descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Clary & Dom || drunken sailors sent on a mission
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
Néha szerencsésnek érzem magam azért, mert volt lehetőségem mondénként nevelkedni. Bármennyire is volt nehézkes belecsöppenni egy olyan világba, amely teljesen idegen volt a számomra mégis tanultam belőle valamit. Megváltoztatott. De nem teljesen egészében. Hozzáadott valamit mindahhoz, amit tanultam. Nem kellett gyerekként katonaként élnem, kiképzésekre járnom. Bár a legtöbb árnyvadász szereti ezt csinálni. Aki pedig nem az mondhatja, hogy nem akarja kiképezni magát, nem akarja az életét feláldozni. Mégis szerintem elég kevesen vannak, akik vállalják a véleményüket ezen a téren, hiszen ezzel igazából mások szemében gyengének tűnnek. Mert nem kívánják az életüket feláldozni. De a mondének között ez nem is igazán meglepő. Hiszen sokszor egy család, vagy akár mások is mérhetetlen elvárásokat állítanak fel a gyerekük előtt és persze ott van a csalódás ugyanúgy, ha visszautasítja a jövőt, amit neki szántak, de ettől még bátornak is tekinthető, hiszen a saját útját választotta nem pedig beállt a sorba és valami tömeggyártás terméke lesz.
Mosollyal az arcomon nyugtázom a sikerességünket. Határozottan jó csapat lettünk így a végére azt hiszem, habár még mindig szerintem benne van, hogy nagyon nem akarta ezt csinálni. De talán legalább az, hogy valami tényleg történt hagy egy kis kellemes emléket az estéről.
- Hát, ha most nagyon gonosz szeretnék lenni, akkor pont azzal rendelkeznék, hogy maradj józan. Az egész este alatt. Mert hát.. Lehet, hogy itt meghiúsult, ami készült, de ez nem azt jelenti, hogy ez volt az egyetlen fenyegetés az egész éjszaka alatt. Nem egy munka elvégeztével kell rögtön babérokat aratni. - Persze én sem hiszem, hogy bármi mást találnánk, meg tényleg egyszerűbb lenne kikapcsolódni, mint megint egy olyan látvány terüljön elém, amire sem lelkileg, sem semmilyen formában nem állok készen. Bár szerintem nem is lehet az ilyesmire felkészülni. Kivéve, aki elmegy és bevásárol a bőrruciból.. Na, ő biztosan felkészül.
- De próbálj meg meggyőzni ész érvekkel, hogy miért vegyük lazára az estét. - Habár nem hiszem, hogy bármit fel tudna hozni, ami alátámasztaná a vágyát a kikapcsolódásra, de azért még megadom neki a lehetőséget arra, hogy megpróbálja.
de veled csak jobbésszebb lehet  ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Úgy igazán még soha nem gondoltam bele abba, mekkora szakadék választja el a mondéneket tőlünk, nephilimektől. Elméleti síkon persze tisztában voltam vele, viszont most, hogy a saját bőrömön tapasztaltam az emberi tudatlanság okozta buta döntések majdnem végzetes következményeit, valahogy sokkal élesebben elvált a két világ egymástól, mint eddig bármikor, és már nem voltam biztos abban, hogy mondének épségét szolgálja, ha a mesék és legendák továbbra is kitalációként élnek a köztudatukban. Mi a saját kárunkon tanultuk meg, milyen veszélyes az ismeretlennel játszani, hogy a sötét mennyi borzalmat rejthet magában, és bár a halálvágy és a szüntelen kíváncsiság mélyen belénk volt kódolva, a fegyverek és a különböző világok ismerete is. Egyetlen árnyvadász sem riadt vissza soha attól, ha ismeretlen terepre tévedt, de majdnem mindegyikünk volt annyira jó stratéga, hogy ezt az eshetőséget az életben maradás érdekében megpróbálja elkerülni. A mondének ezzel ellenben még mindig azt hitték, hogy démonokat idézgetni jó péntek esti program, hogy a vérfarkasok túllátnak az ösztöneiken, a vámpírok pedig fehérek, elegánsak és menők. Az emberek számára mindez nem volt valós fenyegetés, nem is kezelték hát annak, amik láthatóan nagyon rossz döntéseket szültek. A kettő határvidékén pedig ott szobrozott Clary, aki éppen olyan, számomra is megdöbbentő erővel szorította a nála sokkal nagyobb darab srác torkát, hogy egy kicsit még én is megijedtem tőle. Clary egyszerre volt a mondén és a nephilim világ tökéletes elegye, egy tökéletes fúziója a két kultúrának, szokásoknak, gondolkodásnak, és ez egyébként olyan előnyt helyezett a kezébe, amiért titkon biztosan elég sokan irigyelték. Én például sokszor hangosan kimondva is.
- Viszont ha így lesz, biztos csinálnak a sztoritokból egy mozifilmet. – bólogatok heves egyetértésben Clary minden egyes szavára, habár a megerősítésem nélkül is remekül boldogult azzal, hogy rájuk hozza a frászt. De legalábbis jobban, mint én. – Valami olyat, amihez nagyon sok művér kell, meg olyan színészek, akik hitelesen tudnak fájdalmas arcot vágni, miközben zokogva sikítanak, ahogy a csontjaik ropogva elválnak az ízületektől, és a szövetek halkan reccsenve szakadnak szét, amikor kitépnek egy kart vagy egy lábat a testükből. Ez mondjuk, biztos nehéz szerep lenne.  
Az arcvonások közé úszó rémület láttán büszkén könyvelem el, hogy elég hatásosan működik a párosunk, ha üldözési mániát és racionális félelmet kell kelteni néhány tompa elmében. Az meg, hogy az egyikünk egyébként nagyjából százhúsz centi, aranyos pirosvörös hajkoronával, de olyan hideg és számító hanggal, ami suttogássá halkulva borzolja visszhangként bárki idegeit, csak fokozta a pánikszerű hangulatokat, és végül távozásra ösztönözte a csuklyásokat.
A szoba hirtelen kiürült, mi pedig a munkánk végére értünk. Ez a tény, és Clary meglepően ügyes helyzetkezelése olyan jókedvvel töltött el, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy én amúgy elvesztettem egy fogadást. Erre persze azonnal emlékeztetett, ahogy kettesben maradtunk.
- Ezen egy kicsit még mindig le vagyok döbbenve. – vigyorodom el pimaszul. – Komolyan nem hittem, hogy ma este bármi is fog történni. Bár mondjuk a húsleves latin nyelvű receptjével démont idézni nem éppen fenyegető, de tudod mit, nem veszem el tőled a győzelmet, Fray. Rendelkezz velem. Bár, mielőtt kérsz valamit, lehet, hogy innék egyet a legrosszabb Halloween tiszteletére, de utána tényleg, rendelkezz velem!
Megadóan tárom szét a karjaim, és ha egyébként nem igényelne felesleges mozdulatokat, amiket én természetesen lusta vagyok megtenni, még mélyen meg is hajolnék előtte, hogy a színpadias hatással is érzékeltessem, rendelkezésére állok, kérjen bármit.


az élet még mindig ilyen rossz :ccc
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
Olyan furcsa, hogy ez az egész idézős dolog még régebben egy bugyuta játéknak tűnt volna a számomra is, ha nem nyílik meg előttem egy olyan világ, amelyről anyám igyekezett mindent elrejteni az elmémből. Emlékszem arra, hogy régebben pizsamapartikon, vagy esetlegesen táborokban néhányan összeültünk és nekiálltunk szellemet idézni. Nem voltak ilyen beteges vágyaink, hogy démonokat háborgassunk avagy ők nem is igazán léteztek a tudatunkban még akkoriban. Meg aztán nem igazán akartunk démonokat megidézni sokkal inkább halott hírességeket. Nem sokra emlékszem az estéből az is lehet, hogy akkor is láttam valamit, amit az elmémben épített gát elrejt előlem, de egy valamit nem felejtettem el. Amit még Simon mondott. Hogy egyfajta hideg érintést érzett a vállán. Mintha valaki megérintette volna, aki hideg volt akár a jégcsap. Erre tisztán emlékszem, hiszen utána állandóan egymás mellett aludtunk vagy én nála, vagy pedig ő nálam. Persze ez megszokott volt, de utána egy darabig máshogy nem is tudott aludni. Bár bevallom én is kicsit féltem, mert ijesztő volt, hogy ez a világ tényleg létezhet. Aztán pedig teljesen elengedtem.
