Volt egy részem, ami szerette volna őt megóvni mindentől. Minden keserűségtől, ami az életét övezte, hiszen nem lehetett könnyű a számára. Ha pedig tényleg démonok voltak valamilyen formában az életében, akkor tényleg nem itt lenne a helye. Azon is csodálkozni kellene, hogy még nem őrült bele a fogságba, vagy nem jött el a démon azért, hogy befejezze, amit elkezdett és valószínűleg kellőképpen eltervezett. Újságcikkek ezrei voltak abban az időben, amelyek egyfolytában azt írták, hogy valószínűleg ő maga végzett a családjával csak nem akart a börtönbe menni ezért őrültnek tette magát. Kegyetlen, hogy az igazságot mennyi módon lehet csűrni és csavarni, de erre élő példaként szolgálnak a tündérek népe is.
Nem voltak szavak, amivel megnyugtathatnám, amivel azt mondhatnám, hogy mindez mostantól kezdve sokkal könnyebb lesz, hogy már nincs többé egyedül és segíteni fogok neki ahol csak tudok, de amíg ez nem volt igaz addig nem mondhattam. Muszáj volt rájönnöm arra, hogy mégis mi zajlik körülötte és a családja között. Reményt pedig csak úgy kelthettem benne, hogy tisztában voltam a részletekkel. Még akkor is, ha ezt nem az ő saját szájából fogom hallani. Legalábbis azon estét illetően nem. De valaki biztos hallott, vagy esetleg látott valamit. Nem veszhetett nyoma annak az éjszakának. Hiszen egy ilyen mértékű mészárlás koránt sem nevezhető mindennapinak. Ha az lenne az árnyvadászok igazán pocsékul végeznék a munkájukat.
- Én is itt leszek. - Halovány mosoly ül ki az arcomra, ahogy tekintetem lassan elszakad az övétől és végül már csak a távolodó alakját figyelem.
Utánanézek, ahogyan elsétál és figyelem a megtört alakját és csak arra tudok gondolni, hogy meg kell őt óvnom. Hogy védelmeznem kell a külső behatásoktól, hogy senki ne találhassa meg, aki ártó szándékkal közeledne felé és apró, halk szavak hagyják el ajkaimat, miközben erősen fókuszálok az alakjára, az arcára, arra a csillogó szempárra és, mintha csak egy meleg ölelésbe vonnám, helyezek köré egy apró védőbűbájt. Csak míg vissza nem térek. Míg rá nem jövök, hogy segíthetnék rajta.

Felbosszantanám magam, igazán, még jól is esne, a szervezetemben kavargó alprazolám viszont még csak esélyt sem ad rá. A harag gondolata még azelőtt feloldódik a gondolataim között, hogy egyáltalán a kifejezésében reménykednék, és nem hagy mást maga után némi semminél. Nagyon békés ugyan, végletekig nyugodt, ám a közelébe se férkőzhet annak a rengeteg kikívánkozó érzelemnek, amit olyan szívesen zúdítanék most Panda nyakába. Jogosan-nem jogosan, az már persze teljesen más kérdés, és egy bosszús embernek egyben lényegtelen is.
- Ó, egyáltalán nem, az emberi elme bámulatosan képes alkalmazkodni a gazdájához.
Nem fáradok különösebben a magyarázkodással, kettőnk közül nem csak Ő ismeri ki jól magát az emberi jellemekben, számomra is hamar világossá válik, hogy megérteni talán meg fogja az agyam működését, átérezni viszont soha. És ezzel legtöbbször kéz a kézben jár az is, hogy nem óhajtja tiszteletben tartani, hogy nekem ez így jó. Pedig valóban az. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ez a jellemhiba lett az egyetlen állandó és megszokott dolog az életemben, amihez mindenáron ragaszkodtam még a rácsos ablakok és fehérre mázolt falak nyomasztó közegében is. A túlanalizálással hamis biztonságérzetet generáltam magam köré, és arra most aztán igazán mindennél nagyobb szüksége volt a lelkemnek.
A gondolataim között kavargó nyugalom viszont úgy látszik, mégsem képes mindent elnyomni, a pánik pillanatok alatt okoz túlzsúfoltságot a fejemben, én pedig az egyetlen, jól ismert eszközhöz nyúlok, amit ilyen helyzetekben alkalmaztam az elmúlt pár évben. Menekülni kezdek.
Könnyedén csúszok le az ablakpárkányról, a cipőm talpa tompán puffan a járólapon, karjaim a tarkómra kulcsolva nyújtózom egyet, mielőtt eleget téve a kérésének, felé fordulnék, fáradt tekintetem újfent mélyen az övébe fúrva.
- Tudom. – felelem lassan, magam sem tudva, hogy Őt vagy magam kívánom-e inkább meggyőzni ezzel. – Nem, mintha ez bármin változtatna.
Leengedve a karjaim egyből a szürkésfehér melegítőnadrágom zsebébe süllyesztem, tétován hintázom néhányat előre-hátra a cipőmben, leküzdve az égető kényszert, hogy hátat fordítsak neki és minden szó nélkül magára hagyjam. Bármennyire is szerettem volna magam a saját szobám magányában tudni, tartoztam még egy válasszal neki, és ez csak nem hagyott nyugtot.
- Nem ígérek olyat, amit talán nem tudok betartani, de... meglátjuk.
Néhány lassú, lépéssel távolodom el tőle, nem fordítok hátat neki, a zöld íriszeim konokul ragaszkodnak a barnákhoz, hátha távolabbról nézve felfedeznek majd valamit, ami ezidáig rejtve maradt, ám az eddig látott, barátságos kifejezéseken túl egyáltalán semmit nem látok. Talán nincs is mást látni, talán mégsem születik minden ember ártó-hátsó szándékkal a génjeiben.
- Mindjárt vége a látogatási időnek, úgyhogy… - hangom elhalkul, ahogy a megfelelő szavak után kutatok, ám azok valahogy megint túl jól elrejtőztek előlem, így egy lusta vállrándítással fejezem be a mondatot, amibe valószínűleg bele sem kellett volna kezdenem. – De ha kedvet érzel legközelebb, én valószínűleg itt leszek.
A válaszát – legyen az bármi – már nem várom meg, elejét véve esetleges kérdések vagy akadékoskodások sorának, sietve pördülök egyet, és hagyom magára ott az ablakpárkányon – kicsit talán remélve, hogy legközelebb is ott találom.

Jó lenne, ha belőle is képes lennék olvasni, akár csak egy nyitott könyvből. Ha felkínálkozna a nyitottságra. Elméjének apró szöveteibe beengedne és megmutatná mindazt, ami benne lakozik. A félelmét, a kételyeit és mindazokat az okokat, amiért olyan magas falakat emel maga köré, hogy szinte teljesen biztosra mehessen, hogy nem fogok közel férkőzni hozzá. Nem tudom meg milyen is a valós önmaga. De talán már ő maga is elvesztette a sajátos önképét, hiszen teljesen feledésbe merült az itt töltött évek során. S itt a négy fal között vajon mit számít egyáltalán, hogy ki ő, mint egyedülálló, különleges személy?
- Lehetséges, sőt inkább azt mondanám biztos, hogy fogalmam nincs az életedről. De nem azért ülök itt, hogy elmondjam mi van veled vagy, hogy a szádba rágjam ki vagy és mégis miképpen kellene hozzáállnod az életedhez, a helyzetedhez. Nem próbállak meg befolyásolni. Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak, a te szemszöged érdekel akármennyire kevés morzsát is vagy hajlandó elszórni nekem. - Nem számít milyen apró töredéket oszt meg velem, idővel annak van lehetősége fejlődni, többé válni. Megnyílhat felém, mindössze csak a kettőnk közötti bizalmat kellene megalapoznunk. Ez nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni, mégis bizakodó vagyok és nem utolsó sorban pedig időm, mint a tenger. Közelsége meglep, habár egy pillanatra sem távolodom el vagy húzódom hozzá közelebb. Nem kívánok egy olyan láthatatlan határt átlépni, amit csak idő kérdése és egyenesen átszakítom, elpusztítom.
