Figyeltem, ahogyan a hófehér bundát az első pillanatokban alig pettyezte a vöröslő piszok, hallgattam az apró csontok és porcok mosolyra fakasztó kakofóniáját, s amint egyre mélyebbre hatoltak fogai a túrázó testében, én úgy ittam magamba gyönyörű látványát. Hiszen a természet csodáját nézhettem végig, amint az ösztönök és a legalapvetőbb vágyak legyőznek minden emberit. Legyőzik, felül kerekednek rajtuk és olyan mélyre ássák a tudatalattiban, hogy mondhatok bármit a farkasnak, az nem fog eljutni agyának tekervényeibe, a felismerés mégsem tántorít el attól, hogy megszólaljak.
- Látom ízlik! Zabáld tele magad, gyerünk, tépd a húst! - szélesedik újra mosolyom, amint látom, hogy a kezdeti bizalmatlanság egyre csak szertefoszlik, ahogyan megszokja jelenlétemet, úgy mér magának egyre többet a felkínált vacsorából. Irigyeltem őt ezért, az egyszerűségért, az ösztönök diadaláért, hogy ki tudja kapcsolni a gondolatok taglózó áradatát, hogy képes sokkalta más szemmel nézni a világot.
Ahogy felmorrant, amint füleit hátracsapta, úgy figyeltem nemes vonásait, annak ellenére, hogy bundája már jócskán bevörösödött, hogy a csontok egyre hangosabban recsegve törték meg az éjszaka csendjét, hogy a férfi teste és ruhája cafatokban feküdt előttem. Azonban mindenkinek megvan a sorsa, mindenki egy bizonyos szerepet tölt be ezen a planétán és annak megannyi dimenziója között, s míg a túrázó sorsa megpecsételődött azzal, hogy rossz helyen volt rossz pillanatban, addig hófehér asztaltársam jövője még kiszámíthatatlan, mint ahogyan ő is az volt.
Éppen ezért lepett meg, hogy abbahagyja a lakmározást, hogy képes magát elszakítani a hús mámorából, kitépni akaratát a vér bűvköréből, s ahogyan közelebb lépdelt hozzám, úgy hajoltam kissé előre én is a székben. Meglepett, kétségtelenül nem vártam, hogy a pillanat műveként behódoljon, de a benne munkálkodó ösztönök ellen ő sem képes fellázadni. Hiszen érezheti, sejtheti, bensője sugallhatja neki, hogy nem egyszerű halandóval van dolga, hogy a szavak, melyek tartalmát talán nem is képes felfogni, egy felsőbb hatalom hangján szóltak. S ahogyan megsimítom kobakjának tetejét, úgy húzódik ismét szélesebbre a mosolyom.
- Jól laktál, igaz? De biztos vagyok benne, hogy elfér még benned némi desszert... - még közelebb hajolok hozzá, orromban érzem a túrázó vérének delejező illatát, a holdvilágban látom a farkas villanó szemeit, s ahogyan jobbom hüvelykujján a körmöm karommá válik, hogy marok bele bal tenyerembe az éles pengével. Az orra alá dugom a sebet, érezze, szívja magába a számára mámorító szagot, s mosolyommal biztatom, hogy vegyen belőle, hogy ízlelje, tapasztalja a felkínált csemegét. - Ne túl mohón, még megárt neked!
Négy, maximum öt nyalást engedek neki, s talán már ezzel is túl sokat adok a véremből, de kell, muszáj, hogy a függőség lassan és fokozatosan kialakuljon nála. Hogy a teste és a lelke kívánja, követelje, akarja az újabb adagot, hogy minden apró gondolata behódoljon, hogy engedelmességre tanítsa.
- Elég volt Kedvesem! - zárom össze tenyerem, ezzel szakítva el őt az ichor forrásától, gyógyítva be sebemet a másodperc tört része alatt. - Sajnálom, hogy ezt végig kell szenvedned, de szükséges, elengedhetetlen...
