Lehet, hogy valamilyen formában sikerült tévedtem a lánnyal kapcsolatosan, hiszen sokkalta zavartabb, mint arra számítottam. Bár már abból kiindulva, hogy úgy menekült, mintha valaki kergetné gondolhattam volna, hogy nem éppen az a típus, aki kidurran a magabiztosságtól. Pedig nyugodtan lehetne, hiszen igen csak vonzó máskülönben rá sem néztem volna. S lehet, hogy ostoba vagyok, mert habár a kis répás mutatványa sem csökkentette túlzottan az érdeklődésem. Persze itt és most, még valószínűleg bottal sem legalábbis, amíg jól ki nem mossa a száját, de még mindig hiszek benne, hogy képes előhozni azt, amit látok benne. Na, meg persze nem csak azzal van probléma, hogy az előbb adta ki magából az utolsó étkezését, hanem az önbizalma is. Igazán felfokozhatná, mielőtt még bármibe is belevágunk. A szemeim valahol a koponyám közepére szegeződnek, amikor még ő kér bocsánatot ettől a féregtől. Senkinek nincs joga arra, hogy bántalmazzon egy nőt. Még akkor se, ha az említett nő előtte dobja ki rá a taccsot. Nem tűnt szándékos dolognak bár tény, hogy kettőnk közül inkább őt választotta. Talán sejtette, hogyha rám dobná ki a taccsot innen nem igazán távozna többet. - Talán legközelebb megpróbálhatnál más szöget felvenni, kicsit módosítani a megnyerősegéden. - Inkább már figyelmen kívül hagyom a böfögését és próbálom az egész létét kizárni, hiszen megannyi csalódással tölt el ez az aranyos pofa. Tényleg azt hittem, hogy mi ketten jól fogunk szórakozni, de úgy tűnik, hogy nem nőtt még fel a feladathoz. Mély levegőt veszek és egy pillanatra elgondolkozom, hogy a fejemben kialakuló gondolat legalább annyira őrültség, mint amennyire azt én gondolom és akármennyire próbálok más megállapításhoz érni, egyszerűen nem sikerül. Ez totális őrültség. Mégis intek a pultosnak magamhoz veszem a tollat és a szalvétát, majd szépen rávésem a címemet és a lány felé nyújtom, majd még mielőtt elvehetné picit visszahúzom. - Csak akkor jelenj meg, ha képes vagy összeszedni magad és nem fogsz semmimre sem ráhányni. Amennyiben nem érzed magad elég magabiztosnak, hogy akár kopogás nélkül is besétálj az ajtómon.. Hát ne is jelenj meg. Az egyetlen módja, hogy mindketten jól érezzük magunkat, ha nem kételkedsz tovább önmagadban és abban, hogy dögös vagy, szóval egyáltalán nincs miért aggódnod. Nem véletlenül akadt meg rajtad a tekintetem. Szóval szedd rendbe magad, emeld ki a tökéletes alakod. Aztán, ha van elég bátorságod. Három nap múlva este nyolckor találkozunk ezen a címen. Vagy nem. Ez csak rajtad áll. - Azzal felé nyújtom a szalvétát remélve, hogy elveszi. - Ja, és a takarítás miatt ne aggódj. Erre van a személyzet, inkább csak azzal foglalkozz, hogy magadat rakd össze. - Azzal pedig rákacsintok és elsétálok tőle és attól a bűzhalmaztól, amivé a hányása kezdett alakulni.
Lehetek még ennél is szánalmasabb? Nem csak arról van szó, hogy még megszólalni sem merek ennek a nőnek a társaságában, nem arról beszélek, hogy szinte még mozogni is elfelejtettem arra az időre, amíg a bárpulthoz értem, és még csak nem is arra gondolok, hogy valamelyik főétkezés annak a srácnak az arcán landolt. Isten verje meg, én mégis csak egy árnyvadász vagyok, szembenéztem már a Pokol legveszedelmesebb lényeivel, harcoltam vámpírokkal és farkasokkal, olyan kiképzésben vettem részt, ami egy egyszerű halandót széttépne... És most egy hang nélkül tűröm, hogy répaarc felképeljen. Mondanom, sőt tennem kellett volna valamit, legalább kikérhettem volna magamnak vagy elvághattam volna a torkát, vagyis na, valamit a kettő között, de én, a hatalmas nagy harcos némává és mozgásképtelenné váltam. Szégyenkezve figyeltem, hogyan oldja meg helyettem a problémát, hogyan kényszerít ki belőle egy bocsánatkérést annak ellenére, hogy nekem kellene elnézést kívánnom. - Nem történt semmi, én kérek bocsánatot! És tényleg komolyan gondoltam, hiszen a fickó biztosan nem úgy indult neki a mai éjszakának, hogy valaki lehányja. Én meg megtettem és most csak azt figyelem, hogy a biztonságiak kivezetik a helyről. S csak most, ahogy elgondolkodom az egészről, ahogy a felfordulás egyre csillapodik, csak most érzem meg a számban azt a rothadó bűzt és savval elkevert mákonyt, amit az előbb kiadtam magamból. Letörlöm a számat, bőrkabátom már nagyobb sérelmet is elviselt, és azon gondolkodom, hogy ismét csak elmenekülök, hiszen mihez is tudna kezdeni velem Lulu? Miért akarna beszélgetni velem? Meginni egy kört? Miért keresné a társaságomat ezek után? - Köszönöm, igyekeztem különlegessé tenni az estét. - szakadnak ki belőlem a szavak, majd egy böfögés alig sodrása, egy apró szisszenés szalad ki ajkaim között, s ahogyan rá nézek, igazán és teljes körűen kellemetlenül érzem magam. Valahogy újra tizenegy éves vagyok, megint ott állok az edzőm előtt és a kezemet újra mérhetetlenül húzza a kiképzőkard. Akkor attól féltem, hogy valaki bántani fog, hogy kinevetnek azért, mert én ezt igazából nem is akarom, hogy kitudódik a titkom és nevetség tárgya leszek a többi hasonló korú gyerek körében. Most meg attól féltem, hogy le fog sajnálni, hogy szemeiben szánalmat látok, hogy nem látja át a helyzetem. De hogyan is láthatná, hiszen nem tudja, hogy belül alig élek, hogy ez a rókareptetés volt a legizgalmasabb dolog rajta kívül, ami velem történt az elmúlt hónapban. Hogy napról-napra élek, néha azt sem tudva, hol fogok elaludni? - Nem akarok a terhedre lenni, megérteném, ha most itt hagynál. - megérteném, de megszakadna a szívem. Hiszen mennyire jó volna valakivel beszélgetni, elmondani azt, hogy mennyire hasztalannak érzem az életem. Mennyire jó lenne az, ha valaki meghallgatna és ha csak annyi reakciót vált ki belőle a mondandóm, hogy hümmög egyszer-kétszer, akkor az is elég lenne. Felé fordulok, szememmel valami olyasmit akarok felé küldeni, hogy ne menjen, hogy maradjon, hogy vigyen valahová és üljünk le egy kanapéra. Olyasmit próbálok közölni, hogy vágyom rá, a társaságára, hogy szeretném hallani a hangját, hallani a nevetését, figyelni a mosolyát. - Feltakarítok, aztán megyek. - szavaim azonban másról tanúskodnak. Nem vagyok én ebben jó, kapcsolatokat kiépíteni, nem tudom, hogyan viszonyuljak másokhoz, engem nem szoktak kedvelni az emberek, s mostanában meg észrevenni sem szoktak. Kivéve őt... Akivel nagyon-nagyon régen... Elharapom a gondolat menetét, s kicsit megrázom a fejem, valami mosoly szerű dolgot facsarok rá az arcomra és azt várom, hogy ő tegye meg a következő lépést. Hiszen én már elmondtam, hogy szerintem mi lenne a megfelelő reakció az én kirobbanó teljesítményemre, s volt egy olyan érzésem, hogy ez az eseménysorozat le is fog játszódni pár pillanattal később. Bársonyos hangja valami szép búcsút fog hordozni, talán megsimítja az arcomat, szemeiben szánakozó fény fog csillanni, aztán megfordul és elmegy. Én pedig soha többé nem fogom látni, mert nem lesz arcom újra betenni ide a lábam, nem lesz merszem, hogy újra megszólítsam, és elveszítem, ami soha nem is volt igazán az enyém. Hiszen nekem már semmim sincs, és soha többé nem is lesz.
