Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

-- szabad játéktér --

Fejemben hallom Oswin sikolyát, ahogyan ellenkezik az akaratom ellen, s ha ezzel nem ártanék a démoni valójának, akkor már régen eltöröltem volna őt, már régen egy feledésbe merült porszemecske lenne a történelem gigászi sivatagában, aki ugyanolyan semmi módon halt meg, mint ahogyan élt. De nem tehettem meg vele, s így a dühös haragot másra kellett fókuszálnom, más áldozatot kellett keresnem a mélyben született pusztításnak. Lányom szavai azonban csendre intettek, talán nyugtatni próbált azzal, hogy bizonyít nekem, s hittem, hinnem kellett a szavának. Hinni akartam a szavának.
- Úgy tűnik a szende szűz két vasat tart egyszerre a tűzben. - nevettem el magam, halkan és csendben húzva szélesre a szám. - Hiszen tudod, hogy kérésed számomra parancs kedvesem, nincs bennem kétely, kétség, hogy meg tudod tenni. Hogy pokollá fogod változtatni az életüket.
Felém fordul, s ahogyan igéző szemeibe nézek, úgy veszek el gyönyörűségében egy pillanat alatt. Magamhoz szorítom, szinte még a szuszt is kiszorítom belőle, s ahogyan keblei érintik a mellkasom, még jobban akarom őt, mint eddig bármikor. Nézem őt, figyelem arcának minden apró rezdülését, nézem azokat a csodálatos vonásokat, s egyik kezemet szabaddá téve túrok bele a hajába, utat keresve a halántékától egészen a tarkójáig.
- Hiszek benned Azaess, hiszek benne, hogy képes vagy rá! - vallok neki őszintén, majd megcsókolom őt, s miközben démoni formám előbújik az emberi álca alól, tűz járja át mindkettőnk testét. Olyan hőfokon égő lángok, melyek megolvasszák a vasbeton szerkezet tartóoszlopait, olyan elemi erővel tomboló pusztítás, hogy minden hamuvá válik, amihez hozzáér. S ennek a lángtengernek a közepén ott állunk mi ketten, s mint két szerelmes, mint két egymásnak teremtett szív, dacolunk az elemekkel, kibírjuk és elviseljük a forróság támadását, szenvedéllyel mondunk nemet az általam életre hívott pusztításnak. Sikolyok, káosz és tombolás jár táncot körülöttünk, de mi kitartunk, a végsőkig élvezzük a másik közelségét, az utolsó pillanatig isszuk egymás kéjjel teli érzéseit. Majd csend.
Nem tudtam volna megmondani, hogy hol vagyunk, de annyi biztos volt, hogy már magunk mögött hagytuk a Pandemonium épületét, én pedig újra emberi alakomban pihegtem előtte, hallgatva az ő lélegzetvételeit, szívének dobogását. Aztán elengedtem őt, eltávolodtam tőle és először csak halk kuncogásba fogtam, majd pár másodperccel később már hangos nevetés szakadt ki a bensőből.
- Whoo! - engedtem ki magamból az összes feszültséget, s mint aki először élt át orgazmust, úgy felpörgetett az iménti élmény. Vigyorogtam, jobbra-balra lépkedtem és ha nem figyelek magamra, akkor még Istennek is bemutatok egy dupla középujjas üdvözletet, de arra nem volt semmi szükség. Legalábbis úgy éreztem, hogy megleszünk nélküle. - Bocs, hogy kicsit gyerekesnek tűnök, de... Nem tudom szavakba foglalni, hogy mit jelent ez most nekem!
Büszke voltam már így is rá, s ha tönkretesz még pár életet, akkor még inkább az leszek. Hiszen látom rajta, hogy ő akar, élvezi, tudja milyen ajándékot kapott tőlem, nem utál azért, mert elhagytam őt gyerekkorában, nem utál azért, mert engem hibáztat az anyja haláláért. Elfogadja, hogy micsoda és élni is fog ezzel a keggyel.
Újra közelebb lépek hozzá, kisimítok egy tincset az arcából, majd széles vigyorral mosolygok rá.
- Ott akarok lenni, amikor megteszed, látni akarom az arcukat, amikor rádöbbennek, hogy mi vagy. Ott akarok lenni, amikor megölöd mindegyiket!