Most pedig az, hogy a nyakánál fogva szorongattam egy srácot, akinek nyilvánvalóan annyi köze lehet az egészhez, hogy valamit talált az interneten és poénból kipróbálták, hiszen nem vagyok az egyik legjobb árnyvadász még mindig van, mit tanulnom, de azért már le tudom szűrni, hogy nem igazán tudják mi-merre hány méter.
Dominic beszédére akaratlanul is mosoly kúszik az a számra, ahogy próbálja rájuk hozni a frászt, hogy ne akarják ezt még egyszer megpróbálni. Habár nem tudom, hogy ezeket az alakokat mégis mennyire érdekelné az, hogy kicsapják őket, de azért valamennyire jó kezdés.. Úgy gondolom. A legtöbbjüknek ez az egész amúgy is azt hiszem, hogy egyszerű bulit jelent, mintsem tanulási lehetőséget.
Végül engedek a szorításomból és kicsit el is taszítom a srácot, akinek eddig a nyakán "csimpaszkodtam". - De tudjátok, ha esetleg kedvetek támadna ezt még egyszer megpróbálni... Talán még sikerrel is járnátok.. Aztán teljesen véletlen.. Egytől-egyig eltűnnétek. Holtan találnának rátok, hiszen olyan hatalmat szabadítanátok a világra.. S, vajon melyikőtök lesz az utolsó, aki tudja, hogy ő következik és rettegve várja a pillanatot, hogy mikor jön el érte is a lény... Aztán lehet, hogy évekig nem jön, vagy évtizedekig.. Vajon meddig bírna egyikőtök is úgy élni, hogy mindig a háta mögé kellene néznie? - Tekintetem elidőzik mindegyikőjükön, ahogy kiül az arcukra a félelem, amit pontosan el akartam élni.. - De az is lehet, hogy ez tényleg csak egy ostobaság.. Egy mende-monda.. Meg mernétek kockáztatni? - Oldalra döntöm a fejemet és akaratlanul is mosoly terül el az arcomon, amikor ijedten rohannak ki a szobából és az egyiknek a szemeiben, mintha könnyek csillogtak volna. - Szóval, akkor most tartozol nekem, ha minden igaz..
hát látod :DDDDD ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Végigfut a hátamon a hideg a gondolatra, hogy ez a négy ostoba mondén akár még sikerrel is járhat, ha nem is feltétlenül most, hát valamikor a jövőben, megidézhetnek egy nagyobb démont, ne adja isten, esetleg egy bukott angyalt, aki nem csak őket zúzza porrá büntetésül, de elszabadulva sokkal nagyobb károkat is okozhat, sokkal több életet is követelhet. Veszélyre kiéleződött elmém egyszerűen nem értette, hogy miért is játszik bárki is nála sokkalta hatalmasabb dolgokkal, mert tény, hogy a hanyagul felrajzolt pentagramma és a borzalmasan kiejtett holt nyelvek szavai igazából már csak ugrásra voltak attól, hogy ezt az egész folyamatot sikerre vigyék. Aztán elhangzott a „pulmenti” szó, ami latinul levest jelentett, és egészen biztosan nem volt helye egyetlen démonidéző szertartás szövegében sem, ellenben azon túl, hogy megmosolyogtatott, meg is nyugtatta a lelkem egy kicsit, hogy ezek négyen aztán mérföldekre vannak még attól, hogy bárki is megjelenjen nekik.
Első nekifutásra sok vizet nem zavarunk, másodikra is, amit a jellegzetesen éles füttyszavam kísér, már azért feltűnik a jelenlétünk, ami kevésbé meglepettséget, inkább valamiféle túlzó ingert vált ki. Főleg a csapatkapitányukból, legalábbis pozícióját tekintve rá gyanakszom, mint vezető figura, már csak az ötágú csillag csúcsánál elfoglalt helyét tekintve is. Az úriember úgy emelkedik fel ülőhelyzetéből, mint akit kötélen rántanak, és fenyegető mozdulattal indul meg felénk, mire én akaratlanul ugyan, ám a kelleténél sokkal szórakozottabban szisszenek fel.
- Én a helyedben nem tenném... – figyelmeztetem, ám mielőtt az illetékes szóra nyithatná az elégedetlenkedő száját, tesz még egy-két lépést, amire az eddig mellettem szobrozó Clary egyből ugrik is. Igazi árnyvadászhoz méltó kecsességgel libben a csuklyás srác irányába, és úgy tekeri a nyaka köré a vékony karját, mintha a légcsövét kívánná épp elroppantani. Egyébként tökre megérdemelné.
- Erősebb, mint amilyennek látszik, higgyétek el. – közlöm nyugodt hangon, míg Clary egy határozott mozdulattal ránt egyet az áldozatán, akinek a háta így fájdalmas ívben hajlik meg, de legalább közelebb kerül ahhoz, hogy egy magasságban legyen az apró vörössel, és biztos nem mulasztja el a fenyegetően magabiztos szavakat, amik elhagyják a száját.
Amíg Ő a főcsuklyással birkózik, a maradék három is talpra áll, ám ők már sokkal óvatosabbak a társuknál, így csak döbbenten, némi csendes rettegéssel keveredő haraggal az arcukon szobroznak az eddigi helyükön, míg végül az egyik rá nem veszi magát, hogy beszélni kezdjen.
- Ne már srácok, mit feszültök? Ez csak egy hülye halloween buli, mi meg csak szórakozunk, húzzatok már innen! – a hangjába költöző ingerültség bennem is felébreszt valami olyasfajta tompa dühöt, ami általában azzal végződik, hogy rossz döntéseket hozok, jelen esetben például csak nagyon nagy önuralom árán érem el, hogy nem verem össze ott helyben a botommal.
- Szórakoztok? Tudod mi a szórakoztató? – fordítom felé döbbent tekintetem egy kínosan lassú mozdulattal, közben elhallgatok, mert hirtelen egyetlen dolog sem jut eszembe, amit a mondénok szabadidejükben csinálni szoktak, szóval kibököm az első dolgot, ami az eszembe jut. – A macskás videók. Úgyhogy, ismételve a nagyfőnököt, ennek itt és most vége. Komolyan, ne játszatok ilyen dolgokkal, mert nem lesz jó vége, kirúgnak titeket, vagy ilyesmi.
A szavaim sokkal kevésbé fenyegetőek, mint szeretném, bár ezt a részét Clary tökéletesen kézben tartja, ellenben nem is elég szakavatottak, hogy tudjam, mivel lehet megijeszteni az ilyen borsónyi méretű aggyal rendelkező halandókat. Azzal, hogy kínok közti halált halnak, ha megpróbálnak megidézni egy démont, nyilván nem, és miután az emberek nem látják a mi világunk, nem hisznek benne és nem is félnek tőle, így igazán nem tudom eldönteni, hogy mi hozza rájuk a frászt.
Teszek egy lépést a szoba közepe felé, majd a lábammal elmosom a pentagramma körívének egy részét, biztosítva, hogy se idézésre, se fogva tartásra ne legyen alkalmas többé, majd keresztülsétálva rajta a másik oldalán is megbontom a mintát.
- Menjetek inkább, táncoljatok vagy igyatok, vagy mit tudom én, próbáljatok már normálisan viselkedni, és nem elszúrni más estéjét.
Clary irányába nézek, kérdőn felvonom a szemöldököm, ami egyszerre üzeni azt, hogy szeretné-e akkor összeroppantani a fogja torkát, avagy sem, illetve, hogy óhajt-e még hozzáfűzni valamit a szituációhoz, esetleg megfenyegetni őket, hogy ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálnak, visszajön és szétrúgja a seggüket a kis tornacipős lábával. Meg, hát mélyen azért remélem, hogy nem kezdi el mindenki füle hallatára felhánytorgatni, hogy én vesztettem, Ő nyert, és most tartozok neki, mert az eléggé rontana a percekkel ezelőtt megalapozott, nyugis rosszfiús imidzsemen.