- Fáradt lehetsz, ha mindig ennyi mindent kell kikövetkeztetned az életed minden egyes pontján. - Mintha csak kínozni akarná magát azzal, hogy túlanalizálja az életét. Nem lehet úgy élvezni egyetlen egy percét sem, ha minden egyes pillanatban túlgondolja az ember. Bár az is igaz, hogy ezen négy fal között egyáltalán nem lehet élvezni az életet. Egyre inkább égett bennem a vágy, hogy válaszokat kapjak, hogy kiráncigáljam innen és megpróbáljam világossá tenni a számára, hogy az élet nem túl jó, ha túl van analizálva.
Lehet, hogy sok mindent nem tudok róla. De egy valamiben biztos vagyok. Ez nem az utolsó beszélgetésünk lesz.
A történetében szereplő sötét szempár.. A szörnyeteg. Összeszorul a szívem a gondolatra, hogy szerencsétlen érintkezett az árnyvilággal. Ha pedig egy démon kiszemelte a családját, akkor csak idő kérdése, hogy végül az ő meggyötört lelkéért is felbukkan majd. - Figyelj rám kérlek. Csak nézz rám. - Látom, hogy zaklatott mégis szeretném belőle kihúzni az információt, amire szükségem van, hogy megerősíthessem mindez nem téveszme, nem képzelet, hanem őszinte és színtiszta félelem. - Bármi is történt azt tudnod kell, hogy nem a te hibád, rendben? - Egy részem annyira szeretné tovább erőlködni, hogy hátha kaphatnék valami információt, amin ténylegesen elindulhatnék, de azt hiszem be kell érnem ennyivel. Hiszen, hogyan is kínozhatnám már az így is meggyötört ártatlan lelkét? - Most nem kérdezlek ezzel kapcsolatban többet.. De el kell mondanod majd nekem, hogy mi történt, hogy mit láttál pontosan. Tudom, hogy őrültségnek tűnik, de nagyon fontos lenne, hogy megoszd velem, rendben? - Nem tudom mégis mivel tudnám rávenni, hogy megossza életének talán legfájdalmasabb pillanatát. Mégis ő az egyetlen forrásom arra, hogy megtudjam ténylegesen veszélyben lehet-e az élete.

Felnevetek. Halkan, röpkén és cseppet sem jóízűen. Úgy érzem magam, mintha újra kiskölyök lennék, akit épp leszidott az édesanyja, hogy ne rohangáljon körös-körül a lakásban. Az egész olyan komolytalan, olyan groteszk, hiába rejtőznek őszinte szándékok Panda kérdései mögött, menthetetlenül úgy érzem magam, mint akivel játszanak. Az agyam védekezni kezd, viccet csinál a helyzetből, elbagatellizálja a beszélgetést annak érdekében, hogy meg tudjon birkózni a kényelmetlen téma és a megannyi kellemetlen emlék mivoltával.
- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy te egy nagyon okos ember vagy. Nem csak lexikálisan, általánosan művelt, hanem tapasztalt, valószínűleg az érzelmi intelligenciád is messze magasabb az átlagosnál. Fogadni mernék, hogy mindig pillanatok alatt felméred a helyzeted, gyors a gondolkodásod, sőt, az ok-okozati háló is igencsak jól funkcionál a fejedben, ez tesz jó emberismerővé. – elhallgatok egy pillanatra, míg arcát fürkészve hajolok közelebb hozzá, amennyire csak az ablakpárkányon kuporgó helyzetünk engedi. Közelebb kerülök hozzá, mint önszántamból bárkihez hosszú-hosszú hónapok óta. Virághoz hasonló édeskés illat tölti meg körülöttünk a levegőt, nem igazán tudom eldönteni, hogy parfümöt visel-e, vagy a samponjának van ilyen kellemes illata. – Viszont abszolút fogalmad sincs arról, hogy mi szolgálja az életem.
Egy darabig még időzöm a közelségében, mielőtt visszadönteném hátamat az ablakpárkány fehérre meszelt falának, hogy utána tekintetem lustán tekeredjen vissza az udvar unalmas semmittevésébe. Ám nem sokáig marad az avarba fúródva, lopva pillantok újra rá, mindig egyre hosszabb ideig, míg végül muszáj vagyok ismét farkasszemet nézni vele. Nem versengeni akarok, és a legkevésbé sem uralni a helyzetet, viszont van valami leírhatatlanul érdekes benne, ami nem engedni szabadulni a gondolataim. Az őzikeszemek, a kedves arcvonások, a játékosan hullámzó barna fürtök mind-mind egy olyan összetett, bonyolult jellemet rejtenek, amit magam sem tudok hová tenni. Van benne valami idegen, valami irtózatosan furcsa, és ez megállás nélkül piszkálja a tudatomat. Panda egy rejtvény, úgy tűnik ráadásul egy olyan, ami kifog rajtam.
- Nem, nem. Nem érted. Nem várom a legrosszabbat, csak számítok rá. Teljesen más. Nem is igazán keresem, egyszerűen csak pokoli jól meg tudom találni. De nem várok rá, nem is vágyom rá. Látom a jót is, a könnyűt, a boldogat, a békéset, ezekre is számítok, csak a legjobb eshetőség mellé mindig van egy legrosszabb is, én pedig szeretem tisztán látni mindkét véglet minden elképzelhető verzióját. Úgy látszik akkor, az én életemmel valami gond van. Nem igazán maradt mibe kapaszkodnom.
Lemondón vonom a vállam, mintha semmi problémám nem lenne ezzel a gondolattal, pedig hát nyilvánvalóan akad. Egyszerre védem a saját igazam, és fogadom el az övét is, úgy érzem, hogy jelenleg egyikünk sem téved, és ez olyan elemi erővel feszíti a koponyámat, hogy biztos vagyok benne, menten szétrobban.
Látom az érdeklődést átvillanni a barátságos tekintetén, bár nagy jelentőséget már igazán nem tanúsítok neki. Rendőrök, orvosok, nővérek, mindannyian így néztek rám, mikor történetem azon részéhez ért, hogy mégis mit láttam. Minden pupilla mögött más reakció társult a szavaimhoz, és soha egyiket sem kedveltem, azt viszont, hogy Panda is ezek közé tartozik-e, még nem volt tisztázott tény az én fejemben sem.
Viszont saját kérdését megválaszolja, sejtelmesen ugyan, de nem igazán számítok másra, nem is igazán a felelet, sokkal inkább a mögötte játszó érzelmek érdekeltek amúgy is. Hallom megannyi kellemetlen, fájdalmas emlék súlyát belevegyülni a mondandójába, ám alig lehet észrevenni a töretlen pozitívuma mellett. Panda makacs, küzdő szellem és a végletekig harcol a neki kijáró boldogságért, ez a tulajdonsága pedig egyszerre idegesített és ejtett ámulatba.
- Kérlek ne. – nyögöm fel halkan a kérése hallatán. – Kérlek, kérdezz mást.
Arcom önkéntelenül a tenyereimbe temetem, lassan húzva végig rajta az ujjaimat, mikor újra előbukkanok. Hosszú, nehéz sóhaj hagyja el az ajkaim még a szavak előtt, kipréselve a tüdőmből az összes levegőt, amiről egész idáig nem is tudtam, hogy fogva tartottam.
- Erre nem tudok válaszolni. Vagy, legalábbis most nem. Vagy kérdezz mást, vagy hagyjuk abba ezt az egészet, és menj haza.