Hiába nem hozzám, hanem hozzá beszél, a közelsége, a lélegzete, de még a szavai is jól eső libabőrt húznak az a kölcsönkapott árnyvadászra, pontosan úgy, ahogy izgatottsággal, kielégületlen vággyal töltenek el. A combjaimat szorosabban szorítom egymáshoz és sóvárgással átszőtt vágyakozással figyelem a férfit, aki letérdel elénk és szépen lassan, egyik gombtól a másikig halad a mellkasa szabaddá tétele közben. Hiába a szavak, érzem, ahogy Oswin makacsul ellenáll, ahogy ostoba módon azt hiszi van esélye, lehetősége bármit is tenni Atyám ellenében. Még mindig nem érti, nem érzi mennyire porszem ő, mennyire nem számít mi mellett erősködik, nincs esélye. Eltörölhető és fel is csillan a tekintetem, mikor szóba kerül, ki kellene irtani ebből a testből. Annyival jobban tudnám használni, nem úgy, mint ő.
Mélyebben veszem a levegőt, előbbre tolva így a mellkasom, mikor végigsimít rajta, odahelyezi a kezét. A jelölése kellemesen melenget, felkorbácsolja az érzékeimet. Balomat örömmel adom, irányítása alá idomulok és ellenkezés nélkül teszem – tenném – amire kér, ha nem lenne azaz átkozott nefilim odabent.
Az energia szinte végigvág a testen, éppen annyira felizgat, mint amennyire megerősít és szépen lassan elmossa a gyenge próbálkozást és akaratot vele szemben. A meleg vér buggyanva fedi be a kezet, amely, most az enyém, a vasashoz hasonlító aroma pedig teljesen felajz, ahogy betölti az orromat az illata.
A még dobogó szív köré zárom az ujjaimat, Teremtőm segítségével, de mikor magamra hagyna, elereszti a kezemet, erősebbé válik a makacskodás, amely elveszi tőlem az élvezet lehetőségét.
Megbabonázva nézem a testet, hallgatom a nem is nekem szánt szavakat és hirtelen megjelenik egy szempár és egy száj íve lelki szemeim előtt, a kettő mégsem illik össze, mintha nem egy és ugyanazon személyhez kötődnének.
- Őt akarja. – Hirtelen mutatok egy másik, még a teremben tartózkodóra, arra, akit eredetileg követett. Érzem, annyira érzem, hogy mit akar, amennyire a még mindig dobogó szívet az ujjaim között.
- Megmakacsolta magát a kettő miatt. Kerek szemeivel többet is lát, mint azt ki lehetne nézni szürke kis egér mivoltából, de egyikkel sem tudja mit tegyen, hogyan érintse... ...nem úgy, mint én tudnám veled. – Hajolok közelebb hozzá, visszaadva a suttogott szavakat, inkább az ajkaira ejtve azokat, mint máshová.
- Kérlek, hagyd, hogy én játsszak az életében fontos szereplőkkel. Képes vagyok rá. – Eleresztem a kezemben tartott szívet, életben már egészen biztosan nem marad a gazdája. Vértől ragacsos ujjamat az állához vezetem, ujjammal összekenem az alsó ajkát és felé fordulok, ha engedi. Elegem van Oswinból. Azt akarom, hogy rám figyeljen, engem hallgasson és részben magam akarom leküzdeni az ostoba árnyvadászt, aki ennyire dacol velem és vele egyaránt.
- Megküzdök vele az irányításért, legyőzöm és büszke lehetsz rám, igazán büszke. – A héj kék szempárja a démonra szegeződik és olyan közel hajolok hozzá, amennyire csak lehetséges.
- Most pedig engedd, hogy elbánjak vele. – Nem érdekel, hogy Oswin választotta áldozat lesz, ha így akar játszani, akkor játsszunk így. Szépen lassan, egyik személyről a másikra töröm meg a konokságát, egyedül. Azt akarom, hogy büszke legyen rám Atyám és ne neki kelljen egy gyenge és végtelenül buta nefilimmel küzdenie.

Amikor újra megnyitom a véres kis játékterünket, amikor ismét szabadjára engedem a jégbe fagyott csőcselék hordáit, büszkeség fog el, hogy végre láthatom őt. Hatalmasra dagad a májam, örömmel vegyült őrület lesz rajtam úrrá és ismét csak belevetem magam a földi örömök halálos szórakozásába. Csontokat hallok törni, kitépett légcsöveket fortyogni, sikolyok, kiáltások, mind-mind fanfárok az én olvasatomban, melyek ünneplik Azaess eljövetelét, melyek himnuszt énekelnek lányom születésének diadalára. Aztán mégis meg kell állnom, félre kell tennem mindent és mindenkit, hiszen lányom megfeszülve, szinte bénán áll egy halandóval a kezében, és ahol repedő koponyának kellene lennie, üres erőlködés honol. És akkor megérzem Oswin visszatartó erejét, érzem az akaratot, amivel megszegte a szavát.
- Pontosan tudom, hogy hallasz... - a gondolat sebességével kerülök lányom mögé, fülébe súgom a szavakat, amiket nem neki szánok, hanem a vadásznak. - Pontosan tudom, hogy mennyire makacs vagy, mennyire ostobán ragaszkodsz az elvekhez, amiket helyesnek tartasz, de megegyeztünk, s ha ki kell téged irtanom ebből a testből, akkor is betartod az alkut.
Egy fiatal férfi kerül a látószögembe, megbabonázom a félelemtől túlpörgött elméjét, amitől letérdel kettőnk elé és lassan, komótosan elkezdte kigombolni a mellkasán feszülő inget. Végig Azaess, s ezzel együtt Oswin szemébe nézett, arcán pedig halálos nyugalom és apátia jegyei voltak kiolvashatóak. - Nem tudsz megállítani, ahhoz nem vagy elég erős.
Suttogom ismét lányom fülébe a mondatot, mikozben jobb kezemet a dekoltázsára teszem, balomba pedig az ő bal kezét hívom. Ujjaim végigszántanak vékonyka alkarján, kézfejére húzom saját tenyerem, s szavak nélkül is a tudtára adom, hogy kövesse a mozdulatot, amit én cselekszem. A férfi szegycsontja alatt sértem fel annak bőrét, s Oswin bármennyire ellenkezik, bármennyire viaskodik az akarattal, úgy közvetítek démoni energiákat a billognak, erősítve ezzel Azaesst a vadásszal folytatott küzdelemben. Karmaim egyszerűen hatolnak a bőr alá, húst és kötőszövetet metszenek át, vérrel itatják át a saját és lányom ujjainak felületét. Már ő is érezheti a halandó testének melegét, már ő is érezheti az egyre gyorsabban dobogó szív roppant ütemét, már ő is tudhatja, hogy mit kell tennie, milyen táncba hívtam magammal a kezét.
- Tudom, hogy ez ellenkezik veled, tudom, megértem, neked nem ez a világod, de a világ többé nem a tied. Ez a világ többé nem téged szolgál többé, hanem Azaesst. - még mindig suttogva beszélek, még mindig nyugodt és kimért a hangom. Szorosan hozzásimulok lányom testéhez, magamba iszom semmivel össze nem téveszthető illatát és bezárom a tenyerét, hogy immáron ujjai között tartsa a halangó szívét. - Ellenkezhetsz, makacskodhadsz, de meg fogod tenni, amit akarok, úgy ahogyan akarom. Átadod neki az irányítást, nem kötöd béklyóba, nem húzod vissza.
Tartok egy apró szünetet, csak annyira, hogy kiegyenesítsem az öklöm.
- Képzelj oda egy másik arcot... Tudod kire gondolok, pontosan tudod, hogy kiére. Látod már? Azokat a szemeket, azt a szájat, látod már az egészet? Idehozzam őt? Végig akarod nézni a szerelmed halálát? - tudtam, hogy tudja kire gondolok. Pontosan tudom, hogy mi jár a fejében, mi történt vele az elmúlt egy évben. - Mennyire ragaszkodsz hozzá? Mennyire számít neked?