Nem vagyok az a típus, aki második esélyeket osztogat. Mondjuk ahhoz sem vagyok hozzászokva, hogy elutasítanak. Jobban megnézve a hölgyikét azonban sokkal inkább az ijedtség tükröződik rajta, mintsem az, hogy tényleg vissza akart utasítani. Nem túl gyakran érem el ezt a hatást főleg anélkül, hogy még csak hozzá se tettem semmit sem. Legalábbis nem tartom magam kifejezetten ijesztőnek, de úgy tűnik, hogy minden nap tanul valamit az ember. Továbbsétálok ügyet sem vetve rá, ha akar valamit akkor úgy is követni fog, ha nem akkor pedig ennek az egésznek nem kellene megtörténnie. Nem hiszek a sorban, de ebben az esetben valahogy mégsem fogom kettétörni magam, mert nem akar összejönni valami. Ha nem, akkor nem. Nem erőszakoskodhatunk, hiszen vannak dolgok, amelyek ellen semmit nem tehetünk. Mindössze annyi van utána már hátra, hogy továbblépünk, lezárjuk és eldobjuk a kulcsot, hogy soha többé ne kelljen szembenéznünk vele. Persze azért még egy pár hétig sérültek lesznek a kicsi szárnyaim, de aztán majd úgy is jön más, aki megcirógatja őket és elfeledteti velem, hogy volt valaki, akinek nem kellettem. Éppen csak leültem a sráchoz és hagytam, hogy ő beszéljen, dicsérjen, hiszen a legtöbb esetben nem várnak tőlem semmit csak, hogy okosan bólogassak. Nem vagyok más számukra, mint egy csinos kis csomagolás, amelyet kivételesen nem akarnak kibontani, hiszen senkit nem érdekel, hogy mit is rejt magában. Legalábbis nem teljesen. Azonban társaságunk száma hamarosan egy számmal növekszik, szavait a férfihoz intézi, amitől akaratlanul is felnevetek. Szegény lánynak úgy tűnik elvettem az eszét. Vagy az is lehet, hogy eleve rosszul ítéltem meg és nem volt, mint elvenni. Hmm.. Hát igen. Néha előfordul, hogy nem minden egy csinos külső, de valahogy kétlem, hogy ekkorát tévedtem volna ebben az esetben. Habár a helyzetet továbbra is viccesnek találom azért az kifejezetten fokozza a történéseket, hogy a kis csaj a mai kajáját kidobja egyenesen a srác arcába, amit csak tátott szájjal tudok végignézni egészen addig, míg visszakézből fel nem pofozza érte. - Héé. - Lepattanok a bárszékről, elkapva a kezét addig csavarom, míg le nem szál a bárszékről és térdre nem rogy. - Most szépen bocsánatot fogsz kérni tőle. - Ösztönzésül még egy kicsit bele is rúgok a srác oldalába, aki értetlenül néz fel rám és hebeg-habog, hogy már pedig nem neki kellene, amire csak még egyet csavarok a kezén, aminek egy reccsenés lesz a vége. - Oké.. Oké.. Bocsánat. - Nyögi ki nehezen, majd elengedem. - Most pedig takarodj innen, mielőtt még olyat teszek, amit megbánok. - Rideg tekintettel nézek le rá, majd visszafordulok a kis rókagépezethez. - Te aztán igazán tudod, hogy miként kell emlékezetessé tenni a puszta jelenléted. - Persze gondolom számára koránt sem olyan szórakoztató ez a helyzet, mint nekem, de nem minden nap van lehetőségem ilyen jót nevetni. Hát ennyire zavarba hoztam volna?
Teltek, múltak a percek, meddő várakozás volt az egyetlen jó dologra, ami az utóbbi hetekben el tudta téríteni a gondolataimat, s valahol szánalmasnak éreztem magam. Hiszen ő csak egy szerep volt, egy mindenkit csábító fantázia, s mint ahogyan mindenki más a nézőtéren, én is rabja lettem, egyszerűen megbabonázott. Haboztam, reméltem, hogy talán a következő szám az övé lesz, de rajtam kívül talán senkit nem érdekelt, hogy ki táncol a színpadon, amíg húst lát vonaglani a reflektorok kereszttüzében. Sóhajtottam, kicsit megráztam a fejemet és már éppen lemondtam volna róla, amikor meghallottam a hangját. Fogalmam nem volt arról, hogyan volt képes mögém lopózni anélkül, hogy észrevettem volna. Talán túlságosan is el voltam foglalva az önsajnálattal, túlságosan is hagytam, hogy azok a nem létezőnek hitt érzelmek maguk alá temessenek, de amint meghallottam, azonnal felé fordultam. Bársonyos volt a hangja, mézzel csepegtette a hallójárataimat, ami így belegondolva nem is lehet olyan kellemes érzés, mégis most ezt a kép, ez a látvány öntötte el a lelkem. Válaszolni akartam neki, kitörni a gubóból, amit magamnak szőttem, hogy igen, téged kereslek, két hete nem tudok másra gondolni, hogy miattad vagyok itt minden nap, hang azonban nem tört utat a torkomból, inkább csak az arcomat takaró tincseimet túrom vissza a füleim mögé. - Nem vagyok félős... - dörmögöm magamnak, talán meg sem hallja, hiszen amilyen hirtelen érkezett, olyan sebességgel indult el a bárpult felé. Megbántottam, biztos vagyok benne, hogy rossz néven vette a múltkori szó szerinti kirohanásomat, s egy pillanatra magam sem hittem el ezeket a gondolatokat. Hiszen miért is törődne velem? Bármelyik másik férfi vagy nő ölne azért, hogy a társaságát élvezze, a bár összes vendégét az ujjai köré csavarhatná, mindenki a nézőtérről a fél karját adná, ha kapna tőle egy második esélyt... Én pedig állok itt, újra a bakancsaimat pásztázom annak ellenére, hogy semmi nem változott a lábbeliken. Ujjaim ökölbe szorulnak, szinte fáj, ahogyan a körmeim a tenyerem puha bőrét nyomják, fogaimat pedig annyira összezárom, hogy meg mertem volna esküdni, hallottam a reccsenést. Menni vagy nem menni? Tekintetem a kijárat felé fordítom, érzem, ahogyan csábít, ahogyan vonz magához az egyszerűbb megoldás, a menekülés biztonsága, az egyszerűbb út. Aztán valami megváltozik. Figyelem a mozgását, elcsípem azt az utolsó pillantását, látom vagy inkább azt akarom hinni, hogy kacérkodik velem, s én engedek neki. Lépteim nehezek, a súlyos bakancsok szinte mázsányi súllyal húzzák vissza a padlóra a lábaim, küzdenem