- Mindannyian a sajátos zavaros körülményeinkkel küzdünk. Másképpen dolgozzuk fel, de ha talán nem kívánnál viccet csinálni a helyzetedből, mintha nem mutatnék őszinte és tiszta érdeklődést, akkor azt mindkettőnk érdekét szolgálhatná. - Pontosan tudom jól, hogy milyen érzés bejárni a poklot újra meg újra. Amikor már minden reményt elveszítesz arra, hogy valaha is újra szeretet költözik az életedbe, mikor már minden kimarja a lelkedet, a teljes bensődet, de te még löksz egyet magadon, hogy csak egy kicsit tarts ki, mert lehet, hogy ott vár már a fény az alagút végén csak túl korán adnánk fel.. Nekem sikerült megtalálnom ezt a fényt az életemben, aki szüntelenül beragyogta az évszázadokat. Annak pedig kifejezetten hálás lehetek, hogy még volt szerencsém rajta kívül külön gyémántokat találni, akiknek az elvesztése habár fájdalmas volt mégis értékes emlékekkel, pillanatokkal ruházott fel engem, egy örökkévalóságra.
- Senki nem élhet úgy, hogy állandóan a legrosszabbat várja. Az nem élet, ha arra vársz, hogy mikor zúdul a nyakadba egy rakás kaki. Az csak egyfajta vegetatív állapot. Mikor már nem használod az agyad, nem használod a szíved, hiszen nem akarsz egyikkel sem kockáztatni ezért inkább, mint egy teknős elbújsz a házadban és nem is akarod onnan kidugni a fejed, hiszen a saját kis védekező mechanizmusod mindentől képes megóvni. De akármennyire is felkészíted magad a legrosszabbra, vagy azt hiszed, hogy felkészítetted magad.. Sosem az fog téged várni, amire számítasz. Az élet nem ilyen.. - Mint mikor visszamentem a férfihoz, akit szüntelenül szerettem. Azt hittem, hogy családja van. Felkészítettem magam arra, hogy milyen nehéz lesz majd őt boldogan látni. Hogy továbblépett. Mindent megkapott az élettől, amit szeretett volna. De ehelyett nem láthattam mást, mint egy magányos öregembert, aki makacs volt, mint az öszvér és inkább lemondott a vágyairól, mintsem egy másik nőt kelljen választania maga mellé. Makacs.. Kegyetlenül makacs. Mégis az, hogy így alakultak kettőnk dolgai úgy érzem, hogy csak még nagyobb sebet ejtett mindkettőnk lelkén. Azt hittem felkészültem a legrosszabbra, de még csak meg sem közelítettem.
- Megpróbálhatod irányítani, szorongathatod.. De egyetlen pillanat szükségeltetik ahhoz, hogy egy kicsit eressz a szorításon és akár hátba is támadjon. A hatalom abban van, hogy nem számít hányszor taszítanak a padlóra, hány alkalommal érzed úgy, hogy a lelked nem bír el még egy ütést, egy pofont. De te mégis felállsz. Mert van miért. Mert nem csak a fájdalom az egyetlen dolog, amibe az életed során kapaszkodhatsz. - Ha a fájdalomba kapaszkodunk az kegyetlenül meg tudja mérgezni a saját életünket. Nem található semmilyen boldogság sem egyetlen egy töredékében sem. Néha igen is bátornak kell lennünk ahhoz, hogy szembenézzünk a fájdalmunkkal, de ugyanennyire kell erősnek lennünk ahhoz, hogy képesek legyünk egy kicsit élni és fejest ugrani az ismeretlenbe.
Figyelemmel követem a történetét, amikor azonban a fekete szempárt említi akaratlanul is felcsillannak a szemeim és a története most kezd sokkalta érdekesebbé válni. Mi van, ha tényleg nem őrültről van szó? Ha egyszerűen csak egy ártatlan mondén, aki az árnyvilág kellős közepébe csöppent? De mégis miért pont őt és a családját szemelte volna ki ez a démon? Mitől voltak érdekesek annyira, hogy lemészárolja őket? De talán a legfontosabb kérdés mind közül, hogy őt mégis miért hagyta életben.. Hogy miket tervezhet ártatlan mondén lelkével, vagy miért halasztja el meggyilkolását.. Talán a helyzet nem lenne túl idilli? Bár itt pont nem érdekelnék, ha egyik napról a másikra holtan találnák. De most már biztos, hogy nem eresztem a karmaim közül.
- Tudom, hogy nehéz.. Hogy nem egyszerű ezt feldolgozni. - Mondom én, aki miután látta a halott tettemét az egyetlen apró teremtménynek, akit szeretett megölte annak gyilkosait.. - De vannak dolgok, amiket szeretnék, ha kifejtenél. Tudom, hogy nem egyszerű, amit kérek. Sőt.. Olyan ez, mint egy nyílt sérülésben kotorászni, hiszen ez  nem olyan dolog, amit az idő begyógyítana. De szükségem van arra, hogy a lehető legpontosabban leírd nekem azt a fekete szempárral rendelkező valamit, amit láttál. - Hogyan is mondhatnám el, hogy nem nézem őrültnek, hogy hiszek neki? Bár a törvény kijátszható azzal, hogy látott már valamit az árnyvilágból. Bár talán emlékét is elvehetnénk az éjszakának, de azzal azt hiszem, hogy egy darabot a lelkéből szakítanánk ki és senkivel nem tennék ilyen szörnyűséget.
- Túlságosan is sok. Az élet olykor boldogsággal halmoz el, de ugyanannyira tud szenvedéssel is.. Annyit tehetünk, hogy a legrosszabb helyzetből megpróbáljuk a lehető legjobb végkifejletet kihozni. - Meg kell próbálnunk boldognak lenni. Akarnunk kell a boldogságot máskülönben sosem jut el hozzánk. Hiszen, ha mindig azt nézzük, hogy mink lehetne, ahelyett, hogy mi mindent megszereztünk már.. Akkor sosem lehetünk igazán boldogok.

- Szóval, akkor az utóbbi. – húzom gúnyos mosolyra a számat. – Azért bocsásd meg nekem, hogy a kifogásolható volt az alakításom Egészen zavaró körülményekkel kellett megbirkóznom
Nem, mintha nem lett volna igaza. Számtalanszor játszottam újra az esetet, a gondolataim hosszú hónapokon keresztül voltak csordulásig telve a nem kívánt emlékképekkel, és a mai napig, megannyi év elteltével is képes vagyok felidézni minden jelentéktelenül apró részletet. Még mindig érzem az ajtókilincs hideg fémjét a tenyerembe simulni, érzem a belsőmben növekvő félelmet az első vércseppek láttán, a csontjaimig hatoló pánikot, ahogy a fekete szempár az enyémbe fúródik, a lelkem szaggató fájdalmat, mikor az egésznek vége lett.
Annyival okosabb lehettem volna akkor, utólag persze mindig könnyebb meglátni a jó döntéseket. Akkor és ott viszont, a családom vérétől áztatott szőnyegen térdelve, az adrenalin és a fájdalom keserű elegyével átitatott gondolataim között nem találtam a megfelelő szavakat, így az agyam ösztönösen reagált a rendőrök rám záporozó kérdéseire, és azt a feleletet generálta, amit biztosan tudott: az igazságot. És az igazság sokkal kevesebbszer kifizetődő, mint szeretnénk hinni.
- Igazad van. Aki mindenben a rosszat keresi, meg is találja. És aki felkészül a legrosszabbra, azt többé nem érheti kellemetlen meglepetés. – a tekintetem úgy kalandozik az arcán, mintha térkép lenne, és én, amellett, hogy ki akartam ismerni, mielőtt neki lehetősége lenne ugyanezt tenni velem, meg is akartam érteni, ahogy magam is meg akartam értetni. Ez a gondolatmenet egyfajta kulcs volt megannyi lakatom egyikéhez, és évek óta először azt akartam, hogy végre valaki kinyisson egyet közülük. Csak, hogy lássam, még lehetséges. – Ha nem kapaszkodom a fájdalomba, ha elengedem, akkor esélyt adok neki, hogy újra meglepjen. Ha viszont nem hagyom feledésbe merülni, és fogságban tartom, akkor én irányítom. Elméletben, persze. Anna Freud szerint ez nem több védekezési mechanizmusnál, a reakciókat pedig igen könnyű összekeverni a pesszimizmus jeleivel, így kevesen veszik észre, hogy ez valójában egy tudattalan stratégia, ami akadályozza a szorongáshoz vagy stresszhez vezető felismeréseket.
