descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Woodlawn temetõ
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & kol
one wrong move and i'll kick your ass
Mások számára talán furcsa lehet, hogy egy temető kellős közepén töltöm az éjszakát, de számomra már megszokott. A legtöbb vámpírral talán itt lehet összefutni, de a démonok sem olyan ritkák, a veszély pedig az életem egy olyan kiegészítője, amely nélkül, ha akarnék sem hiszem, hogy tudnék élni. Árnyvadásznak születtem és akként is halok meg. Legalábbis ez a terv. Nem, mintha annyira tervezni lehetne valakinek a halálát. Egyszerűen csak megtörténik és többnyire még csak beleszólásunk sincs. Nem választhatjuk meg, hogyan.. Mikor.. A sorsunk többnyire előre megírt történetnek tűnik, amely habár döntések sorozatát gördíti elénk, igazán választási lehetőségünk nincsen, hiszen mindegyik döntés ugyanahhoz a végkifejlethez vezet minket.
- Egy évszázad? S azóta is gyászolod? - Igazán fontos lehetett számára ez a személy, ha ennyire mélyen érintette az elvesztése. Talán még most sem tette túl magát rajta. Szomorú, de jobban belegondolva én sem tudnék még száz év alatt sem túljutni azon, hogyha elveszíteném Thomas-t. Az egész életemben ő a legfontosabb személy a számomra, valószínűleg bele is bolondulnék, ha elveszíteném. Olyan, mintha a talajt rántanák ki alólam. Már nem is lehetne igazán életnek nevezni az utána keserűen lassan múló időt.
- Nem az a típus vagyok, akit félteni kellene. Elég sok veszélyes dologgal néztem már farkasszemet és még mindig itt állok. - Nem olyan könnyű engem eltenni láb alól, mint az elsőre tűnhet. Lehet, hogy törékeny vagyok, s néha szivárványos zokniban mászkálok fel alá, meg tömöm magamba a fánkot, mint valami kisgyerek, de legalább ugyanennyire veszélyes is tudok lenni. Na, meg persze egy megtört vámpír nem éppen a legkomolyabb ellenség, de sosem szabad senkit sem alábecsülni.
- A húgod volt? Mármint.. hogy-hogy egyáltalán életben van még? Meg aztán miért is nekünk kellene tudni hol van? A helyedben egy ilyen húzás után bezártam volna, hogy minimum tanuljon a hibájából.. Hacsak nem öltem volna hirtelen felindulásból.. Ez talán egy picit még érthető is lett volna. - Nem tudom miként reagáltam volna a történtekre a helyében, de az egyszer biztos, hogy nem lett volna könnyű. Mondjuk nem tudom, hogy milyen a kapcsolata a testvérével, de az igazság az, hogy nem is érdekel. - De, ha tényleg ennyire impulzív, hogy még a testvére számára fontos embert is képes megölni, akkor talán jobb lenne a világ nélküle. Mi is a neve? Annalise? Esetleg bővebb leírást szolgáltatnál róla? - Egy mondén megölése nem megbocsájtható bűn. Mondhatni tiltott tehát ezzel igazából csak okot adott nekem arra, hogy megölhessem, ha meglátom. Mindenféle következmény nélkül. Mondjuk más esetben is elég kevés alkalommal sírna bárki is egy klán nélküli vámpír miatt.
 
Kol Emerson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
⛛ manhattan⛛
foglalkozás :
⛛ never die ⛛
Karaktered arca :
⛛Nathaniel Buzolic⛛
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése




Kol x Cara

hey little girl, do not be afraid of your shadow


Az éjszaka lassan elsuhan felettünk, és nekem lassan haza kéne mennem, de a szívem nem engedi, hogy elhagyjam ezt a követ. Ezt a márvány darabot, ami alatt az én Kedvesem fekszik. Túl kéne már tennem magam ezen. Túl kéne már tennem magam mindenen, és a jövőbe tekinteni. Meg kellene keresnem a húgomat, majd a bátyámat, egyesíteni a családot… aztán élni tovább a halhatatlan életem.
A lányon tartom a tekintetem és figyelem amit mond. Nem is ismer, mégis tudja mit kell mondania ahhoz, hogy felkavarja a lelkem tengerét. Honnan is tudhatná ő, hogy mi az a gyász. Honnan is tudhatná, hogy milyen, mikor egy évszázadon át süllyedsz az önmarcangolás homályában, egyre lejjebb.
- Egy évszázad piszkosul hosszú idő… - csak ennyi jön ki a számon, miközben óvatosan feltápászkodom. Nem akarok a porban ücsörögni, miközben egy árnyvadász epekedve várja, hogy elmettsze a torkomat. Felállok, és rá tenyerelek a fejfára, hogy tartsam magamat. Felnézek az égboltra. Még fekete. Csak a csillagok világítanak pontocskák képében, és a félhold. De érzem, a bőrömön érzem, hogy már nincs sok hátra a napfelkeltéig.
- Minden lánynak veszélyes az éjszakában egyedül, Árnyvadász - vetem oda neki komolyan - nem én vagyok a legveszélyesebb, akivel össze futhatsz egy ilyen kis kirándulás alatt - mondom. Én nem jelentek veszélyt a számára. Legalábbis egyenlőre nem áll szándékomban, hogy kárt tegyek a törékeny testében. Közelebb lépek hozzá. Nyugodtan, csak semmi hirtelen mozdulat. Mind a ketten bizalmatlanok vagyunk a másikkal szemben, és ez nem is csoda.
- A húgom, átszúrta a mellkasát egy kerítésléccel - mondom lassan, miközben hátra pillantok a sírra a vállam felett - egyébként - emelem fel a csuklómat - nem tudod, hogy merre járhat? Annalise Emerosnnak hívják, és az egyik társad nagyon kereste… még teadélutánt is tartottunk, hogy megbeszéljük, hogy hol is járhat a húgom.
 