kell velük, hogy végre el tudjak indulni. Még nyolc lépés, úgy saccolom meg a távolságot köztem és a bárpult között, s ahogyan egy pincérnő kikerül, hatalmasat nyelek. Még hat lépés, látom, ahogy leül, ahogyan a férfi felé fordul, de még nem szól hozzá. Talán kivár, rám vár, engem vár, velem akar lenni, én érdeklem és hagy még nekem időt, hogy ezt én is elhiggyem. Hagy még időt, hogy összeszedjem magam, hagy még időt arra, hogy minden bátorságomat magaménak tudjam. Még négy lépés, szinte zihálok, fáj a tüdőm, akárcsak egy maraton után, az izmaim sajognak, fájnak, nem akarnak már dolgozni, tiltakoznak a következő lépés ellen, visszavonulót akarnak fújni, mehetek bármerre, csak a pulthoz nem. Még két lépés és egy izzadtságcsepp folyik végig a homlokomon. Megszabadulok tőle az ujjammal, bőrnadrágomba törlöm, rossz ötlet volt, megcsúszik a tenyerem, jézusom, miért vagyok ennyire szánalmas? Miért csinálom ezt magammal? - Téged kerestlek. - csábítóm és a férfi közé érkezek meg és nem is tudom miért, de a fickónak mondom a szavakat. Most mi van? Forog velem a világ, érzem, hogy valami nincs rendben, a gyomrom kavarogni kezd és nem tudom, hogy mi ez az egész. Elnézést kérő pillantást teszek a férfinek, már amennyire ez tőlem telik és a lány ... a nő felé fordulok. Megbabonáz, vágyat ébreszt, csodálom arcának minden vonását, és ha lehet, most még rosszabbul érzem magam. Ha lehet, most méginkább felmordult a gyomrom, és érzem, hogy valamit vissza kell tartanom, hogy pár pillanat és újra látom a reggelimet. Vagy a tegnapi vacsorám, már azt sem tudom, hogy mikor ettem utoljára, már nem tartom számon, már nem hajt az éhség, megbízhatatlanok a testem igényei... Volt bennem annyi, hogy elforduljak tőle, csak azt nem vettem számításba, hogy a férfi a másik oldalamon még mindig ott volt, még mindig számított valamire Lulutól, de ahogyan a gyomorsav és némi sárgarépa keveréke az arcán landolt, úgy kaptam visszakézből én is egy pofont a számra. Lehet ez az este még szánalmasabb?
Tekintetünk találkozása mondhatni növelte az önbizalmamat. Nem, mintha annyira a béka feneke alatt lett volna, hiszen pontosan tisztában vagyok azzal, hogy milyen külső adottságaim vannak. Mondjuk még emellé és bőven sorolható pozitívum, de most inkább nem fényezném magam. Bár jól esne egy kicsit az elutasított lelkemnek, hiszen egy pillanatra még azt hiszem, hogy nyert ügyem van, hiszen a tekintetében felismerek egyfajta vágyakozást, de a következő pillanatban egyszerűen elutasít és úgy rohan el, mint akit kergetnek. Mindössze csak pislogok utána, hiszen elég hamar kiszökik a látókörömből. Hát szép mondhatom. Eszem ágában nincs búslakodni egy percig is, hiszen nem én vagyok, aki elveszített egy remek lehetőséget, hanem ő. Hiszen kevés alkalommal én vagyok az, aki felajánl egy italmeghívást. Éppen csak magamra hagyott, de még csak rendelnem sem kellett, hiszen már automatikusan érkezik minden előadásom után egy-két ingyen ital, amelyhez jó néhány nő avagy férfi társul. Felmérve a lehetőségeket egyszerűen csak elfogadom mindegyik italát aztán egy üveg pezsgőt elemelve vonulok el hátra , egyedül. Most koránt sem vágyom a csúszómászók társaságára. Valamit kiszemeltem, azt akartam, de ha nem hát nem. Lehet, hogy különleges volt, de kétlem, hogy ő lenne az utolsó, aki egy estén megragadja a tekintetem.
két hét múlva
Teltek s múltak a napok, de egy valami szinte állandó volt. Az ő jelenléte. Persze igyekeztem figyelmen kívül hagyni, nem kerestem többet a tekintetét. Eszem ágában nem volt könyörögni a figyelméért. De nem is igazán kellett. Az, hogy szinte minden műsorom alatt itt volt és engem figyelt - éreztem magamon a tekintetét - sokkal többet elárult róla. Talán megbánta, hogy visszautasított. Avagy egyáltalán nem is akart visszautasítani, hiszen a tekintete beszédesebb volt az utolsó alkalommal, de úgy tűnik erőszeretettel dobja ki a vágyait az ablakon, de mégsem ereszti el azokat teljesen. Ma este is felléptem volna. Persze nem voltam biztos abban, hogy megjelenik ezért az egész egy utolsó pillanatban történő aprócska módosítás volt. Átadtam a helyemet másnak, amely habár lehet, hogy egy pillanatnyi csalódást okozott a közönség sorai között, de nem törődtek vele túlzottan sokáig, egész hamar túltették magukat, amint táncolni kezdett a zene ritmusára. A műsorért jöttek. Ha egy szép nő helyett, egy másik áll a színpadra nem fogják megdobálni paradicsommal. Meg, ha megpróbálnák, akkor valószínűleg utána már többet nem lennének képesek felemelni a kezüket arról én gondoskodom. Bármennyire is igyekeznek a biztonságiak kiszűrni kit-mit engedjenek be.. Nem mindig látszik elsőre, hogy ki mennyire degenerált. Óvatosan szinte már-már nesztelenül közelítek hozzá, hiszen nem akarom, hogy esetleg megint futásnak eredjen. Bár a lopakodásom koránt sem korlátozza őt ebben, de azért próba cseresznye. - Talán keresel valakit? - Hangom lágy és gyengéd, arckifejezésem azonban sokkal ridegebb, mint a hozzá párosuló dallam. - Esetleg ismét elrohannál, drága? Bár akkor már jobb lenne vissza sem térned. A félős kislányoknak nincs itt helyük. - Megrázom a fejemet és ahelyett, hogy ezúttal végigmérném őt, vagy bármely más módon foglalkoznék vele a bárpult irányába fordulok, ahol már egy férfi igen csak pihenteti rajtam a tekintetét. Még egy utolsó pillantást vetek a lány irányába a szemem sarkából aztán elindulok a férfi irányába amennyiben nem szedi össze magát a kisleány és tesz valami mást az elrohanáson kívül.