Tetszik a mosolya. Lágyítja a vonásait, könnyedén fedi vele a megingathatatlannak tűnő, makacs határozottságát, felfelé ívelő ajkai finom vonalával takarva szinte fel sem tűnik, milyen bosszantóan akaratosan ragaszkodik a válaszokhoz. Viszont, mivel Ő hajlandó megadni a sajátjait, belső kényszerként feszít, hogy én is megtegyem. Panda elfogadta a szabályaimat, én sem tehetek kevesebbet, mint hogy tiszteletben tartom az övéit.
- Sajnálom. – gördül le az ajkaimról az az egy, bizonyos szó, ami a története alatt végig fogva tartotta az elmém, még ha szörnyen banális és rettenetesen felesleges is. Én is megtanultam már, sosem nyújt igazán vigaszt, az a kevés viszont, ami a mögé rejtett őszinte hangsúlyban rejtőzik, igazán ritka és értékes, az épülő bizalom egyik meghatározó alapja. – A család fontos és értékes része minden ember életének, még ha sokan nem is realizálják, egy ilyen biztos pont nélkül felnőni bizonyára nem volt könnyű. Mondom ezt én, akitől elvették a sajátját. Az én lábam alatt volt biztos talaj, valaki viszont úgy döntött, hogy kirántja alólam, és porrá zúzza ezzel az egész világomat. Nem tudom, hogy ki, azt sem, hogy miért, és mivel itt nyilvánvalóan mindenki mentálisan sérültnek tart, még csak ötletem sincs, hogy kihez forduljak válaszokért. Ki az, aki tudhat bármit is éjfekete szempárokról, vagy koponyákból csavarodó hatalmas szarvakról, akik életem legfontosabb szereplőinek holttesteit hagyták hátra születésnapi ajándéknak, a lakásban, ahol felnőttem. Tudod, késve értem haza aznap este, és a mai napig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ha akkor nem süllyed alkoholba az időérzékem, ha hazaérek vacsorára, akkor valószínűleg én is kitépett torokkal vérzem el a nappali padlóján. De nem értem haza, nem voltam ott, nem tehettem semmit. A jelentések szerint a szomszédok hívták ki a rendőrséget, mert dulakodást és kiabálást hallottak a lakásunkból, nem sokkal utánam értek oda. Azok a… ők még előttük eltűntek, nem maradt idejük rám. A new yorki rendőrség megmentette az életem, hogy utána újra elvegye és száműzzön ide, csak mert nem felelt meg nekik a vallomásom. Ennek fényében mondjuk már értem, miért tanúznak hamisan az emberek a bíróságon.
Íriszeim fókusz nélkül merednek magam elé, a gondolataim egyszerre vannak jelen, és egyszerre tekeregnek vissza arra hűvös februári estére, kampóként húzva elő belőlem minden elfeledni vágyott emléket az utolsó részletig. Olyan hajszálpontosan láttam magam előtt a helyszíneket, mintha megint ott lennék, és mélyen belül gyűlöltem, hogy Panda arra kényszerít, hogy újra végigjárjam ezt az utat, még ha tudtam is, hogy ez a helyes irány az elfogadás felé, és igazán ideje lenne lecserélni rá az elfojtás nyilvánvalóan káros módszereit.
- Ennyit tudok mondani csak. Az elmúlt évek több kérdést hagytak maguk után, mint választ, így nem tudok mással szolgálni én sem. Nem tudom, miért én. Nem tudom, kik voltak, nem tudom mik voltak. Hogy miért ott és miért akkor. Nem tudok választ adni arra, hogy a szörnyetegek miért ijednének meg néhány brooklyni járőrtől, hogy miért nincs nyoma erőszakos behatolásnak, miért nem volt ujjlenyomat és DNS a helyszínen a sajátomon kívül. Fogalmam sincs, hogy az utcafronti és a sikátori biztonsági kamerák miért nem rögzítettek semmit, és ami a legfontosabb, nem tudom, hogy én még miért élek.
Azon kapom magam, hogy sok idő óta most először megint tördelem az ujjaimat, kényszeres mellékcselekvésként mozgatom őket, vagy talán csak azt próbálom leplezni, mennyire remegnek, magam sem tudom igazán behatárolni, de azonnal kényszerítem magam, hogy abbahagyjam, mikor realizálom a mozdulataimat. Lehunyt szemmel, mély sóhaj kíséretében csóválom meg a fejemet, hogy segítsen visszazuhanni a jelen valóságunkba, majd, mint akinek nem nehezedik ólomsúlyként lelkére a múltja, úgy fordulok újra Panda irányába, hogy további válaszokat követeljek magamnak.
- Nekem csak ez az egy életem van. Engem ez az egy formált olyanná, amilyen vagyok, a tiédben bizonyára ennél sokkal több meghatározó állomás volt. Nem tudom miért, de valami szörnyen furcsa benned, kérlek, ne vedd sértésnek. Mint látod alapvető problémáim adódtak, hogy ezzel az egyetlen élettel megbirkózzak, a te hangod pedig olyan mélységgel cseng, mint aki szintén megjárta a saját maga poklát, nem is egyszer. Nem az a kérdés, hogy melyik életed elég érdekes, az én érdeklődésem sokkal inkább az ezek alkotta összkép keltette fel, az, amit magam előtt látok most, itt az ablakpárkányon. Mondd, mennyi tragédia fér bele egy életbe?

- A színészi képességeid már akkor megbuktak, amikor ide kerültél kedvesem. - Ha igazán jó színész lenne, akkor most nem kellene itt lennie. Könnyedén eljátszhatta volna azt, hogy egy meggyötört lélek, nem kellett volna olyan dolgokat mondania, ami miatt idejutott. Bár ki tudja. Lehet, hogy tettek vannak felsorakoztatva, mint okok arra, hogy miért került ide. Megannyi jegyzet és iromány szerepel az aktáiban, amelyre lehet, hogy vetettem egy pillantást, hiszen sokszor lapozgatok át eseteket, de annyira nem olvastam bele, hogy véleményt alkothassak róla. Főleg nem anélkül, hogy beszélnék vele. Sosem szokások mások véleménye alapján határozni.
- Van azaz érzésem, hogy igazából semmi iránt nem lennél kifejezetten lelkes. Hogy mindenben a rosszat keresed és így könnyű megtalálni. - Persze koránt sem volt biztos semmi sem vele kapcsolatban. Mégis úgy éreztem, hogy segítenem kell rajta. Mert túlságosan is kívülállónak tűnik az itteni emberek közül. Mint aki tényleg nem idevaló. Ha pedig ez az igazság, akkor a legkevesebb, amit tehetek érte, hogy kijuttatom innen. De ahhoz biztosra kell mennem, hogy a sejtéseim igazak. Azt pedig ezen négy fal között nem tapasztalhatom meg. Olyan hely kell, ahol felszabadulhat. Ahol önmaga lehet és nem kell rejtőznie attól félve, hogy ítélkezni fog felette.
- Ha nem tudod elengedni a fájdalmat, ha mindenképpen abba akarsz kapaszkodni, arra fókuszálni, akkor nehogy azt hidd, hogy egy percig is magadra hagy majd. - Minél inkább gondolunk arra, hogy valami fájt, vagy valami rosszul esett, sebet ejtett ránk, az mindig csak előtérbe hozza és fokozza azt. Mint mikor valakinek fáj a feje, ha szüntelenül arra gondol, hogy miért nem hat a csodatabletta, akkor ne várja, hogy elmúljon. Néha időt kell adnunk a fájdalomnak, el kell engednünk, hogy ténylegesen elszabadulhasson tőlünk.
Akaratlanul is elmosolyodok, hiszen igaza van. Bármennyire sem szeretek magamról mesélni, néha kénytelen vagyok megnyílni másoknak. Azonban annyival másabb számomra mesélni, hiszen ha a gyerekkoromról beszélek, akkor kicsit vissza kell utaznunk az időben, aminek köszönhetően egy mondén számára szükségeltetik néhány módosítás, hiszen a világ változott, a gyerekek másként nőnek fel, de vannak gondok, terhek amelyektől még évszázadok múltán sem sikerült megszabadulni.