415 words ◆ köszönöm a türelmedet, Kedves bocsi, hogy túltoltam az érzelgősködést, de beleéltem magam. xdonly humankredit


Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & kol
one wrong move and i'll kick your ass
Amikor le akarom állítani az agyamat, hogy abbahagyja a felesleges dolgokon való kattogást akkor akarja legkevésbé követni az akaratomat. Nem kattoghatok mindig Thomas-on és a helyzetünkön, mert amiben ő benne van abban én is benne vagyok. Ha mindig azon kattogok nem fogok tiszta fejjel újra belemerülni a témába és átnézni az egészet újra. Néha igen is ki kell kapcsolni és el kell engedni a felesleges, sötét, borús gondolatokat, amelyek olykor már teljesen felemésztik a lelkünket. Nem lehetünk mindig a toppon bármennyire is szeretnénk. Néha lent is kell lennünk és ennek alakulását el kell fogadnunk. Még akkor is, ha rettenetesen nehéz is.
Ahogy a vámpírt figyeltem, ahogy a sír felett görnyed egy részem megsajnálta. Nem lennék a helyében az egyszer biztos. Akkor sem tudom, hogy mihez kezdenék, ha Thomas meghalna. Lenne egyáltalán bennem vágy az élni akarás iránt. Vagy egyszerűen tényleg csak feladnám, mintha mit sem számított volna.
- Elég mocsok érzés lehet elveszíteni valakit.. Már amúgy is.. Egy élet is elég arra, hogy gyászoljunk, de gondolom neked ez lassan már több lesz, mint egy.. - A sírkőre pillantva majd egy évszázad telt el azóta, azt meg már, ha nagyon akarjuk vehetjük két életnyi időnek is, vagy ha úgy akarjuk, akkor mondhatjuk azt, hogy két generáció. Bááár lehet, hogy van az három is. Nagyon lelkes dinasztiát kialakítani kívánókéban talán még négy is megvan. - Miféle lánynak gondolsz, hogy úgy véled nem kellene az éjszakákat járnom? - Nem ez az első rutinos köröm már és valószínűleg nem is az utolsó. A vámpírok azonban sokszor kiszámíthatatlanok tudnak lenni ezért is pihen a kezem a tőröm markolatán, egyfajta óvatosságból. Sosem tudhatjuk, hogy mégis mikor veszítik el az uralmukat az ösztöneik felett, akkor pedig jobb felkészültnek lenni. - Hogyan halt meg? - Habár esélyes, hogy egy érzékeny témára tapintottam ezzel mégsem fújok visszavonulót. Ha már beszélgetésbe elegyedtünk, akkor mégis miért ne beszéljünk arról, amiért itt vagyunk? Bár én járőrözni jöttem, abban nincs sok kifejteni való, de abban, hogy ő miért van itt talán több, mint gondolnánk.
 
Kol Emerson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
⛛ manhattan⛛
foglalkozás :
⛛ never die ⛛
Karaktered arca :
⛛Nathaniel Buzolic⛛
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése




Kol x Cara

hey little girl, do not be afraid of your shadow


Mély fájdalmamat az évek során nem csillapíthatta semmi. Se a sötétség, ami szépen lassan a lelkembe költözött, sem a húgom ölelő karja és szerelmes csókjai. Nem tudtam mutatni, vagy nem akartam, de eszem ágában sem volt elé tárni, hogy mennyire fáj, hogy elvette tőlem Lizzyt. A nőt, aki kihúzhatott volna a szennyből, és a szemétből, amiben évszázadokig tengődtem. Annie nem tud elengedni, s nem tudom elengedni én sem őt. Pedig legbelül tudom, hogy semmi más már ő, csak métely. Dögvész, amit én magam hoztam saját fejemre, s az Istenért, mégis szeretem. A lelkem egy része örökké szeretni fogja. Szerelmesen.
Szememmel követem a jövevényt, aki ide merészkedik. Óvatos, és milyen fiatal. Talán egy árnyvadász. Kezd a tököm tele lenni ezekkel a kis mitugrászokkal. Először az  Dominic gyerek, most meg ez. Komolyan, miért vannak ennyire rám akadva?
- Nem hiszem, hogy sok közöd van hozzá - vetem oda neki, majd hirtelenkedve előszedem kedvesebbik modoromat, tekintve; most tényleg nem akarok bajt. Csak egy nyugodt délutánt akarok, hogy kiönthessem a lelkem a régi kedvesemnek, aztán tovább állhassak, mielőtt felkel a nap. - Egyébként igen, valaha szerettem… - feltápászkodom a földről, lassan, komótosan. Felpillantok a félholdra, ami ott pihen az égen, és rám vetíti sápadt fényét. Éjfél körül lehet. Igazságtalan dolog, hogy mi vámpírok, nem léphetünk ki a napfényre. Nem sétálhatunk a parton, miközben lessük, ahogyan az a nagy korong feljön, vagy épp lenyugszik. Én mondom, igazságtalan.
- Nem gondolod, hogy egy magad fajta lánynak nem kellene a temetőben lófrálnia éjnek éjvadján? - kérdezem, s közben tenyeremmel megtámaszkodom Drága Lizzy-m sírján. Nem veszem le a szemem a lányról. Lehet, hogy öreg vagyok, de gyors, és fel vagyok készülve a legváratlanabb csapásokra is. Pillantásom óhatatlanul is a tőrt markoló kezére siklik. Érzem, ahogy eluralkodik rajtam az életösztön, és éhes is vagyok, de a józan eszem azt súgja, nem éppen fényes ötlet, megtámadni egy kezdő árnyvadászt, a temető közepén. Nagyon nem jó ötlet.  




