olyan lendülettel veti magát a nyakamba, hogy egy pillanatra azt hiszem, mindketten a földön fogunk kikötni.
- Jaj, úgy örülök, hogy végre itt vagy. A szobatársad engedett be, azt mondta, hogy nemsokára jössz, de az már vagy másfél órája volt, kezdtem nagyon unatkozni, de a fejedet látva simán megérte.
Miután szabadulni enged a csontropogtató ölelésből, amit a Simmons család női tagjai tökéletesen veszélyesre fejlesztettek az évek során, visszahuppan az ágyra, a gombócba gyűrt takaró halomra, én pedig továbbra sem szabadulva az arcomra kiülő döbbenettől értetlenül figyelem, ahogy módszeresen borítja el a lepedőt a színes, zörgős csomagolású, cukros, vagy egyéb módon káros hulladék kajával, amit mérték nélkül képesek vagyunk fogyasztani kisgyerekkorunk óta.
- Molly? – szúrom közbe, hátha sikerül kizökkentenem, mielőtt egy OCD-s kényszerbeteget megszégyenítő pontossággal rendezi újra és újra az ágyra halmozott zacskók sokaságát, hol méret, hol szín, hol tartalom szerint. – Molls, mondd csak, miért is jöttél?
- Ne legyél már ilyen, Jude. – kapja rám sértett tekintetét, de a hangjában nyoma sincs megbántottságnak, így tudom, hogy még mindig képes a helyén kezelni az érzéketlenségemet. – Szülinapod van, és jöttem ünnepelni. Nem akartam, hogy idén kimaradjon a családi filmezős hagyomány, úgyhogy most én leszek a család, hoztam rágcsát, egy csomó cukros üdítős, ééééés, ezt nézd.
Némi helyezkedés után a kezébe kapja az ezüstszínű laptopját és felém fordítva a gépet, határtalan büszkeséggel az arcán, némán dicsekszik el azzal, hogy mit választott idén a régi filmek közül.
- Igazi klasszikus. – teszi hozzá gyorsan, ahogy meglátja az arckifejezésem, ami valahol az eddiginél is még jobban meglepett és az „úristen, kérlek, csak ezt ne” közötti skálán változik másodpercek tört része alatt. – És még őrült tudós is van benne, szóval azonosulni is tudsz a karakterrel.
- Mindenki érdekében remélem, hogy ez nem fog megtörténni. – engedek meg magamnak egy beletörődő sóhajt, majd kiragadok egy csomag gumicukrot a gondosan elrendezett halom közepéről és elindítom a filmet, mielőtt még megtalálnám a helyem Molly mellett. Ha már hetven hosszú percet rá kell szánnom az időmből a Frankenstein, jobb minél előbb elkezdeni.



2014. február hetedike, a huszonegyedik.