Találkozott a tekintetünk. Másoknak talán nem jelentett semmit sem az, hogy kígyószemekkel pásztázza a nézőteret, s csak valami kiegészítőnek tartják, mellyel még egzotikusabbnak, még csábítóbbnak hat, de nekem mást jelentett ez a szempár. Egy olyan életet, amit már magam mögött akartam hagyni, egy olyan múltat, aminek már nincs jelene, jövője pedig soha sem lesz. Egy olyan életet, amitől az itt lévők legtöbbjének a hideg futkosna végig a hátán, ha megtudná, hogy démonok, boszorkányok, vámpírok és még ki tudja miféle szörnyetegek szaladgálnak New York utcáin. Sosem akartam vadász lenni, helyettem választották ezt az életutat olyanok, akiknek már a nevére sem emlékszem, és sosem akartam Sebastiant követni, ezt a döntésst sem hagyták nekem meghozni. Csak sodródtam egy olyan élet hatalmas folyójában, amit sosem tartottam a magaménak, amivel sosem értettem egyet, amit senki másnak nem kívánok. Sóhajom közben veszem észre, hogy még mindig engem néz, hogy szemei még mindig az én íriszeim társaságát keresik, s mintha nekem táncolna, mintha nekem szólna a csípő lágy ringása, mintha értem történnének a kecses mozdulatok. Furcsán éreztem magam, hiszen engem nem szoktak észrevenni, nem voltam még senki első választása, soha nem voltam még ilyen játék része. Furcsán éreztem magam, talán egy pillanatra kellemetlenül is, s egy gyors másodpercre magam mögé néztem, hátha túl sokat képzelek a helyzetbe, de mögöttem nem volt más, mint egy bordóra festett fal és giccses kerettel körbefolyatott kép. Sóhajtottam, ismét és újra kételkedtem ebben az egészben, talán csak játszik velem, játékszere vagyok erre a pár percre, s talán még magamnak sem mertem volna bevallani, hogy élveztem volna, ha mindez nekem szól. Élveztem volna, hogy észrevesznek, hogy valakinek fontos vagyok, hogy nem csak egy harcost látnak bennem, hanem valami vonzót, valami csábítót, valami olyat, ami másra is jó, mint a harcra. S ha képes lennék arra, hogy elengedjem magam, ha lenne erőm ahhoz, hogy ne csak a világ gyűlölt oldalát lássam, hanem a szépet is, akkor elhittem volna, hogy kellek neki. S ha csak erre az öt percre, amíg a színpadon volt, akkor azzal is beértem volna. A zene végeztével azonban eltűnt, s én is menni készültem volna, ha nem jelenik meg pár pillanattal később. Életemben még sosem kellett erre a kérdésre válaszolnom. Még sosem ajánlottak fel nekem egy italt és még soha senki nem nevezett kedvesnek, s egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg komolyan gondolja, de aztán eszembe jutott, hogy hol vagyok és ő kicsoda. Hogy csak egy szerepet játszik, hogy ha nem hozzám, akkor ötven másik pasihoz odamehetett volna ugyanezzel a kérdéssel, ugyanezzel a csábító mosollyal, ugyanebben a döglesztő köntösben. De hozzám jött ide, s ettől valami büszkeséget éreztem, valami átbillent bennem egy másodpercre, amihez tíz körömmel ragaszkodtam, amit nem akartam elengedni, ami valami csodálatos volt, amit csak nekem szánt. - Köszi, de nem... - valahogyan mégis kicsúszott a karmaim közül, s én elengedtem. Kaphattam volna utána, ragaszkodhadtam volna hozzá, ehelyett csak felálltam és amilyen gyorsan csak tudtam, kiszöktem a hátsó ajtó.
// Két héttel később
Azóta az este óta többször is jártam itt, de sosem ültem le ugyanoda, sosem kerestem a társaságát, sosem akartam, hogy újra észrevegyen. Persze magamnak hazudhattam, de a vágyaim, az apró lángnyelvvel égő vágyaim őszinték voltak. Többször is átgondoltam már, hogy mit tehettem volna másképp, hogy engedhettem volna a csábításának. Többször is elhatároztam, hogy a műsora végén odamegyek hozzá, visszahívom arra az italra. A gondolat azonban a tett halála, és sosem tudtam annyi bátorságot összeszedni, hogy megszólítsam. Már csak pár másodperc hiányzott, hogy megszólaljon az ő száma, hogy a fickó bejelentse őt, ennek az egész kócerájnak a legfényesebben ragyogó gyémántját, helyette azonban más lépett fel a színpadra, más testre tapadtak rá az éhes szemek. Sóhajtottam, nem értettem, a legszívesebben a színfalak mögé rohantam volna, hogy megtudjam a késlekedés okát, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy újra láthassam. A gondolat azonban a tett halála, s én csak karba tett kézzel, egy oszlop mellé támaszkodva sóhajtottam az elszalasztott lehetőségen. Talán nem is akar újra látni, talán eljátszottam az egyetlen esélyem, hogy faképnél hagytam a múltkor, talán van valakivel, talán... De nincs talán, hiszen akárhányszor voltam itt, tekintetünk egyszer sem találkozott, akárhányszor vártam órákat az előadása után, egyszer sem jött oda. Bakancsom orrát fürkésztem, mintha valami érdekes lett volna rajta, s kész voltam arra, hogy elmenjek. Kész voltam arra, hogy elfelejtsem az egészet, mint ahogyan engem is mindenki elfelejt. Túllépnek rajtam, hiszen igazából sosem voltam az életük része. Újabb sóhajtás, újabb lemondás. Újabb csalódás.
A nővérem elveszítése megtört bennem valamit. Vagy talán felnyitotta a szememet, hogy mennyire egyedül is vagyok a világban, hogy egyedül saját magamra számíthatok. Szükségem volt arra, hogy elfelejtsem mindazt, aki vagyok és voltam. Úgymond le akartam vetkőzni a saját bőrömet, valami újjá formálódni, amit nem olyan egyszerű elpusztítani. A szívem köré hatalmas falat emeltem, amit minden áldott nap építettem szüntelenül. Nem akartam senkit sem közelebb engedni hozzám, hogy beférkőzhessen a legféltettebb rejtekébe a lelkemnek. Képtelen lettem volna arra, hogy még valakit közel engedjek magamhoz. Már épp elég volt a számomra, hogy ott volt nekem Del, aki a családtagom volt. Bár az utóbbi időben vele sem tartottam a kapcsolatot pedig talán neki is szüksége lett volna rám, hogy el tudja fogadni a történteket. De már nem tudok a szemébe nézni. Más ember lettem és nem biztos, hogy szeretné az új oldalamat. (..) Az este szokásos fénypontjaként érkezem, szinte óramű pontossággal. Szerettem a figyelmet, amit a színpadon kapok. Persze a legtöbb esetben vagy kizárok mindenkit és a saját világomba repítem önmagam, vagy egy személyre helyezem a fókuszom. Most az utóbbi érvényesült. Láttam őt már korábban néhány műsorom alatt, de most volt az első alkalom, hogy a tekintetemet egyenesen őrá szegeztem. Ő volt a műsorom központja, ahogy ringattam a csípőmet, ahogy kezeimmel óvatosan végigsimítottam magamon, szinte egy percre sem szakítottam el a tekintetem tőle. Egészen addig a pillanatig, míg valaki nagyon viccesnek nem érezte magát a bekiabálásával. Kizökkentem a világomból, amibe most őt is beinvitáltam magammal. A csípőm ringatását nem hagytam abba, egyszerűen csak rájuk emeltem a kígyószem tekintetem, ami koránt sem ért már el akkora hatást velük szemben, mint régebben. Máskor sikítva menekültek volna, de az emberek tényleg kezdenek teljesen elkorcsosodni, hogy már mindenben a szexiséget látják. Ezért egyszerűen intettem a fejemmel a biztonságiaknak, hogy dobják ki az idiótákat, ha már elrontották a műsoromat, amit a szám végéig már alacsonyabb lelkesedéssel vittem véghez. Már akkor tudtam, hogy az emberek egy nagyon sötét úton tartanak lefelé, amikor azt olvastam az egyik mondén hírportálon, hogy egy vadász lelőtt egy párt, mert azok valami állatnak öltözve szexeltek az erdőben. Olyan szintjeit érik el az ostobaságnak, amelynek nem szabadna lehetségesnek lennie. A műsor végeztével egy aprócska, szinte átlátszó köntöst tekerek magam köré és ahhoz az asztalhoz lépkedek, ahol az a lány ül, akivel a műsor nagy része alatt többé-kevésbé mondhatni volt egy kellemes pillanatunk. Nem kergetek már olyan ostobaságokat, mint mélyebb, jelentőségteljes kapcsolatok, hiszen azok csak azoknak van, akik szeretnek szenvedni. Én pedig koránt sem vagyok mazochista. - Meghívhatlak egy italra, kedves? - Teszem fel a kérdést, amikor mellé érek, oldalra döntöm a fejemet és a legkedvesebb mosollyal nézek rá, majd láthatóan végigmérem így közelebbről is az alakját.
