Nem volt jó reakció. Az ember erre általában egyáltalán nem tudja, hogy miképpen is kellene reagálnia. Hiszen sosem gondoltam bele abba, hogy ki az apám, vagy miért tesz ránk magasról. Vagyis most már csak rám. Vagy talán pont azért bukkant fel, mert az egyik lánya már oda lett, akkor a legkevesebb, hogy a másikat meglátogatja? Hát én nem kérek belőle az egyszer biztos. Mégis olyan furcsa érzés, hogy ennyire vonzott magához, hogy valami végeláthatatlan kapcsolat húzódik kettőnk között akár tetszik nekem, akár nem. Azonban senki nem mondta, hogy eszerint kell cselekednem, hogy fejet kell hajtanom előtte, mert a pokol egyik hercege. Nem olyan menő, mint gondolja. Belőle több is van. Én azonban már egyedi vagyok, megismételhetetlen. Ő pedig csak egy féreg, aki tönkretette az életemet azzal, hogy erre a világra száműzött félig démoni felmenőkkel. Ami mindenfajta normalitástól megfosztott engem. Ez pedig több, mint dühítő. Legszívesebben egyesével tépném le az ujjait, szaggatnám minden porcikáját darabokra újra és újra, hogy csak egy kicsit érzékelhesse mennyit szenvedtem miatta.
Könnyedén szorul kezem a nyaka köré és perzselem bőrének a felszínét. Olyan természetesen mozog bennem az energia, amikor azonban ellök magától egyenesen a földre zuhanok és úgy nézek fel alakjára. A hangja talán meg kellene, hogy rémisszen, ahogyan az egész kiállása. Mégsem érzem a félelmet végigfutni az ereimben. Szívem nem kalimpál hevesen, mint aki fél a haláltól. Mintha már semmi nem számítana most, hogy már nincs Alesea. Nélküle elvesztettem a létem értelmét, mindenemet.
Talpra küzdöm magam, hogy méltó módon nézhessek farkasszemet azzal a férfival, akinek köszönhetően erre a világra jöttem. Akinek köszönhetem, hogy az édesanyám az utolsó pillanatban annyit mondott csak nekem, hogy szörnyeteg.. Nem vagyok más, mint egy szörnyeteg. Ez pedig azóta is kísért. Talán nem léteznék nélküle, de kérdem én.. Tényleg olyan szörnyű lenne, nem létezni?
- Bocs, de egyáltalán nem sajnálom. - Megrántom a vállamat, mintha egyáltalán nem lenne súlya annak, amit tettem. A lángok, amik szinte az egész épületet felemésztik, az emberek sikolya, ami egyfajta kellemes, lágy dallamot formál az éget hús szaga.. Talán meg kellene rémíteni. Meg kellene próbálnom megvédeni őket, segíteni rajtuk meggyógyítani. Ahogy Magnus mondta. Jóra is használhatnám az erőmet. Mégis valami szépséget látok a kínban, az életet maguknak követelő lángokban. Talán jobban apám lánya vagyok, mint azt valaha is sejtettem.
- Még mindig örömmel fejteném le a bőrt az arcodról. - Az, hogy sokkal hatalmasabb annál, aminek valaha is szemtanúja lehettem még nem írtja ki belőlem a gyűlöletet, amit az irányába érzek. Mintha minden, amit eddig elnyomtam volna magamban most értelmet nyert volna. Az anyám az utolsó pillanatában gyűlölt. A nővérem pedig megszállottja lett a mágiának pont azért, amiért én minden porcikámmal ellenkeztem ellenne.. Mindennek pedig ő az oka. Ő az egyetlen mozgatórúgója az életemnek, minden rossz fordulópontjának. Maga a megtestesült gonosz.
Ajkait az enyémre tapasztja.. Egyszerre tölt fel energiával és a bennem tomboló vágy, ami felé csalogatott szinte lángra gyullad csak úgy, mint körülöttünk minden s szépen lassan egyenlővé válik a semmivel. El akarom taszítani magamtól, de mintha nem az én kezemben lenne az irányítás. A testem nem reagál, egyszerűen csak a csókra koncentrál.. Egyszerre vágyom többre, s undorodom az egész helyzettől. De, mintha a józan eszemet már régen elvesztettem volna, mintha már semmi nem számítana. Nem lököm el magamtól, habár kezeimet a mellkasára csúsztatom, mint aki készen áll arra, hogy ellökje, de végül nem teszem meg. Egyszerűen csak beleharapok ajkaiba és megízlelem a vérét, ami a harapásomra előserken az ajkából.