415 words ◆ köszönöm a türelmedet, Kedves bocsi, hogy túltoltam az érzelgősködést, de beleéltem magam. xdonly humankredit


Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & kol
one wrong move and i'll kick your ass
Szükségem volt arra, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Hogy visszatérjek a régi önmagamhoz, amit azóta, hogy a vállamba belemart egy mocskos démon nem igazán volt lehetőségem. Mégis nem akartam teljesen haszontalannak érezni magam. Ezért muszáj volt kimozdulnom, hogy valamit tegyek. Habár koránt sem tudtam, hogy mi vár rám majd. Egyre vészjóslóbbá váltak a napok, mindenki érezte a fenyegetést, ami sötét árnyként nehezedett a környezetünkre. Neve is volt. Sebastian Morgenstern. Akit talán később úgy ismernek majd, mint a világunk elpusztítója. Már, ha egyáltalán lesz, aki életben marad.. De sosem adhatjuk fel. Nem állhatunk a helyzethez negatívan, hiszen azzal már el is veszítettük a háborút anélkül, hogy elkezdődött volna.
A temetőben a sírok között járva olyan furcsa volt látni mindenhol a különböző neveket. Férj és feleség egymás mellé temetve. Az árnyvadászok között elégetjük a halottainkat. Habár néhány mondén is ezt teszi már még mindig akadnak, akik a testüket küldik örök álomra szeretteiknek. Olyan furcsa belegondolni, hogy mennyivel másabb a felfogásuk ezen a téren. Nálunk ez egyfajta büntetést jelent. Azokat temetik el így, akik árulók voltak, gyilkosok. Ha elhamvasztanak, akkor az egyfajta dicsőséget hordoz magában, ami minden árnyvadásznak az álma. A halál után is szolgálni.. Támogatni a jövendőbeli árnyvadászokat.
A sírok között azonban egy hatalmas zajra leszek figyelmes, amit már a természetemnél fogva is ki akarok nyomozni. Megindulok a hang forrása felé, amikor megpillantok egy férfit, avagy pontosítva egy vámpírt. Eléggé rossz passzban van és habár egyenlőre nem tűnik úgy, hogy fenyegetést jelent a számomra a kezem mégis tőrömön pihen meg. - Talán egy régi szeretted az? - Elég kellemetlen lehet örökké élni és látni, hogy másik elkopnak mellőled. Habár a sírkőre pillantva koránt sem élt olyan hosszú életet. Vajon ő ölte meg? Ez a gondolat villámgyorsan fészkeli be magát a fejembe és még jobban rámarkolok a törőmre.
 
Kol Emerson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
⛛ manhattan⛛
foglalkozás :
⛛ never die ⛛
Karaktered arca :
⛛Nathaniel Buzolic⛛
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése




Kol x Cara

hey little girl, do not be afraid of your shadow


Szeretem a temetőket. Mindig is szerettem, már egészen gyermekkoromban is. Bár akkor a temetők nem így néztek ki, mint most, a modern század idején. Nem voltak szépen csicsásra faragott márvány sírok, amikben nevető emberekről készült képeket passzíroztak. Nem voltak megható, vagy éppen megmosolyogtató sírfeliratok. Csak föld volt, és fa. Maximum egy kereszt. Még érzem a tenyeremen, ahogy csikarta, marta és szaggatta a fa, amelyből a húgom keresztjét faragtam. Három éves volt, mikor elragadta egy farkas. A nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy anyám mennyire sírt, Annie pedig mennyire nem.
   Nagyokat lépek, ahogy a sírok között sétálgatok. Az év számokat nézem, de nem találok senkit, aki idősebb lenne nálam. A sírok fele elhanyagolt, régóta nem hoztak rájuk virágot, csak a temető kertésze gyomlálja ki őket havonta egyszer. Milyen szomorú. Az emberek elmúlnak, és ahogy az idő halad előre, mindenki elfelejti őket. Nem lesznek senkik. Egybeolvadnak a földdel, és táp talajjá válnak.
   Két ujjammal végigsimítok egy kőből faragott fejfán. Született; 1900. május 4.., meghalt; 1921. május 4. Elizabeth Murray. Még mindig emlékszem rá. Oly’ tisztán, oly’ élesen, mintha tegnap váltunk volna csak el. Arra a gyönyörű, puha, nap barnított bőrre, a csokoládé színű hajára, aminek folyton menta illata volt. Hallom ahogy nevet, és beleborzongok. “Szeretlek, Kol” ott cseng a fülembe, izzad a tenyerem, a homlokom, és mintha érezném ahogyan hozzám ér. “Szeretlek Kol, Szeretlek Kol, Szeretlek Kol, Szeretlek Kol”
- Elég! - kiáltok magamból kikelve - elég. Lizzy kérlek, elég - úgy hullok térdre, mintha valaki a gerincemnél fogva lökne. Érzem ahogy a térdem a betonnak ütközik és egy az egyben lekapja róla a bőrt, de nem törődök vele. Nem sírok, csak megőrülök. Tenyeremmel a fejfának támaszkodva próbálom visszanyerni az erőmet.
- Sajnálom - suttogom. Lehunyom a szemem és látom őt, ahogyan elnyílt ajkaiból feketés piros vér csíkok törnek fel. Fogom a kezét, az ujjai már fehérednek a szorítástól, de a teste csak emelkedik, és emelkedik. A mellkasából kiálló kerítés léc már roskadozik a súly alatt, de nem törik el.  “Meg kellett halnia, Bátyám. Senki nem állhat közénk.
Annalise hangja élesen hasít a fülembe, pedig a fejemben szólal meg. Ököllel ütök bele a betonba, mely bütykeim nyomán felreped. A repedés végigfut és belehasít gyönyörű nevébe. Megfordulok, és hátamat a sírkőnek támasztva meredek magam elé. Direkt kínzom magam. Minden évben, ezen a napon eljövök ide dühöngeni, ahelyett, hogy elfelejteném, ahogyan elfelejtettem mindenkit, és ahogyan mindenkit elfelejtenek. Egy árnyék rebben el a bokrok között. Bármennyire is ködös az elmém észreveszem. Két kezemmel megtámaszkodom a földön, hogy készen álljak bármire. Nem lehetek védtelen.