az élet ilyen rossz :ccc
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
- Hát azok után, hogy ahova én benyitottam és zokni mentes övezetnek mondanám, szerintem más is megérdemelne itt hasonló élményt, mint amiben nekem volt részem. - Azt hiszem örökre az emlékezetembe vésődött és sosem fogom elfelejteni, amit azaz ajtó mögött láttam. Lehet, hogy nem vagyok angyal és legalább olyan sötétség lakozik bennem, mint az apámban egykoron, de ez olyan könnyedén és egyszerűen vegyül el az anyámban lakozó fénnyel, hogy szinte észrevehetetlen mégis minden bűntudat nélkül kárhoztatnék valakit hasonló látványra, ha ez lenne az egyetlen megoldás arra, hogy betömjem valamivel Dominic száját. A másik megoldás talán az öklöm lenne, de a nagy szájában, a kicsi markom valószínűleg a gyomráig becsúszna. Ott pedig nem igen turkálnék szívesen.
Tudtam, hogy meredek a kis fogadásunk, amibe belementem, hiszen ha én veszítek akkor azért elégé megrémített a gondolat, hogy ő dönti el, hogy mit fogunk csinálni. Vagyis inkább az ő kezében lenne az irányítás. Ha ez az este valamit megtanított nekem az az, hogy ezt semmiképp nem hagyhattam. Na, meg persze azért jó lenne úgy magunk mögött hagyni ezt a napot, hogy nem volt teljesen értelmetlen és felesleges, hanem tényleg elértünk valamit és volt értelme annak, hogy itt voltunk és nem csak lézengtünk. De egy részem talán annak is örült volna, ha csak egy átlagos este lett volna minimális túlaggódással.
Óvatosan szorul össze a markom Hesperus körül, miközben figyelem a zavartan kántálókat. Szinte nem is zavartatják magukat ránk sem néznek egészen addig, míg Dominic magára nem hívja a figyelmüket, de még ekkor sem zavar, vagy döbbenet tükröződik a szemükben sokkal inkább ingerültség. Valószínűleg fogalmuk nincs, hogy mit csinálnak mégsem állítja meg őket ez sem. A pentagramma csúcsánál való fickót ragadom meg végül karomat a nyakára tekerve hajlítom meg a hátát kicsit hátrafelé, hiszen sokkal magasabb nálam. - Inkább ne is válaszoljatok, de egy biztos, hogy ennek itt és most vége, mielőtt nagyobb kárt okoztok, mint el tudnátok képzelni. - Bármit is terveztek annak itt és most vége szakad. Legalábbis ha rajtunk múlik..
hát látod :DDDDD ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Én egyébként gondolkodás nélkül ráfogtam volna minden ostobaságomat az este elején elcsent M&M’s okozta cukorsokkra, csak egyrészről nemhogy Őt, magamat sem tudtam volna meggyőzni az állítás igazáról. Másrészről meg igazán rövidtávú megoldásnak bizonyult volna, mert előbb-utóbb ezt is kiheveri az ember, és mivel Clary eddigi életét elnézve nem az a fajta ember volt, aki bátran szerencsésnek mondhatta magát, elkerülhetetlen volt számára hát, hogy újra összefussunk, és Ő bizonyosságot nyerjen afelől, hogy én egy átlagos kedden is pont ennyire vagyok hasztalan, komolytalan és idegesítő, bármennyire is szeretnék egyébként bűnbakot keresni. Meg, ha már itt tartunk, az még nekem is egészen új volt, hogy egyáltalán bármiféle magyarázatot akartam találni a viselkedésemre, azon az egy, jól beválton kívül, hogy az életben a jellememnél sokkal rosszabb dolgokat is el kell viselni.
- Rendben, most már tényleg jó leszek. – bólogatok engedelmesen. – De ha mindenképp zoknit akarsz a számba tömni, arra azért figyelj, hogy ne egy kilincsről szedd le. Úgy tudom, hogy az valami mondén egyezményes jel arra, hogy olyat csinálnak az ajtó mögött, amitől csak megint zavarba jönnél. Nem egészen értem az összefüggést közötte, de egy filmben láttam, szóval…
Megvonom a vállam, és úgy állok tovább a gondolattól, ahogy a semmit sem rejtő ajtók sokaságától, remélve, hogy lassan véget ér ez a rémálom, hogy utána soha, de tényleg soha többé ne jelentkezzek egyáltalán semmilyen feladatra, főleg nem bármiféle ünnep alatt. Ezzel a lendülettel el is önt némi irigység, amiért Louis most valószínűleg az égegyadta világon semmit nem csinál az intézetben megbúvó kis szobája rejtekében, és kárörvendve vigyorog azon, milyen ördögi volt nem rácsapni a kezemre, mikor önként jelentkeztem erre az őrültségre.
- Elképzelésem sincs, miből sejthetted… - felelem némi őszintétlen csodálkozást csempészve a hangomba, mert hát mégis, ez azért nem az évezred megfigyelése volt. Még akkor sem, ha Clary egyébként még csak most tanul bele ebbe az állandó fókusz dologba, amiben egyébként, szertecikázó gondolataimnak hála én sem mindig jeleskedem. Életbevágóan fontos tud lenni pedig, hogy az ember figyeljen minden jelentéktelennek tűnő részletre, a saját, vagy épp mások épsége múlhat rajta, hogy feltűnik-e az ellenfél óvatlan pillantása, ami a következő lépését jósolja, esetleg megfigyelted-e a környezeted eléggé ahhoz, hogy első mozdulatoddal egy fegyvernek alkalmas tárgy irányába tudj nyúlni, és hárítsd ezt a támadást. Ahogyan most az én fogadásom épsége is azon múlt, hogy a pofátlan magabiztosságom elmulasztotta szemügyre venni azokat az apró, árulkodó jeleket, amik a szoba ajtajában vártak. A lazán lógó kilincs, ami nyitott ajtóról árulkodott, vagy épp a küszöb alatt fel-felvillanó apró, pontszerű fény, ami egészen hasonlatos volt a gyertyalángok táncának reflexiójához.
Ahogy az ajtó kinyílt, szinte automatikusan öntött el a győzelem diadala, az agyam fel sem akarta fogni, hogy ezt a csatát bizony én vesztettem el. Arra számítanék, hogy a pentagrammát körülülő, fekete csuklyás fiatalok szinte egyszerre fordultak majd az irányunkba, arcukon döbbent és bosszús kifejezések váltakozásával, de azok meg sem mozdulnak, csak latin, ógörög és talán héber szavakat sorolnak összefüggéstelen egymásutánban. Minden veszélyhelyzet ellenére az agyam viszont csak az foglalkoztatja, hogy Fray elvert egy olyan fogadásban, amit egyébként akár még meg is nyerhettem volna. Döbbenetes.  
- Mi a fenét csináltok?! – robban ki belőlem a kelleténél kicsit talán jobban, és mindenképp indokolatlanul számon kérően ható kérdés, közben ösztönösen Clary elé lépek, ujjaim az Ő mozdulatát idézve az elektrumszálas eskrima bot végére kulcsolódnak, készen arra, hogy értelmet verjek abba a felelőtlen fejükbe, de leszámítva az idegtépő és szörnyen hibás kántálásukat, nem csinálnak semmi.
Hé! - hirtelen ötlettől vezérelve a kiáltásomat egy bántóan éles fütyüléssel koronázom, ami úgy vágja el a monoton szövegelésüket, mint ez a helyzet az én nyertes pozíciómat. Viszont eléri, hogy felénk forduljanak, és végre tudomást vegyenek a jelenlétünkről. – Mit csináltok? – ismétlem megint, értetlen meredve vissza a rám szegeződő szemekbe, és valahol mélyen remélve, hogy nem adnak választ, amiért én bűntudat nélkül rájuk uszíthatom a vöröst, hogy az egészen apró kezével üsse őket addig, amíg el nem kezdenek beszélni.  