Szükségem van pár pillanatra, hogy összeszedjem magam, miután elválnak egymástól az ajkaink. A pusztulás, ami az egész helyett egy katasztrófa sújtotta hellyé varázsolta.. A csók, aminek nem szabadott volna megtörténnie.. Az elpusztíthatatlan vágy, amit érzek iránta.. Megannyi érzés kavarog bennem, amelyeket oly erőteljesen igyekeztem eltemetni, de most, mintha minden a felszínre kúszott volna. - Azt is feldughatod a seggedbe, de szívesen segédkezem benne. - El akarom őt pusztítani. Tönkre akarom tenni. Darabokra akarom zúzni a világát és mindent, ami egy kicsit is fontos lehet neki.  

Valahogy egyáltalán nem éreztem úgy, hogy vevő lennék most a kis töpszlinek a hisztijére. Eleve szívességet teszek neki azzal, hogy betettem ide a lábamat. S, ha a színpadon vagyok, ha nem akkor is épp elég szemet csalogatok magamra, de jelen pillanatban csak egyetlen egy tekintetre éheztem. Azt akartam, hogy ő csak engem nézzen, hogy az én látványomat szívja magába. Nem is akartam túlságosan sokat foglalkozni a toporzékoló kisemberrel, aki fájdalmában sikított fel, majd egyszerűen elküldtem, hogy táncoljon, ha neki úgy kedves. A mágia néha oly könnyedén járta át az ereimet, mintha nem is hagytam volna porosodni. Azonban, ha komolyabb varázslatokat kellett volna végeznem az egyszer biztos, hogy a sarokban duzzogott volna az erőm nagy része mit sem törődve a szándékaimmal.
Nem adok lehetőséget az ellenkezésére kényelmesen elhelyezkedem az ölében és tekintetemmel combomat simogató kezét követem, amitől egy jóleső, mégis valahogy rideg bizsergés fut végig a testemen. Mintha valami jelezné, hogy amit teszek az helytelen. De megannyi dolgot tettem a napokban, amire nem vagyok büszke, amit nem kellett volna. Hát nem teszek az egészre magasról?
Kicsit lefelé kerekednek ajkaim, amikor felesleges szövegeléssel akarja megtölteni a kettőnk közötti pillanatot, de nem állítom meg. Ha szónoklatra vágyik, hát hadd csinálja én aztán biztos, hogy nem fogom megállítani. Mindenkinek másra van szüksége, mielőtt bármire is belendülne, ha neki ez lenne a dolga.. Mit bánom én, csak ne húzza túl sokáig. Egy démon, a pokol hercege nagy cucc, miért is kellene mindez érdekeljen engem? Nem vetem meg a démonokat, hiszen egytől származom.. Azonban, ahogy folytatja megfagy bennem még a vér is egyszerűen nem mozdulok és a fejemben olyan káosz tőr ki, mint egész életemben soha. HOGY MI? Lehetetlen mindezt könnyedén feldolgozni egyszerűen csak bámulok magam elé pár pillanatig, nem is törődve azzal, hogy megfogta a hajamat és közelebb húzott magához. A káosz, a kétségbeesés nem akar megszűnni olyan érzésem van, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon a teljes békességem köddé válni látszik. A sötét szempárba nézek, amiben mintha tükröződni látnám az arcomat, mintha ez a fekete szempár lenne az utolsó bizonyíték, amit elém tárhat, hogy tényleg ő az apám. A bennem tomboló vágy azonban nem hullott alá, csak összekeveredett egyfajta undorral.. Túlságosan is feltüzelt.. Kezemet óvatosan az arcára simítom, halovány mosollyal tekintek rá, mint a gyermek, aki a rég elveszett apjának örül, majd a kezem lejjebb csúszik a nyakára és ugyanúgy perzselem a bőrének a felszínét, mint a töpszlinek. Habár tudom, hogy neki ezzel kevesebbet árthatok, de minden fájdalmat megérdemel az élettől. - Egyetlen okot mondj arra, hogy ne tépjem le a fejed a helyéről és dugjam a seggedbe, ahova való. - Ő minden poklom okozója, az életem elátkozója.  

