97' nyarának vége fele közeledett, mikor megláttam a napvilágot New Jersey egy igencsak kihalt kisvárosában ikertestvéremmel együtt. Sokan meglepődtek a környéken, mikor a fiatal házaspár két poronttyal tért haza, ráadásul ellentétes neműekkel. De persze ahogy egy mondénnak nem újdonság ez a csoda, úgy egy árnyvadásznak felettébb szokatlan volt és megbotránkoztató. Azt hiszem még olyasmi legenda is terjeng az árnyvadászok körében, hogy ilyen esetben az egyik embrió elnyomja a másikat így az nem születik meg, hanem elhal még az anyaméhben. Bár hogy ennek mennyi valóságalapja van, azt nem tudom biztosra. Bár gondolom semmi, csak babona. – Mindenesetre látszólag velünk semmi probléma nem volt, cseperedtünk, erősödtünk, meg minden ami kell. Majd mikor elértük a megfelelő kort, akkor elkezdődött a kiképzésünk. Bár míg én mindig háttérbe vonultam és próbáltam még a leckéket is el-el halogatni, addig a testvérem folyamatosan kióhajtott tűnni, feltűnősködött és olykor bajba is keverte magát. Egy ilyen bajba keverés alkalmával rántott is magával, aminek az lett a vége, hogy eltört a bal lábam. Szerencsétlenségemre, pont a térdem, így azóta is van, hogy megérzem ha egy időjárás változás közeledik. A történet pedig úgy zajlott le, hogy gondolt egyet, hogy ideje megpróbálni elkülönülni a többi árnyvadásztól és testvérpárként legyőzni pár démont. Ezzel talán nem is lett volna nagy probléma, csakhogy belefutottunk egy nagyobb démonba. Mindkettőnket rendesen a falhoz repített, majd még ráadásképpen ránk dobott egy autót is. Ami nos, pont eltalálta a lábamat. A szerencse, hogy jóformán becsusszantunk alá. Végül pedig egy idősebb árnyvadász rántott ki minket a mocsárból, segítőkezet nyújtva. Ha Ő nincs, talán nem csak a lábam bánta volna az incidenst.
Ég és Föld voltunk, azt hiszem. Aztán pedig a beavatási szertartásunkat követően elváltak útjaink és csupán a magánéletünkben maradtunk meg mint ikrek. Ő állandóan igyekezett jobb és jobb lenni, küldetésekre menni én pedig csak akkor mozdultam ki ha muszáj volt. Egyébként rengeteget foglalkoztam a zenével, imádtam saját dalokat írni. Rengetegszer volt, hogy beleírtam egy napomat, vagy egy aktuális lelkiállapotomat. Végül ebben is fejlődtem és mint árnyvadász is kezdtem végre „befutni”, érni valamit. Elindultam a démonok mészárlásának göröngyös útvesztőjén. Ahogy pedig nőttem, egyre jobban érdekeltek a kalandok, hogy áthágjam a karóba húzott szabályokat és vagány legyek. Természetesen mindig lebuktam, de valahogy nem kellett nagyobb energia befektetés ahhoz, hogy kibeszéljem magamat. Értettem az emberekhez, az emberek pedig nem értettek hozzám, ez tökéletes harmóniát és előnyt jelentett számomra. Nem egyszer pedig Klávé tagokat zsaroltam meg apró, pitiáner dolgokért. Nem igazán voltam jó gyerek, de a szüleimet nem zavarta, sőt, minél rosszabb voltam, annál többet kényeztettek el. Gondolom azt hitték Ők rontottak el valamit, ami részben igaz, de pont az ellenkezőjét, mint gondolták. Mindez ment így tovább, amíg egyszer ki nem hallgattam apám egyik telefonbeszélgetését. Anyám akkor nem volt otthon, így az egész ház az Övé lett volna, ha ugyebár én nem lapulok a szobámban. Persze nem átverés volt a cél, csak lusta voltam reagálni a „van itthon valaki?” meg az „egyedül vagyok a házban?” jelzésekre, amik egyértelművé tették, apám rejteget valamit. Kíváncsivá tett, így akármennyire csúnya dolog, de hallgatóztam. Fogalmam sincs kivel beszélt akkor, de hallottam tisztán amint arról beszélnek, hogy van egy féltestvérem, akinek az anyja az mi anyánk is. Tehát voltaképpen sosem ismertük az anyánkat és talán már nem is fogjuk. Apánk azt hiszem túl önző lett volna ezt valaha is bevallani nekünk, de így, hogy meghallottam, nincs visszaút. Annyira nem voltam képes visszafogni az indulataimat, hogy előbújtam és már készültem számon kérni, mikor lecsapta a kagylót és az irányomba eredt. Nem is tudom miből vezérelve, de menekültem előle. Talán mert olyat tudtam meg amit addig nem és tartottam, hogy ha ennyire nem ismerem, talán képes lenne megütni is. Meg tudtam volna védeni magamat, nem arról van szó, de nem óhajtottam szembe szállni apámmal. Elszöktem otthonról és soha többé nem néztem vissza. Természetesen tartom velük a kapcsolatot, tisztes távolságból, New Yorkban, telefonon. Így tűnt helyesnek, hogy elmegyek és nem is próbálok beleköpni a levesébe azzal, hogy bárkinek is szólok róla, így hát erről kettőnkön kívül senki sem tud. (A fogadott) Anyám és a testvérem pedig csak úgy tudják, hogy világot szerettem volna látni. Mindennap várnak haza, de én nem is tervezek menni. Szeretném felvilágosítani a testvéremet is, hogy akivel él, az nem is az anyja. De rettentően nehéz ha arra gondolok milyen személyiség. Totál kiborulna és hisztériát rendezne odahaza. Most pedig immáron két évvel az események után szeretném végre megtalálni ezt a bizonyos testvért. Kérdésekkel tarkítottan és izgatottan vágnék bele a keresésébe, hogy megtudjam ki Ő és milyen. Szeretném megismerni, hogy végre igazán egy család lehessünk. Na de hol kezdjem a keresést? Hiszen New York nem olyan kicsi, mint ahol előtte éltem. Viszont egyben biztos vagyok, hogy fel fogom tudni találni magamat és hamarabb rábukkanok kész akaratlanul is, mint gondolnám. Talán már a következő utcasarkon „vár” rám.