A gyerekkorunk az, aminek elméletben meg kellene határoznia azt, hogy kivé is vállunk a jövőben. Azonban én már egy cseppet sem emlékszem arra, hogy milyen voltam gyerekként. Olyan haloványan élnek bennem az emlékképek, hogy szinte nem is léteznek. Valahogy mindig újabb emlékek mossák el elmémből a régi, jelentéktelen képeket. Nem tudom, hogy mindig is megvolt a lelkemben az a sötétség, amit felnőve magamhoz öleltem. Már nem igazán emlékszem. Talán mert jelentéktelen volt. Gyerekként még bőszen hittek abban, hogy majd én is az udvarhölgyek egyike leszek. Valójában bizonyos szempontból így is van, hiszen hivatalosan katonának még nem ismertek, vagy lovagnak. Talán a királynő még reménykedik abban, hogy meggondolom magam, vagy egyszerűen csak jobb szeret úgy magához közel tartani, hogy tisztában van a képességeimmel, de mások sokszor nem látnak mást, mint egy csinosan öltözött nőt. Persze, amint lehetőségem adatik megválni a ruhák béklyóitól én megteszem. Jobb szeretem a kényelmesebb és praktikusabb ruhadarabokat, amelyekben képes vagyok harcolni. De meg kellett tanulnom már a ruhákban is boldogulni, hiszen nem egyszer játszottam már a csendes gyilkos szerepét. Ahol nem láttak mást, mint egy ártatlannak tűnő nőt, aki végül mosollyal az arcán vágta át a torkát az áldozatának.
Megannyi elvárásnak voltam célkeresztjében, de egy dolog állandó volt. Mindig úgy néztek rám, mintha várnának tőlem valamit, hogy kibukok egyik napról a másikra, vagy nem is tudom. Egy olyan elvárás ült néhányuk tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Elhessegettem a dolgot pusztán azzal, hogy valószínűleg arról lehet csak szó, hogy nem helyeslik, hogy ennyire a lovagi posztra szeretnénk törni, nem csak az árnyékok között, de hivatalosan is. Ugyanakkor volt bennem egy üresség is, amit nem tudtam hova tenni és egyre inkább fúrta az oldalamat. Minden áldott nap ott volt és emlékeztett arra, hogy valami hiányzik. Talán ők tisztában voltak azzal, hogy mégis mi ez a valami, ami ürességet táplál bennem? Közben pedig azt várták, hogy mikor jövök rá és rakom össze a képet? Hát el kell keserítenem őket, de mai napig nem jöttem rá, mi táplálja bennem ezt az ürességet, vagy egyáltalán miért is érzem. Lehet, hogy egy nap majd megvilágosodom, de nem érzem úgy, hogy az a nap olyan vészesen közelítene.
Hogy mégis miért? Hát ez rendkívül egyszerű. Mert nem érdekel. Nem kergetek ürességeket, amelyek nem adhatnak nekem választ. A jövőmbe tekintek, amit el akarok érni nem pedig a belsőmben kotorászok, hogy megfejtsem érzéseimet. Ha egy lelki útra tévednék, akkor abból nem jönnék ki jól egyáltalán nem. Megannyi embert öltem már a királynő nevében, védelmében.. Mondhatnám, hogy nem tudom megszámolni, de pontosan tisztában vagyok vele, hogy hányat öltem meg. Hiszen testemet néhány apró virágos tetoválás mellett még díszíti egy különleges kis hely, ahol minden egyes gyilkossággal eggyel több vonal helyezkedik el. Magam sem tudom, hogy miért kezdtem el ezt az egészet. Már nem emlékszem igazán rá. Talán mert túlságosan könnyű volt az első élet kiontása. Nem éreztem egy csepp bűntudatot és ez valahogy megrémített. Ma már persze szemet hunyok ennek hiánya felett, de a testemen történő jelölést azóta sem hagytam el. Ha már a lelkemben nincs semmi jele annak, hogy egy másik életet kiontok, akkor fizikálisan megemlékezhessek arról, hogy mennyi halált veszek rá.