amúgy nem hiszem el, hogy nem én dobtam, de még így is én vesztettem :"D
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
Nem is tudom hova tenni a srácot, de valahogy most roppantul a falra tudnám kenni. Nem számít, hogy kicsi vagyok, de ettől még roppantul erős is, úgyhogy itt aztán senkinek sincs lehetősége arra, hogy féltse a picike kis törékeny valómat. Én ennél sokkal több vagyok. Kicsi a bors, de erős, nemde? Rám ez határozottan igaz, hiszen annyi mindenen keresztül küzdöttem magam, habár koránt sem lennék itt, ha a többiek nem lettek volna mellettem eleinte és fogták volna a kezemet. Néha még mindig meglepődöm, hogy ki is az a lány, aki visszanéz a tükörből, mert már nem is emlékszem, hogy milyen is volt az életem, amikor egyszerű kocka voltam és tényleg csak arról szóltak a problémáim, hogy melyik suliba fogok bejutni. Néha visszagondolva annyival egyszerűbb volt mondénnak lenni, de azaz élet nem az enyém volt.
- Oké, értettem. Ha még tovább akarsz szövegelni esküszöm, hogy keresni fogok egy zoknit, hogy a szádba tömhessem, mert nem tudod, hogy mikor kell leállni. - Halovány mosoly azért kiül az arcomra, mert nem bántásnak szántam, mert azért nem olyan rossz srác, csak nem éppen a legjobb kedvemben kapott el. Legalábbis most szeretném végigcsinálni ezt az akciót, ha már ez lenne a feladatunk vagy mi. Még akkor is, ha most már hivatalosan is tudom, hogy az egész egy nagy rakás marhaság, mert valószínűleg már megszokták, hogy mindig résen vannak az árnyvadászok és senki nem próbálkozik semmivel. Még az sem, aki igazából megtehetné.
- Valahogy gondoltam, hogy te inkább a káoszszerető típus vagy. - Persze mindenkinek megvan a maga időszaka, amikor jobban szereti, ha nem kell mindent a helyére tenni, de ugyanakkor elég kellemes tud lenni, mikor végigmész a lakáson és töviről-hegyire kitakarítod, elrendezed aztán megszemléled a munkád gyümölcsét, amiben teljes egészében a te kezed volt benne és senki másé. Felbecsülhetetlen, hogy milyen jó érzés, amikor láthatóvá válik valami, amivel ténylegesen megszenvedtél.
- Remélem, hogy ezentúl minden áldott reggel egy kis szőrcsomóval ébredsz a szádban. - Nem tudom, miért kellett felhoznia ezt az érzést, de legszívesebben piszkálgatnám a nyelvemet, mintha tényleg lenne rajta egy hajszál. Mint, aki a fejembe férkőzött. Gyerünk, Fray zárd ki a hülyeségeket és csináld végig ezt az egészet. Azért vagy itt, nem másért.
Volt egy érzésem, hogy nem kellett volna belesétálnom ebbe a kis fogadásba, de már nem volt visszaút. Utolsó ajtó, itt vagyok. El sem hiszem, hogy tényleg azon szurkolok, hogy valami tényleg legyen az ajtó mögött. - Hát, akkor most ugrik a majom a vízbe. - Sóhajtottam egyet, majd egyszerűen kinyitottam az ajtót és már el is fogadtam volna a vereségemet, amikor megpillantottam, ahogyan négy fekete csuklyában lévő alak ül körül egy pentagrammát. A kezem automatikusan, szinte reflexszerűen markol rá Hesperus-ra. - Ez elég gyanús neked? - Pillantok a szemem sarkából Dominic-re, miközben le sem veszem a szemeimet a sötét alakokról, akik mintha nem is zavartatnák magukat tovább kántálnak.
akkor majd harminc év múlva találkozunk ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Nem igazán tudtam volna vitába szállni a humoromat ért sérelemmel szemben, mert hát na, mit tagadjuk, nem én voltam a művelt és etikus viccek embere, és most is minden szellemes megjegyzésem kimerült abban, hogy Clary életét igyekeztem még jobban megkeseríteni. Mert amúgy nem volt neki már így is elég rossz.
- Na, először is, a humorom és én sértve érezzük magunkat. – felelem egy adag színpadias sértettség kíséretében, a mutatóujjamat a levegőbe lendítve mellé, ezzel is erőszakosan imitálva, hogy itt bizony kéretlen magyarázkodás következik a sértett önérzetem védelme érdekében. – Másodszor meg… mégis kit álltatunk, minden rezisztencia ellenére azért mélyen belül te is tudod, hogy az a fajta szerethető bolond vagyok, akit igenis kedvelsz, bár nem tudnád megfogalmazni, miért. Ha meg eddig nem formáltál rólam legalább minimálisan pozitív véleményt, valószínűleg ezután sem fogsz, de legalábbis tuti biztos, hogy egy éjszaka nem lesz elég hozzá, és kétlem, hogy egy ilyen este után a szerelmes szőke árnyékod még egyszer a közeledbe engedne.
És itt is volnánk. Hősies küzdelmem mindennemű párkapcsolati megjegyzés elkerülésére úgy hozzávetőlegesen három percig tartott, és a legszomorúbb az egészben – főleg Claryre nézve – hogy ez még így is dobogós részidő. Persze, Clary és Jace párosával éppenséggel semmi bajom nem volt, sőt, volt bennük valami aranyos a maguk önpusztítóan szentimentális módján, amitől kifejezetten kedvelhető párost alkottak, és így nekem sem támadt kedvem kikaparni a szemem minden egyes alkalommal, amikor egy helységbe kerültem a duójukkal. Viszont most nem a semmitmondó csevejek sorait futottuk, és nekem feltett szándékom volt minden hülyeséget kiadni magamból, annak érdekében, hogyha egyszer kifogyok a kéretlen – és humortalan – megjegyzésekből, akkor majd tényleg elkezdek azon dolgozni, hogy a vörössel öribari tetkónk legyen.
- Na, látod, engem itt vesztettél el az egészben… nem tudom feltűnt-e, de én nem igazán veszem a fáradtságot semmire. De meg kell hagyni, hogy ez azért abszolút logikus gondolatmenet volt. – bólogatok elismerően, mert ugyan egyetérteni nem tudtam vele, de abban igazat kellett adnom, rendet tartani magunk körül azért nem annyira nehéz. Nekem persze ettől még semmi indíttatásom nem volt rá, de valószínűleg nekem sem tört volna le a körmöm, ha legalább egy helyre dobálom le a ruháimat, nem pedig szanaszét. Minden esetre jobb nem kockáztatni.
- Nem, mi? – húzom ismét bosszantó vigyorra a számat, ahogy Clary irányába fordulok, aki a lehető legmorcosabb hangján próbálta meg beadni azt, hogy nem morcos. – Tudod, hogy olyan arcot vágsz, mint akinek hajszál ragadt a nyelvére, és nem tudja leszedni?
Szórakozottan csukom vissza a férfiodú ajtaját, és indulok meg az utolsó irányába, ami remélhetőleg a munka végét jelenti majd, ám, mielőtt még berontanék, megtorpanok előtte. Könnyed mozdulattal pördülök Clary felé, hátam pedig az ajtófélfának támasztom, ahogy hümmögve elmélázok az előbb elhangzott utasításon.
- Razielre, de nehéz veled, Fray. – húzom el a számat bánatosan, amiért minden reményem ellenére nem adta könnyen magát, elvéve ezzel a legjobb esélyem a fogadás bezsebelésére. Ó, nem, Clarissa Fairchild messzemenőkig gyakorlatiasabb volt annál, hogy csak úgy vakon belesétáljon a gyermeteg csapdáimba. Milyen kár. – Bármi lehet gyanús, amit az alvilághoz tudsz kötni. Ha egy vámpír fejjel lefelé lóg a függönykarnison, az gyanús. Ha egy Dracula posztert látsz, az nem az. Az illatgyertyák sem gyanúsak, hacsak nem egy baromi nagy pentagramma öt ágának végén vannak. A vajazó kés nem az, kivéve persze, ha épp valaki légcsövéből áll ki. A vérfarkas igen, a szőrös férfiak négykézláb, nem. És mielőtt még akadékoskodnál, ma már mindent láttunk, ez is beleférhet. Mondjam tovább, vagy megvan a lényeg?
Széles vigyorom szüntelenül éktelenkedik a buta arcom közepén, és hiába próbálom leküzdeni, valamiféle bizarr vágyat érzek aziránt, hogy ismét valami megbotránkóztatóra bukkanjunk, habár Clary döbbent arca már így is egy életre az elmémbe égett.