Úgy iszom a szavait magamba, mintha maga az élet lenne. A szabadság íze a csókjáéval keveredik ajkaim között és hagy forró lenyomatot a telt íveken még a szétválás után is. A tapadós, sötét felső, amit magára rángatott még az indulás előtt, cipzárral zárja magasan össze az anyagot, odanyúlok, a nyakhoz, beleakasztom hosszú, vékonya ujjait és érzéki lassúsággal húzom egyre lejjebb, végig a Teremtőmet figyelve, neki szánva a játékot. Ott megállok, amikor a szabaddá tett dekoltázsból kilátszik végre a tőle kapott ajándék, amely mostanra fehéren izzóvá válva rajzolja ki jelét a lány világos, általam kölcsönvett bőrén. Büszkén viselem, nem úgy, mint az ostoba, aki elrejtette, mintha szégyellnivaló lenne. Pedig ennél csodálatosabb, még sosem fedte a testét.
Könnyed, kacér mosoly mely végül önfeledt kacagásba vált. Az elektrumkorbács tekeredik, vissza a karra, amelyet eddig is díszített és hirtelen égetni kezd, pedig eddig sosem tette. A nevetést kiáltás váltja fel és értetlenség, eddig nem így viselkedett. Eldobom, vörös sebet hagy maga után, ahol hozzá ért a fém az árnyvadász kezéhez. - Mi a..?! – Nem értem, hiszen eddig is osztoztunk a testén és a héj, most, hogy végre nekem engedelmeskedik, elárul. Elönt a forrongó düh és elkapom az első szembejövőt, akit elérni tudok. Rajta akarom levezetni a csalódottságomat és mérgemet, ha kell pusztakézzel, de mikor lecsapnék, valami nem enged, visszatart. Nem engedelmeskedik a karom és feszíteni kezdi a mellkasom valami mélyen és olyan erővel, hogy belebénít a mozdulatba.
- Oswin... – Mordulok az orrom alatt, az az átkozott, rohadt picsa! Újra próbálkozok, lendületet veszek és megint lesújtani akarok, de ugyanúgy láthatatlan kézként fonódik az akarata a karomra és nem ereszt, nem hagyja megtennem, amit kellene, amit akarok, amire vágyok.
- Hazudott. – Neki címzem a szavaimat, akivel az alkut kötötte. Átengedett, de mégsem. Erővel taszítom a földre, akinek eddig a torkát szorítottam és átlépek felette. A káosz leggyönyörűbb közepén vagyok, kitaszítottként, mert nem vehetek részt benne. Nem ereszt, nem enged.
Leviathanra pillantok, menni akarok, így egyáltalán nem tudok maradni, szabadon, de mégis béklyóba kötve, osztott akarattal, ami nem is lehetne ennél ellenkezőbb egymástól.

Éreztem, hogy valami változik benne. Éreztem a démoni erők egyre inkább a hatalmukba kerítik, hogy valami mélyről jövő őrület lesz urrá rajta, s pontosan tudtam, hogy ezért én vagyok a felelős. Nem csak azért, ami évekkel ezelőtt történt, amikor véremet adtam egy meg nem született gyermeknek, hanem azért is, mert végre el tudtam nála érni, hogy engedjen a bűnös csábításnak. Bár ő inkább úgy érezhette, hogy ezzel életeket ment meg, hogy feláldozza magát másokért. Micsoda ostobaság!
Eltávolodok tőle, ahogyan látom a szemeit megváltozni, ahogyan érzem a Pokol tüzét szétáradni a bensőjében, elengedem a nyakát is, amikor gondolatai között egyre inkább átvette Azaess az uralmat, s egyre háttérbe szorul a vadász mivolta. Büszkeséget éreztem, látni és hallani őt több volt annál, mint amit valaha reméltem, s ahogyan csókol és ölel, viszonzom mindegyiket, talán még jobban, mint eddig bárkinek. Hallom a hangját, érzem az erejét, s ahogy megszédít az eljövetele, úgy engedem el az idő fogságába esett halandókat, úgy hallom újra a sikolyokat, látom az erőszakot, fürdőzök meg a félelmükben.
- Tombolj Kedvesem, élvezd ki az ajándékom! - nézek a szemeibe, s nem tudom megállni, hogy ne csókoljam meg hosszan, mélyen, érzelmekkel túlfűtve. Óráknak tűntek a másodpercek, amíg ajkaink összetapadtak, s amikor elváltunk egymástól, még mindig a hatása alatt voltam, még mindig a bűvkörében tartott fogságban. - Örüljetek barmok, egy démon születésének tanúi lehettek!
Nézek körbe, karjaimat széttartom és lépéseim pedig helyet adnak Azaessnek, hogy végre kitombolhassa magát. Hogy végre levetkőzze magáról azt a béklyót, amit Oswin erőltetett rá, hogy végre önmaga lehessen, hogy végre annak lássam, ami.

Hiszek abban, hogyha valaki képes ezt az őrületet megállítani, akkor az rajtam fog múlni. Közvetetten, hiszen csak abban az esetben, ha rá tudom venni, hogy elejét vegye az egésznek, hogy leálljon, abbahagyja és ne akarja tovább szítani a tüzet, se szó szerinti, se pedig képletes formában. Minden kioltott élet, amelynek nem ma kellett volna bevégeznie, a bűntudat bilincseibe zárja a lelkemet. Miattam van, hiszen, ha nem így akartam volna kezelni a helyzetet és Őt magát is, akkor most mindez nem történt volna meg. Ha engedelmeskedek, ha nem akarom elárulni, ha nem teszek azért, hogy szabaduljak, ha nem hiszem, hogy képes vagyok egy démont, Őt kezelni, akkor… Ostoba vagyok, borzasztóan ostoba, aminek mások isszák most meg a levét.
Parancsolok, követelőzök, kérek, könyörgök, mindet egyszerre és egyiket sem igazán, csak végre hallja meg, amit mondok és tegyen, cselekedjen, másképpen, mint így. A korbácsnak is ez a célja, de csak akkor döbbenek rá igazán, hogy mit tettem, amikor rajta csattan a vége. A rántása magával sodor, ledönt a lábaimról, a térdeimre esek, közben pedig a mellkasba égetett megjelölése is mintha lángra kapott volna a berendezéssel együtt. Pokolian fáj.
A nyakam köré tekeredett kezére, karmaira függesztem az ujjaimat, gyenge kísérlet a megállítására, de annál ösztönösebb. - Kérlek... – Suttogom, a szorítástól egyre kevésbé kapok levegőt és míg az életemért próbálok küzdeni, addig a másik részem, az amelyiknek a hűsége hozzá húzza, egyre kárörvendőbb örömmel fulladozik velem együtt. Kész volna akár feladni, érte, miatta.
Érzékelem a pillanatba fagyasztott teret, ahogy hirtelen minden káosznak vége lesz, leáll, akár egy kimerevített kép.
A közel hajolással illata az orromba tolul, energiái a bőröm alá feszülnek, tudom, hogy képes lenne eltörni a nyakam, lehasítani a fejemet a testemről. Mikor belemegy az ajánlatba, egy könnycsepp szabadul útjára a szemeimből és ahogy lehunyom a pilláimat, feladva a küzdelmet és a helyemet, a démon sikoltva szabadul fel lelkem mélyének csapdájából.

...

Felizzik a szempár, ami kölcsönként éppen annyira az enyém, mint az övé. Vörössége nem tart soká, inkább csak felizzás mielőtt visszaszelídülne kékségébe, de mégsem a gyenge, ostoba libáé. Ha rajtam múlik, soha többé nem kerül a felszínre, ott rohad meg, ahová annyi időn át száműzött. A külsőm, az övé, talán a rúnák miatt nem mutathatom meg valódi, gyönyörű valómat, de nem érdekel. Végre szabad lettem. Igazán szabad.
- Itt vagyok. – Vártam ezt a pillanatot, tudom, hogy Ő is érzi, hogy ugyanannyira átéli, mint én. - ...eljöttél értem, Atyám. – Ha ereszt végre a szorításán, ha gyakorolja a kegyet, akkor közelebb húzódok hozzá, átkarolom, megcsókolom, illő módon üdvözlöm, ahogy megérdemli, ahogyan annak a naiv buta picsának tennie kellett volna. Megérdemelné a büntetést, amiért ellenszegült, nem engedelmeskedett az akaratának.

Éltet a káosz. Lételemem a felfordulás és ahogyan a tánctér felbolydul, ahogyan a halandók keresik a menekülés útját, úgy villanyoz fel minden egyes sikoly, minden egyes őrjítő ordítás. A tűz, lángra lobbannak a bútorok, a műanyag és textil szarkofágként szilárdul meg a testeken, könnyes szemek robbannak ki az eltorzult fejek szénné aszott koponyáiból. A tor, amit a hullák között ülök csodálatos és gyönyörű szummája mindannak, ami és aki vagyok, vadsága élettel tölt fel, zabolázhatatlan ereje tajtékzik bennem.
A pillanat azonban tovaszáll, a nemleges válasz kimozdít az élvezetekből, s amikor látom rajta, hogy mekkora erővel száll szembe a pusztításommal, egy másodpercre elengedem a dühös vágtát, mint ahogyan egy ismeretlen kitépett karját is a földre dobom. Hallom, amit mond, hallom koponyámban pattogni a mondatokat, s nem hiszek neki. A szavát adja, kérlel, parancsol, ellenkezik, s nem hiszek neki, hiszen mi lehetne ennél jobb, feltüzelőbb, mi lehetne ennél édesebb szórakozás?
- Ártatlanok? - kérdezek vissza, de inkább csak magamnak mondom ki a kérdést, nem neki szánom a mondatot. De amikor a korbács meglendül, már nincs ki megválaszolja az előzőt. Eltalál vele, felkaromon hasítja ketté a zakót, szememben őrült gyűlölet csillan a becstelen támadás miatt, s amikor elkapom a fegyver végét, magamhoz próbálom rántani tulajdonosával együtt. Talán sikerül, talán nem, talán túl sokat vesz ki belőle, hogy harcoljon a másik valójával. De történjék bármi, ott állok előtte, nyakára hurkolom karmokkal felvértezett ujjaimat, s erőt fejtek ki, mélyről jövő, gyűlölettel pusztítani vágyó erőt.
- Legyen így... - vicsorgok rá, mintha nem is a lányom lenne, mintha semmi közöm nem lenne ehhez a teremtményhez, mintha évezredes nemezisem lenne a nő. S amilyen könnyű volt beindítani a fortyogó káoszt, olyan egyszerű volt megfagyasztani a köröttünk tomboló kilátástalanságot. A lény, amit követett éppen egy fiatal lány nyakát harapta ketté, egy férfi, aki talán csak kihasználta az adandó alkalmat, egy másik képét verte éppen pépessé, s az egyik biztonsági éppen negyedszerre rohant neki az egyik vészkijáratnak. Mindegyikük mozgása megállt, jéggé fagytak az időben, s csak ketten voltunk azok, akik ebben az időben elveszett pillanatban még mozogtunk.
Figyelem őt, a lángok vöröslő tüzében nézem tökéletes arcát, fürkészem kék szemeit, s ahogyan újra megszorítom nyakára satuként kapaszkodó tenyerem, közelebb hajolok hozzá. Ajkainknak nem kellene sok, hogy összeérjenek, homlokaink izzadságcseppjei szinte elkeverednek az alig távolság miatt, s érzem őt, minden egyes porcikámmal érzem őt.
- Hadd lássam, mutasd őt! - fogaim között sziszegem a szavakat. Nem távolodok tőle, látni akarom az átváltozást, látni akarom Azaess érkezését. Ujjaim ölelése még mindig fogva tartja, hiszen egy apró gondolat, egy feledhető sugallat még mindig azt mondatja velem, hogy átver, hogy csak a csőcselék miatt ígérte azt, amit hallani akartam, s így biztosítom magamat arról, hogy eleget tesz az ajánlatának. Vagy meghal. Eltöröm a nyakát és akkor mindennek vége lesz, minden elmúlik, én pedig felperzselem az egész várost a gyászom miatt.

A mély bariton zendülő hangja, a lehelete forrósága, a vallomása, miszerint sosem hagyott magamra, akár az elektromos kisülés, úgy hat az érzékeimre. A lelkem mélyén élő hozzátartozóéra leginkább, de én is érzem, az enyémek is ugyanúgy, átélem, mintha csak nekem szólna. Hátrébb lépek, mozdulok, azt a kevés teret, ami talán nem is volt már közöttünk, teljesen megszüntetve ezáltal és hozzásimulok. Szakadozottan veszem a levegőt, egyszerre tölt el félelemmel és izgalommal a jelenléte. Őrjítő. Míg egyik felem, az angyali homlok egyenest menne más irányba, ha nem is gyávaságból, hanem, mert tudja milyen esélyekkel indulna vele szemben, míg a másik fele, amelyik tőle származik és neki rendeli magát, akarná, ahogyan nem szégyellné viszont maradni vágyik. Nem csak maradni, felhívni magára a figyelmet, főleg, ahogy felfedezi a közönyt a férfi hangjában, annál inkább. Széttép. Mintha a vérem egyszerre forrna és akarná ketté szakítani a lényemet.
Megszaporázza a szívdobbanásaimat, a légvételeimet, ahogy az ujjait egyre feljebb viszi rajtam, egészen a megjelölése fölé, a ruhát érintve, amely takarja a béklyóm billogját. Az energia, amely belőle árad, a légáramlat tovább borzolja ébredező érzékeimet, nagyot nyelek tőle. Felé fordulok, de lélektükreim még nem követik azonnal, csak megkésve pillantok rá és viszonozom a tekintetét. A belsőm egy részén, a vele összeköttetésben állón még vadabb izgatottság lesz úrrá, amikor igenlő választ kap. Az állához nyúlok, óvatosan és éppen, hogy megérintem, amikor a sikoly elvonja a figyelmemet. Mintegy ébresztő, olyan erővel hat és a forrását kezdem keresni, de előbb találom meg az okozóját. Mi a…?!
Kifordulok az kezei közül, amikor érzem, hogy elereszt és távolabb is lép. Szembe fordulok vele, mégis mit tett?! Miért… Kitör a pánik, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, többen nekem jönnek, de én csak Őt látom, a démont, aki mind e mögött áll. Tudom jól, hogy neki köszönhetően történik minden.
- Nem. – Olyan tiszta határozottsággal cseng a hangom, hogy még engem is meglep. Hiába tudom, hogy porszem vagyok hozzá képest, akivel bármit megtehet, amikor csak akarja, ahol épp kívánja.
- Engedd el az ártatlanokat és érdekessé teszem én neked. A szavamat adom. – Nem bántom, nem bánthatom azokat, akik nem érdemlik meg és ezt Ő is pontosan tudja. A hozzá tartozó részem persze nem ért egyet, nagyon nem. Élvezettel vegyes izgalommal és őrült féltékenységgel nézi végig, amit azzal a nővel tesz. Elégedettség vág végig rajta, amikor vértől áztatott teste a földre hull. Az elektrumkorbács a tenyerembe tekerőzik és elereszti a karomat. Fegyver válik belőle.
A hangjából áradó harag megrémiszt. Nem ül ki az arcomra, de úgyis tudja, biztos vagyok benne, hogy megérzi, tisztában van vele. - Hagyd abba! – Kérem, felszólítom, magam sem tudom. A korbács elindul a levegőben, akkor is, ha hamvában holt a próbálkozás. Nem annyira a támadás, mint a karjára fonódása a célja, a figyelem felhívás, de közben a nevén szólítja a tulajdon vérét és a billog égetni kezdi a mellkasomat, annyira, hogy nem bírom ki felkiáltás nélkül. Oda kell kapjak. Válaszolni akar a hívásra, ennyire erősnek még soha nem éreztem, ekkora akarattal küzdeni. Jönni akar. Mindennél jobban.
- Állítsd le és átengedem neked ...kérlek. – Minden szóért meg kell küzdenem, de nincs más választásom és jobb alkupozícióm sem. Ha abbahagyja ezt az őrületet nem ellenkezem Azaessel, átadom a helyem, önként, de nem hagyhatom, hogy többen meghaljanak, olyanok, akiknek nem lenne szabad.

Közelsége feltüzel, s nem úgy, mint egy régen látott rokon ölelése. Inkább volt ez vágy az elérhetetlen iránt, tajtékzó akarat a bűnös intimitás miatt, s ahogyan belehajolok a nyakába, úgy töltődöm fel régóta követelt illatával. Régen volt már, hogy így álltunk egymás mögött, régen volt már, hogy hagytam magam elveszni valakinek az érintésében, s bármennyire tudom, érzem, hogy ez rossz, hogy nem kellene így viselkednem vele, nem tudok gátat szabni a követelésnek. Hatalmasat nyelek, ahogyan meghallom a hangját, ismét elvarázsol, rabigába hajt a gondolat, s egy részem kivert kutyaként vonyít fel, hogy nem lehet az enyém.
- Sosem hagytalak magadra. - jelentem ki közönnyel a hangomban, s ahogyan ujjainak béklyóját levedlem, úgy kúszik érintésem egyre feljebb, szegycsontjára vezetve a fürkész kiváncsiskodókat. Újra érezhet egy apró légáramot, amit mosolyom gerjeszt, ami válasz volt az oly' aprócska kis kérdésre, s ahogyan felém fordítja az arcát, úgy pillantok izzóan kék szemeibe. Fejem félrebiccentem, jobb szemöldököm magasra kúszik a homlokomon, majd egyszerűen csak biccentek, hiszen akarom látni, hogy mivé lett, hogy az egykor volt törékeny lélek mennyire edzette meg magát.
Még mindig őt nézem, fürkészem vonásait, iszom magamba tökéletes lényét, s ebből a kíváncsi kutakodásból az sem ébreszt fel, amikor egy sikolyt hallok meg. Aztán egy újabb kiáltás: szörnyeteg! S még egy, aztán a következő, s amikorra elengedem őt, az egész tánctér egyszerre bolydul meg, hiszen meglátták az imént még vonzó férfinak tűnő lény valódi arcát. Mosolyommal engedem szabadjára, ellépek tőle, s ahogyan végignézek a káoszon, melyet egy aprócska akarat okozott, öntelt vigyorrá válik arcomon a grimasz.
- Nem tudom kinyitni! A rohadt életbe! Beragadt! - a kiáltásban félelem és idegesség felhangjai csillantak meg, hiszen amilyen könnyű volt kitakarni a leplet a halandók szeméből, olyan egyszerű volt a gondolat erejével bezárni a menekülés útjait. Figyeltem a lényt, nem értette a dolgot, figyeltem a tömeget, egymást taposták a felismerés miatt, s figyeltem őt, a reakciót, a vadász ösztöneinek pattanásig feszülését.
- Gondoltam, tegyük érdekesebbé! - nevetek fel, majd észreveszem, hogy a lány, akinek az imént a fülébe súgtam, megjelenik mellettem. Átölel, ujjai a zakóm alatt követelnek maguknak helyet, s úgy húz magához, mintha soha nem akarna elengedni. A hajába túrok, felpillant rám, félszeg mosollyal veti állkapcsát a mellkasomnak, én pedig lenézek rá, viszonozva apró grimaszát. Megcsókolom őt, ajkai remegve tesznek eleget a felkérésnek, érzem, amint meredő mellbimbói szinte átszakítják ingem finom anyagát, majd vérrel telik meg a szám, ahogyan karmaim tüdejét szakítva okoznak neki halálos sebet. Valószínűleg nem erre gondolt, amikor azt súgtam neki, hogy a káoszban majd megvédem őt, s az értetlen pillantás a szemeiből is tisztán tükröződött.
Már nem volt visszaút számára, elengedtem őt, teste úgy esett össze, mint egy marionett bábú, aminek a zsinórjait elvágták, s ahogyan elterül, úgy fordultam vértől mocskos arccal, tűzben égő szemekkel lányom felé. - Pusztítsd, öld meg mindet, öld meg az összeset!
Haraggal vegyülő hangomat mindenki hallhatta, nem volt olyan lélek ebben a helyiségben, aki ne zörrent volna nyárfalevélként össze, s ahogyan harcba indítottam Oswin, úgy tettem eleget a magam felhívásának is. Egy fiatal férfi nyakát kaptam el, láttam rajta, hogy nem érti a varázslatot, nem érti hogyan vagyok képes őt elemelni a padlótól, s ahogyan a szemébe néztem, láttam rajta, azt sem érti, hogyan tudtam eltörni a gerincét. Eldobtam őt, lángoló teteme újabb áldozatokat szedett, tovább tüzelve az őrjöngést, a kiáltásokat, a sikolyokat és a félelmet. - Gyere elő, látni akarlak Azaess!

Ahogy a mozgását figyelem az oszlop takarásából, lesből, egészen rá fókuszálva, miként beszél, gesztikulál, érinti meg mások vállát vagy máshol őket, valahogy pontosan ugyanígy érzem magam már hosszú ideje. Mindig van valaki, aki a sötétből, a háttérből szemmel tartson, nem csak, hogy mit teszek, de a gondolataimat, az érzéseimet és nem tudhatom mikor csap le, legyek bármennyire is szemfüles, résen, készenlétben. Olyan esélytelenül, bábuként szerepelek a képletben, mint amennyire azt látom, akit ma éjjel egészen idáig követtem és most is ráfüggesztem kék íriszeimet.
Másik zene kúszik az előzőbe, mintha a hely mindenáron az érzékekre akarna hatni. Az egyértelmű felé irányítja a legtöbbeket. Az a részem, amely mostanában megnehezíti az életemet és mindemellett a vesztét is érezni véli, miként akarom bilincsbe rántani, mit tervezek vele, ellene, olyan udvariatlan pofátlansággal adja meg magát a hely miliőjének, hogy szégyentelenséggel élvezni kezdem a tömeget, a fullasztóvá váló testiség közegét. Tényleg változom. Már nehéz megítélni mi az, amit miatta, neki köszönhetően kezdek csodálni, utána vágyódni és mi az, ami belőlem fakad.
Várom, hogy végre feladja, továbbálljon, egyre inkább ácsingózok a feladat bevégzése után és már egyáltalán nem úgy, mint korábban, egy sokkal visszafogottabb, naivabb, szelídebb életben. Az ékszerként is funkcionáló fegyver, óvatosan tekeredik a karomon, csúszik egyre lejjebb, alig pár milliméternyit. A várakozás adrenalinnal feltüzelt pillanatai amilyen sürgetőek, pontosan annyira jó érzés megélni, türelemmel lenni. Kezdem megszokni, hogy lassan mindent ennyire disszonáns kettősséggel kezelek az utóbbi hónapokban.
Izgatottság jár át, jobban, mint eddig, hirtelen önt el és egy pillanatra azt hiszem a követés és megfigyelés miatt, amikor meghallom a hangját, lélegzetének a tarkómon szétpergetett forróságát, amitől az apró kis pihéket azonnal glédába állítja a hajtincseim alatt. Ezzel együtt meghűl a vér az ereimben és amint a tenyere a hasamra simul és magához von, az alhasam, a belsőm húzni kezd ...felé. Míg elönt a rettegés, döbbenten tapasztalom, hogy a bennem élőben egészen másfajta érzéseket, vágyakat, szenvedélyt gerjeszt.
Megfeszülnek az izmok a testemben, akarnék fordulni, ellépni tőle, de nem tudok. Esélyem sincs és egy részem talán nem is akarja olyannyira, mint azt eddig hittem, gondoltam. - Visszatértél... – Suttogom és a dübörögve üvöltő zene ellenére tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy pontosan hallja, akármennyire is vagyok halk. A ki nem mondottakat is mindig tudja, akkor pedig azt is, hogy el akartam árulni – és ha tudom, meg is teszem – vagy, hogy a gyorsan jött eljegyzésem mögött noha érzelem is meghúzódik, nem a mindent elsöprő szerelem áll. A hozzá tartozó részem, a vére szülötte tombol odabent, érzem, hogy rá erősebben reagát, mint a béklyózásának ígéretére, pedig azt sem fogadta békés nyugalommal.
A kezemet gyengéden a hasamon tartott kézfejére csúsztatom, arcomat az övé felé fordítom, de csak alig valamennyire, hogy a szempáromat továbbra is a megfigyelten tartsam. Kiszáradtnak érzem az ajkaimat, muszáj vagyok megnedvesíteni mielőtt megszólalnék. - Végig akarod nézni? – Nem, segítség nem kell, egyedül is menne. ...ha hagyná. Ez azonban jelen pillanatban éppen annyira nem rajtam áll, mint ahogyan az sem, elenged-e vagy sem. A hozzá tartozó részem nem akarná, ezt több, mint erősen érzem.

