A Hold ezüstje lustán nyaldosta a sötét, fodrozódó víztükröt, gyér fényéhez hozzászokott már a vadászok szeme. Kieran betanult, gépies mozdulatokkal fejtette le alkarvédőit, hetykén a bőr páncélzata és a deréköve által alkotott kupac tetejére ejtette, majd felmarkolta lapockáján az inget és áthúzta a tarkója felett, kibújt belőle. Hűs borzongás szaladt végig a gerincén, apró, égető szúrást érzett, mire ösztöneinek engedve hátrapillantott a válla felett. Fekete-ezüstje összeakadt a fiú kékeszöld-aranyával, épp csak egy pillanatra, mielőtt az árnyvadász pillantása visszatért volna a hátára. Kieran jól tudta, mit néz, hisz tetoválásként viselte magán egész gyerekkorát, fivérei szadizmusát. A sebek begyógyulnak ugyan, a bőr összeforr, de a hegek és az emlékek élete végéig vele maradnak.
Az pedig, tündér évekkel számolva, még igazán hosszú idő.


A trón előtt állva végigmérte fivéreit. Ugyan csak fél tucat volt jelen közülük, mégis mindannyian barátságtalanul meredtek rá, apjuk mellett állva. Egyedül Adaon látszott közömbösnek, még csak fel sem nézett Kieranra, elmélyülten bűvölte a karperecét, mintha annál érdekesebb dolog nem létezne a világon. A fiú gyomra összeszorult, ahogy a Király felemelte kezét, mire egyből síri csend lett a palotában.
Őszintén szólva Kieran nem sokra emlékszik az egészből. Erec gúnyos, önelégült mosolyára és apja büszke, győzedelmes tekintetére igen. Arra is, hogy csodálkozott rajta, Gwyn milyen óramű pontossággal lépett elő az oszlopok takarásából, hogy bejelentse rá igényét. Emlékszik a félelemre, a haragra, a megalázottságra, és emlékszik az árulás fájdalmára, hogy atyja ítéletében elhangzottak a "politika" és a "diplomácia", egy "méltó, gyümölcsöző kezdet" kifejezések. Emlékszik, hogy Adaon a végén már csak őt nézte, aztán semmi. Csak fullasztó, néma sötétség.


Megrázta fejét, mire az éjszínű vászonba belemosódott a palota képe és a víztükör visszaadta fölé görnyedő alakját, félhosszú tincsek keretében vibráló, felemás szemét, mely rokona a társaiénak attól a naptól kezdve, hogy vadásszá vált.
Tenyerét a vízbe merítette, megtörte a tükör illúzióját. Még mindig magán érezte az árnyvadász fürkésző pillantását, ám a várttól eltérően nem zavarta, sőt, egyfajta furcsa izgatottsággal töltötte el a fiú figyelme.
- A vadászat miatt van? - lépett melléjük egy idős vadász, kulacsát a folyó vizébe merítve. A tündér csak morrant, a betolakodó megtörte kettejük varázsát, az arany melege megszűnt a tarkóján.
- A hajad - tette hozzá az idősebb, felegyenesedve Kieran mellől. A fiú csak most jött rá, ahogy visszapillantott a víztükörre, hogy a haja az iménti égszínkékből borús, viharos kékké lett. Előfordult, hogy önkényesen a hangulatához idomult anélkül, hogy kérte volna a hozzájárulását. Csak azért nem bánta, mert anyja öröksége volt ez, apró, kedves mementó a múltból.
Nem tudott válaszolni, Gwyn kürtje félbeszakította szóra nyíló ajkait. Sietve arcon locsolta magát a hűsítő vízzel, majd felegyenesedve a levetett ruháiért indult.


Kieran teljesen közömbös maradt, a szeme sem rándult, ahogyan Markot körbefonta a családja. "Udvari arc", az árnyvadász így nevezte azt a fennkölt, rideg, érzelemmentes maszkot, mellyel a tündér elfedte valódi érzéseit, dühét, csalódottságát, vagy most éppen félelmeit és fájdalmát. De hát mit is reagálhatott volna? A szeme előtt veszett el az egyetlen kapaszkodója, parázsnyi öröme e csúf világnak - egy olyan eszme javára, melyet nem ismert, melyben nem bízott és nem is hitt. Az ő családja bántotta, fenyítette és elárulta - idegenkedő gyanakvással, hercegi megközelíthetetlenséggel figyelte hát a Blackthorn gyerekek örömét.
- A döntés rajta áll, utána a családjával marad vagy visszatér-e a Vadűzéshez - zárta le Iarlath az alku tárgyát egy nyúlánk, fiatal árnyvadász előtt; hajszíne és büszke tartása alapján Kieran felismerte benne Mark meséiből Juliant.
Bökést érzett az oldalán, jelezve, rajta a sor, hogy megszólaljon. Tekintete megpihent Markon. A félarany szempár feljebb siklott az arcáról, az árnyvadász ismerős mosolya arra utalt, észrevette azt a halvány árnyalatnyi váltást. Kieran azt kívánta, bár beletúrna, bár érezhetné még egyszer a hosszú, erős ujjak súlyát a fejbőrén. Visszagondolt arra az éjszakára a folyónál, amikor Mark a kürt hívásának ellent mondva útját állta, visszagondolt arra, hogyan zongoráztak végig azok az ujjak a bordái felett, hogyan simult össze ősi hévvel a testük és hogyan csókolóztak pirkadatig, levetett ruháikon összegabalyodva, és milyen ragyogó fehér volt akkor a haja, boldogságban és eufóriában úszva.
Halvány, gyengéd görbülettel viszonozta a mosolyt. Épp csak le tudta nyelni a kétségbeesést. Nem veszítheti el Mark Blackthornt.
Nem fogja elveszíteni őt.