Simítok végig pofáján, s mintha egy pillanatra látnám rajta, hogy megért, mintha a szemei elárulták volna őt és gondolatait, mintha a vérem máris kalodába zárta volna a testét, az elméjét és a lelkét, azonban a démoni adomány minden farkasnál másként működik. Van, aki belebolondul a megízlelt manna csábításába; van, aki képtelen emberi alakját újra felvenni; s olyan is van, aki egyszerűen belehal a testében szerteáradó idegen démoni energiákba. S csak találgattam, hogy vajon az előttem nyüszítő fenevad melyik kalapból húzza majd a sorsát megpecsételő cédulát, lelkem legmélyén azonban akartam, hogy egyik kárhozat se érje utol. Reméltem, sőt akartam, hogy erősebben, gyorsabban, megacélozott szívvel és lélekkel emelkedjen fel ajándékom nyomán, mintha szervezetének dopping lenne a kóstolt vérem.
- Itt vagy még? - nevetem el magam, majd ha tényleg úgy letaglózta az élmény, mint ahogyan vártam, akkor mellé térdelek, s figyelem, ahogyan talán visszaváltozik emberi alakjába.

Hallottam őt közeledni, s számítottam is rá, hiszen az emberi vér szaga olyan csalógató a farkasokban élő fenevadnak, mint a cukros víz a legyeknek. Elvesztik önuralmukat és gondolkodás nélkül, az ösztönökre hallgatva támadnak a előttük nyíló lehetőségre, ez a szuka azonban itt előttem mégis habozott, amikor engem meglátott. Felé fordultam, kissé elléptem a tetemtől, majd kezeimet széttárva mosolyogtam, melyet a holdvilág festett láthatóvá.
- Gyere csak, gyere, kár lenne, ha veszendőbe menne ennyi gyönyörű falat. - kiáltok felé, s ha még mindig nem mozdult a meghívásomra, újra megszólalok irányába. - Ne félj, nem foglak bántani!
Ismételten hátrébb lépek egyet, majd kezeimet a zsebembe dugom, mintha csak ezzel is nyugtatni akartam volna a hirtelen látogatót. Cigarettát és öngyújtót veszek elő, meggyújtom a számba tett szál végét és mélyet szippantok a keserű füstből. Emlékeimbe egy régi gondolat kúszik be, egy másik évszázad másik farkasa, egy rettentően hasonlatos éjszaka szinte ugyanilyen találkozója. Játszottam akkor a fenevaddal, kalandba hívtam őt, mint ahogyan ezt a teremtményt is, hiszen mint annak idején azzal a farkassal, most ezzel a lénnyel is terveim vannak. Tervek, melyekről még senkinek nem beszéltem, mely miatt egy árnyvadászt csábítok magam mellé, melyre talán lányomat is rá tudom beszélni.
- Na, ne kéresd magad! Nem lehetek olyan szörnyű... - nevetem el magam, majd ismét csak mélyet merítek az ujjaim között füstölgő koporsószögből, hogy egy igencsak kendőzetlen pillantással mérjem végig őt. Gyönyörű hófehér bundája szinte világít a sötét erdő kontrasztjában, bizalmatlan és talán félénk testtartása nehezen képzelteti el velem emberi alakját, vicsorgása pedig inkább bennem kelt negatív gondolatokat.
Sóhajtok, majd leülök a sátor melletti székre, melyet a földön fejetlenkedő tetem tett ki magának, majd lábaimat keresztbe vetem és úgy szólalok meg ismét. - Érted egyáltalán azt, amit mondani akarok neked? Vagy csak az ösztönök vezérelnek, a gyilkos vágy, a mérhetetlen éhség? Sokszor próbáltam már elképzelni, hogy mit érezhettek ilyenkor, s bármikor kérdeztem a fajtársaidat, ők sosem tudták elmagyarázni. Veled talán más lesz...
Nyilatkozom ki a feltételezést, hogy egyszer majd kerülünk ilyen viszonyba egymással. S miért ne tennénk? Vacsorával vártam, egyelőre nem tettünk egymással semmilyen gonoszságot, hacsak annyit nem, hogy nem kínáltam meg az imént cigarettával. S bár még sosem láttam farkast dohányozni állati alakjukban, mindennek kell lennie egy első alkalomnak. S ahogyan végiggondolom, úgy csal mosolyt az arcomra a kép, s úgy látom lelki szemeim előtt a videómegosztók nézószámát egyre csak emelkedni. Micsoda kellemes ábránd!

Fogalmam sem volt arról, hogy merre jártam, de az tudtam, hogy pontosan itt kell lennem. Egy nyomot követtem, letértem a kitaposott útról, hogy az éjszaka egyik veszett fenevada után vessem magam a környékbéli erdőségekben. Nem így terveztem, s éppen ezért öltönyöm sem a legmegfelelőbb viselet ehhez a késő esti vándortúrához, de majd a tisztítóban megoldják az esetleges kellemetlenséget ruhám szövetén.
Egy letörött ágat vizsgálok meg, pár perccel ... nem, inkább negyed órával ezelőtt járt erre a prédám, s ahogyan kezembe veszem a gallyacskát, úgy illatolom meg annak végét. Nőstény, biztos vagyok benne, hogy egy szukával van dolgom, nem lehet más, orrom nem tévedhet ekkorát. S ahogyan követem a nyomokat, ahogy a teli hold vezet az utamon, úgy találok egy felállított sátorra, s annak ellenére, hogy még parázslik a tűz, semmi mozgást nem látok a környéken.
- Az emberek milyen felelőtlenek tudnak lenni! Egy hirtelen széllökés és az egész erdő lángokban! Utána meg minket hibáztatnak! - apró monológom közben kotrok cipőmmel homokot a parázsra, majd közelebb lépek a sátorhoz, s jobb híján hangommal "kopogtatok" be a zipzáras ajtón. - Kopp, kopp, van itthon valaki?
Benézek a vászon mögé, s összegyűrt hálózsákokat és félig szétpakolt menetfelszerelést találok, majd megrázom a fejemet, hiszen egy apró gondolat sajnálja ezeket az embereket a végük miatt. Annyi biztos, hogy egy vérfarkas haragja elől a lehető leggyorsabban ki kell térni, különben nincs isten vagy ember, aki megállítsa féktelen tombolásukat. Démonokban nem vagyok biztos, de szerintem mi ellen tudunk állni a támadásaiknak. Főleg én!
- Vérfarkas szuka! Te itt, aki a környéket járod vicsorgó véres pofával, jer elő, beszédem van veled! - kiáltom el magam, majd zörgést hallok magam mögül, s már felkészültem arra, hogy valami megtámad, amikor egy elkerekedett szemű férfit látok meg, kezében egy tekercs egészségügyi papírral és egy kisebb, gyalogsági ásóval.
- Mégis mit kiabál? - jön közelebb a közel negyven éves, elég jól karban tarott férfi, majd letette az ásót és a papírt, hogy egy nedves törlőkendővel fertőtlenítsen. - Maga oltotta el a tüzem? Az isten verje meg, majdnem fél óra volt meggyújtani, annyira vizesek a fák!
- Sajnálom, viszont okom van feltételezni... - hallgatok el egy pillanatra, majd egy reccsenést hallok magam mögül.
- Szarvasok, ne is törődjön velük, jámbor jószágok, nem bántanak senkit. De mondani akart valamit!
- Farkasokról nem hallott a környéken? - beszélgetőtársam felnevetett, majd csak legyintett.
- Dehogy, évtizedek óta járom a környéket, de még a nyomukat sem láttam! Pedig majdnem minden hétvégén kint vagyok...
- Vagy csak szerencséje volt eddig... A sejtésem szerint éppen üldözök egyet, letört gallyak, ágak között fennakadt szőrpamacsok, de egyelőre nem jártam sikerrel. Talán csapdát kellene állítanom neki, nem tud rá valami jó módszert?
- Mesebeszéd! Itt nincsenek farkasok! Akkor sem találna egyet sem, ha egy cafat véres hússal csalogatná őket! - hirtelen mellém csapódó barátom hangosan felnevetett, s miközben próbálta menteni az előbb eloltott parazsat, felnézett rám. - No, miért néz így rám?
Tette fel a kérdését, de választ már nem kapott rá, hiszen mögötte termettem és egy könnyed mozdulattal törtem el a nyakát, majd szakítottam el a fejét a testéről. Szíve még mindig pumpált, majd méteres magasságba lőtte ki erein keresztül a vért, s nekem csak hihetetlen gyorsaságomnak köszönhetően nem esett bajom. Eldobtam a fejet, majd mélyet sóhajtottam a vértől terhes levegőből, hogy ismét körbenézzek és elkiáltsam magam.
- Vérfarkas szuka, a vacsora tálalva, gyere, amíg még meleg... - forgolódok, mintha az életem múlna azon, hogy megtaláljam ezt a nőstényt, de inkább voltam izgatott, mint ideges.