Elgémberedve ülök az asztalnál, tekintetemet az előttem lévő pohárra vetem, s figyelem, ahogyan a két jégkocka lassan olvadozik az italomban. Unalmas látvány, nekem mégis leköti minden figyelmemet, annak ellenére, hogy a hatalmas hangládákból dübörgő basszusok szaggatják a dobhártyámat, annak ellenére, hogy a színpadon fiatal lányok táncolnak a kiéhezett kutyák hordáinak. Valahogy sosem értettem, hogyan lehet gyönyörű nőket rávenni arra, hogy ennyire megalázzák magukat, hogyan képesek pénzért ennyire lealjasodni, hogyan képesek eladni a testüket és a lelküket. Csak a két jégkockát nézem, sóhajtok mélyen és előveszem a nyalókámat. Sárgabarack ízű, golyó formájú és éppen annyi haszna van a leszokásban, mint egy tapasznak a felkaromon. Egy ideig pótolni tudja a függés okozta hiányt, de a harmadik pálcika után már annyira vágyom egy szál cigire, hogy a falat tudnám kaparni. Mondhatjuk azt, hogy ez az egy érzés, a nikotin iránti akarat tart még életben, emiatt tudom, hogy még élek, hogy még vannak érzéseim, igényeim, vágyaim. S ettől is meg akarok szabadulni, egyelőre sikertelenül. A sárgabarack valahogy nem passzol a vodkához, így legalább rájöttem, hogy miért nem találom ezt a kombinációt az üzletek polcain, de az is lehet, hogy nem kutatok eléggé. Hátradőlök a boxban, a nyalóka műanyag pálcikája úgy mered az égbe, mint valami győzelmi zászló, én pedig csak izgatom a nyelvemmel, s lassan már annyi nyálam lesz, mint egy veszett kutyának. Persze passzolna is hozzám, hiszen űzött ebnek érzem magam, egy kitaszítottnak, aki nem találja a helyét ebben a világban. Pedig a Kehely előtt volt életem, voltak emberek, akiket a barátaimnak neveztem, akikkel együtt tudtam nevetni és sírni is, ha kellett, akik meghallgattak és akiknek én jelentettem a baráti vállat, ahol elsírhatták a bánatukat. A Kehely előtt voltam valaki, de amikor ittam abból a szarból, amikor a démon vére átvette felettem az uralmat és rabigába hajtotta a szellemem, minden megváltozott. Egy báb voltam, akit felsőbb hatalmak zsinóron rángattak, egy ágyútöltelék, egy feláldozható darabszám. Aztán a Kehely szorítása enyhült, elhagyott, felébredtem a rémálomból, és aki előtte voltam már nem létezett. Ellenség lettem, űzött vad, vadászandó bűnös. - Még egy kör drágám? - cuki kislány állt meg mellettem, s csak a fejemet ráztam, hogy nem kérek többet. Már ez sem segít, az alkohol sem tudja elmosni a gondolataimat, nem tud kikapcsolni, nem tud eltompítani. A cuki kislány vállat vont, és mint porzó méh a virágok között, úgy repült az asztalok között feltéve ugyanazt a kérdést minden megállónál. Vajon neki vannak álmai? Gyerekként erről álmodott? Amikor a szülei megkérdezték, hogy mi akar lenni, ha felnő, azt mondta nekik, hogy pincérnő egy sztriptíz bárban? Sajnálom őt, bizonyos szempontból szánom is, de mégis, neki van élete, ha ki tud mászni ebből a fertőből, akkor még jövője is, egyszer talál magának egy férjet, szül neki három gyereket és együtt élik az amerikai álmot. Ezzel szemben én megakadtam, kiléptem a történelem sodrásából, már nincs múltam, amihez vissza tudnék nyúlni, nincs jelenem, amit meg tudnék élni, és nincs jövőm, amiről álmodozhatom. Már nincs semmim és nincs senkim, csak önmagam és az üresség, amit a lelkemben hordozok. - ...fogadják kitörő tapssal Lulut! - valami kappan hangú fickó konferálásának vége jut el a tudatomig, sóhajtok egyet és a színpadra fordítom a tekintetem. Sötétség honolt most ott, ahol egy szexin vonagló lánynak kellene lennie, és hangos zenének kellene az agyamba szilánkot vernie, helyette azonban csend ült meg az egész bárban. Valaki köhögött, hangosan törte ketté a síri hangulatot, majd fények gyúltak, lassú zene indult, s megláttam őt. Kecses lépteivel mintha felhőkön járt volna, ringó csípője minden szempárt közelgő lényére fordított, ajkai pedig... Vöröslően dús szirmok a legtökéletesebb rózsa bimbóján. Figyeltem őt, képtelen voltam másra fókuszálni, éteri lénye egyetlen pillanat alatt kerített hatalmába, higanyhoz hasonlatos lágy mozgása pedig mágnesként vonzott magához. A nézőtéren csend volt, ha nem ordítottak volna a hangszórók, talán a légy zümmögését is hallani lehetett volna, s megértettem mindenkit, aki hangtalanul fohászkodott a színpadon táncolóhoz. Elvarázsolt, magához láncolt a látvány, s egy pillanatra, egy másodpercre úgy éreztem, hogy élek. Hogy volt értelme ennek az egésznek, hogy létezik még e világon gyönyörű, s hogy látom, hogy tudom értékelni, hogy nincs elveszve semmi, hogy van még egy apró reménysugár, amibe kapaszkodni tudok. A varázslat azonban elmúlt, amikor valaki a közönségből bekiabált. - Kinyalnám a pinád! - többen körülötte felnevettek, mint falkába verődött, kiéhezett farkasok csahogtak a bekiabált szavakon. Belőlem pedig újra elveszett az élet, újra a mélybe húzó sötétség hatalmasodott el a lelkemen, kilátástalanság és apátia ült tort a gondolataimon, s ahogyan az üres pálcikát kiköptem, ismét a poharamban olvadozó jégkockákra figyeltem. Kevesebbek lettek, a fülledt melegben egyre csak olvadtak, elvegyültek az alkoholban. Egy költő valószínűleg szebben is meg tudta volna fogalmazni ezt a gondolatot, de nekem annyi is elég, hogy magamra ismertem ebben a képben. Elfogyok, eltűnök, megszűnök létezni, s a világ még csak észre sem veszi. Nem hiányoznék senkinek, ha most meghalnék.