Megmagyarázhatatlan, hogy mégis miért éreztem úgy, hogy valami húz felé.. De nem is akartam ezzel foglalkozni, csak sodródni akartam az árral, ahogyan mostanában szüntelenül teszem. Nem érdekes semmi az ég világon, egyedül csak az, hogy jól érezhessem magam. Ebbe pedig az is egyértelműen beletartozik, hogy nem törődöm a következményekkel legyen szó bármiről is.
Óvatosan pihentetem kezeit a combjain és egy kicsit talán még meg is cirógatom őket. Furcsa vágyat ébreszt bennem, amitől egyszerre ráz ki a hideg, de ugyanakkor fél karomat odaadnám azért, hogy megkaparintsam magamnak. Az sem érdekelne, hogy itt és most mindenki szeme láttára.. Egek fogalmam nincs, hogy mit csinál velem, de úgy érzem, hogy teljesen kifordulok önmagamból, ami rémisztő, de ugyanakkor egyfajta belső tűzzel tölt el, amibe gyerekesen igyekszem csimpaszkodni, hogy ne tűnhessen el a semmiben. Oly hirtelen jött, kár lenne ha ilyen hamar távozna is. Tekintetem a másik fotel felé kúszik, s valahogy egyáltalán nem találom szimpatikusnak, de mégis kihúzom magam, elhúzódva tőle lépek egyet hátra és megérzem apró, mégis erőteljes kéz szorítását a karomon. Nem szeretem, ha megérintenek főleg azt nem, ha engedély nélkül. S, lehet ez a kis féreg jelenleg a főnököm, de most valahogy egyáltalán nem érdekel a félig kopasz feje, a sörhasa és a szájából kiálló szivarja. Szavaira csak megforgatom a szemeimet. - Van annál jobb dolgom is. - Közlöm egy sóhaj kíséretében s tekintetemmel újra a különleges fiatalemberét keresem. Láthatóan nagyon is élvezi a kettőnk közötti konfliktust.. Azonban én szívesebben töltenék időt vele, mint a kis pocakos nyomorulttal. - Köszönöm, de megoldom. - Rákacsintok, majd pedig a szabad kezemet óvatosan ráhelyezem a férfiéra, szinte megperzselődik a karja, tüzes érintésemtől, sikolyát azonban elnyeli a zene hangosan dübörgő kavalkádja.
Mikor végül elengedi a kezemet letépem róla az ingét, hogy előtérbe kerüljön undorító, töpszli alakja majd a fenekére csapva intek a színpad felé. - Ha műsort akarsz csináld magadnak. Valaki talán még élvezné is. - Undorral pillantok végig rajta, majd visszafordulok a titokzatos idegenhez. - Ó, hol is tartottunk? - Mosollyal az arcomon lépek hozzá közelebb és eszem ágában nincs a másik székben helyet foglalni. Inkább az ő ölében foglalok helyet tiltakozást nem tűrve.

Volt valami a pillantásokban, amelyek egyfajta éhséget mutattak az irányomba. Feltöltöttek energiával. Táncolni pedig mindig is imádtam.. Egyszerűen felszabadítónak találtam és sokszor nem is tudott ellenállni a csípőm, ha zenét hallott. Mintha mindig is legszívesebben követte volna a zene ütemét. Olyan felszabadultnak éreztem magam tőle, mintha a világ terhét szabadítanám fel a vállaimról pusztán azzal, hogy elveszek a zene lágy dallamában a testemet ringatom, hogy ezzel is egyfajta vágyat ébresszek a körülöttem lévők körében. Mindig volt egy kiszemeltem. Most sem volt ez másképp. A tömegben hamar kiszűrtem egy különleges alakot, akinek a kisugárzása magával ragadó volt. De éppen társasága volt, azonban ez egy pillanatra sem zavart meg engem abban, hogy a szemem sarkából ott figyeljem, tekintetét keressem. S, eljött az én pillanatom. Szinte már teljesen ügyetlenül, összetörten sétált el mellőle a leányzó, amikor intett. Engem hívott, csalogatott magához. Én pedig nem álltam ellen, lágyan ringatva a csípőmet, tekintetemet az övébe fúrva közeledtem felé. Finoman alsó ajkamba haraptam, ahogy egyre közelebb értem hozzá, szinte a lélegzetem is elakadt, amikor már mindössze egy karnyújtásnyira volt tőlem. Kezeimmel a lábain megtámaszkodva simulok közelebb hozzá, hogy a fülébe suttoghassam szavaimat. - Ugye tisztában vagy azzal, hogy tőlem nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni? - Már nem is kerestem a lányt, hogy hova tűnt, mert magasról tettem rá. Egyszerűen csak ő és én számítottam. Senki más. Az pedig valahogy egyáltalán nem érdekelt, hogy elméletben mindenkinek ugyanannyi figyelem járt volna ki, hogy még mindig a színpadon lett volna a helyem.. Jelen pillanatban a saját örömöm sokkal jobban érdekelt, mint bárki másé. S, lényegében pontosan ezért is lennék itt.. Hogy kikapcsolódjak, hogy szórakozzak és ne törődjek ostoba szabályokkal, amelyek kegyetlen elvárásokat helyeznek elém. De tényleg.. Miért kell mindennek olyan szigorúnak lennie? Miért nem lehetünk szabadok, akár a madár?  

Azzal, hogy Alesea nincs többé úgy érzem én is szépen lassan elsodródom saját magamtól.. Attól, aki vagyok. Akinek lennem kellene. Minden, amiben eddig hittem elhomályosulni látszik, mintha soha nem is lett volna igaz. Ez pedig egyszerre rémít meg és szabadít fel. Elég kevés tiszta pillanatom van, szinte megszállottja lettem a tündérdrogoknak, amelyek olyan békésen ragadnak el engem a kegyetlen valóságtól, mintha ez lenne a legtermészetesebb formája. Imádtam bulikat szervezni, eseményeket. Minden ostoba mondén dologért rajongtam, mikor az ereimben ott csörgedezett valami, aminek a segítségével egy csettintéssel elrendezhettem volna, mindent a helyére tehettem volna. De nem.. Ostoba módon ellenálltam a mágiának, ami bennem szunnyad pedig oly sok lehetőséget tartogat magában. Mostanra pedig már arra sem emlékszem, hogy milyen is használni, hogyan is kell.. Mintha már megszűnt volna létezni, vagy egyszerűen csak hátat fordított nekem és sértődötten ül a sarokban, mintha tényleg nem létezne. Idővel azonban tudom, hogy előbújik majd, addigra azonban kérdéses, hogy öleléssel várom majd, vagy pedig vasvillával üldözöm vissza oda, ahonnét jött. Nem ez az első estém a klubban, de talán ez az első, amit élvezek. Megannyi tekintet fürdetett már a csodálatában, avagy egyeseket kellett azért kiinvitálni, mert a kezüket elfelejtették az asztal felett tartani, de én még ezt is egyfajta csodálatnak tituláltam és erre volt szükségem. Az ámuldozó pillantásokra. Mind férfiaktól, mind nőktől. Habár utóbbi elég keveset volt reprezentálva a klub falai között, de akik betévedtek mindenképpen teljes figyelmemet élvezhették. De ma nem. Ma nem a hölgyek voltak kiváltságosak, hanem egy férfi. Egy férfi, akinek amint megpillantottam az alakját egyfajta furcsa bizsergés indult el a testemben, egyfajta melegség. Mintha valami miatt mágnesként vonzott volna. A kisugárzása, a teste, az arcvonásai, úgy az egész lénye. Miközben lágyan ringattam a csípőmet a tekintetemmel szinte végig követtem az alakját, mintha csak ő meg én lettünk volna ebben a teremben, s senki más. Bizonyos szempontból így is volt, mert immáron nem érdekelt engem senki, csak a jóképű magas, borostás férfi, aki a puszta jelenlétével is bearanyozta a napomat.