Nem itt kellett volna kilépnem a Pokolból átvezető járatból, hiszen amikor a talpam a kemény padlót éri, vizelet és széklet penetráns bűze járja át minden pórusomat. Egy fickó állt éppen a három piszoár egyikénél, és ahogyan leesett állal és még mindig az ujjaival mazsolázott farkával rám néz, csak mosolyogni tudok, majd közelebb lépek hozzá és elég egyetlen apró leheletet fújnom az arcára, hogy grimaszai örökké az ábrázatára fagyjanak. Amilyen jelentéktelen volt az élete, olyan semmilyen volt a halála, és ahogyan látom a lelkét alászállni, úgy gyűrűzik mosoly szám sarkába. Sóhajtok, megrázom magam, kiegyenesítek egy sosem volt gyűrődést zakóm hajtókáján, majd a testet magam mögött hagyva lépek ki a mosdóból, hogy belevessem magam az éjszakába.
Egy fiatal lány mosolyog felém, talán felismer, talán csak a belőlem áradó aura miatt nedvesedik össze a bugyija, de mindegy is, hiszen bármennyire látszódik a szemén, hogy akár ebben a pillanatban letérdelne előttem, hogy szeressen, most nem időzhetek a földi örömöknek. Visszamosolygok rá, közelebb is lépek, hogy a fülébe súgjak, amitől még levegőt is elfelejt venni, majd csókot hintek pozsgás arcára, hogy utána elfelejtsem. Könnyű volt, hiszen most nem az ilyen kis rüfkék miatt tértem vissza a Pokolból, nem holmi egyszerű numera miatt látogatom meg újra a Földet, hanem miatta. A lányom miatt.
Talán még nem vett észre, talán már azt is tudja hogyan bántam el azzal a fickóval a mosdóban, nem érdekel. Figyelem őt, ahogyan azt a szardarabot figyeli, s látom rajta a vadászösztönt, az elszántságot, a tenni akarást, látom rajta, hogy mennyire megváltozott azóta, amióta utoljára láttam őt. Persze, éreztem, ahogyan meddő szándékkal próbálta eltűntetni a billogot, ott voltam a fejében, amikor szerelmet fogadott annak a senkinek, s most itt vagyok, hogy újra visszatérjek az életébe azok után, ahogyan elváltunk. Akkor akartam tőle valamit, szükségem volt rá, hogy kapocs legyen a létezés és a túlvilág között, de ma már más szelek fújnak, már nincsen szükségem az efféle szolgálataira. Most azért vagyok itt, hogy elbúcsúzzam tőle, hogy pontot tegyünk a kettőnk viszonyát leíró mondat végére.
Közelítek hozzá, emberekbe ütközöm, megátkozom őket, elfelejtem jelentéktelen lényüket. Csak ő számít, miatta vagyok itt.
- Nem tudom eldönteni, kinek az oldalára álljak. - suttogom a fülébe, mosolyom apró szelét érezheti tarkójának vonalán, s ahogyan átölelem a hasát, úgy húzom magamhoz a testét. - Segítsem a korcsot, akire vadászol vagy a lányt, aki megpróbált elárulni?
Nem gondolhatja, hogy felém tud fordulni, hiszen mindketten tudjuk, erősebb, gyorsabb vagyok nála, s elég lenne egyetlen apró mozdulat, hogy kitépjem a méhét, majd hagyjam őt elvérezni. A lényt vizsgálom én is, figyelem a szórakozását, ahogyan próbálkozik, ahogyan préda után kutat. Osstoba amatőr.
- Mondd csak, lefogjam neked vagy egyedül is el tudod intézni?

zene
Nem a szórakozás kedvéért lépem át a club bejáratának küszöbét, bár az öltözékem nem erről tanúskodna. Fekete bőrnadrág feszül az alakomra, a színében egyező felsőm szintén. Magasan záródik elöl, mint mindig, amióta egy démon kézjele díszíti a mellkasomat. Jó ideje már, hogy nem éreztem azon keresztül semmit, de sokkal inkább furcsán feszültséggel tölt el, semmint megnyugtatna. A csend gyanús és nem ringatom magamat abba a képzetbe, hogy egyszerűen eltűnt volna vagy lemondott rólam. A bennem lévő másik, a billog tulajdonosához tartozó egyre erősebb, érzem, ahogy változtat, átformál, befolyásolja a döntésimet, az életemet és napról napra apránként, alattomosan mindig csak egy kicsivel nagyobb részt követel ki magának. Mássá tesz. Neki pedig egyre jobban hiányzik, mintha egy darabja nem volna meg. Kiszámíthatatlannak érzem, ami bármelyik pillanatban robbanhat és fogalmam sincs az mivel is járna.
A dübörgő zene szinte azonnal a bőröm alá férkőzik és átrendezi a szívverésem ütemét, akkor is, ha igyekszem minél inkább kizárni és csak arra koncentrálni, ami miatt itt vagyok. Egyenletes tempóban halad előttem, nem siet, nem tűnt fel neki, hogy már tíz sarokkal korábban a nyomába szegődtem. Meg-megáll, üdvözöl néhányakat és csak aztán megy tovább, ráérősen. A szinte egy testként lüktetve együtt mozgó tömeg jól rejt. Olykor egy-egy vállnak, karnak nekiütközöm, pontosabban inkább azok belém, hiába próbálom elkerülni őket a haladás következtében. A csuklómra most még ékszerként tekeredő elektrumkormács vége a tenyerembe feszül, használatra készen egy arra alkalmas pillanatban, amikor annak eljön az ideje, már egészen azóta, hogy követni kezdtem.
A villódzó fények érdekes, különleges, mondhatnám, hogy túlvilági megvilágításba helyezik a bent lévő, önfeledten szórakozni vágyók sokaságát. Lenyűgözőnek találom. Rúnáim segítenek az észrevétlenség vagy legalább feltűnésmentesség látszatának megtartásában. Viszonylag lassan, óvatos léptekkel mozgok, akár egy macska az izzadtságtól tapadóssá váló bőrfelületek táncolva vonagló tulajdonosai között.
Még néhány lépés előre, aztán megáll, én is így teszek. Az egyik neonfényekkel kivilágított oszlop tövében maradok takarásban. Itt egészen biztosan nem akarok ennél többet tenni, csak megfigyelni, nem téveszteni szem elől. Várok, időm akad elég arra, hogy türelmes legyek, amíg úgy nem dönt, kiszórakozta magát és elhagyja a szórakozóhelyet. Utána pedig az én szórakozásom fog következni.

-- szabad játéktér --

Tárgy: Re: Pandemonium Club Kedd Feb. 27 2018, 11:32

Azazel & Selene

Daddy´s girl

Öleltem már meg apámat. Nem is egyszer. De soha nem a valódi testét, hanem azt a szellem alakot, amelyet felvett a földön járva. Kicsit olyan volt, mint egy hidegebb, keményebb változata önmagának, ahol a ruhák a testén nem tudták tompítani a szobor érzést. Próbált már valaki úgy megérinteni egy szobrot, hogy még mindig rajta volt a lepel? Én ehhez tudnám hasonlítani azt, amit eddig apámból tapasztaltam és nem tudtam, hogy nem ilyennek kellene lennie, hiszen születésem óta ezt ismertem. Igen, apám egyike volt azon démonoknak, akik saját döntésből vállaltak gyereket és azt akarták, hogy éljen is az ivadékuk. Ez pedig ezerszer több, mint amit a legtöbb pokoli apa megtenne egy warlock gyermekért. A magam módján mindent megkaptam tőle, amit csak képzelhettem. Életet, halhatatlan életet, fiatalságot, mágikus hatalmat. Szépséget. Egyike vagyok azon keveseknek, akiknek nem kell elrejteniük a boszorkány jelet minden nap minden percében és soha nem is érezték annak hátrányait. Támogatást. A maga módján apám rám hagyta a döntések szabadságát, azt tanultam, ami engem érdekelt, ott avatkoztam a világ dolgaiba, ahol én akartam. Úgy éltem, ahogy nekem tetszett. Ha az örök semlegesség volt a számomra vonzó, akkor azt követtem és soha egyetlen megjegyzést sem kaptam arról, hogy miért nem segítek. A démonok és a vadászok véget nem érő harca sokkal később kezdődött, mint az én életem és már régen elfogadtam a saját utamat, mire komolyabb öldökléssé alakult ez az egész. Helyette valami mással szórakoztam. Ki hallott már a bölcsek kövéről? Nem illik valamire a leírása itt? Arannyá tudja változtatni a fémeket, örök fiatalsággal rendelkezik, vörös. Ősi mint az egyiptomi mágia. Na, kezd derengeni ugye? Imádtam, amíg a megtalálásának nem lett a feltétele, hogy el kell ásni a földbe és ott hagyni elrothadni, majd megvilágosodni. Idióta vámpír babonák!
- Lucifernek első sorban a tökeire lenne szüksége - mormogom csendesem, amíg apám hátat fordít nekem és szemügyvre veszi a kínálatot a bárpulton. A legfinomabb, selymes ízű alkoholok gyűjteménye, amelyeket a mai estére válogattam össze. Mindegy, mit választ, nem fogja cserben hagyni. Ötven éves whiskey, orosz vodka, bourbon, még vörös abszint is van, de szerencsémre nem az utóbbit kapja el. Még mindig folyékony méregnek érzem ezt az izét, így soha nem fogyasztom. Rá viszont nincs semmilyen hatással...
- Az én életem most sokkal unalmasabb, mint értelme lenne beszélni róla. Kerülöm az öreg kontinenst, élvezem az új világot, bűnre csábítom az ártatlan lelkeket. Vagy a romlottakat - utalok a táncosnőkre, akiket eredetileg csak a látvány miatt hoztam ide, de szerintem ideális üdvözlő ajándék lesznek apám számára is, ha már végeztünk a beszélgetéssel. Nem kurvák, de pontosan látom rajtuk, hogy nem fognak neki nemet mondani. Annál sokkal jóképűbb. És nem néz ki elég idősnek, hogy ekkora lánya legyen. Én meg múmiának, ha már itt tartunk...
- Egek, hiányzik a régi világrend, az arisztokraták kora. Sokkal izgalmasabb volt, mint a mai pénzügyi nagykutyák látszólagos világa - teszem hozzá, mert tisztában vagyok vele, hogy az igazi hatalom mögöttük nem az embereké. Hanem vámpírok, farkasok, boszorkányok és démonok irányítják a dolgokat, sőt, időnként még egy-egy materiálisabb féltündér is csatlakozik a programhoz. Persze több eszük is van, mint velem kikezdeni...

❖ Megjegyzés: *-* ❖ Zene: - ❖ Szószám: xyz

» Sugar Daddy Strip Club