- Na, ha nincs több kérdés, akkor te jössz. – könnyed lépéssel állok arrébb az útból, és egy teátrális mozdulattal felkínálom neki a lehetőséget, hogy Ő lépjen először a szobába. – Készülj a vereségre, árnyvadászok réme. Kegyetlenül ki fogom használni a helyzetet.  

ó, neeem, nemnem, kivárom :"D
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
- Ha nem ilyen rettenetesen erőltetett lenne a humorod talán még könnyebb is lenne mindezt lenyelnem. - Sóhajtottam egyet, mert már tényleg kezdett komolyan az idegeimen táncolni. Szükségem volt a saját személyes teremre, habár tudom, hogy együtt jöttünk ide, meg minden, de valamilyen módon én nem lelem örömömet abban, hogy benyitok valakire, aki éppen bőrszerkóban csinál tudjam is én, hogy mit. Nem vagyok prűd vagy ilyesmi, de azért szerintem senki nem akarja a másikat élőben nézni. Más, ha egy képernyő választ el tőle, azt körülbelül mindenki űzi, de szemtől-szembe mégis más. Meg aztán nem éppen mondhatnám, hogy ez olyasmi, amit könnyedén bevesz a gyomrom.
- Nem feltétlenül felesleges köröket futunk. - Lehet, hogy szerinte egy pár szerencsétlen ajtónyitás után már az egész veszett ügy és biztos, hogy nem csinálnak itt semmit, hát nagyon is téved! Mert csak akkor győződhetünk meg arról, hogy minden a legnagyobb rendben, ha mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ez tényleg így legyen. Az pedig nem azt jelenti, hogy a kezünkbe nyomott poharakat lelkesen fogadjuk el aztán még el is gondolkozunk azon, hogy felöntjük a garatra. Egek.. Mikor lettem ennyire parancsolgató, meg feszült? Bár talán mindig is az voltam. Magam sem tudom, olyan kavalkád övezi az életem.
- Egy káoszban is el lehet veszni.. A rendben azonban megvan a magad rendszere, mindent oda teszel vissza, ahonnét elvetted és pontosan ugyanott fogod megtalálni. Míg a káosz semmiféle stabilitást nem nyújt, állandóan változik egy szó, mint száz teljesen kiszámíthatatlan és az életben néha jó, ha vannak dolgok, amelyek változatlanul velünk maradnak. Hiszen ezek azok a dolgok, amikbe igazán kapaszkodhatunk. - Néha én is szeretném azt mondani, hogy még mindig hűen tudok kapaszkodni valamibe. Ez pedig a művészet, aminek édesanyám és én is hűen hódolunk. Néha sokkal jobban ki tudom fejezni magam egy vásznon, egy papíron, mint szavakkal. Bár amióta ezek legtöbbször rúnák teremtéséhez vezet, valahogy már ebből is kiveszett a sajátos varázsa.
- Nem vagyok morcos! - Pontosan úgy jelentem ki, mint valami durcás kisgyerek, aki nem akar engedni az igazából. De így is volt. Nem vagyok morcos, maximum egy kicsit már ki van a bögyöm az egésszel és mert nem akarom, hogy igaza legyen.
- Benne vagyok, bár nem ártana talán tisztázni, hogy mégis mi is számít gyanúsnak? - A kettőnk véleménye sok mindenben eltérni látszik, úgyhogy a legtermészetesebb szabályokat azért jó lenne valamennyire lefektetni.
újraírt verzió, mert voltam olyan gyökér, hogy felülírtam  ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Clary úgy vájta belém a tekintetét, hogy kis híján elnézést kértem a viselkedésemért, és végül ebben is csupán az állított meg, hogy valószínűleg ezt is egyszerű piszkálódásnak vette volna, én pedig nem akartam tovább borzolni az idegeit. Sőt, én igazából egyáltalán nem akartam bosszantani, ez nálam valami ilyen velem született rendellenességként funkcionált, bár arra nem volt kifogásom, hogy meg sem próbáltam normálisan viselkedni.
- Ne már, Fray, ne vegyél már mindent ennyire komolyan. Tudom, hogy nem te választottad a társaságom örömét, meg, hogy ezek után valószínűleg soha nem is fogod ezt önként megtenni, de könyörgöm, legalább egy kicsit nem tudnál úgy csinálni, mint akinek nem nyílt csonttörése van, és nem is tudom, mosolyogni a béna, erőltetett vicceimen? Lécci?
Az este folyamán már annyi szemforgatást csikartam ki Claryből, hogy egy újabb már meg sem lepett, ellenben komolyan elgondolkoztatott, hogy vajon nem szédül-e bele. Ugyanakkor egy részem mégis jogosnak érezte a szájhúzását, és - ismerve magamat- teljes mértékben meg is tudta érteni, hogy miért idegesítek egy olyan lányt, mint Ő. Amíg én napi rutint csináltam abból, hogy másokat bosszantsak, addig Clarissa Fairchild unalmasan egyhangú mondén élete nyilvánvalóan nem volt hozzászokva ahhoz, ha az embernek egy örökké kötekedő, piszkálódó árnyéka van, a mostaniban meg valószínűleg már egyáltalán nem volt ideje ilyenekkel vesződni. Mert, tekintve azt, hogy az én életem problémásnak mondható, az övé aztán maga a tökéletes káosz, amit én nemhogy figyelmen kívül hagytam, de még maximálisan meg is nehezítettem, teszem hozzá, szintén nem szándékosan. És hiába volt némi indíttatásom valamiféle együttérzésre, gyorsan elnyomtam magamban, mert bár tényleg rajongtam a vörös fürtjeiért, a mondén előéletéért és az őt körüllengő rejtélyekért, tudtam, hogy mennyi nemkívánatos rivaldafényt kapott az elmúlt időszakban, és nem éreztem fair húzásnak, ha még az én osztatlan, örök érdeklődő figyelmem is szüntelen ugrál az idegein. Helyette így inkább a bosszantó szavaim tették ugyanezt, és bizton állíthatom, hogy ezzel egy cseppet sem segítettem rajta.  
- Jelenleg mondjuk, pont úgy nézel ki, mint aki semmire sem vágyik velem kapcsolatban, de hát lendüljünk is túl ezen, meg a bőrszerkós szerepjátékokban betöltött szerepeimen, és haladjunk tovább végre, mert soha nem jutunk a felesleges körök végére.
Nem folyok bele a meddő vitába, miszerint nyuszi-e vagy sem, egyfelől, mert mindketten tudjuk, hogy nem az, másrészt meg azért még mindig célom volt, hogy legalább annyira megkedveltessem magam vele, hogyha a negyedik ajtó mögül ránk ront egy démon, akkor fedezi a hátam, és nem csak nézi, ahogy elvérzem a padlón. Elengedtem hát a tényt, hogy Clary legalább annyira volt most vevő a jellememre, mint az ütlegelős szerepjátékra, és minden akaraterőmet bevetve még egy Jace-el kapcsolatos megjegyzést is sikerült magamban tartani, ami valószínűleg pont annyira lett volna kínosan érzékeny pont, mint a korbács és a kikötözés, és nekem meg legalább, minden eddigi megjegyzés ellenére, egyikhez sem volt igazán közöm. Ellenben a rend és káosz kettősében tulajdonított véleményét már nem tudta megjegyzés nélkül hagyni az én rendetlen mivoltom sem.
- Hát nem is tudom… - húzom el a szavaira a számat, és még egy utolsó pillantást vetek a pedáns rendre, mielőtt elhagyom a szobát. – Lehet tisztelni a rendet, vagy méltányolni a káoszt. Ha egyszer rendszert találsz a rendetlenségben, a pakolás többé pusztán időpazarlásnak tűnik majd. Az élet meg túl rövid ahhoz, hogy ilyenekbe öljük az időnket.
Ez persze csak a saját lelki nyugalmam fenntartása érdekében gondoltam így, miután én hajlamos voltam pusztán annyit foglalkozni holmi rendszerezéssel, mint azzal, hogy ne legyek állandó késésben, tehát nyilvánvalóan nem sokat. Tiszteltem azokat, akik időt és energiát szakítanak arra, hogy rendezzék az életkörülményeiket, mint például a húgom, aki erre is különösen odafigyelt, ugyanakkor én az ágyam alá rugdostam be minden, éppen nem kellő holmimat, és köszönöm szépen, nekem ez így tökéletesen megfelelt.