415 words ◆ köszönöm a türelmedet, Kedves bocsi, hogy túltoltam az érzelgősködést, de beleéltem magam. xdonly humankredit


Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Selene &  Camilla
You and I on the same team. It must be Christmas.
Bár alapvetően nem vetek meg soha egy jó kis csetepatét, balhét, ahogy most a nő felé közelítek, semmi ilyesmi szándék nincs bennem. A bátyámnak hála elég sokat megtapasztaltam a warlockok képességeiből, tudom, milyen veszélyes dolog a mágia még egy magamfajtára nézve is, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hol vannak az efféle démonfattyak gyenge pontjai is. Ha meg akarnék támadni egyet, a meglepetés erejével kellene hatnom. A gyorsaságom ellen ők sem tudnak mit tenni, a mágiájuk nélkül igazából nem sokkal többek, mint bármelyik mondén. Viszont elég egy kis hiba, egy kicsit teret adni nekik és egyből én kerülök hátrányba. Ok nélkül jobb nem kockáztatni ezt. Épp ezért, bízom abban, hogy a nő nem akar küzdelembe bocsátkozni, hiszen onnantól, hogy érzékelte a jelenlétemet és már ott is állok előtte, (noha látom a hunyorgásán, neki egyelőre legalábbis több gondja akad a fényviszonyokkal, mint nekem) egyértelmű előnyben lenne velem szemben. Egy mondén nem tud ártani nekem, ha akar sem, de egy warlock már nagyon is. Talán még veszélyesebb ellenfél is lehet, mint mondjuk egy nephilim. Nem mintha őket lebecsülném természetesen.
Látom rajta, hogy figyel, de nem érzékelek rajta támadó szándékot szerencsére. Valószínűleg jó oldalról közelítettem meg Duke felemlegetésével. Persze azért az éberség nyilván továbbra sem árt. Csak bólintok a szavaira, miközben az arcát tanulmányozom. Helyes lány, de biztos vagyok benne, hogy jóval idősebb és fele olyan ártatlan és szelíd sem lehet, mint amilyennek a külseje mutatja. A látszat sokszor csal, ezt jól tudom. Elég csak magamra gondolnom. Tizennyolcnál többnek senki sem mondana bájos, angyali arccal, mégis évszázadok óta élek és angyalnak aztán távolról sem lehet nevezni, sőt. Kevesen szeretik úgy ontani a vért és élvezni az egyéb számomra nyitva álló földi örömöket, mint én. A kedvességem, ha mutatok is olyat, legfeljebb álca, hogy elérjem a céljaimat, akárkit, akármit is kell felhasználnom hozzá akárhogyan. Az nekem nem számít. Saját magamon kívül senki és semmi. Épp ezért viszont soha nem is bízom senkiben. Egyszer szerettem őszintén, az az alávaló mégis eldobott magától, mint egy használt zsebkendőt, a bátyám pedig orvul vámpírrá tett… Kiben is bízhatnék ezek után saját magamon kívül?
-  Nem bánom. Egészségedre! elveszem tőle az üveget és meghúzom. Nem tartok tőle, hogy bármi lenne benne, ami árthat nekem, egyrészt, mert az előbb húzta meg ő maga is, másrészt vérkeringés hiányában semmilyen méreg nem hat rám (bár így sajnálatos módon az alkohol sem, csak az ízéért iszom, meg mert vicces látni, ahogy mit sem sejtő halandó férfiak ittasulnak le mellettem olykor). De ezzel alighanem ő is tisztában van, ha valóban az, aminek gondolom.
-  Egyébként Milla vagyok, ha már így megittuk a pertut. Anno múlattam az időt párszor Duke-al meg a haverjaival visszaadom neki az üveget, hogy ő is ihasson, majd lazán leülök egy szomszédos sírkőre. Hogy ez esetleg kegyeletsértésnek tűnhet? Teszek rá. Mint mondtam, az emlékek nem tárgyi dolgokban vannak. A szellemek sem. Akkor meg, ha már ilyen szépen összeismerkedtünk, miért is ne helyezzem magam kényelembe? Ugyan kinek ártok vele?  
❖ Megjegyzés: Remélem elnyeri a tetszésed ❖ Zene: Fight song ❖ Szószám: 486
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Camilla &  Selene
"Welcome in neverland"

