- De apám, mi szeretjük egymást! - és akkor csattant el életem utolsó, és egyben legfájdalmasabb pofona. Az édesapjám a tenyerén hordozott, és élveztem, amint anyám irigykedve tekint rám. Eddig a család összes férfi tagja kincsként kezelt engem, de csillagom leáldozóban volt. Házasságot ígértek nekem, egy idegen férfit, magányt és távolságot otthonomtól.
- Hidd el, minden jobb lesz... - csitítgatott, de csak sírni voltam képes, egyre jobban és jobban. Szívem vérzett, szeretett fívéremet temettem azon a napon, s némaságot fogadtam apám ellen. Az éjszaka jeges ölelése pedig, amint kiléptem a ház küszöbén, hogy utána induljak, többé már nem volt hideg. Én voltam az első, sírva borultam a karjaiba, amikor megláttam. Még akkor sem változtak a fájdalom könnyeivé, amikor láttam, ahogy kivégzi a családunkat. Dühös voltam, és én is ugyanúgy bosszúra vágytam. El akartak adni, elszakítani az egyetlen forrásától az örömömnek. Cserébe pedig meg is kapták, amit érdemeltek, a hulláik napokig bűzölögtek, mígnem rájuk nem leltek a falusiak. Kol, Jeremiah és én pedig addigra már messze jártunk, a kötelék hármunk között pedig még szorosabb lett. Akkor úgy éreztem, hogy többé már nem kell félnem, Kollal mi már örökké boldogok leszünk. Azok az apró botlások sohasem számítottak, az utolsó sikolyuk, a haláluk volt a vígaszdíj számomra Koltól, amiért pár napra hanyagolt engem. Amíg pedig visszajött hozzám, amíg én volt az az Egy, a nagybetűs, addig el tudtam fordítani a fejemet. Azt hittem, ez a jószívűség elég, egészen 1920-ig feltétlenül hittem Kol szerelmében. Abban az évben viszont valami megroppant, benne, bennem, bennünk. Rettenetes érzés volt látni, amint ismét csillognak a szemeim, ahogyan időközönként elkalandozik, majd szó nélkül eltűnik. Szerencsétlenségére az illat, amit magával hozott, rávezetett az igazságra. Kilestem, ki az a bitorló, aki más tulajdonára meri tenni a kezét. Kivártam, amíg kiélvezték egymás társaságát, megvártam, hogy Kol kellően távol kerüljön a lánytól, hogy ne tehessen már semmit, amikor Elizabeth mögé kerültem.
- Meg kellett halnia, bátyám. Senki nem állhat közénk, egy örökéletet ígértél nekem... - záporoztak a szememből a vérkönnyek, de nem a lányért. Nem ezért a mondén kis senkiért, akinek szempillantás alatt törtem el a nyakát, hogy többször már ne mondhassa ki azt, amihez csakis nekem van jogom. - Szeretlek Kol!
Hanem a lány után sírtam, aki immárom 202 éve hű szerelmese volt a férfinak, aki egy csalfa szempárért lecserélte volna. Sírtam, mert ugyanúgy szerettem, mert ő csak átlépte a holttestet, ugyanolyan vértől ázott arccal, mint az enyém és nem bírtam ellökni magamtól. Egymás karjaiba kapaszkodva zuhantunk térdre, mindkettőnknek fájt, mindkettőnknek más fájt, mégis mindketten a másikra támaszkodtunk. Csak mi voltunk egymásnak, csak mi vagyunk egymásnak, és csak mi lehetünk egymásnak. Félek, rettegek a naptól, amikor az örökkévalóság pokollá válik, amikor majd az érzéseim többé fabatkát sem érnek majd a szemében. Onnétól mi értelme lesz majd az egésznek? Talán a vérnek sem lesz többé ugyanolyan édes íze, talán a Hold fénye többé már nem lesz elég. Vörös fürtjeim mindig is a napfényében voltak a legszebbek, így az utolsó napomon is abban kell majd ragyognia. Kol szeme láttára, hogy utoljára megcsodálhassa, hogy láthassa, milyen szépséget veszít el. Hogy megértse, az örökké csak egy üres szó, amit egymásnak kell kitöltenünk.