Meglepetten pillantok Clary arcára a folyosó félhomályában és a szavai hallatán úgy érzem, most itt az idő, hogy én is megforgassam végre a szemeimet, amúgy is annyira ki akartam már próbálni.
- Jól van már, jövök, itt vagyok, csinálom, csak ne legyél ilyen morcos. – felelem szárazon, majd gondolkodás nélkül odalépdelek a következő ajtóhoz, és a kilincse köré kulcsolom az ujjaimat, és olyan erővel nyomom le, hogy belenyekken.
Egy újabb üres szoba fogad, valamivel rendetlenebb, mint az előző, és határozottan férfilakók nyomait vélem felfedezni benne, ám első ránézésre az egyetlen veszélyes dolog az az ágy mellett hagyott pizzás doboz, aminek a tartalma egészen úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban saját életet kezdene élni.
Magamra öltöm a legtökéletesebb „én megmondtam” tekintetem, mikor újra Clary irányába pillantok, és nagyon igyekszem, hogy az arcomról tökéletesen leolvasható legyen: tudom, hogy igazam van, és nem riadok vissza attól, hogy ezt egész este az orrod alá dörgöljem.
- Tudom, hogy utálod a szórakozás gondolatát is, de mi lenne, ha fogadnánk? - magabiztos vigyorba kanyarodó ajkaim semmi biztatóról nem árulkodnak, ellenben szavak nélküli kellemetlen üzenetként hirdetik, hogy a fejemben forgó terveim szerint én ma egyszerűen nem veszíthetek. – Ha az utolsó ajtó mögött bármi gyanúsat is találunk, akkor nyertél, és kérhetsz valamit, ha viszont nem, és nekem lesz igazam, akkor én kérhetek tőled valamit, amit neked teljesíteni kell. Mit szólsz, Fray? Bizonyíthatod, hogy tényleg nem vagy nyuszi.
remélem a diplomádig húzzuk ezt a kört, mert arra lenne egy nagyon rossz szóviccem :"D <3
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
- Folytasd kérlek és lehet demonstrálom rajtad mindazt, amit volt szerencsém látni. - Szúrós szemekkel nézek rá, hogy értse nem viccelek. Én komolyan nagyon szívesen bemutatom rajta. Ha még az kell, akkor ha végeztek be is megyek elkérem azt a korbácsot, amit a kezében tartott és azzal ütöm agyon. De határozottan csak kesztyűben. Nem is akarom tudni, hogy mi minden tapadhat már az anyagához. - Az enyémen sem virágok nőnek, de bocsáss meg, ha nincs gyomrom ehhez. - Megforgatom a szemeimet és akaratlanul és Sebastian mondata kúszik előtérbe az elmémben. Sötét szívem van. Talán igaza van.. Már magam sem tudom igazából. - Az, hogy neked ez teljesen természetes csak rólad árul el dolgokat nem pedig rólam. - Egyre inkább akarok elmerülni a küldetésben, de ha tényleg az egésznek nem lesz semmi értelme és mégis a szemeim elé kellett tárulnia az előbbinek a semmiért, akkor határozottan nem vállalkozom többet erre és megértem, hogy mások is miért lelkesednek úgy, ahogyan. Vagyis éppenséggel irtóznak ettől a hülyeségtől. Vagy egyáltalán nem veszik komolyan. Legalábbis nem úgy tűnik, hogy Dom túlságosan komolyan venné a helyzetet.
- Mi számít neked jobb bulinak? Ha ketten ütlegelnek és esetlegesen azok a valakik démonok is? - Oldalra döntöm a fejemet és érdeklődő pillantással nézek rá. Ha ő tudja szívni a véremet, akkor már nekem is szabad, nemde? - De legalább tudom, hogy igazából mi az, amire beindulsz ez is egyfajta haladás úgy gondolom. Na, nem mintha annyira vágytam volna arra, hogy ilyen bensőséges dolgokat tudjak meg rólad. - Azt hiszem mindegyik árnyvadászban van egy kisebbfajta halálvágy, de igazából sosem gondolkoztam azon, hogy talán még bennem is ott rejtőzik.. Úgy gondoltam, hogy ez egyfajta természetes emberi ösztön. Hogy meghalnánk a szeretteinkért. Bármikor, bárhogyan csak őket védelmezhessük. A tűzbe is mennék azért, hogy a szeretteimet megóvhassam.
- Nem vagyok nyuszi! - Tiltakozom, hiszen ez tényleg nem igaz. Felrajzoltam a rúnát az általa kiválasztott ajtóra a legkevesebb, hogy ő az, aki előre megy. Meg aztán láthatóan ő jobban bírná mindezeknek a látványát talán még élvezné is. Az is lehet, hogy elidőzött volna az ajtóban a helyemben. Uhh. Ebbe még belegondolni is rossz.
Hagyom, hogy előttem tegyen pár lépést a szobába, amelyben sem elsőre, sem pedig másodjára nem tűnik úgy, hogy bármi is fenyegetően hatna ránk. Egyszerű lány szoba, ami rendkívül rendezett. Habár körülöttem is általában rend volt, mert Simon nagyon sokat aludt át és az amolyan késztetést hozott rám, hogy rendbe tegyek mindent. Bár azért a szekrényem a magam birodalma volt, amelyben azért ott volt a rendetlenség, hiszen néha szükségünk van egy kis káoszra, hogy a későbbiekben majd átláthassuk azt.
- Tudod, ha együtt laksz egy szobában valakivel jobb, ha rendet tartasz, mert ha az egyik eldől a másik irányba, azaz rendetlen lesz a másik sem fogja tisztelni a rendet és pár hónapon belül egy szeméttelepen is lakhatnál, mert nem lenne különbség a kettő között. - Az egyetlen dolog, ami szanaszét volt a szobában azok a rajzaim. Sokszor a földön rajzoltam, mert az asztal éppenséggel nem szolgált elég hellyel, avagy csak nem volt kedvem kihúzva egy asztalnál ücsörögve rajzolgatni.
- Hát figyelj nyugodtan menj vissza oda, kérdezd meg, hogy sorra kerülhetsz te is.. Addig én meg csinálom azt, amiért itt vagyunk. Ami nem az, hogy szórakozzunk. - Lehet, hogy itt mindenki rajtunk kívül azért van itt, hogy kikapcsolódjon és jól érezze magát nekünk ez addig kötelesség.

mindjárt itt van belőle a második kör xDDDD  ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Igazán mulattat Clary sokkos állapota, és más esetben talán illedelmesen figyelmen kívül hagytam volna a zavarát, hogy megbirkózhasson vele, aztán túllendüljön rajta, most viszont már igazán túllendültem azon, hogy bármit is komolyan tudjak venni.  
- Eleget láttál? Alig pár másodperc volt, Fray, mit lehet ennyi idő alatt látni, egy bokát? Huhúúú – szórakozott vigyorom állandó tartozékaként az arcomnak most is ott csavarodik az ajkaim végén, pofátlanul jól szórakozva Clary sokkos állapotán. – Nem, engem tényleg nem zavarna, az én lelkem helyén nem virágok nőnek.
Állom a tekintetét, ami olyan szúrósan fúródik a sajátomba, hogy félő megkarcolja a bőröm közben, ellenben a piszkálódásom okozta bosszússág felülkerekedik a lelki megpróbáltatásain, és látszólag ezzel már tud mit kezdeni, mert könnyedén lendül vissza abba a monoton rutinba, amivel az árnyvadászok átszenvedik magukat az ehhez hasonló borzalmasan unalmas munkákon, és rendíthetetlen határozottsággal már rajzolja is a nyitórúna fekete vonalait a következő ajtóra.
- Ó, nem, köszi, reménykedem benne, hogy lesz még ennél jobb buli is. Nagy reményeket fűzök ehhez az ajtóhoz.  
A rúna vonalai mértani pontossággal simulnak a fára, majd egyből ki is fejtik áldásos hatásukat, halk kattanás jelzi, hogy a zárnyelv visszapattant, és lenyomva a kilincset az ajtó valóban enged a nyomásnak, és résnyire kinyílik.