Tudom, hogy hallott. Azt is érzem szinte, miképpen mérlegel a vámpír, hogy érdemes-e előjönni. Tudok-e neki ártani. Erre könnyű a válasz, igen. Hogy akarok-e? Nem, ma este azért jöttem ide, hogy igyak egy régi barát egészségére, aki elég maradandót alkotott ahhoz, hogy a következő évszázadban ugyanúgy a legnagyobb zenészek között kelljen számon tartani, mint tette a világ mióta színpadra lépett jó néhány évtizeddel ezelőtt. A művészete megcsúfolása lenne a sírjánál vért ontani még akkor is, ha már nem tud róla. És egyébként sem akarok. Valahogy jobban kedvelem, ha éppen nincsenek tisztában vele mások, mennyire is vagyok erős vagy gyenge. Mert minden nézőpont kérdése. A földön kevesen vannak, akik az utamba állhatnának, de annál többen a pokolban. Vagy a mennyben, igaz ez utóbbi létezésében még mindig nehezen hiszek és nem rajongok az esetleges lakóiért sem. Kegyetlen vélemény? Az mi akkor, hogy ártatlan gyermekek azért nem kerülhetnek be a vallás szerint, mert egy démon volt az apjuk. Van a világon olyan, aki megválaszthatta, ki legyen az? Nagyon erősen kétlem...
A pillantásom az első hangokra nem kapom fel, megadom a lehetőséget a látogatónak, hogy távozzon, ha azt szerezne. Csak akkor nézek végre rá, amikor biztos vagyok benne, hogy felém tart és most is leginkább kíváncsisággal. Meg egy kis hunyorgással. Mágia nélkül az éjjeli látásom nem jobb sokkal a halandókénál és itt csak a hold ad valamennyi fényt. A vámpír előnyben lenne, ha nagyon akarna. Egy egész másodpercig, mert ha az alatt nem végez velem, az ellentámadást nem köszönné meg. Ez nem fenyegetés, hanem sima tény. Ismerem a saját képességemet és a határai elég tágak. Így felesleges úgy viselkednem, mintha fenyegetést látnék ebben a lányban. Vagy nőben. Nehéz megmondani, hány éves volt, amikor átváltoztatták. Régebben a nehezebb élet körülmények miatt eleve gyorsabban öregedtem az emberek. Az biztos, hogy szép volt életében is. Amit most látok, az alapján volt egy angyali arca és valami kisugárzása is nyilván.
- Duke jó megfigyelő volt és dalt írt arról, amit látott. A sophisticated lady őszintesége egyszer régen visszarántott a depresszió széléről - egy olyan évtizedben volt a zenéje útmutató, amikor sokakon erőt vett a depresszió és engem még a szokásosnál is erősebben ragadott magával, mert megfejelte a gyász. Már nem emlékszem, hol és mikor hallottam először szólni ezt a zenét, de azonnal megragadott, a dalszöveg pedig mintha egyenesen nekem szólt volna, rólam szólt volna. Pedig biztosan nem találkoztunk. Előtte. Utána már igen. Sokszor. Imádtam élőben hallani őt és éppen nem volt jobb dolgom a szesztilalom végnapjain a női egyenjogúság előtti időkben, mint elrejtőzni egy bár mélyén és játszani a nagyvilági nőt, amilyennek akkoriban számítottam. Kevés dolog van, amit a gazdaság válság nem tudott számot tevően ledönteni, de az én vagyomon ilyen volt. Nem hiába voltam mindig is nagy ékszer rajongó...
- Csatlakozol? Egyedül nem tudok meginni ennyi alkoholt, kiönteni pedig nem fogom csak úgy - jegyzem meg, miközben lassan felállok és felé nyújtom az üveget. Sima whiskey, de abból az erősebb fajta. Egyelőre még nem csapott fejbe, de egyébként sem a legbiztosabb cipőm van rajtam és nem akarok egyből részegnek kinézve billegni. Ott két deci múlva fogok tartani szerintem...
❖ Kinézet: Klikk! ❖ Zene: Énekkel ❖ Szószám: xyz
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Selene &  Camilla
You and I on the same team. It must be Christmas.
Különös hely a temető. Mindig is annak tartottam, még mondénként is. Áraszt egyfajta nyugalmat. Legalábbis számomra. Bár szeretek pörgősen, eseménydúsan, mondhatni kalandosan élni, meg kell hagyni, még nekem is kicsit lecsendesül itt az elmém. Valahogy olyan békés. A dallam, amit a szél hoz Duke sírja felől, pedig csak még inkább felerősíti ezt az érzést. Érdekes. Valószínűleg ez sarkall arra is, hogy a közelébe menjek, annak ellenére, hogy tudatában vagyok annak, az éneklő nagyon is élő lehet, semmiképp sem holt, már csak a hallható szívverése miatt is. Bár én nem érzem kifejezetten a mágiát, valamiféle szenzorom mégis akad rá, hogy sejtsem, a sírnál iszogató, énekelgető nő nem mondén. Épp ezért jobbnak is látom inkább meghúzódni az árnyékban és onnan hallgatni. Ami persze botorság is lehet, mert ha mondjuk egy warlock, előbb-utóbb meg fogja érezni a jelenlétem. Nem is tévedek, hamarosan fennhangon megszólal. Hangján nem érzek támadó élt, inkább tárgyilagos csak, ahogy egyenesen abba az irányba fordul, ahol állok. Ha az, ami, afelől sincs kétségem, hogy tudja, vagy legalábbis sejti, miféle vagyok, illetve nem vagyok. Mondjuk, hogy nem vagyok élő, a szó szoros értelmében. Mert egyébként természetesen én nagyon is élek. Ha nem is ver már a szívem, akkor is. Ismerem valamelyest ezeket a démon fattyakat, akik mágiával bírnak, a saját bőrömön tapasztaltam a féltestvérem révén, mire képesek. Ezért sem akarom kísérteni a sorsot, mikor hozzám szól, előlépek az árnyak közül, közelebb hozzá, hogy láthasson, normál sétatempóban, de határozottan, majd néhány méterre tőle megállok, hogy véletlen se sejtsen támadó szándékot bennem és a tekintetét megkeresve szólalok csak meg.
- Szép dal. Nem teljesen úgy szólt, ahogy Duke énekelte, de nekem tetszett ez az egyedi értelmezés ritkán kezdem köszönéssel, az olyan sablonos, most is a közepébe csapok. Ebbe amúgy is beleraktam minden lényeges információt: az éneke csalt ide és ismertem Duke-ot, akit feltehetően ő is. Máskülönben honnan ismerné a dalt ilyen jól? Ma már elég fejlett a mondének hangrögzítő technikája, de akkoriban még messze nem volt az. Ha pedig a feltételezésem helyes, ennyi talán elég, hogy ne akarjon rögtön elporlasztani. Amit határozottan tudnék díjazni, az a helyzet. .
❖ Megjegyzés: Remélem elnyeri a tetszésed ❖ Zene: Fight song ❖ Szószám: 344
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Camilla &  Selene
"Welcome in neverland"

Semmi eredmény. Egy fia darab sincs itt. Még csak meg sem rezzenti a szél bármelyik bokor leveleit, amit én egyszerűen értelmezhetnék egy köszöntésnek vagy búcsúnak a szellemektől. Tudom, hogy a temetőben vannak, ha nagyon koncentrálok még érzem a jelenlétüket megannyi holttest maradványai között, de nem jönnek elő. Ennyire pedig nem kornyikálok rosszul. Elismerem, nincs egy opera énekest megszégyenítő orgánumom, de egészen eddig kifejezetten jól megelégedtek az én kísérleteimmel is arra, hogy felidézzem Duke emlékét, mikor eszembe jutott az évfordulója. Bevallom, azért nem minden évben jött el ilyen alkalom, annál én sokkal de sokkal idősebb vagyok és néha képes akár évekre is elfeledkezni az idő múlásáról. Tündérországban még ez fel sem tűnik, ha nem próbál az ember különösen mélyen beleolvadni a lehetőségei közé. Itt viszont a percek is számítanak, mivel összesen egyetlen estét szánok az emlékek és a vidámság felidézésére, amikor ezt mindet átéltem. Sokan azt hiszik, ha elég ideig élsz, megszokod a szeretteid halálát. Pedig azt soha nem lehet elviselni. Egyben azt is jelentené, hogy elfásultál és az érzelmeid már megszűntek azok lenni, amiknek lenniük kellene. Láttam ilyet, nem egyszer és nem kétszer. A boszorkánymesterek öngyilkosságai az évek folyamán ugyan nem váltak ennyire ismertté, de még mindig léteznek. A nagy öregek így adják fel a sorsot. Bár kevés választ olyan látványos véget magának, mint az utolsó általam is ismert kortársam, Nix tette. Aldous fél New Yorkot kis híján magával rántotta a káoszba...
A csend mégis zavar. A dal végével pedig egyre feltűnőbb. A szellemek sok mindenre képesek vagy éppen nem képesek, de engem mindig is kedveltek, mert nem tudnék akkor sem sokat ártani nekik, ha akarnék. Nincs egyenes út a pokolba számukra mágiával, nincs testük és sokszor már nevük sem. Csak mutogatni magukat sem akarják gyakran. Vagyis valami lehet itt, amire eddig én nem figyeltem és miatta tűntek el. Egy újabb korty whiskey-nek álcázott ivási pillanatot használok ki, hogy szabadjára engedjem az erőmet megérintve az anyaföldet. Nem sok, apró hullám mindössze, amely élőket keres. És nem talál. A közelben én vagyok az egyetlen lény, akinek van szíve ezek szerint. Vagy durvábban megfogalmazva valódi élete. Akkor pedig csak nagyon kevés lehetőség van, hogy megtaláljam a lehetséges társaságot. A vámpírokat más mágiával, de meg tudom lelni. A kisebb démonokat is. A nagyok viszont még az én erőm elől is el tudnak rejtőzni. Angyallal pedig töredelmesen bevallom, ebben az életben nem találkoztam személyesen és nem hiszem, hogy a részeges kornyikálásom csalt volna ide egyet. A második hullám sokkal kevésbé meleg, már nem az élők energiáját keresi, hanem a holtakat hajtó démoni forrást. És célt talál. Valahol a közelben, néhány fa csemete mögött pedig ki is bontakozik valami. Ha minden igaz, egy nő. Nekem pedig nincs kedvem bújócskázni...
- A szellemek túl csendesek, ezt pedig csak akkor teszik, ha idegent érzékelnek. Tudom, hogy itt vagy, akár elő is jöhetsz - nem nézek felé, még csak el sem fordítom a tekintetemet a sírról és a távoli horizont csillagairól, miközben várok. Most már rajta múlik, hogy akar-e csatlakozni. Nem bánom, ha megteszi. Azt sem, ha nem. Csak valami történjen végre. Mert egyedül lenni a semmiben csak olyankor szeretek, amikor gondolkodni akarok. Duke mellett viszont nem sok jó származna belőle. Rosszkor találkoztunk. Az én könnyeim pedig már régen elfogytak az után a régi boldogság után...

//bocsánat, amiért ez ilyen sokáig tartott ^.^"

❖ Kinézet: Klikk! ❖ Zene: Énekkel ❖ Szószám: xyz
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Selene &  Camilla
You and I on the same team. It must be Christmas.
Belegondolva egészen érdekes, miért van szükség egyáltalán temetőkre. A mondének élete rövid és mégis olyan könnyen felejtenek. Még azokat is, akik egykor fontosak voltak nekik. Hisz ez lehet az egyetlen oka az efféle helyek létezésének. Ez messze nem a holtakról szól, hanem az élőkről. Az emlékezéshez nem kellenek tárgyak, helyek, dolgok, vagy bármi ilyesmi a puszta emléken magán kívül. Nekem sincs szükségem semmi mementóra ahhoz, hogy emlékezzek arra a szerelemre, ami most pusztító gyűlöletként lobog bennem az iránt a halhatatlan iránt, aki oly könnyen dobott el akkor, csak mert mondén voltam. Vagy a bátyám iránti utálatra és megvetésre, amiért éjjáróvá tett akaratom ellenére, meg mert eleve egy démoni korcs. Ezek mind bennem vannak, nem számít hol vagyok.
Most Duke sírja felé sem azért tartok, mert csak itt tudnám őt felidézni. Bár tény, hogy a helyről jutott eszembe az idő, amikor még élő volt, nemcsak egy rakás rothadó csont valahol a föld mélyén. Lehet, hogy vámpírrá kellett volna tennem? Á, annyit nem ért, legyen bármilyen jó zenész és remek beszélgetőtárs. Az ő életének pont így kellett véget érnie. Azt a temetést amúgy is kár lett volna kihagyni, a haverjai olyan bulit kerekítettek belőle, amit tényleg ritkán látni.
Ahogy közeledek a sír felé, pedig mintha valaki ismét igencsak egyedi módon ápolná az emlékét. A női hang ugyan lényegesen magasabb, teljesen más hangszín, mint Duke-é volt egykor, a dal, amit énekel azonban kifejezetten szépen szól így is. Valahogy teljesen más értelmezést ad neki. Mintha egy új dal lenne és mégis ugyanaz. Kifejezetten érdekes és kellemes.
Óvatosan megyek csak közelebb, az árnyékok jótékony takarását kihasználva. Vámpír lévén így is ki tudom venni a nő alakját, még valamelyest az arca vonásait is, a sötétség ellenére. Van egy olyan érzésem, hogy nem mondén. Ahogy az éneket abbahagyva nevén szólítja Duke egyik régi haverját, az még inkább megerősít ebben. Nem mondom, szívesen húznék én is egyet abból a whiskyből, amit ő alighanem szellemeknek szándékozik felajánlani, de nem vagyok biztos benne, hogy okos dolog felfednem magam előtte. Végtére is azt sem tudom, kicsoda, micsoda és hogyan reagálna rám. Bár egy kis csetepatétól sem riadtam vissza soha. Viszont ostoba sem vagyok, egy nálam erősebb lénnyel nem akaszkodnék össze. Terveim vannak, végleg elporladni pedig nem szerepel közöttük. Így egyelőre csak meghúzom magam pár közeli fa mögött és figyelek. Hátha rázendít még a lány valami régi jazz dalra, ahogy az előbb tette. Mert ha mást nem is tudok róla, az bizonyos, a hangja elég kellemes. Szívesen elhallgatnám még egy ideig.
❖ Megjegyzés: Remélem elnyeri a tetszésed ❖ Zene: Fight song ❖ Szószám: 409
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Camilla & Selene
"Welcome in neverland"

Aki ilyenkor erre jár, egészen biztosan hülyének néz. Miért kell valakinek az éjszaka közepén ücsörögnie egy sír mellett a temetőben, amikor teljesen átlagos lenne nappal visszatérnie. Igaz, nem hiszem, hogy olyan nagyon örülnek azoknak, akik tömény szeszt szándékoznak behozni és a sírokra locsolni, pedig nekem is ez lenne a szándékom azon szellemek számára, akik még ennyi idő után is veszik a fáradtságot és felkeresik a barátjukat annak kedvenc évfordulóján. Persze, hozzájuk lehet, még korai az idő, de mindenki másnak már későn van és szinte egy teremtett lelket sem láttam itt. Nem baj, még itt New York közepén is szeretem, ha pár percre le tudok ülni, figyelni a természetet. Morbid lennék, amiért ezt éppen a temetőben teszem meg? Nos, hadd világosítsam fel a haláltól tartó embereket, hogy az egész világ egy temető. Ezer éve az emberek még nem tudtak hatalmas sírokat emelni a halottaik számára, így mindössze apró föld kupacok maradtak és legkésőbb az unokák halála után el is felejtkeztek róluk. Gyakorlatilag nagyon kevés olyan hely van a világon, ahol, ha nem vizsgálnák át alaposabban a talajt, ne találnák meg több ezer fajta elhullott állat és jó néhány ember maradványait is. Ezt jelenti tovább élni és fejlődni. Én ezért pártolom a hamvasztást is. Azok, akik elég közel álltak hozzám ahhoz, hogy én dönthessek a végső nyughelyükről általában nem maradtak egyben, hanem egy hatalmas máglya segítségével búcsúztam el tőlük. Bár bevallom, az árnyvadászok módszere, hogy a holtak csontjait felhasználják a város tovább építéséhez is nagyon tetszik. Így meg is maradnak és nem is, a hozzátartozóknak nincs visszatartó erő, amilyen egy sír lenne minden más esetben...

Smoking, drinking, never thinking
of tomorrow, nonchalant
Diamonds shining, dancing, dining
with some man in a restaurant
Is that all you really want?
No, sophisticated lady,
I know, you miss the love you lost long ago
And when nobody is nigh you cry