- Teljesen jogos, amit kérsz tőlem. De akkor kezdem én, hogy megadjam neked is a löketet.. A nevemet valószínűleg sehol nem találnád meg. Egy árnyék vagyok a nagy világban. Gyerekként, megannyi családhoz kerültem, fogadtak örökbe sosem volt igazán állandó családom. Mondhatjuk azt is, hogy kézről-kézre jártam ezzel együtt pedig a nevem is változott, szüntelenül. Abban sem vagyok biztos, hogy a születésnapom állandó maradt-e. A nevemhez pedig egy kedves barátom segített hozzá, hiszen egyedül ő jelentette számomra az állandóságot és a családot. Mondhatnám azt is, hogy sok életet leéltem már. A kérdés csak az, hogy melyik az, ami elég érdekes ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésed. - Habár gyermek már régen elmúltam már, de belül még sokáig az maradtam. Az apró csínyek, trükkök.. Azok sosem koptak ki igazán belőlem. Mégis felnőttként megannyi élethez igazodtam s változtam meg ezekkel együtt.

- Mégis engedtél az első benyomásnak, és megtetted. Ez valahol azért elég hízelgő, lehet, valóban pokoli jó színész vagyok. Vagy, te vagy csapnivaló emberismerő, amelyik szimpatikusabb.
Minden piszkálódó szavam ellenére azért sejtettem, hogy Panda valójában jó emberismerő, már csak azért is, mert meglepően okosan válogatott szavai gyorsan képesek voltak előhozni azokat a bizonyos mögöttes tartalmakat. Valóban nem kellett neki sok idő, hogy megtalálja az álcám határvonalát, és módszeresen kapargatni kezdje a felszínt, magabiztosan, mint aki előre tudja, valami sokkal érdekesebb rejlik alatta, ugyanakkor elég óvatosan ahhoz, hogy ne sértse a kelleténél jobban az oly’ nagyon őrzött magánszférámat.
- Kérlek, ne haragudj, ha nem vagyok kellőképp lelkes holmi sejtéseid miatt. – valahol persze jogtalan minden sértettségem, hisz megannyiszor nyilvánvalóvá tette számomra, segítséget ajánl, én mégis képtelen vagyok nem támadásnak venni a gesztust. Tudom persze, maximálisan tisztában vagyok vele, hogy nem annak szánja, és igazából hihetnék is a szavainak, a védekező mechanizmus mégis úgy zárol az agyamban mindent, ami a jelen helyzetnél egy kicsit is jobbal kecsegtet, mintha valóban semmi esély nem lenne rá, és ez nem csupán az én negatív világképem alkotta tévképzet lenne. Nem ismertem, így hát nem is tudhattam, meddig ér el a keze, csupán a rossz tapasztalataim hagyta kellemetlen emlékek erősítették bennem a kételyt, miszerint Ő tényleg ki tudna vinni.
- Ezek szerint számomra valami hatalmas jót tartogathat, már alig várom. – becsmérlő fintorba húzom a számat a gondolatai hallatán, miközben igyekszem mindenféle megjegyzést magamban tartani azt illetően, mennyire úgy hangzott az imént, mintha egy önsegítő könyvből idézne. Olyasfajta gondolatmenet volt ez, amit készségesen elhittem volna több évszázaddal ezelőtt, mikor még a vallás élénken élt a köztudatban, és a kereszténység, ahogy megannyi másik is feloldozást ígért a szenvedéseinkért cserébe, büntetést a rosszaknak, jutalmat az engedelmeseknek. A valóságban viszont, ahol a tudomány már megannyi fronton cáfolta az egyházak tanait, én már kevésbé láttam létjogosultságát egy olyan állításnak, miszerint a rossz dolgok után sokkal édesebb a jó. Önön helyzetem alapul véve például éppenséggel semmit nem tudtam volna felmutatni, aminek árnyékában elhalványul a személyes tragédiám, egyetlen olyan eshetőséget sem tudtam elképzelni, aminek a fényében kisebbnek tűnhet. Még a pozitív dolgok élményében fürödve is kéretlen emlékeztem mindenre, amit elvesztettem, és a legkevésbé sem mondanám, hogy emiatt jobban örültem volna bárminek is.
- Ne mulaszd el észrevenni, hogy számomra te vagy a kérdőjeles alany. – dőlök akaratlanul egy kicsit az irányába, közben veszettül igyekszem nem élt adni a hangomnak. – Sőt, kettőnk közül valószínűleg éppen a te történeted fedi homály. Az enyémet könnyűszerrel kiderítheti bárki, megannyi forrás áll a rendelkezésre, igaz, valóban nem mind helytálló, sőt egyesek igazán messze vannak a valóságtól, de nem lenne nehéz dolgod. Én mit találnék, ha utána néznék a nevednek?
Tekintetem újfent beleakad a hullámzó barna tincseibe, az ártatlanul csillogó, hatalmas barna íriszekbe, és hirtelen megannyi történetet tudok mögéjük képzelni. Nyugtalan jellemet, kalandos életet, állandó menekülést, szüntelen tudásszomjat, játékos nevetést, végtelen türelmet. Rengeteg rossz válasz közé rejtett egyetlen jót, megfejtésre váró rejtélyt, megoldásra váró feladatot. Ezek fényében pedig igazságtalannak tartom, hogy semmit se tudjak meg róla, míg én nyitott könyvként heverek előtte.
- Ha te nem árulsz el magadról semmit, ne hidd, hogy én el fogok. A válaszaimért cserébe én is választ várok, ha hallgatsz, hát én is hallgatok. Ez egy ilyen játék, Panda.

- Megemlíthetném, de kétlem, hogy a saját szavam olyan sokat érne jelen helyzetben, hiszen még nem ismerlek annyira, hogy ezt biztosan kijelenthessem. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő.. - Már elég sokszor megtapasztaltam, hogy a jövő teljesen kifürkészhetetlen, szinte már érthetetlen, hogy miért úgy alakulnak a dolgok, ahogyan. Mikor azt hisszük, hogy helyes döntést hozunk azzal, hogy hátrébb lépünk, vagy az igazat tárjuk mások elé, igazából hatalmas hibát követünk el, hiszen mindig lesznek és vannak következmények, amelyeket nem láthatunk előre. De ezen váratlan következmények lehetnek jók is.. Még akkor is, ha ezt nem is látjuk igazán előre.
- Nem feltétlen ragaszkodom ahhoz, hogy egyszeri alaklom legyen. Ha beigazolódik, amelyet sejteni vélek még talán többször látnád kívülről ezt az épületet, mint belülről. - Nem tudom elképzelni, hogy ide való legyen. De többet kell megtudnom ahhoz, hogy alátámaszthassam az igazamat, hiszen nem lenne olyan egyszerű, hogy normális életet élhessen azután, hogy innen kijutott. A többség talán leírná még akkor is, ha az ok, amiért ide került hamisnak bizonyul. Hiszen az árnyékok között lapuló igazság olyasmi, amelyre az emberiség nem készült fel és soha nem is fog. A félelem egy igen csak erős érzelem és talán a legnagyobb katasztrófákért is felelős.
- Hogy önsanyargató vagyok. Ezzel tisztában vagyok, de legtöbbször kisebb kellemetlenségek, fájdalmak nélkül nem tapasztalhatjuk meg mindazt a jót, amit az élet kínálhat a számunkra. - Sokszor szenvednünk kell ahhoz, hogy a dolgaink jóra fordulhassak. De az is lehet, hogy egyszerűen csak a sok szenvedés után a legkisebb jóban is képesek vagyunk örömet lelni, megváltásként fogadni karjaink közé.