Tekintetem Clary-re vándorol, akinek heves tiltakozására, miszerint Ő elsőnek már sehová nem lesz hajlandó belépni, szórakozottan ingatom meg a fejem. Tiltakozásra nyitnám a számat, és már a nyelvem hegyén figyel a kampányszöveg, amivel meggyőzöm arról, hogy ez milyen kihagyott lehetőség, de aztán végül mégis visszanyelem a felesleges szavakat, és csak hármat engedek kicsúszni az ajkaim között.
- Olyan nyuszi vagy! – béna sértésem pont úgy hangzik, mintha egy jelmezes hatéves mondta volna az imént az utcán, de mivel a Halloween amúgy is előhozta belőlem a nagyra nőtt kisgyereket, szerintem ezen igazán nem akadt már fent egyikünk sem.
Lenyomom a kilincset, majd azzal a lendülettel, ismét mellőzve mindenféle óvatoskodást, szélesre is tárom az ajtót, ahol aztán a legnagyobb meglepetésemre semmi sem fogad. Ettől persze egyből úgy érzem magam, mintha egy globális átverés áldozata lennék, akinek elég egyetlen feszült lépést tennie a szobába, hogy valaki sikítva előugorjon a szekrényből és ráhozza a frászt. Csakhogy ez a szoba tényleg csendes és üres, hiába teszek beljebb néhány lépést. Néhány ruhadarab gondosan összehajtva pihen a szék támláján, az előtte húzódó íróasztalon pedig könyvek, füzetek és különféle papírhalmok magasodnak gondosan összerendezve. Az egyik polcon, fekete képkeretből lányok mosolyognak gondtalanul a világra, ugyanezek az arcvonások köszönnek vissza a szekrényre szerelt tükörre csíptetett, vagy épp a parafa faliújságra szegecselt képről is. Barátságos, vidám, teljesen ártalmatlan.
- Istenem, kinek van annyi ideje, hogy beágyazzon? – fintorodom el a katonásan megvetett ágy láttán, majd mellé lépve automatikusan kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, hátha találok valami démonidézésre utaló eszközt, de leszámítva az ablakpárkányon magasodó rózsaszín gyertyát, semmit nem találok, ami arra utalna, hogy a szoba lakói valaha is csináltak bármit, ami kicsit is izgalmas.
- Jó, ez unalmas, a következőt te válaszd, úgy látom, te jobb vagy ebben.
A gondolataimba ismét visszakúszik a kép Clary döbbent és undorodó arckifejezéséről, amitől megint nevetni támad kedvem. Vajon mennyi az esélye, hogy Fray megint valami korhatárosra bukkan?    

ezt most addig húztam, hogy már úgyse aktuális :'D <3
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
Tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet ez az egész, hiszen azért mégis csak van esélye, de mégsem. Meg aztán nem mondhatja senki sem, hogy ez álmainak estéje. Néha azonban kénytelenek vagyunk járőrözni, hiszen nem tudhatjuk, hogy mégis mikor dönt úgy a kegyetlen gonosz, hogy lecsap. Általában, amikor a legkevésbé számítunk rá és talán ez is olyan helyzet lenne, ahol azt gondolnánk, hogy nem próbálják meg a vámpírok kijátszani a törvényeket, de azonban soha nem tudhatjuk, hogy igazából mi valóság. Pontosan ezért is kell itt lennünk. Lehet, hogy teljesen unalmas lesz az egész és semmi érdekes nem fog történni és mondhatjuk azt is, hogy kihagytam az egyetlen lehetőséget, hogy újra egy kicsit mondén lehessek Simon-nal habár igaz, hogy már koránt sem mondén ő sem. A világ megnyitotta előttünk a kapuit majd bekebelezett. Innen már nem igazán van visszaút. Legalábbis nem sok opció van arra, hogy visszaléphessünk. De már abban sem vagyok biztos, hogy vissza akarok lépni. Ez az életem. Ez lenne a hétköznapom. Így nevelkedtem volna. Akkor azt sem tudnám, hogy mi hiányozna.. Mégis régebben is sejtettem, mintha éreztem volna, hogy valami hiányzik az életemből egyszerűen csak nem tudtam rátenni a kezemet, hogy mégis mi lenne az.
A választásom a lehető legrosszabb ajtóra eset. Úgy szorítottam a kilincseket és próbáltam kiverni a fejemből a látottakat, hogy szinte teljesen belefehéredtek az ujjaim. A mellkasom vadul emelkedett és süllyedt, ahogy levegő után kapkodtam. Ez nem éppen egy olyan látvány, amit bárki is szeretett volna valaha is látni. Nem az én világom az egyszer tuti biztos.
- Hát figyelj én eleget láttam. Ha te szeretnél esetleg csatlakozni hozzájuk én nem állítalak meg tényleg nem.. Menj csak.. Mérd fel jobban a terepet biztos vagyok benne, hogy téged egyáltalán nem zavarna, ha közelebbről meg kellene szemlélned a dolgokat. - Szúrós tekintetemet ráemeltem és a pír az arcomról kezdett feloldódni. Senkire nem szeretnék ilyen állapotban rányitni, de azért ez egy kicsit túlment az én személyes határomon. Démonok jöhetnek ezerrel, de ezt inkább hagyjuk. Már nem is nagyon merek benyitni sehova. Ezek után biztosan nem. A légzésem is végre visszarázódik a rendes állapotába majd az ajtóra emelem a tekintetemet, ami láthatóan zárva van.
- Ó, nehogy aztán letörjön a kezed. Még mindig van lehetőséget csatlakozni a mókához. - Bökök újra a fejemmel az ajtó felé, majd előveszem az irónomat és már az ismert vonalakat rajzolom magam elé. Szinte érzem benne az erőt, de tudom jól, hogy nem vihetem túlzásba, mert a végén az egész helyet magával rántaná a rúnám. De most egyáltalán nem ez a szándékom. Mikor végeztem csak félreállok és intek a kezemmel, hogy övé az elsőbbség. - Én még egyszer be nem megyek elsőként egy ajtón sem. Főleg, ha nem zárt ajtók mögött rejlenek olyan.. dolgok. - Ha ők nem zárták be az ajtót, akkor akik bezárták vajon mégis mit rejtegethetnek?

óóóó, azt hagyjuk xd ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Mielőtt ez az egész elkezdődött volna, közvetlen azután, hogy a karom olyan hevesen lendült a levegőbe, mint egy kedves-lelkes kis taknyos tízévesnek, aki most kapja élete első terepmunkáját, na, akkor még semmit sem sejtettem. Persze gyanús lehetett volna, hogy egyébként senki nem akar harmincegyedikén éjszaka járőrözni, vagy épp az, hogy páran körülöttem úgy néznek rám, mint aki az imént evett meg egy marék földet, de valahogy a csökötten lelkesedő elmém nem tulajdonított neki komolyabb figyelmet, gondolván, hogy mindenki buta, a Halloween akciózás irtó menő, én meg be fogok öltözni. Hamar kiderült, hogy ez háromból nulla lesz, habár az év legvagányabb ünnepétől is csak azért vontam le a pontot, mert a Lightwood vezetőségi rémuralom élből elvágta az afféle törekvéseim, hogy jól érezhessem magam, és maximális komolyságot várt el a ránk bízott feladat végrehajtása alatt végig. Ilyen „csakazértse” alapon mondjuk azért elég látványosan szenvedve igyekeztem ezt még véletlenül sem betartani, és az egyetemi diáképület emeletére érve egyre csak erősödött bennem a késztetés, hogy Claryt is rávegyem ugyanerre. Még azon is elgondolkodom, hogy inkább mégis megiszom a piros műanyagpohár tartalmát minden figyelmeztetés ellenére, és ha már a denevérmaszkomat nem hozhattam, legalább stílusosan Ádámkosztümbe öltözök Halloween alkalmából, de aztán mégis csak engedelmesen leteszem a poharamat, hogy belekezdhessünk az ajtónyitogatós játékba.