Mikor Molly azt mondta, hogy egy egész évem lesz kiheverni a Frankensteint, szóval a következő szülinapomon majd a Frankenstein mennyasszonyát nézzük, azt hittem, csak szórakozik, de legalábbis biztos voltam benne, hogy háromszázhatvanöt nap alatt elfelejti.
Nem felejtette.
Olyannyira nem, hogy tavaly ismét birtokba vette a kollégiumi szobámat, és minden tiltakozásom és egyéb programom dacára maradásra kényszerített, így hát megnéztem vele azt a buta filmet, ezzel is újabb strigulát húzva az évek óta húzódó hagyomány oszlopába. Immáron a tizenötödiket. A soron következőt viszont minden erőmmel próbáltam elkerülni, habár kevésbé talált megértő fülekre a kérésem. Idén a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy otthon, a családi fészekben ünnepeljünk, én pedig eleget téve a kérésnek már kora reggel hazautaztam, egy egész estényi ősrégi filmmel a táskámban, és az ismerős ígérettel az ajkaimon, hogy vacsorára hazaérek.
Brooklyn ismerős utcáinak kellemes nyüzsgése még a csípős téli levegő ellenére is elvarázsolt, itt nőttem fel ugyan, mégis minden alkalommal olyan volt hazajönni, és elveszni az élettel teli zsivajban, mintha először találkoznék a várossal. A rég nem látott arcok sem változtak sokat, nevetve meséli mindenki a saját kalandjait, érdeklődve hallgatjuk a másikat, belemerülve a régi és új emlékek örvénylő káoszába, újabb és újabb poharat koccintva, először az ünnepeltre, majd az elért eredményeinkre, sikereinkre, a végén már lényegében bármire, egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen rég elmúlt már a vacsoraidő.
Tisztán emlékszem, hogy hazáig szaladtam, hogy sűrű bocsánatkérés és mentegetőzés közepette nyitottam a bejárati ajtót, arról győzködtem édesanyám, hogy milyen remek csattanója lenne a jelentéktelennek húsz perces késésemnek, ha a Férfi, aki vacsorára jött című Bette Davis klasszikussal kezdenénk a filmnézést.
Tisztán emlékszem, hogy a lufikat láttam meg először. Rengeteg volt belőlük, teljesen beborították a nappalit, színesek, mosolygós arcosak, kettest és egyest formázók, csillogós anyaggal bevonva, rendületlenül kígyóztak mind a plafon felé, ahonnan a „Boldog Születésnapot” feliratú transzparens lógott, valószínűleg kézzel készített, tele apró rajzokkal, amit a családtagjaim firkálhattak rá.
Furcsa működése van az agynak, olykor indokolatlanul hosszúra tud nyújtani egyetlen tizedmásodpercet is akár, a legrövidebb idő is perceknek tűnik, pedig az információnak meglepően rövid időintervallumra van csupán szüksége, hogy végigfusson az idegpályán. A reakcióim, amit a dekoráció váltott ki belőlem, a meglepettség, öröm és hála, ami kellemesen befészkelte magát a gondolatok közé, szertefoszlott, ahogy megpillantottam a holttesteket. A vérrel borított padlót, a kitekeredett alakokat, a felismerhetetlenségig torzult arcokat, és a szörnyetegeket, amik felelősek voltak mindezért. Hallottam a sikolyaikat a fejemben, de talán csak a saját, elcsukló hangom üvöltése hangzott ennyire torzan, minden esetre az éjfekete szeműt egy cseppet sem zavarta, ahogy a felé repülő pezsgősüveg sem, ami az asztalról a  kezem ügyébe akadt és felé hajítottam. Egyetlen mozdulatával elterelte a felé repülő palackot, ami így a falhoz csapódva, apró szilánkokkal és fehéren habzó itallal borította be a padlót.
Tisztán emlékszem, hogy teljesen kiürült a tudatom. A fölém magasodó borzalom homlokán csavaros szarvak tekeregtek, és én azt kívántam, bár végezne velem is, könyörögtem volna érte, ha szükséges, de a szavak úgy akadtak a torkomon, mintha a karjai már rég a légcsövem szorongatnák, elzárva ezzel a beszéd útját.
És aztán nem történt semmi.
Eltűntek, mintha csak a cigarettafüstre emlékeztető felhőként szétbomlottak volna a szoba fémes levegőjében, másodpercekkel azelőtt, hogy kivágódott volna a bejárati ajtó, és a vérben úszó lakásunkat ellepték a rendőrök.



2017. február hetedike, a huszonnegyedik.

A párkányon ültem, és agytekervények csavaros mintáit firkáltam az ablaküveget borító párába, hogy közöttük átnézve kémlelhessem az udvar eseményeit, ahol most sem igazán történt semmi. A február hideg hónap, ilyenkor kevesen merészkedtek a szabad levegőre, még kevesebbeknek engedték, hogy megtegyék, mintha csak a hó lenne a legveszedelmesebb ránk nézve.
A Kötekedő van ma műszakban, Ő egyike azoknak, akiket nem kedvelek, és kétségtelen, hogy az ellenszenvem viszonzásra talált, újfent meggyőz e felől, mikor a szobába érve gondolkodás nélkül rám förmed, hogy másszak le az ablakból, majd miután ezt el is éri, gyógyszereket ad a kezembe, és figyelemmel kíséri, ahogy egytől-egyig lenyelem őket. Kötekedő itt volt már azelőtt, hogy én három éve először betettem ide a lábam, és valószínűleg mindenkit túl fog élni, beleértve ebbe az összes kollégáját és főnökét is, ugyanis annyi gyűlöletet és érdektelenséget halmozott már fel magában, hogy az egy életre konzerválta. Nála már csak Katonás a rosszabb, aki ugyan valamivel szerethetőbb jellemmel büszkélkedhet, ugyanakkor fogadni mernék rá, hogy valami az Ő fejében sincs rendben, ami magyarázza a rend és a tisztaság iránti mániákus kényszerét. Őt Keresztes követi a sorban, aki a nyakában lógó aranyláncon függő medálról és kéretlen vallásos megnyilvánulásairól kapta a nevét. Mikor először találkoztunk, megkérdeztem, nem fél-e, hogy a saját betegei fojtják majd meg azzal az ékszerrel, Keresztes pedig elborzadva ébredt tudatára annak, hogy a „démonok, akik megölték a családom” valójában bennem lakoznak, és ilyen szörnyűséges gondolatokra késztetnek.
Kötekedő hangtalanul körbejár a szobába, mindenkinek kiosztja a neki járó pirulákat, elvesz egy sakkfigurát az egyik nőtől, aki szüntelenül a bőrét karcolja vele, és bekapcsolja az ósdi televíziót, aminek a zajára úgy gyűlnek köré a betegek, ahogy a rovarok a fényre. A képernyőn ismerős arcok bukkannak fel, és pár képkockából felismerem a Duck Soup régi klasszikus vígjátékát, ami olyan honvágyat karmol a lelkembe, amitől képtelenség szabadulni. Napra pontosan három éve szakítottam a születésnapos filmezés hagyományával, és három év után is olyan intenzíven tépte fel bennem az emlékeket, amire még nem voltam felkészülve. A másik irányba fordulok, hogy még véletlenül se lássam a filmet, mély lélegzetekkel küzdök a feltörni készülő düh és pánikrohamom ellen, és most az egyszer hála Kötekedő nem kívánatos jelenlétének, aki azonnal észreveszi rajtam a poszttraumás stressz jeleit, és visszadug a szobám mélyére, mielőtt kárt teszek valakiben. Értem, a változatosság kedvéért egy cseppet sem aggódik.    



2018. február hetedike, a huszonötödik.

Julie volt az egyetlen dolgozó, akit a keresztnevén szólítottam, az egyetlen a nővérek között, aki tudta, hogy nem vagyok őrült, és akit emiatt az esetek többségében hajlandó voltam kedvelni. Most viszont az ablakpárkányon ült mellettem, kezében tartott tablet képernyőjén pedig a Római vakáció kimerevített kezdőképe világított a Szent Péter Bazilikával a háttérben. Nem tudtam, honnan szerzett tudomást róla, de ezzel a húzással olyan haragot ébresztett bennem, hogy nem is érdekelt igazán, így nem fáradtam a kérdéssel. Helyette csupán leugrottam mellőle, és minden szó nélkül a szobám irányába vonultam, Ő pedig egy darabig csak nézett utánam bánatosan, mint aki nem tudja, utánam induljon-e.
Bár úgy döntött volna, nem teszi.
A folyosó felénél járhattam, mikor sietős léptekkel elém ugrott, elállva az utamat kényszerített, hogy végighallgassam, én pedig nagyon jól tudtam, mi jár annak a páciensnek, aki nem fogad szót egy nővérnek, így hagytam magam.
- Kérlek, Jude. – kedves hangjába olyan óvatosság költözött, hogy igazán nem volt nehéz átlátni az álcáján. – Kérlek, nézd meg velem.
A fejemet csóváltam válaszként, mivel a szavak nehezen akartak előbújni. A koponyám falain belül örvénylő gondolatok pillanatok alatt ásták elő a mélyre temetett emlékeket, amik most fájdalmas sajgással vették birtokba az elmémet, hogy kiűzhetetlenül kísértsenek újra hosszú napok és még hosszasabb éjszakák sokaságain keresztül.
- Nem… - köszörülöm meg a torkom, hátha segít újra rátalálni a hangomra. – Nem szeretem Audrey Hepburnt.
Ez persze nem volt igaz, Audrey Hepburnt hatalmas őzikeszemeit, bájos pofiját és imádnivaló színészi játékát valószínűleg az égvilágon mindenki szerette, de ma egyszerűen képtelen lettem volna akár egy percet is megnézni a filmből.
- Hát jó. – lefelé konyuló ajkairól lemondó sóhaj szabadul fel, de további győzködés helyett csak félreáll az utamból, és csak akkor szólal meg újra, mikor ujjaim már a szobaajtó kilincsére siklanak. – De ígérd meg, hogy legalább vele beszélgetsz egy kicsit. Holnap megint jönni fog, láttam a nevét a látogatók listáján.
A tekintetünk találkozik a folyosó félhomályában, látom, ahogy az arcára diadalittas mosolyt kanyarít, amiért felkeltette az érdeklődésem, majd szó nélkül hátat fordít és eltűnik a látóteremből.