- Nem.. Nem az államokban. - Sosem szerettem a múltamról beszélni, hiszen mindig olyan változó volt. Megannyi életet éltem már le, hagytam magam mögött, hogy már igazán nem is tudom, hogy melyiket kellene emlékként felegyengetnem. Hiszen egy apró elszólás is katasztrofális lehet, ezért inkább azt hiszem ahhoz szoktunk hozzá, hogy a lehető legkevesebbet beszéljünk a múltunkról. Kivéve Magnus-t. Vele mindent megoszthatok, hiszen megannyi emlékem során Ő maga is jelen volt. Szinte elválaszthatatlanok voltunk a megismerkedésünk pillanatától kezdve. - De nem hiszem, hogy engem kellene feltérképeznünk, hiszen itt a kérdőjeles alany te lennél. Szóval, miért is nem kezdesz bele a történetedbe, hogy pontosan mi is történt veled, ami ide juttatott? - Mindig jobban szerettem, ha valaki a saját történetét, önmagaként oszthatja meg a világgal. Sokkal természetesebbnek tűnt, hiszen sokszor egy történet során csak a szemszög a fontos, amelyből elmesélik. Hiszen egy két szereplős történet, veszekedés is megannyi felé ágazhat, amelyet talán egyikük sem lát, vagy érthet meg, hogy mennyi mindent belelát a másik, hogy mennyi mindent hárítanak egymásra, s legfőképpen azt, hogy miért..

A fejemben kavargó kérdéseim sokaságát egyre csak újabbak követték, mintha minden egyes elhangzott válasza újabb miérteket szült volna. Egyszerre bosszantott és szórakoztatott, szüntelen váltakozva kavarogtak bennem az érzések azzal a rengeteg kérdéssel karöltve, amit a szavai hagytak maguk után, én pedig szépen lassan azon kaptam magam, hogy élvezem a társaságot. Azt, hogy csupán az övét-e, egyelőre nem tudtam eldönteni.
- Teljesen normális ember? – ismétlem utána, az én kérdő hangsúlyomba viszont vegyül némi szórakozott meglepettség is. – Ezt majd távozáskor ne feledd el megemlíteni az itt dolgozóknak is, mert akkor ezek szerint egész idáig tévedésben éltünk mindannyian.
A fejem óvatosan nekitámasztom az ablak üvegének, és úgy figyelem újra az udvar nyugalmát, tekintetem hiába szeretne megint érdeklődve visszakalandozni a társaságom arcvonásai irányába, nem hagyom, zöldes íriszeim a lustán tekergő kinti falevelek örvényébe fúrom.
- Ne hidd, hogy nem méltányolandó az ajánlatod, de mondd, az eszedbe sem jutott, hogy egy „kis friss levegő”, meg egy jelentéktelenül rövid „kiszakadás az unalmas keretek közül” talán többet árt, mint használ? Hogy a kedvem, ami már annyira megszokta a mindennapok unalmas körforgását, kiszakadva belőle, majd újra belekényszerítve talán jobban szenvedne, mintha békén hagynád?
Látogatók távoznak keresztül az udvaron, egy fehér köpenyes nővér sétál mellettük, hevesen gesztikulálva, majd félúton, elköszönésként még kezet ráz velük, mielőtt visszaindul a kórház falai közé, míg a másik kettő szépen lassan kikopik a látóteremből. Az udvar ezen része újra nyugalomba burkolózik, én pedig akaratlanul is elképzelem, hogy nemsokára az Ő távolodó barna fürtjeit fogom ugyaninnen figyelni, ahogy magával viszi a szabadságom ígéretét is, és magam is meglepem vele, ahogy azt kívánom, menjen, és vigye tőlem minél messzebb az ajánlatát, mielőtt menthetetlenül eljátszom az elfogadásának gondolatával.
- Nyomasztó… - hümmögök halkan a szón, mintha több jelentést adhatnék neki, minél tovább forgatom a gondolataim között. – Milyen találó megfogalmazás. Ugyanakkor, amíg én rá vagyok kényszerítve, te önként vállalod, mégis mit árul el ez rólad?
Akadékos szavaim halvány mosoly kíséri, ami határozottan tompít azok provokatív mivoltán. Választ nem várok, inkább csak remélem, ugyan magam sem tudom, mégis milyet. Osztoztunk az elmék iránti kíváncsi érdeklődésben, mégis elképzelhetetlennek tűnt egy afféle rajongás, ahol bárki is önszántából töltené egy ilyen helyen az oly’ értékes idejét. Pláne, ha fikarcnyit sincs róla jobb véleménnyel, mint én.
- Minden mögött bújik meg önös érdek, ezzel igazán nem okoztál meglepetést, Panda. – a szemem sarkából rásandítok, az arcomon, bármennyire is küzdök, még mindig valamiféle mosolyszerű bujkál. A nevét viszont elég csupán egyszer kiejtenem, egyből hozzáidomul, és bármennyire is különleges, elképzelni se tudnék hozzá másikat. – Ellenben érdekes neved van, nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna vele. Az államokban születtél?
Az engem érintő témákat végül szándékosan kerülöm, mintha meg sem hallottam volna. Panda minden eddigi kellemetlensége ellenére remek társaságnak bizonyult, én pedig rég találtam olyan beszélgetőpartnert, aki ennyi kedves bájba tudja csavarni az egyébként meglepően elmés mondandóját. Hosszú hónapok óta nem akadt egyetlen ember sem, kinek hangjába ne vegyült volna sajnálkozás, ha szóba kerültem, és én még nem voltam készen feladni ezt azzal, hogy magamról beszélek.

Megannyi módja van annak, hogy valakinek a bizalmába férkőzzünk. Nem, mintha annyira az érdek vezérelne, bár ez is ott van, mint lehetséges opció. Hiszen felkeltette a figyelmemet és mindig szeretem szemmel követni a számomra érdekes alanyokat. Lehet, hogy ezt mások talán kihasználásnak veszik, de néha túlságosan is érdekel, mi zajlik mások fejében. Sokszor találgattam, hogy mégis mi rejtőzhet a fejükben, de sok sötét gondolat kavarodott az egészhez így inkább könnyedén elengedtem az egészet és megpróbáltam olvasni az emberekben, a tevékenységeikben. Sokszor egy apró mozdulat sokkal árulkodóbb, mint amit verbálisan lekommunikál.
- Talán nem vagy olyan, mint azok az emberekhez, akikhez bejárok, de pont ez tesz téged különlegessé. Szeretnélek jobban megismerni, többet megtudni rólad, hogy miért is vagy lényegében itt, hiszen láthatóan elsőre azt mondanám, hogy egy teljesen normális ember vagy, aki valami félreértés keretei között került ide. Mert vagy nem vagy őrült, vagy iszonyatosan jól játszod magad és akkor határozottan még jobban érdekelnél. S, egy kis friss levegő apró betekintésért cserébe mindig jó alkunak tűnik, nem? - Persze az már más kérdés, hogyha el akarna szökni mellőlem és a szabadságot kergetné, akkor erre nem lenne lehetősége, hiszen meggyőződnék arról, hogy ne tudjon öt lépésnél nagyobb távolságot felvenni tőlem. Mint valami kis nyakörv úgy tekeredne köré a mágiám, ami nem engedné, hogy elszabaduljon mellőlem. Az már más kérdés, hogy ő ebből mit érzékelne. Elméletileg elmegyógyintézetben vagyunk, nem? Mégis ki hinne neki, ha valami láthatatlan bűvkörről kezdene beszélni, amivel magamhoz láncoltam? Nagy valószínűséggel senki. Mégis szeretném bizalomra építeni mindezt, de magam sem tudom, hogy sikerülni fog-e.
- Mi lenne, ha ahelyett, hogy a kedved beletörődne a jelenlegi állapotba, inkább arra koncentrálna, hogy jobb lehessen? Biztos vagyok benne, hogy örülne magának, mint majom a farkának, ha kiszabadulhatna az unalmas keretek közül. - Senki nem szereti a szüntelen állandóságot. Néha igen is vágyunk arra, hogy egy kicsit kiszakadhassunk a szürke hétköznapokból. Természetesen ugyanígy vágyunk néha pontosan ezekre a szürke hétköznapokra. Egyik sem jó. Az állandó váltakozás, de az sem, ha nincs semmilyen változás az életünkben. Mondhatni elég elégedetlen népségek vagyunk. Hiszen soha semmi nem jó. Mindenben könnyedén megláthatjuk a rosszat.