Nem tudom, miért éppen ez a szám ugrott be másodszorra, de itt ülve egyszerűen kikívánkozik belőlem. Dukenak egy emberi élet elég volt ehhez a bölcsességhez, hogy megértse, mi a fontos igazából. Nekem több mint ezer év kellett, hogy úgy döntsek, le tudok mondani a hatalomról és annak privilégiumairól, túl sok a hátránya az egésznek. Még így sem volt könnyű, megszakítani a kapcsolatot mindennel, ami csak hozzá kötött és rá tudna kényszeríteni, hogy újra megpróbáljam átvenni. Mégis megtettem. És Amerikába jöttem, egy országba, ahol az egyenlőség nem csodálni való, ahol a szabadság nem csak egy álom. Élvezni az életet. Erre nem volt soha időm korábban, mert egyetlen percre sem dőlhettem hátra anélkül, hogy aggódnom kelljen a hátamba kapott tőrök miatt. Duke Ellington és társai, a harmincas évek nagy zenészei sokat segítettek a feldolgozásban. Ez az egyik oka, hogy itt vagyok és túl magas hangom ellenére megpróbálok énekelni is. Másoknak ez jobban megy. Vajon hol maradtak eddig?
- Oh, gyerünk Jack, te részeges kölyök! Ugye tudod, hogy egy csepp alkoholt sem öntök a sírodra, ha hagyod, hogy egyedül énekeljek Duke-nak? - teszem fel a kérdést a nagy semminek, körül nézve, hátha sikerül valami mozgást kiváltanom a tájból. Keresem a halvány alakot a sírok között, a fák koronájában és persze még a földön is, de nincs még itt. Vagy csak azt akarja, hogy szenvedjek. Hamarosan kiderül, mert nem várok tovább. A palack felé nyúlok és felemelem, majd lecsavarom a kupakot. Három... Kettő... Egy... Meghúzom. És felköhögök kicsit. Erre mondják, hogy oldaná a körömlakkot is. Valamiért a srácok mégis ezt a durva és erős italt szerették egész életükben. Két újabb korty és talán már nem is fog érdekelni mennyire éneklek gyengén, tuti, hogy a torkom bereked...
❖ Kinézet: Klikk! ❖ Zene: Énekkel ❖ Szószám: xyz
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Selene &  Camilla
You and I on the same team. It must be Christmas.
Meg kell hagyni, nem vagyok az a nosztalgikus alkat. Távolról sem. Sok mindent lehet rám mondani, de ezt biztosan nem. Ha magam mögött hagyok valamit, legyen az hely, tárgy, személy, nem is igazán szoktam visszanézni. Ami volt, elmúlt. Valószínűleg okkal van vége. Ezért nem fájt különösebben anno ott hagynom Londont, Európát sem és Amerikába jönni. Bár az sem most volt már. Vagy hetven-nyolcvan éve. Ahhoz képest, amennyit eddig éltem, igazán semmiség. Az idő egy aprócska szelete mindössze. A temetők pedig gyakorlatilag az emlékezés színterei. Ezért létesültek. Hogy megőrizzék annak valamiféle maradványát, ami már nincs. Talán emiatt is fordulok meg ritkán ilyen helyeken. Nem bármi érzelmi indíttatásból, hogy viszolyognék a síroktól, mert egyszer engem is elföldeltek egybe, ahonnan ki kellett ásnom magam, dehogy. Arra jóformán nem is emlékszem. Ott a vérszomj, az éhség jobban dolgozott bennem, mint a rémület a sötéttől,a pusztulástól. Ha belegondolok, ha manapság eltemetnek egy vámpírt, valahogy kellemesebb körülmények között ébred fel, nem egy csomó földdel az arcában, mint én. Bár ezeket a modern, leszegelt koporsókat talán nehezebb lehet kinyitni a föld alatt, szóval annyira azért nem irigylem őket. De egy vámpír éhsége sok mindenre képessé teszi, így gondolom ezt is megoldják valahogy, ahogy egykor én is tettem. Mindenesetre tényleg semmilyen érzéseket nem vált ki belőlem egy temető. Hogy mégis miért vagyok most mégis itt? Ez egy jó kérdés, még számomra is.
Valószínűleg leginkább azért, mert a temető békés, nekem pedig szükségem van arra, hogy kicsit lecsendesítsem az elmém, mielőtt szembenéznék a bátyámmal. Semmi kedvem hozzá, de muszáj, ha fényjáróvá akarok válni. Nincs más, aki segíthetne és akinek inkább kötelessége lenne segíteni, mint neki. De a haragom iránta még annyi évszázad múltával sem csendesült le teljesen. Ahogy pedig itt a sorok között sétálok, hirtelen felrémlik előttem, hogy jártam már itt korábban. Hosszú évtizedekkel ezelőtt, de mintha... a régi jó jazz korszakban. A temetések sem ragadtak meg soha különösebben, pont azért, mert az már csak a maradványokról szól, az emberi porhüvely elhantolásáról amiben már nincs élet, vér, lélek, semmi. De Duke zenész haverjai még a temetésnek is megadták a módját. Azt egy élmény volt végignézni. Alapvetően tudom és szeretem is élvezni a zenét. Akkoriban szalonok dámájaként hallgattam őket sokszor. A fekete férfiak pedig imádtak, amit, mit tagadjam, olykor ki is használtam. Jó kis időszak volt.
Ha pedig már itt vagyok, csak úgy a móka kedvéért meg is próbálom felidézni, merre is van a sírja. Vajon meg tudom találni? A memóriám elég jó, így ahogy a borostyánnal benőtt sírkövek között haladok, kezd ismerőssé válni a terep. Igazából nem is tudom, megvan-e még a sírja. Hisz már az unokái is felnőttek lehetnek, ápolja-e vajon valaki az emlékét? Ahogy azonban közelebb érek, rá kell jönnöm, hogy nagyon is ápolja. Halk dúdolást hoz ugyanis felém a szél. Megtorpanok és fülelek, miközben a többi érzékemet is kiélesítem. Ki lehet az? Jó ötlet közelebb mennem? Vagy inkább húzzak el a francba, amíg észre nem vesz? Egyelőre még nem döntöttem, a sötétség úgyis jótékonyan eltakar, csak állok és latolgatom magamban a lehetőségeket és az esetleges következményeket.
❖ Megjegyzés: Remélem elnyeri a tetszésed ❖ Zene: Fight song ❖ Szószám: 500
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» A Hydra felemelkedése 7: A rettegés háza
» Lafayette temetõ

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Bronx-
Ugrás: