„ Hideg, poros érzet övez körbe magam alatt. A levegő helyett azt a port szippantom be tüdőm járataiba, mely most engem körbevonz; mintha a halottak hamvai lenne mindez. Köhögnék, de akkora súlyt érzek a mellkasomon, mintha maga az átkozott Menny szakadt volna le rám. Úgy érzem, hogy haldoklom.  Próbáltam karjaimmal megemelni magamat a földön, hirtelen visszaránt a csípős, szúrós érzet a hátamon. Valami végigfolyt rajtam. A vérem.
Halk nyögéssel szisszenek fel, s szárnyaimmal szinte ösztönösen próbálnám magamat elfedni, mintha nem akarnám, hogy bárki is lásson megtörve. Holott nem volt ott senki sem rajtam kívül.
Nem éreztem a szárnyaimat. Nem éreztem hűvös érzetét a bőrömön amikor az egekig emel (...) Nem éreztem semmi mást, csak nyers fájdalmat.  Ekkor aztán szinte nyüszítve markoltam bele a porba, amiben feküdtem. Próbáltam értelmezni az engem körbeölelő helyet, de nem tudtam bármihez is hasonlítani. Remegtem a fájdalomtól (...) ”

Mély levegővétel ébreszt fel. A szívem a helyén sokkalta hevesebben ver a kelleténél, mire is aztán azonnal felülök, hogy lássam azt a környezetet amiben most jelenleg vagyok.
Fedetlen mellkasomhoz érintettem egyik tenyeremet csak úgy, és magam mellé tekintettem, ahol is meglátok egy vörös, kócos hajtömeget. Ekkor egy buja mosoly szökken szám szélére, és közelebb hajolok hozzá, hogy arcára leheljek egy gyengédebb csókot, ám előtte eltakarom rózsaszín arca elől a fehér takarót.
Ajkaim finoman érintkeznek a nyakával, s vadabbul, mégis játékosan harapdálom, ezáltal is ébresztésre kényszerítve őt.
- Megőrjítesz! - Dühösen suttogom fülébe, mégis hangnemem teli volt vággyal. - Ébresztő! - Fölé másztam, s mikor láttam, hogy játékosan pislákol onnan lentről íriszeivel, csak megrázom a fejem. - Még sohasem álmodtam. - Nem különösebben érdekelt az, hogy még az is pont rémálom volt. Nem tud semmi sem megrémiszteni, még az sem, ha a mindenkori legnagyobb fájdalmamat vetítik le előttem. - Érdekes.- Mindössze lekönyvelem annyival, hogy mindezt csak ez a hely okozta. S ha már itt tartunk, a saját világomban sem szoktam elaludni. Talán ezért is lehet, hogy soha nem álmodok.
Egy utolsó, bájos pillantást vetek még az alattam fekvő, teljesen meztelen nőre, s félremásztam az ágy szélére, hogy az alsómat és a nadrágomat legalább magamra kaphassam.
- Te félsz valamitől? Van, amitől rettegsz? -  Kérdezem tőle csak úgy csevegés gyanánt, miközben felállok, és háttal állva neki már az övemet csatolom be. - Hiszen, mindenkinek van valami félelme.- Talán furcsállhatja a jelenlegi közlésfolyamatomat, de túlságosan is felzaklatott az ami alvás közben sem hagy békén. Épp olyan muris, mint egy gyerekkori trauma. Komolyan, talán ez az emlék az, ami az én gyengeségem, az én félelmem? Még én magam sem tudom, hogy mitől félek igazán. Talán attól, hogyha tőlem nem félnek. Hiszen engem a félelem éltet.
- Milyen kedvromboló, hogy egy vad éjszaka emlékét ennyire eltudja rondítani egy rémálom. Az, hogy egy angyalt megcsonkítanak... - Kissé dühösen lehunytam a szemeimet, miközben még mindig háttal álltam neki. - Ejj. - Csattogtattam a nyelvemet, de aztán ennyivel le is tudtam a dolgot. Már akkor kezdtem egy kicsit irigykedni az angyalokra. Úgy éreztem, hogy nálam sokkalta kegyetlenebbek. De ez akkor volt. Én vagyok a Pokol ura, és ha kell, szénné porlasztom az egész Mennyt, ha visszakapom azt amitől megfosztottak! De még is az utamat állja valami...
- Mit szólnál hozzá, ha bemutatnám a Poklot? A szokásos séma; Sötét a kéró, kicsit büdös is, és persze dugig vagyunk halottakkal. -  Szórakozottan elröhögtem magamat, majdan megfordultam, és könnyeden másztam újra fölé, mostanra már nem annyira meztelenül. - Viccet félretéve: Nem a legszebb látvány, ugyanakkor a te kedvedért alkothatok egy olyan helyet oda, amitől minden démoni tényező távol marad. Mit szólsz hozzá? - Valamilyen formában próbáltam viszonozni a vendégszeretetét, ugyanis szeretném ha látná, milyen a valódi Pokol. Egy ideje az is megfordult a fejemben, hogy magammal ragadom és nem engedem ki sohasem onnét. Ő lenne a gyönyörű, vörös hajú Persephone.