- Ezt rögtön gondoltam, de szerintem mindkettőnknek kellemesebb lenne a lehető legtávolabb ettől a helytől. Igazán nyomasztó tud lenni. - Nem hiába érzem én is kényelmesebben magam ezeken a falakon kívül, de ettől függetlenül nem mondhatnám, hogy nem szeretek idejárni. Hiszen itt mindig valami újat láthatok, valami ami furcsa módon melengeti a bensőmet, hiszen mindig is imádtam az érdekes embereket és talán itt, ezen falak között találhatóak a legérdekesebbek. Azok, akik nap, mint nap kitartóan dolgoznak, s azok is, akiknek elméjük különleges módon változott meg a normálistól, ami igazán lebilincselő tud lenni. Mindannyian másként látjuk a világot, de mikor igazán szembetűnő különbségről van szó, akkor tudunk igazán ámulni-bámulni.
- Pandalena Frost. De szólíts nyugodtan csak Panda-nak. - Mosollyal az arcomon figyelem minden rezdülését, szinte olvasni kívánok benne, de valahogy mégis rettentően nehéznek találom. Mintha maga köré húzott volna egy erőteljes falat, amin senkit nem enged áthatolni. - Természetesen, ha nem akarod megosztani velem, vagy gondolkodnál rajta, hogy megoszd azt is megértem, de az érdeklődésem pusztán szakmai, talán egy kicsit önös érdek is megbújik mögötte. - Mindig lényűgözőnek találtam a mondéneket, akiknek egyetlen egy élet adatott meg arra, hogy hibázzanak, jót cselekedjenek, hogy szeressenek. Míg nekünk egy kínzó örökkévalóság áll a rendelkezésünkre ebből.

Az említett szabad levegő gondolata úgy simítja végig a bőröm, mint az ablakon beszűrődő gyenge napfény sugarai, és hirtelen olyan elemi erővel kezdek vágyakozni utána, mint már nagyon rég, bár ezt azért hangosan nem ismerném be. Pláne nem neki, aki mindezt akaratom ellenére képes kiváltani belőlem. Én évek óta nem kaptam mást, csak üres ígéreteket és kéretlen figyelmet, Ő viszont úgy tűnt, minden tiltakozásom dacára önként, ártó szándék nélkül óhajtja nekem adni az idejét. Nem kellett körülnéznem, hogy tudjam, nem erőlteti rá senki, az arcán megbújó kedvesség ellenére a szemeiben ott csillogott valamiféle ijesztő határozottság, ami biztosított afelől, hogy Őt bizony semmire sem lehet rákényszeríteni.
- Bár tényleg méltányolom az ígéreted, muszáj vagyok rákérdezni, hogy mégis miért is ajánlod fel ilyen nagylelkűen a segítséged? És kérlek, ne mondd, hogy felkeltette a figyelmed, ahogy némán üldögélek itt minden egyes alkalommal, mert tudom, hogy ennyire még te sem unatkoznál. Láttam, kikkel szoktál beszélgetni, nyilván tisztában vagy a bomlott elmék nyújtotta minden izgalommal, és bizonyára azt is tudod, hogy az enyém meg sem közelíti azokét az emberekét. Szóval? Ma miért én?
Szűnhetetlen bizalmatlanságomba ugyan nem vegyült semmiféle személyes ellenérzés, ugyanakkor nem voltam biztos benne, hogy ezzel Ő is tisztában van, ám a tény, hogy még mindig nem távozott, holott megtehette volna, azért arra engedett következtetni, hogy Őt sem olyan könnyű ám megsérteni. Nem láttam a fejébe, de látszólag gond nélkül pergett le róla minden éles, tapintatlan megjegyzésem, sértett önérzet és automatikus támadás helyett csupán okos gondolatokat kaptam válaszul, olyasfajta meglátásokat, amiknek legtöbbször csak a sokat tapasztalt emberek vannak birtokában.
- Talán meggyőzni a kedvem arról, hogy ez így jó neki, nem tűnik elég kihívásnak? – érdeklődve vonom fel a szemöldököm, és még az ajkaim is halovány mosolyra görbülnek. Felesleges vitába bonyolódnunk, minden kétkedő szava igazolja, hogy nem tudnám meggyőzni a kedvem jólléte felől, sőt talán még azt is sejti, magam sem voltam biztos benne, hogy ez valójában jó-e. Minden esetre nem az Ő tiszte volt emiatt aggódni, nekem pedig rengeteg munkámba tellett, mire idáig jutottam, és ennek fényében nem is akartam engedni egy szabadtéri séta és némi kellemesnek tűnő társaság kósza ígéretének. Legalábbis nem könnyen, főleg miután szüntelen ott motoszkált bennem valamiféle kellemetlen érzés, hogy ez is csupán addig tart, amíg érdekesnek talál. A múltam titkainak birtokában valószínűleg gyorsan érdeklődését vesztené, és én is csak egy lennék azok közül, akiknek a társaságát lecseréli egy újra, izgalmasabbra.  
-  Örömmel átadom a helyem. – felelem színtelen hangon, a tekintetem közben követi az övét, és elidőzik a kinti világ örökmozgó mivoltán. Érzem a hangszínén, hogy semmi komolyság nem rejtőzik a szavak mögött, mégis akaratlanul elgondolkozom azon, mégis ki akarhatná ezt önként magának, na, meg hogy egy ilyen kijelentés nem megér-e alapból egy beutalót a purgatóriumba.
Abban viszont azért van valami tisztelendő, hogy nem enged a közmédia nyomásának, és ha olvasott, avagy hallott is bármit a történetemről, mégis veszi a fáradtságot, hogy több forrásból tájékozódjon. Ugyanakkor ebbe is igyekszem nem többet belelátni a kíváncsi firkászok lelkesedésénél, akik csupán újabb ismeretlen részletet szeretnének magunkénak tudni egy vezető cikk reményében, és nem riadnak vissza maguk kreálni egyet, ha nem kapják meg. Az emberi természet szakadatlan kíváncsisága mindannyinkban ott gyökerezik, ám kevesen tudnak mit kezdeni a rendelkezésükre álló információkkal.
- Mondd csak, hogy is hívnak?  - sandítok rá vissza a szemem sarkából egyetlen pillanatra csupán, amíg felteszem a kérdést, majd gondolataim zavartalan áramlásának érdekében inkább újra a kinti terepet kezdem figyelni. Az elhangzott kérését a múltammal kapcsolatban pedig, nem hogy nem válaszolom meg, de még pofátlanul figyelmen kívül is hagyom.

Minden kapcsolat alapja a bizalom. Most pedig erre építkezem. Nem tudom, hogy miért igazából, de felkeltette a figyelmemet. Talán a szüntelenül magányba burkolózás.. Vagy egyszerűen csak olyan különcnek tűnik itt a többiek között, hogy már szinte reflektorfényt irányít magára. Nem is számít. Az egyszer biztos, hogy addig nem nyugszom, míg rá nem jövök, hogy mi is lakozik ez az álca mögött, az erőteljes védelmi falak mögött, amelyet érezhetően maga köré emelt.
- Lehet, hogy nem pont most rögtön, de elég sok helyre elér a kezem, ha úgy akarom, szóval a segítségem mindig ott lebeg majd, mint egy lehetséges opció. Akár egy kicsit ki is léphetnél ebből a nyomasztó közegből a szabad levegőre. - Igazából ezt is csak az én társaságomban tehetné meg, ahol azért be nem állna a szám, érdeklődnék minden egyes részlet iránt. Szeretem megfigyelni az embereket, hallgatni őket, de amikor már kialakul egyfajta minta egy emberben, hogy ugyanazt a lemezt löki, akkor már egy normális emberi lény is továbbáll, de én, aki ténylegesen odafigyelek minden rezdülésre és mozdulatra.. Már rég fejvesztve menekülök.
- Biztos vagyok benne, hogy egy idő után azért a kedved erre is ráun. Néha akaratlanul is új kihívásokat keresünk, valamit ami megbabonáz bennünket. De vajon, ami elsőre fénylik és magához vonz, az vajon tényleg annyi mindent tartogat magában, vagy egyszerűen csak egy remekül felépített álca lenne az egész? - Lehet, hogy tényleg ő a legelvetemültebb itt mind közül. Nem olvastam az aktáját, nem is fogom. Félek az befolyásolna az akaratomon kívül. Sokszor elolvasunk egy véleményt, ami habár felnyitja a szemünket néhány dologra, ugyanakkor erősen eltol minket egy irányba, hogy egyfajta egyetértést csikarjon ki belőlünk, hogy jé, tényleg. Pedig igazából egyáltalán nem értünk egyet.. Egyszerűen csak elvesztettük önmagunkat a gondolatok kavalkádjában.
- Hmm.. S mi van még? Bár persze már a pudingért egyértelműen megérné beköltözni. - Tekintetemet leemelem róla és kinézek az ablakon. - A kilátás is egész kellemes igazad van.. Talán nekem is be kellene csekkolnom.. - Ha már ő sem kívánja komolyan venni a helyzetet én sem teszek másképpen. Meg aztán egy normális ember számára még egyfajta kikapcsolódásnak is tűnhetne az, hogy ide beköltözik. De én jobb szeretem a saját lakásomat. Sokkal békésebb.
- Ha valaki más által elmesélt történetre lennék kíváncsi, amelynek során úgy forgatják ki a történéseket, a szavaidat ahogyan kedvük tartja talán meg is tenném. De én téged kérdezlek, mert tőled akarom hallani. Nem valakinek a véleményével keveredő maszlagot. - Sosem szerettem az újságokban leközölt híreket olvasni. Persze, egy újságíró legyen pártatlan, de ez lehetetlen. Emberek vagyunk és legtöbbször az írásunk tökéletesen tükrözi az igazi véleményünket.

Az a kellemetlen érzésem támadt mogyorószín tekintete súlya alatt, hogy átlát rajtam. Azt, hogy vajon mennyire, még egyelőre nem tudtam volna megmondani, gyanakvó szemeim nem tudtak többet leolvasni az arcáról, de néhány perc alatt közelebb jutott az igazsághoz, mint az itt dolgozók többsége, és ez valahol mélyen azért egy kicsit szórakoztatott.
- Még, ha fel is ajánlanád, nem hinném, hogy itt tudnék kezdeni vele bármit is. – keserédes mosolyra húzom a számat egy rövidke pillanat erejéig, majd hagyom ismét a semmibe veszni a hirtelen jött, őszintétlen jókedvem.
Egy percig sem hittem benne, hogy eleget tudna tenni az ajánlatának, vagy, hogyha arra kérném, távozzon, akkor szó nélkül megtenné, de az agyamban forgó fogaskerekek túlontúl fáradtak voltak további felesleges kötekedéshez, és bár magamnak sem akaródzott igazán bevallani, de az ügyesen forgatott szavai határozottan élvezhető társaságot sejtettek, így egyre kevésbé volt ellenemre a társasága. A csendes belenyugvás lassan érdeklődéssé nőtte ki magát, hiába próbáltam küzdeni ellene.
- Talán a kedvemnek akkor jó, ha itt ülhetek az ablakban egyedül, a különösebb epizódjait pedig a dolgozóknak tartogatja, mert ők valamivel bosszantóbbak, mint a jelenléted.
Mindenkinek van tűréshatára, én pedig jobb elfoglaltság híján előszeretettel feszegettem azt, mióta idekerültem, és roppantul érdekelt, az övé vajon hol ér véget. Legbelül talán vágytam is, hogy megtudjam, elérjem, átlépjem, hogy Ő feladja, én pedig diadalittasan ismét elmondhassam, velem nem érdemes vesződni, hisz sokszor azok sem teszik, akiknek muszáj. Bizonyítani akartam, hogy ugyanolyan, mint a többi kíváncsi idegen, mielőtt Ő bizonyíthatná, hogy nincs igazam. Aztán végül neki sikerült előbb megtalálni az enyém partvonalát.
- Remek az ellátás, szép kilátással, kedves személyzettel. Tudtad, hogy a vaníliás puding itt kapta a legmagasabb értékelést egész Manhattanben?
Komolytalan szavaim átitatja a hangomban csendülő gúny, ami az én lelkembe is belemar egy kicsit, és kedvem szerint egyből visszaszívnám a goromba szavakat, ha tehetném. Érzem, hogy a viselkedésem átlép egy határt, ahol már jogosan nem takarózhatok holmi diagnózisba foglalt dühkezelési problémával, mellesleg már csak azért sem, mert az utóbbi időben már nem rendelkezem ilyennel, ellenben a kíváncsisága olyan témát érint, ami akaratlanul is feltép bennem néhány mélyre eltemetett indulatot.
- Ha pusztán ennyi érdekel, akkor lapozz fel néhány régebbi újságot, szalagcím voltam, ott aztán millió verziót találsz az esetemre, ki is választhatod a kedvenced.  
Nem is az lep meg, hogy az ittlétem érdekli, inkább a bennem növekvő csalódottság, amiért az esetem ismételten előrébb való valaki számára, mint a személyem, még akkor is, ha csak egy újabb idegenről van is szó. Még akkor is, ha ehhez már igazán hozzászokhattam volna.

Egyik ember sem könnyű eset. Aki azt meri mondani, hogy valaki mindig teljes mértékben mosolygás és boldogság.. Teljesen könnyed vele a kapcsolat az nem ismeri a másik felet egyáltalán. Hiszen egy kapcsolat nem az egyoldalú dolgokról szól. Aki állandóan mosolyog, jókedvű és nyitott annak a lelkében legtöbbször ott lakozik a sötétség, amit nem akar megosztani másokkal mert fél, ha megteszi, akkor utána már nem lesz visszaút. Minden valóságos lesz. Szüksége lesz valakire, aki támaszt nyújt a számára, hiszen egyszer megtette és olyan jó érzés volt, ahogyan a sok teher felszabadul a lelkéről. Mégis sokkal egyszerűbb egyedül élni ebben a világban, mit sem törődve másokkal mindig csak a saját módunkon oldva meg a gondjainkat.
- Lehet, hogy itt sok mindenben nem ismert a szabad akarat, de ez nem azt jelenti, hogy én ezt nem ajánlanám fel neked. - Nem számít, hogy mennyire goromba, mogorva, vagy nem is tudom mi lenne erre a megfelelő szó, nem tágítok, hogy valami azért talán megbújhat a védekező mechanizmus alatt. Persze ezzel tulajdonképpen pont ellentmondok annak, hogy nyugodtan megmondhatja, hogy takarodjak a fenébe, de valahogy nem érdekel. Senki nem fekete fehér én sem, s ha nem mondja a képembe ezeket a szavakat én nem tágítok. - Hát nem úgy tűnik, hogy annyira jól meglenne. - Bár talán nála ez lehet a jó állapot. Soha nem tudhatjuk, hogy kinél mi is igazán a jó, normális állapot. Hiszen mihez képest hasonlítjuk a dolgokat..
- Akárhányszor itt voltam, mindig szinte itt ültél az ablakban, egy magadban. Egyszer sem láttalak tombolni, nem voltak különösebb epizódjaid, úgyhogy felkeltetted a figyelmemet. - Nem szeretek mellébeszélni, habár néhanapján előfordul, hogy füllentek dolgokról, de annak is megvan a helye, ideje és leginkább oka. - Miért is kerültél ide, ha szabad kérdeznem? - Őszintén érdekelt, hogy mit fog mondani, habár szerintem már épp elégszer rágta át magát ezeken a témakörökön, kérdéseken ahhoz, hogy elege legyen belőle legalább tíz életre. Mégis sokkal kellemesebb valaki történetét a saját szájából hallani, mintsem egy papírról felolvasni, ahol nem tükröződnek az érzelmek csak a kőkemény tények, amelyek koránt sem alkotnak annyira egész képet.