adminisztrátor
ranggal rendelkezem
Silent Brothers
all the stories are true
Tárgy: Re: Sugar Daddy Strip Club Szomb. Május 12 2018, 09:41
- Nem te voltál az életünkben a fő téma. Gondolom nem lehettél valami kellemes élmény a számára, hiszen akármikor kérdeztünk felőled egyszerűen csak leintett minket, mintha nem is lett volna apánk. Talán jobb is volt így. S, jobb lett volna, ha most sem jelensz meg. Minden sokkal egyszerűbb lett volna. - Nem kellett volna belegondolni abba, hogy majd kétszáz évet úgy éltem le az életemből, hogy a férfi, aki elméletben az apám kellett volna, hogy legyen magasról tett a fejemre, a fejünkre. Csak akkor tűnt szükségesnek számára, hogy megjelenjen, amikor már szembesülnöm kellett a gyásszal, ami teljesen befeketítette a lelkemet. Nem tudom, hogy igazából miképpen fogom túltenni magam a dolgokon. Sosem fogom elfelejteni Alesea-t. Azt pedig végképp nem irányíthatom, hogy tömérdek bűntudat költözött a lelkembe a halálával. Eszem ágában nem volt neki tiszteletet adni. Hiszen nem érdemelte. Egyetlen egy porcikája sem volt érdemes a figyelmemre, a tiszteletemre. Egyszerűn egy az egészében megvetettem. Nem is tudom, mire számítottam. Valahol mélyen sejtettem éreztem, hogy lesz egy határ, ahol a cérna szakad és mivel a démonoknak koránt sem olyan békés természete van, mint egy mondénnak, vagy bármilyen más lénynek hamar eljárt a keze, ami a kemény téglafalnak csapódott a hátam és a fejem is. Felszisszenek a fájdalomtól, de mire reagálhatnék, hogy mi történik a penge, ami eddig a kezemben pihent, csapásra készen már az Ő kezében volt és készen állt arra, hogy felnyársaljon. Egy részem talán nem is bánta volna. Nem félek a haláltól. Az élet sokkal rémisztőbb és kegyetlenebb. Sokkal fájdalom dúsabb, ahogy a szeretteink megöregszenek mellettünk majd pedig elvesznek. Együtt kell élnünk évtizedek, évszázadok fájdalmával. Nem hiába néhány fajtánk-béli inkább a saját életét ontja ki, mintsem ennyi szenvedést raktározzon el magában. Nem válaszolok, szinte tapintani lehet a levegőben a haragot, gyűlöletet, amit most irántam érez. Hogy nem hajtok fejet előtte, ahogy azt kellene. S, még én sem őrültem meg annyira, hogy egy már alapból felbőszült bikát piszkáljak. Hiszen kimondatlanul is pontosan tudja, hogy mit gondolok, s érzek. Eddig sem rejtettem a béka feneke alá. Ahogy hozzám simul egyszerre fut végig a gerincemen egy hideg bizsergés és akad el a lélegzetem. Érzem éles karmait az arcomon, ahogyan mélyen végigszántanak a bőrömön. Sikítanék, de nem teszem. Nem adom meg neki ezt az örömöt, fájdalmamat azonban a kicsorduló könnycseppem legalább annyira jelzi, mintsem egy kétségbeesett sikoly. - Nem leszek a szolgád. - Suttogom sokkal inkább magamnak, mint neki. A testemet érzem, ahogy a lángok mardossák. Ahogyan szépen lassan leolvad a bőröm, a világom szinte darabokra hullik. Az üres utcába ismételten élet költözik mégsem jut el igazán az elmémbe, hiszen úgy érzem, mintha ez lenne az utolsó pillanatom. Minden porcikám a fájdalomtól sajog és, ahogy érzem a halál közeli leheletét egyfajta pánik is elönti a lelkemet. Megkönnyebbülés, hogy többé nem szenvedek, hogy nem kell többet arra ébrednem, hogy nincs többé nővérem, hogy egyedül maradtam a világban.. Ugyanakkor rettenetesen bűntudatom van, hogy én is itt hagyom Magnus-t.. Nem érdemli meg, hogy még valakit elveszítsen.. Hiszen ő is legalább annyira szenved, mint én magam. A világom szépen lassan hullik darabokra és egyszerűen nem érzek semmit. Nem hallok, nem látok, mintha minden érzékem megbénult volna, ahogyan egyszerűen eltűnt a szemeim elől, s hátrahagyott engem a kínok tengerében.