Az első ajtó után kiderül, hogy ez már rég nem a csokit vagy csalunk kategória, és bár egy kicsit tényleg végigfut a pánik minden idegszálamon, mikor a gomolygó füst bekerít minket, de a panaszos kiabálás még azelőtt hasít a levegőbe, hogy komolyan gyanakodni kezdenék. Mivel fenyegetést nem észlelünk, tehát egyikünk sem óhajt különösebben foglalkozni a fiúbandával a továbbiakban, gyorsan rájuk is zárom az ajtót, mielőtt Clary eléggé felbosszantja magát, hogy az apró kis lábain bemasírozva bemosson egyet valamelyik idiótának. Volt egy olyan érzésem, hogy kis termete ellenére azért izmos jobb horgokat tud osztogatni, főleg, ha senki nem számít tőle effélére, úgyhogy a napi jócselekedetem nevében megkíméltem tőle hangos srácokat, habár a legkevésbé sem érdemelték meg.
Miután én nem járok sikerrel, némán hagyatkozom Fray női megérzéseire, akit ez a folyosó végi ajtó felé irányít. A vörös fürtjei felett átnézve figyelem, ahogy mindenféle akadály nélkül szélesre tárja, majd azzal a lendülettel be is csapja az ajtót, hogy utána halálra vált arccal álldogáljon előtte, enyhén sokkos állapotban.
- Ne már, ennyi? Meg se akarod nézni kicsit jobban a helyet? A világ összes szörnyűségét láttad már, komolyan egy kis fenekelés miatt fogsz elpirulni?
Nevetve piszkálom kicsit, remélve, hogy nem veszi túl komolyan a szavaimat, vagy, hogy nem rajtam fogja kipróbálni azt az előbb említett fenyegető jobbhorgost reváns gyanánt. Gondolkodva pillantok felette az ajtóra, aminek kilincsét még mindig úgy markolja, mintha az egyetlen biztos pont lenne az életében, de úgy tűnik a szobában tartózkodóknak fel sem tűnt, hogy az imént rájuk törtünk, vagy csak éppen nem foglalkoztatja őket annyira, hogy abbahagyják a… nos, hát azt. Az én világomban a kötözés, a bilincsek és a verekedés sokkal inkább volt fenyegető, mint izgató, habár a fekete cuccal egy kicsit azért tudtam azonosulni, minden esetre nem annyira találtam szavakat a szótáramban arra a tevékenységre, ami ott bent történt. Abban viszont legalább biztos voltam, hogy a jelenet mindkét résztvevője mondén, ugyanis egyik sem mutatott érdeklődést irányunka, és egy kifinomult érzékszervekkel rendelkező vámpír automatikusan kapta volna a fejét a fenyegetés irányába, főleg, ha tudja, hogy nem épp legális dolgot művel. Nekem ennyi elég volt, hogy meggyőzzem magam, és biztos, hogy Clary sem akart oda bemenni, szóval részemről lezártnak tekintettem a középső ajtó ügyét. Három másik maradt, és az én köröm következett, így a kevésbé sikeres bal második után most a jobb másodikat vettem célba, és tanulva a hibáinkból először kopogtam, mielőtt lenyomtam a kilincset. Nem, mintha lett volna bármi értelme, ugyanis az ajtónak esze ágában nem volt kinyílni. Párszor még megrángattam azért, hátha csak szorul, de a zár csak halkan nyekkent egyet minden erőfeszítésemre, kinyílni viszont a legkevésbé sem volt hajlandó.
- Nos, rúnakirálynő, van kedved elkápráztatni egy nyitórúnával? – angyali mosollyal az arcomon fordulok felé, hogy, mint az este egyetlen felelősségteljes árnyvadásza eldönthesse, megéri-e vesződni ezzel az egésszel, mert részemről még mindig nem. Nem, mintha nyitórúnát rajzolni olyan nagy erőfeszítés lett volna, de az előbbi két ajtó után volt egy olyan érzésem, hogy ebben az istenverte épületben csak azért zárja valaki az ajtaját, hogy ne az ő ágyában történjen az, amire az előbb Clary rányitott.

remélem a ZH-d jobban sikerül, mint ez <3
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
Néha szeretném visszaforgatni az idő kerekét és újra gyerek lenni, akinek semmilyen gondja nem volt. De szerintem ezzel egy mondén is gyakran eljátszadozik csak úgy, mint egy árnyvadász. Bár szerintem egy árnyvadász azért kevésbé, mert a legtöbb gyerek alig várja, hogy végezzen a kiképzéssel és élesben vadászhasson a démonokra. Hogy az legyen, akinek született. Talán én is ilyen örökmozgó lettem volna, ha így nevelkedem. Az árnyvadászok között, ahová tartozom. Bár tudom jól, hogy sosem lett volna igazán életem itt közöttük, mert ha anya nem szökik el, akkor Valentine hamar ránk talál és az ki tudja, hogy mégis milyen lavinát indított volna el. Talán az én lelkem is legalább annyira sötét lenne, mint Sebastian-é? Hiszen nem tudnám elképzelni milyen lehetett mellette felnőni. De már Jace-től halva is maga lehetett a pokol. Egyszerűen nem apának való Valentine. Aki a saját fiát képes volt kifordítani önmagából azzal, hogy még a születése előtt megmérgezte.. Hát határozottan nem fogja megkapni az év apja díját. Bár már csak a sírkőére lehetne rátenni. Az pedig már senkit nem érdekel.
Látom rajta, hogy koránt sem veszi olyan komolyan ezt az egészet, mint kellene mégsem zavartatom magam. Amíg nem áll az utamba és nem idegesít halálra addig én végzem a feladatomat, amivel megbíztak. Most amúgy is szükségem van ennek az egésznek a monoton, megszokottságára. Addig sem agyalok olyan dolgokon, amelyeken teljesen felesleges mert nem tudok változtatni rajta csak feleslegesen kattogna az agyam.
- Hát határozottan nem. Úgyhogy inkább tedd is le, mielőtt azt kell látnom, hogy meztelenül rohangálsz körbe-körbe mert olyan jót érzel. - Az viszont már határozottan sok lenne, ha nekem kellene rá vigyáznom. Ugyanakkor kicsit vicces is lenne. Hiszen ez lenne az első olyan alkalom, amikor én vagyok az, aki a másikra vigyáz. Általában én voltam a plusz teher a csapatban, mert mindig rám kellett odafigyelni. Most azonban már én is a teljes értékű árnyvadászok sorait színesítem és be kell vallanom, hogy igazán otthon érzem magam ebben a szerepben. Hirtelen csöppentem bele és próbáltam meg alkalmazkodni mindenhez, de semmit nem változtatnék meg ebben. Talán jobb lett volna, ha anya nem titkolózik előttem, hanem nyitottan elmondja az igazságot, akkor talán már a kezdetektől fogva meg tudtam volna védeni magam. Így azonban.. Az életemet többszörösen Jace-nek köszönhetem. Nem is tudom hol lennék most nélküle. Valószínűleg hat méterrel a föld alatt.
Követem, ahogy kiválasztja a számára szimpatikus ajtót, ahonnét szinte vágható füst kezd el terjedni abban a pillanatban, hogy kinyitja az ajtót. Láthatóan nem örülnek annak, hogy benyitottunk, de hát nem is számítottam másra. Imádom, hogy oda se kell figyelnem mit dumál pontosan tudom, hogy mit hajtogat. Tipikus tinifilmből kilépő vadbarom. Még mindig be nem áll a szája és panaszkodik, de addig míg valaki be nem veri a képét. Igazán megérdemelné. Végül sóhajtok egyet és a folyosó végén lévő szoba felé indulok el. Én erre teszem a voksomat. Valahogy van azaz érzésem, ha valami sötét dolog zajlik, akkor az mindig a folyosó végén van. Gond nélkül kitárom az ajtót, de a látvány ami elém tárul túl sok az agyamnak. Bilincsek, láncok és bőrruha, meg valami fekete maszk. De pusztán ennyi borítja a hála az égnek számomra háttal álló férfit, de inkább el is takarom a szemeimet, majd bevágom magam mögött az ajtót és levegő után kapkodva szorítom a kilincset és támaszkodok neki az ajtónak. - Nem.. Itt sem akarják.. Legalábbis.. Azt határozottan nem.. - Akármennyire is próbálom a képeket kiüldözni az elmémből nem akarnak távozni újra és újra levetíti előttem az elmém ezt a kellemetlen fordulatot.
csak nyugodtan : D <3  ❀
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: különlegességek :: Múlt-
Ugrás: