1825. március 14. Párizs

Naplementi bíborában játszó ajkak, fényszítta kedveszöld szemek, és az a haj… Fekete, folyékony éjszaka, amely beterít, amikor ő föled hajol és azt, mondja; Théo. Ami ennyire gyönyörű, az nem lehet se igaz, se jó. Mert ily gyönyörűség, ily tökéletesség nem létezi kegy jó világban, sem egy igazságos életben. Ám azért én visszabúgom neki; én Joséphine-m.
Persze, az életem mindig bebizonyítja, hogy igazam van.
- Felejtsd el, hogy megkapod a lányomat, vagy akár egy fikarcnyit is belőle – csap a mahagóni asztalra ugyanaz a kamillafehér bőrű kéz. De elég feljebb nézni, és az ember rögtön rájön; aki előttem ül, az nem Joséphine. Nem csak azért, mert a lába között eggyel több dologgal rendelkezik. Nyilvánvaló, hogy minden jóságot nélkülöző édesapja ül velem szemben.
Hogy hogyan is kerültem ilyen kínos szituációba? Szerelmes vagyok, olyannyira, hogy elhagytam Magyarországot. Egy idegen vidéken vagyok, ahol az emberek csigát esznek és orrhangon beszélnek. De senkinek sincsen olyan Napragyogta hangja, mint Joséphine-nek.
- Uram, szeretem a lányát. Jobban… - keresem a szavakat és gesztikulálok -, jobban szeretem mintsem, hogy azt bármihez hasonlítani tudnám. A lánya az életem.
Mr. Amboise megint az asztalra csap. Fekete bajsza remeg bele.
- Nem. Nem érdemled őt meg – még csak arra sem fárad, hogy magázzon – Mégis mit tudnál neki biztosítani? Hatvan évet az életedből, megvárod, míg meghal, aztán éled tovább az életedet? Nem hagyom, hogy egy olyan emberhez menjen feleségül, akivel MÉG beszennyezni sem tudná a vérvonalunkat, mert képtelen gyermeket nemzeni. Te képtele vagy bármire, amit egy mondén tudna. Inkább egy mondén, mint a fajtád – köp az asztalra. A holdszín bőr lassan olyan lesz, mint a Mars; kellemetlenül és egészségtelenül piros. Ha nem éreznem magam hasonlóan lángolóan, még talán aggódnék az egészségéért.
- Hadd kérdezzek valamit tőled, Boszorkánymester; fontosabb a lányom, mint a halhatatlanságod?
- Uram, erre nincsen gyógyszer. Én nem egy fertőző betegségben szenvedek, amiből meg lehet gyógyulni. De higgye el, nekem megérné a lánya életét tökéletessé tennem, elvinném olyan helyekre, amiket még senki sem látott, olyan életet biztosítanék neki…
Mindig közbe vág. – Olyan életet, amiben egy ifjú férfinak tűnnél és végig néznéd, hogy a lányom hogyan sorvad el melletted? Te maga vagy a halál; csak arra emlékeztetnéd, hogy az élet múlandó.
És ekkor a szemem Mr. Amboise kezére téved; úgy tekeregnek rajta a jelek, mint megannyi, engem gúnyoló nyelv, ami csak azt hajtogatja; nem lehet a tied…

2018. 01. 23. New York

Chopin Tele betölti a levegőt; a dallam zümmögve szeli át a szobát. Hópehely hullik alá a plafonról, aztán mielőtt földet érne, eltűnik.
Én pedig fekszem az ágyban, a takarót a fejemre húzva és menekülve attól a gondolattól, hogy Peony – rögtönzött lakótárs -, mit csinál éppen a másik szobában. Egy másik nővel. SŐT, azzal a nővel, akit én szedtem fel aznap este, aztán mégis Peony-val ment haza. Egy dolgot mondok; komisz, kiszámíthatatlan emberek a nők. Van valamid, ami nekik nincs, aztán már rögtön fújoznak és rohannak egy másik nőhöz.
A nyugalom azonban olyan áldás, ami úgy látszik, nekem nem jár. Ennek megerősítéseként ront be a zihált, és vörös szájú Peony a szobámba – és nem, nem akarom tudni mitől ilyen a szája.
- Hagyj. Békén – morgom neki. A zene elhal, a hópelyhek pedig eltűnnek. Oda a téli hangulat, mindezt egy nő miatt, aki beengedtem a lakásomba és még csak be sem mászott az ágyamba. Vagyis bemászott, de nem miattam, hanem hogy komisz üzeneteket dugdosson a párnám alá. Ne kérdezd miért.
- Valaki van az ajtóban. Az mondja, sürgős ügy. Ügyfél – forgatja meg a szemét. – Gazdagnak tűnik, szóval menj szépen és tedd meg neki azt, amit kér – húzza le rólam a takarót, ami alatt teljesen fel vagyok öltözve.
Nagy puffogások, ajtófélfába rúgások mellett vagyok csak hajlandó kitántorogni a szobából. A bejárati ajtó félig tárva-nyitva, a tegnap esti alkoholtól dübörgő fejjel egy pillanatra elsötétül a világ, amikor az alakot próbálom felismerni.
- Miben segíthetek? – támaszkodom meg az ajtókeretben, a szemeimet dörzsölve.
- Théo Sarkozy-t keresem, Staten Island Főboszorkánymesterét – szólal meg egy kellemes – ohóóóóóó – női hang. A szemeim kipattanása előtt magamat kelletően végigmutatok magamon, hogy íme, én vagyok az. Aztán kinyitom a szememet.
A Föld megáll forogni, a tündérek abbahagyják a táncolást és még Raziel angyal is lejön a mennyből. Az előttem álló lány, ében hajával, nagy, mérgezett zöld szemeivel az én szívemet elszorítja, kifacsarja és olyanra emlékeztet, aminek a gondolata is megöl.
- Joséphine? – nyúlok felé kérdőn. Azonban a racionalitás dübörög bennem; ott voltam Joséphine ágya mellett, amikor meghalt. Fogtam a kezét, míg a lánya és két kisfia mellette szundikáltak. Senki nem vett észre, csupán egy árny voltam a múltból. De Joséphine tudta, hogy eljövök, és vele leszek, amikor el kell mennie. Tudta, hogy visszatérek Párizsba, holott pont ő volt az, aki miatt New York-ba menekültem.
- Nem, Mabel vagyok. Mabel Amboise. Ki a franc az a Joséphine? – teszi csípőre a kezét, és dühösen néz rám. – Nézze, nekem s-ü-r-g-ő-s-e-n szükségem lenne egy szerelmi bájitalra – lengeti meg előttem százdollárosok csinos kötegét.
De én olyan vagyok, mint akit hipnotizáltak és nem lehet visszahozni.
Ha Joséphine a szelíd galamb volt, akkor Mabel a tigris, ami kitépi a szívemet a mellkasomból, mert nem nyúlhatok hozzá. Felesküdtem.