- Erőszaktevő? Szóval ezt mondta anyátok? - szippantom be a levegőt orromon keresztül, majd kissé megrázom a fejemet, hiszen ez a verzió olyan távol esett a valóságtól, a száz ötven évvel ezelőtt történtektől, hogy arra nincsenek sem szavak, sem több szóból álló kifejezés. Az igazságot azonban nem mondom el neki, pökhendi viselkedése nem hagy teret annak, hogy beszéljünk a megmásíthatatlan eseményekről, melyek bár nem kívánkoznak történelem könyvek hasábjaira, azonban nekem mégis meghatározó része volt soha véget nem érő életemnek. S vajon azt tudja, hogy az évezredek során más utódot nem nemzettem? Nem ebbe a beszélgetésbe illő gondolat... Annyiban viszont igaza volt, hogy jöhettem volna előbb is, de akkor megszegtem volna egy ígéretem, s olyat még sosem tettem. S nem is érek rá tovább gondolkodni ezen, hiszen kezeim között olyan hirtelen lobban lángra a doboz cigaretta, hogy azonnal el kell dobnom, bár ez inkább volt egyfajta ösztönös reakció, mintsem valódi félelem a megégés ellen. Szemeimben gyilkos ösztön ébred, tombolni vágyó düh, s ahogyan szavait köpi felé, kedvem lett volna lekeverni neki egyet, amitől eszébe jut, hogy hova tartozik. Ehelyett inkább meditációra adom a fejem, elszámolok jó hosszan és csiga lassúsággal tízig, de amikor újra megszólal, már nem tudom türtőztetni magam. Már nem sikerül visszazárnom a palackból kiszabadult szellemet és amikor nyomorult féregnek nevez, eljár a kezem. Az arcára célzok szabad tenyeremmel, olyan erővel, hogy ha betalálok, akkor minimum méterekre repül vékonyka teste, hogy a mellettünk álló téglafal állítsa meg ütésem mérhetetlenségét. Közelebb lépek, megpróbálom kiforgatni ujjai közül a pengét, majd ha sikerrel járok, ha mérgem és dühöm szörnyű játéka a kezemre játssza a villanó fegyvert, akkor kulcs- és lapocka csontja közé állítom a kés testét, hogy a falhoz szegezzem egész lényét. - Így akarsz játszani gyermek? Ez legyen közöttünk? - persze már előre tudom a válaszát, hogy ő nem akar semmit sem tőlem, de nem érdekel. Kinyilvánítottam, hogy része akarok lenni az életének és neki ebbe nincs beleszólása. Akarat munkálkodik bennem, melyet talán fel sem foghat és ha az őszinteség akarna szólni belőlem, akkor nem is érdekel. - Legyen így! Tegyük ezt! Nevetem el magam, majd közel lépek hozzá, testem az övéhez simul, s ahogyan körmeim karmokká alakulnak, úgy szántok végig arcán, mély barázdákat mélyítve hibátlan bőrébe. - Gyűlölni akarsz? Nem érdekel... Megvetsz? Nem várok el mást tőled, de ha azt hiszed, hogy van bármi beleszólásod abba, hogy mit teszek vagy nem teszek veled, akkor többet gondolsz magadról, mint ami vagy. Engedelmeskedni fogsz, vagy ebben vagy egy másik világban! - érezheti a forróságot kettőnk között, s ahogyan egyre nézek a szemébe, a lángnyelvek úgy nyaldossák mindkettőnk testét, úgy perzseli alakunkat a tűz, az oly magas erővel tomboló tűz, mely mind az én testemet, mind az ő alakját feketére festi, őrjítő fájdalommal járatva át mindkettőnk lelkét. Fintorgok, természetesen engem is magával ragad a hőség, a perzselő kín, de kibírom, mert látni akarom, ahogy a szemei elfolynak, ahogy a bőre hólyagossá válik, ahogyan a haja másodpercek alatt lesz semmissé. - Úristen! Hívják a kilenc-tizenegyet! - egy nő hangját hallom, hiszen az eddigi látomást, amit Luna felé küldtem elfújtam a szemei elől, s marad a valóság, annak szénné feketedő igazsága. - Azt hiszed, eltűröm a viselkedésed? Hogy engedlek szabadon tenni, amit csak akarsz? - arcomról és az övéről is pergamenként szárad le a bőr, a hús égett koromként málik le a csontról, belső szervei pedig egymás után robbannak szét a mérhetetlen hőtől. - Valaki segítsen már! - újra a nő hangját hallom, de ahogyan a füleim is összeaszódnak, úgy tompul a körülöttünk lévők kiáltása, s ő is ugyanúgy vesztheti el a hallását. - Várlak a pokolban Kedvesem! Várlak otthon! - csókolom meg ismét, majd ellépek tőle, vagy inkább nevezzük csoszogásnak a dolgot, amit éppen művelek, s ahogyan hátralököm magam, úgy robban szét egész testem apró darabkákra, teljesen megsemmisítve a felé mutatott képet. S ha kétségei lennének, hogy ez egy vízió vagy a realiás kénköves valósága, lényegtelen volt, hiszen a fájdalmat, a kínokat, szeme világának elvesztését átélte, megélte, tapasztalta, beleégett idegeinek végébe a szenvedés ilyetén talán sosem érzett rohama. A penge azonban még mindig a vállát húzta, még mindig a falhoz szegezte, még mindig egy elképzelt világban tartotta fogságban.
- Óóóó, szóval most már teljesen a szakértőmmé váltál? - Nem tudom, hogy pontosan miért, de kiráz a hideg a gondolattól, hogy a távolból figyelt engem. De mióta is pontosan? Mióta Alesea meghalt, vagy már előtte is? Mert, akkor mégis mi a jó büdös francért nem bukkant fel? Talán megakadályozhatna volna, hogy meghaljon.. Bár nem tudom, hogy miért is várok el bármit is egy olyan seggfejtől, aki felcsinálta az anyánkat aztán jól ott hagyta a francba és most hirtelen arra vágyik, hogy valami értelmes kapcsolatunk legyen vagy tudjam is én. Értelmes kapcsolat köztünk soha nem lehet és nem is lesz. Ez az egy biztos. A kezemben lévő penge valahogy roppantul csábító, hogy használjam is, ugyanakkor még van rá lehetőségem, nemde? Ha már annyira társalogni kíván velem, akkor a legkevesebb, hogy végighallgatom mi minden nyomja a lelkét ennyi idő elteltével. Tényleg frusztrálóan kíváncsi vagyok. Ja, hogy mégse? Hupsz. - Óóóóó... Te csak ne merészeld Magnus nevét a szádra venni! Ő az egyetlen jó dolog az életemben. Nélküle halottak lennénk mind a ketten. De tényleg sokkal többre vihettük volna, egy öntelt, erőszakolóval.. Tényleg nagyon. - A legtöbb démon vagy megerőszakolja az áldozatait, vagy pedig valami hallucinációval elhitet velük egy képzeletbeli világot. Anya azonban sosem beszélt apánkról, vagy mi történt mi pedig nem igazán kérdeztük. Úgy tűnt fájdalmas emlék ez számára, de a mögöttes okot nem igazán tudtam. - Talán, ha előbb idetolod a pofádat, akkor még életben lenne és nem kellene beérned a selejt termékkel. - Nem tudom miért fájt, hogy lejjebb értékelt engem, mint Alesea-t. Semmi közöm nincs hozzá, nem is kellene érdekeljen a véleménye de valamiért mégis. Vagy inkább tényleg arról van szó, hogy az igazság fáj. S, mindig is tudtam, hogy Alesea árnyéka vagyok, hogy őt akartam óvni, védeni mindentől.. A varázserőnktől, ami a veszte lett.. Még ebben is elbuktam. Szomorú, nemde? Még ezt sem tudtam jól csinálni. Ha pedig tudnám, hogy ki ölte meg, akkor biztos lennék abban, hogy már régen felnyársaltam volna az illetőt. Semmi nem érdekelt volna. Ahogy előveszi a cigarettát és meggyújtja akaratlanul is kiül az arcomra az undor. Ha valamit soha nem szerettem akkor ez az volt. Valahogy mindig rosszul éreztem magam tőle arról nem is beszélve, hogy allergiás vagyok arra, hogy valaki a társaságomban dohányzik és törvényszerűen az én irányomba szál a füst. Ahelyett, hogy elvennék egyet inkább az egész dobozt lángra lobbantottam. Ijesztő, hogy mennyivel jobb és jobb leszek benne.. - Nem igazán vagyok dohányzás párti és, ha kibírnád te is, hogy ne játssz gyárkéményt hálás lennék. - Bár, ha tényleg arra van szüksége, hogy füstöt járasson meg a tüdejében szívesen felgyújtom belülről a szerveit. Még csak kérnie sem kell. - Először is.. kurvára nem vagyok senki tulajdona. Másodszor pedig felőlem visszamehetsz oda, ahonnét jöttél. Harmadszor, ó hát bocsáss meg nekem, hogy fogalmam nincs ki volt az illető, de ha tudnám sem mondanám el neked. Mert vele én fogok végezni. Az ÉN NŐVÉREM volt. A tulajdonod meg esetleg az, amit megeszel úgyhogy nagyon gyorsan állítsd le magad, mert nem tudom kinek hiszed magad, de az én szememben nem vagy több, egy nyomorult kis féregnél. - Az arcomon egy mosoly terült el, szinte már barátságos volt, ahogyan ártatlan pillantással néztem fel rá, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Ez talán valamennyire igaz is volt. A baj csak az, hogy rohadtul nem érdekelt.
- Mert nem tennéd meg... - flegmán vetem neki oda a válaszomat, majd még a vállamat is megvonom, hogy hatásosabb legyen az előadás. - Figyeltettelek téged, ne aggódj, semmi perverzió, csak tudni akartam, hogy milyen vagy, mielőtt bemutatkozom. Lépdelek tovább, ha még mindig nem akarja használni a neki adott pengét, s kezeimet nadrágom zsebeinek mélyére süllyesztem. A környéket figyelem, a csendet, s meg kell vallanom, jót tenne ennek a városnak, ha néha mégis aludna. Hiszen mennyivel másabb így, mennyire vonzóbb, hogy nem szaladgálnak emberek milliói vakon az utcákon, hajszolva önmaguk kicsiny világát. Mennyivel megnyugtatóbb, hogy nem hallom a fejemben aggódó gondolataikat, sopánkodásukat, mérhetetlen nagy önsajnálatuk. S mennyivel igazságosabb lenne, ha nem lennének ők, kik Isten ajándékát csak úgy elpazarolják. - Az előbb viszont félreértettél, nem azért vagyok itt, hogy feleljek a "mi lenne, ha..." típusú kérdésekre. Hiszen mindketten tudjuk, ha én neveltelek volna és nem Magnus Bane, akkor többre vihetted volna. Így viszont marad ez és ebből kell a későbbiekben építkeznem... - felé fordulok és végigmérek rajta, mintha éppen egy vágási marhát szemlélnék a hentes tekintetével. Fejemet félrebiccentem, sóhajtok és mélyen fújom ki a levegőt. - Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint én, igaz? - nevetem el magam, majd még mielőtt megszólalna, folytatom tovább. - Ki ölte meg Aleseat? Hangom megkomolyodik, arcom komorrá válik, testtartásom is feledi az eddigi nyegleséget. - Igen, hallottam róla, s ahogy elnézlek, vele jobban jártam volna, mint veled. De történt, ami történt, már nem tudjuk megmásítani, veled kell beérnem. Rád kell hagyatkoznom ebben az igen pikáns kérdésben... Kezeimet előkapom a nadrágomból, cigaretta tárcát és öngyújtót láthat meg az ujjaim között, majd miután meggyújtottam a koporsószögnek csúfolt kis segítőket, mélyet szippantottam a fanyar füstből. Megkínáltam volna őt is, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogadná el tőlem, de ki tudja alapon mégis felé nyújtottam a dohányzás kellékeit. - Most biztosan azt gondolod, hogy törődni akarok veled, egyetlen és utolsó életben maradt lányommal, de had oszlassam el az illúzióid, a reményt. Ahogyan százötven évig nem érdekeltél sem te, sem ő, úgy ezek után sem változtatnék ezen a kialakult renden, de az enyém vagy. A tulajdonom... És gyűlölöm, ha elveszik tőlem, ami az enyém. Szóval felteszem újra a kérdést, ki ölte meg? Közelebb lépek hozzá, lenézek apró alakjára, s szinte már vicsorogva várom a válaszát, miközben reménykedem, hogy nem kell csalódnom benne és képes egy ilyen egyszerű dolgot megoldani.
- Feltételezem, hogy koránt sem lenne ínyedre a dolog, úgyhogy mindössze ez bújik meg mögötte. - Egy egész konyhaszekrényt is feldugnék a seggébe, hogy szétfeszítse a testét, a lelkét és a teste könnyedén adja meg magát a megsemmisülésnek. El akarom pusztítani. Mintha ezzel egy kis részemet is elpusztíthatnám, hiszen megérdemelné, hogy egyenlővé tegyem a semmivel. Egy rohadék és semmi több. - Hanyatt kellene dobnom magam amiért felégeted ezt a helyet és egyértelműen démoni aktivitást mutatsz ezzel, hogy idecsalogasd az árnyvadászokat? Hmm.. Valahogy nagyon nem érdekel, de már várom kik jönnek téged kibelezni. - Talán még Magnus Alec-je is felbukkanna. Habár őt meg kellene védenem, szóval nem lenne annyira jó móka. Mert hozzá egy ujjal sem érhetne senki sem. Nem engedhetem meg, hogy Magnus még valakit elveszítsen. Hiszen ő is elveszítette Alesea-t.. Apánk helyett apánk volt. S, fényévekkel jobb volt benne. Pedig egyáltalán nem volt kötelező a számára. - Most ez miért is kellene érdekeljen? Alacsony a teljesítőképességed? Oh, micsoda meglepetés. - Megforgatom a szemeimet, karomat újfent összefonom magam előtt és egyre inkább kezd zavarni a hiányos öltözetem és jelen pillanatban nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy bármit is magamra kapjak, hiszen a legtöbb dolog itt porrá égett. Hullák tanúskodnak arról, hogy itt egykoron valami volt, de mintha teljesen elpusztult volna mindaz, ami még pár perccel ezelőtt itt volt. A munkám.. Na, nem mintha nem találnék öt másikat, de azért szerettem. Még egy dolgot ráírhatok a listára, amiért gyűlölöm ezt a faszt. Nem akartam vele lenni, de azt sem akartam, hogy eltűnjön az orrom elől. Mégis csak kétszáz évbe telt neki majdnem felbukkanni ki tudja, hogy legközelebb mikor lenne lehetőségem az idegein táncolni, tönkretenni őt teljesen. Mindennél jobban vágyom arra, hogy a szenvedés minden formáját megadhassam neki. Kérnie sem kell. Végül követtem őt felfelé a lépcsőn ügyelve arra, hogy ne bukjak előre, mert még az kellene, hogy megbotlok és elkap aztán majd ő lesz a hős apuci ebben az évezredben. Nem is értem minek kellett felbukkannia. Bármi is legyen az oka egy valami biztos. Akar valamit. Másért nem ütötte volna fel a fejét az életemben pont most. - Úúúristen, nehogy elkezd bánni, hogy nem voltál velem, mert akkor még a végén megsiratjuk az elvesztegetett időt és próbáljuk bepótolni.. Brühühühü.. - Az egész utca üresnek tűnik. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha az egész világ kihalt volna most, hogy ő megjelent. Tulajdonképpen nem is bánom, mert így legalább minden öröm, ami az elpusztításából származik az enyém lehet. Csak az enyém. Érzem, hogy a kezemben megjelenik valami és egy pillanatra nem is értem.. Olyan, mintha a kezemet akarná lehúzni valami és csak akkor jövök rá, hogy mit is tartok a kezemben. Valami itt nagyon nem stimmel. - Mégis miért mennél bele így hirtelen az utca kellős közepén? - Zavartan pillantok rá és a kezemben lévő tárgyra. Nem.. Valami itt nem stimmel és egyre frusztrálóbb. Az utca üressége, hogy az árnyvadászok még nem jelentek meg.. Valami bűzlik nekem.
Kezdőlap
❀
