Még most sem tudok szembenézni a ténnyel, hogy nincs többé. Nem lehet, hogy tényleg elveszett. Minden áldott nap kegyetlenül emlékeztetnem kell magam arra, hogy nincs már többé. A képzeletem által szült megnyugvás is már nem tesz semmit, csak mosolyog és támogat. Már nem tudom megérinteni anélkül, hogy ne válna köddé. Ilyenkor mindig elidőzök az emlékeimben, ami habár koránt sem volt valóságos. Számomra éppen elég valós volt, ahogy ajkait a sajátomon érezhettem. Az érintése. Minden olyan valóságosnak tűnt, hogy szinte beleégett minden egyes pillanat az elmémbe. Azonban nem kapaszkodhatok szüntelenül egy emlékképbe, ami még csak valóságos sem volt. Szükségem van valakire, aki megértheti a veszteségemet. Ez pedig nem lehet más, mint Milo. Nem mondhatnám, hogy annyira közel lettünk volna egymáshoz. Legalábbis nem teljes egészében. A szeretet, a hűség, amit Sebastian iránt éreztünk az összeláncolt bennünket. Mintha összeláncoltuk volna a lelkünket anélkül, hogy különösebben egymás életéből kivettük volna a részünket. Nem voltak szükségek szavakra, érzésekre. Csak megértettük egymást. Nekem pedig erre volt szükségem. A királynő színe elé nem akartam állni, ahogyan az árnyvadászok előtt sem mutatkozhattam ilyen ramaty állapotban. Talán még valakinek feltűnne végre, hogy melyik oldalon is állok azzal pedig már tényleg mindent elveszítenék. Ezért volt szükségem RÁ. Ő segíthet nekem. Habár már annak is hálás lennék, ha olyan mélyre taszítana, ahol az elmém újraeleveníti a képzelgéseimet, amit a fájdalmam szült a halálának éjszakáján. A rúna helyét minden áldott reggel megnézem, hátha visszatért, vagy legalább haloványan ott virít a kezemen. Az igazság az, hogy néha már annyira szeretném, hogy ott legyen, hogy oda is képzelem. Pár pislogás után kitisztul a látásom és egy kisebb csalódottság költözik a lelkembe. Mégis a remény valahogy soha nem hagy el. Legalábbis nem teljesen. Nem örökre.
- Milo? - Gyengéden ejtem ki a nevét, mikor megpillantom az alakját és, mikor a figyelmét nekem szenteli egyszerűen átszelem közöttünk lévő távolságot és a karjaiba vetem magam. Szükségem van valamire, ami valós. Ami megvigasztalhat. Valamire, ami betöltheti a bennem keletkezett űrt, mindenféle kérdés nélkül.