Összeszűkült szem. A bizalmatlanságának keserű illata belerágja magát a vénáimba, de ez mind semmi ahhoz képest, amikor kimondja. Kimondja azt, hogy nem másnak, hanem neki kell az a szerelmi bájital. Olyan érzésem van, mintha valaki a fejemnek csapta volna az ajtót.
Beleharapok az ajkamba, úgy bólintok neki.
- Értem - csak ennyit mondok, szűkszavúan és foghegyről. Mintha nem érdekelne, mert tényleg az lenne a normális, hogy nem érdekel. De a világ egyensúlyát alapból felborítja az, hogy van egy nő, aki kiköpött mása Joséphine-nak. Olyan, mintha a világ valami groteszk tréfát űzne velem, miután rászabadítottam az apámat.
Egy pillanatra olyan közel kerül hozzám, hogy látom a váltakozó színű, arany és barna pöttyöket az íriszében. Érzem, hogy ez így nem jó; a lélegzetem túlságosan elakad, a szívem höbörög, mint ahogyan a vérem is. Mintha egy tökéletesen rám szabott mágnes állna velem szemben, aminek a vonzásának ha engednék, hatalmas becsapódás lenne a vége.
- Szerintem eltérő fogalmunk van a bizonytalanságról. Te vagy bizonytalan, mert nem bízol saját magadban annyira, hogy elhidd, meg tudsz hódítani egy férfit. Bizonytalanságodat éppen azzal bizonyítod be, hogy itt állsz a küszöbömön - vonom meg a vállam és hátralépek, mint aki kilép a vonzásköréből. Az érzések nem csitulnak bennem a közelsége iránt, de messzebbről könnyebb uralkodni magamon.
Ráfog a kezemre és eltol magához. Az érintése nyomán forróság árad szét bennem, mintha vér helyett tűz lobogna az ereimben. Kezdek aggódni.
- Az Amboise-család a támogatásomat élvezi, jó pár száz éve. Erről neked nem feltétlenül kellett tudnod, hiszen nem te vagy a család feje, én pedig nem teljesítem csak úgy akárki kívánságait. Valamint kétlem, hogy a családod hangosan felvállalná, hogy életük nagy bökkenőin én segítettem át őket - nézek fürkészően a lányra. Lehet, hogy az én pénzemből jött ide? Lehet, hogy én magam tettem arról, hogy idejöjjön? Szinte biztos vagyok benne, hogy a szülei, ha megtudnák, hogy velem találkozott, már hazaráncigálták volna egy portálon keresztül.
- De szerintem jobb, ha nem említed nekik, hogy tudsz erről a kapcsolatról. A végén még azt hiszik, nyomoztál - horkantok egyet, miközben a kétségbeesés pillangója ver egy nagyot a mellkasomban. Ha az apja tényleg megtudja, hogy találkozott velem, kétségtelenül hazaküldi. Mindenki el akarja kerülni, hogy ő legyen a "következő" Joséphine.
Lustán feküdve az ágyon lobogtatom a szárnyaimat. Élvezettel nézem, ahogyan becsukja a szemét a hirtelen támadt légáramlat miatt. Egy pillanatra belesajdul a szívem, hogy sosem lehet az enyém. Sosem, mert ha megtudja, hogy egy már élt személynek a hasonmása... Nos, soha nem fog velem szóba állni.
- A kézzel fogható eredményt, csak kérned kell - állok neki kicsatolni az övemet. Mintha bipoláris személyiségzavarom lenne; az eszem küzd azért, hogy hajtsam el magamtól Mabelt örökre, a szívem pedig egy kalitkába zárva akarja maga mellett tartani.
A lányra kacsintok, és elemelem a kezem az övemtől. - Ugyan, kis árnyvadász; tudom, hogy tetszik neked - lebbentem felé a szárnyamat.
Közel lépve hozzá búgom el neki az ajánlatomat. Ő eldől előlem és pontosan azt érezteti velem, amit minden másik árnyvadász; mocskos alvilági vagyok.
- Éppen annyira erőset, amennyitől nem sok választ el a szerelemig. Azonban ha te nem teszel semmit érte, pár napon belül elmúlik a hatása - a gondolataim és a gyomrom felkavarodnak, ha arra a másik személyre gondolok. Vajon ki lehet ő? Vajon elég jó Mabelnek? Boldoggá tudná tenni egy életen át, hogy aztán együtt haljanak meg? Mert ő, ő, az az ismeretlen, legalább meghalhat vele.
Amikor a kezéhez érek felugrik. Egy pillanatra azt hiszem, hogy most kést fog szegezni a torkomnak, de a szavain kívül mást nem szegez nekem.
- Azt még nem mondhatom el. De felesleges aggódnod; ez nem olyan dolog, amit nem tudnál megtenni - kúszik egy fáradt mosoly az arcomra. A szívem már most hasadozik, pedig még tisztában sincsen a kérésemmel; hogy felejtsen el. Mintha nem is léteztem volna.
- Mert láttam, hogy tetszett neked. És mert pont olyan, mint te; törékeny és halandó. De ameddig láthatjuk és nem olvad el a kezünk között, addig a leggyönyörűbb dolog a világon - nézek mélyen a szemébe. Hagyom, hogy a szavak lehulljanak kettőnk közé. Percekig csak szoborként állok, a kezeimmel, amiket nem tudok hová tenni, mert nem ölelhetem át vele őt.
Ez a végtelen baja a halhatatlansággal; van annyi időd megismerni magadat, hogy pontosan tudd, mikor van veszélyben a szíved. És az enyémben most határozottan riadó készültség van.
Mint aki álomból ébredt, úgy pislogok nagyokat és nyúlik mély a zsebembe. Egy ibolyaszínű fiolát húzok elő belőle.
- Csepegtesd a tartalmát az italába, de lehetőleg ne vízbe, mert bizonyos hozzávalók miatt lehet egy kis mellékíze. Egy-két óra múlva el kezd hatni, de észreveszed, mert keresni fog téged - nyújtom a lány felé. - De nem muszáj neki beadnod. Gondolj bele; megérdemeli egy olyan ember a szerelmedet, akinek bájital kell ahhoz, hogy szeressen téged?

Idegesen ugrál az írisze pontról pontra. Hol rám néz, hol a kilincset markoló kezembe, hol pedig úgy mered a szemembe, hogy a gyomrom csilliomodnyi apróra szűkül össze.
Nem tudom, hogy örülnöm kellene annak, hogy az élet a tenyerén hordoz egy esélyt a boldogságomra, vagy arra, hogy mélységesen összetörje a szívemet, és olyan sötétségbe hajítson, ahonnan már csak az apám nyújthat nekem mentőövet.
Amint kicsúsznak az ajkán a szerelmi bájital szavak egyszerre sápadok le, és jön belőlem elő a szakszerű, igazi bolti eladó szöveg. Hirdetem magam és a portékámat:
- Remélem nem valami cserfes kis barátnőd küldött ide, hanem neked kell a szerelmi bájital, mert semmire sem megyek vele, ha nem magad miatt jöttél, ugyanis belőled is kell valami hozzá. Garantálja a sikerét - rántom meg a vállamat, miközben a gyomrom labdaként pattog bennem. Mi van, ha tényleg neki kell? Te szent kuruzsló, mi van, ha szerelmes, valaki másba?
Összepréselem az ajkamat, mintha ezzel leállíthatnám az abszolút jogtalan féltékenykedést. Mert bizony Théo, ő nem Joséphine; a külseje nem téveszthet meg. Nem hagyhatom, hogy a majdnem kétszáz évvel ezelőtti érzéseim és előítéleteim befolyásoljanak egy olyan nő iránt, aki nem az, akire szükségem lenne.
Minden ember egyedi és megismételhetetlen.
- Szerinted ha ilyen apróság problémát jelentene nekem, akkor miért lennék én Staten Island főboszorkánymestere? - hirtelen megpördülök és szembefordulok vele - Ide figyelj, kis halandó; vagy megbízol bennem, vagy kifordulsz azon az ajtón, ameddig engedem neked - a mutatóujjamat dühösen rázom felé, vagy legalábbis úgy tűnik, mert minden tagomban reszketek. A szavak félszegen szöknek ki a számból, és legalább úgy menekülnek Mabel elől a levegőben, mint ahogyan én tenném.
- Különben is - pöffeszkedek -, az Amboise család tanúsíthatja bizalmamat és támogatásomat, szóval ne puffogj, mert ott lesz megfelelő, ahol én azt mondom.
Mabel hangja rekedtes... elképzelem, milyen lenne, ha így súgná a nevemet. Vajon olyan lenne, mintha Joséphine mondaná? A lány torokköszörülése magamhoz térít, miközben elterpeszkedem az ágyon.
- Pontosan megfogtad a lényeget; árnyvadász vagy, én pedig boszorkánymester, szóval hidd el kedvesem - tárom szét a bizsergő szárnyaimat -, tudnék én neked újat mutatni - rázom meg a denevérszárnyakra emlékeztető monstrumot, amely megjelenését légroham kíséri a szobában. Pár hópihét Mabel hajába fúj; olyanok, mint a kis bolygók a végtelen égbolt tengerén.
Látom rajta, ahogyan kínlódik, hogy szívességet kérjen tőlem. Megbabonáz, ahogyan a hópihék felé nyújtja a kezét, azok pedig finoman belezuhannak. Bátran tanulmányozom, keresem Mabelben a tökéletesség hiányát, legalább egy dolgot, amibe kapaszkodni tudok, hogy nem pont ugyanolyan, mint amilyen Joséphine volt.
- Lenne egy javaslatom; tartós bájital nincsen szerelemre. Viszont, tudok neked készíteni egy olyat, amivel érdeklődésre tudod ébreszteni magad iránt, a változást ő maga sem fogja észrevenni. Innentől fogva már csak rajtad múlik, hogy eléred-e, hogy beléd szeressen. Én megadom az érdeklődés alapját, amire csak rá kell építened a szerelmet. Megfelel? A tökéletesen manipulált szerelem ma már nem divat, cliché - nyújtózkodom lustán, majd macska módjára állok fel az ágyról és odalépek hozzá.
Olyan szorosan állok mellé, hogy ki tudom venni a hópihék alakját a hajában, érzem a szegfűszeg illatát, ami árad a leheletéből. És látom a kis kunkort a szája sarkában, holott nem mosolyog. Én viszont már igen, habár ez csak egy gúnyos ki félmosoly, mert fél győzelmet arattam; Josephine szája nem volt ilyen.
- Nem fogadok el tőled pénzt. Egy ígéretet akarok - fogom meg azt a tenyerét, amiben a hópihéket tartja -, és nem alku tárgya.
Egy némán elmormolt varázslat közben összehajtom óvatosan az ujjait, amiben a hópihéket tartja; némelyik a teste melegétől csaknem elolvadt már. Azonban, amikor elengedem az ujjait, ott lesz közötte egy, amely valamivel nagyobb, mint a többi és sosem fog elolvadni. Megbűvöltem.
- Az ott pedig - bökök a fejemmel a tenyere felé -, a tied.
És vonakodva elengedem a kezét.

Kényelmetlenül bizsereg az ujjam hegye, amikor a kilincsért nyúlok; aztán túl hideg a kilincs. A hideg kiráz, a nyelvembe harapok, közben pedig valami lángol a szívem tájékán, mintha valami sárkány meresztgetné onnan baljós tekintetét az ajtó felé. Úgy nyomom le a kilincset, mintha mázsás súlya lenne, mintha a szívem lógna a kilincs végén.
De nem, tévedek.
Mert a szívem az ajtó túloldalán áll.
Nem néz rám túl sokat, kapkodva beszél. Én viszont megakadt lélegzettel, hátrahúzott ajkakkal meredek rá pislogás nélkül. A szívem dobogása a fülembe kúszik; lassú, ütemes tamm, tamm emlékeztet arra, hogy ő is itt van, hiába próbáltam elfeledkezni róla. A kezem még mindig a kilincset markolja, mintha valami váll lenne, amelyre támaszkodhatok.
A lány a szemembe néz. A sárkány a szívem környékén jó nagyot ugrik, és elbújik az egyik bordám mögé. Még jobban szorul a kezem a kilincsre.
- Igen, én lennék az - szólalok meg szánalmasan rekedt hangon. Nem, nem akarom, hogy ő így lásson engem. Kihúzom magam, elengedem a kis kilincsemet, és az ajtófélfának dőlök. - Miben segíthetek, kis árnyvadász? - kúszik a tekintetem a rúnákkal telerajzolt kezére.
A sors kezd velem egy nagyon gúnyos játékot űzni. A lány neve hallatára egy pillanatra kitágul a szemem; ez szinte lehetetlen. Ugyanaz a család... Hitetlenkedve nézek rá; Joséphine már maga is olyan ritka, értékes ékkő volt, hogy szinte lehetetlennek tűnt újraalkotni ugyanazt a csodát, amit ő maga képviselt. És mégis; olyan, mintha Joséphine állna velem szemben, és mégsem.
Mabel - ízlelgetem magamban a nevét. A szeme harcias, az ajka kemény és úgy mered a szemembe, mintha konkrétan meg akarná tudni a szándékaimat.
- Kerülj beljebb, árnyvadász - kerülöm direkt a nevét. - Nem szeretek a folyosón üzletelni, az olyan kezdő- intek a lakás belseje felé, aztán megindulok, hagyva, hogy ő kövessen engem. A kézfejemmel intek, mire a bejárati ajtó hangos csattanással bezárul mögöttünk.
A lábaim túl visznek a nappalin, ahol a vendégeimet szoktam fogadni, és egyenesen a háló felé irányítom lépteimet.
- A hálómba. A nappaliban... - ráncolom a homlokomat, és gyorsan pár ujjmozdulattal rendetlenséget varázsolok az említett helyiségbe, és jó pár könyv hangos koppanással hullik a földre - túl nagy  most a káosz. Varázslathoz készültem, így ha nem bánod, nem viszlek az értékes könyveim közelébe, nem egy árnyvadász szemének, és gyomrának való.
Oké, a humorom gyakorlatilag halott Mabel közelében, a testem pedig annyira él, hogy szinte kitárnám a szárnyaimat, amik ott bizseregnek elrejtve a lapockám között. Már fáj, éget, tép, hogy nem szabadulhat ki.
- Foglalj helyet - nyitok be a szobámba, ahonnan még mindig a magam szórakoztatására varázsolt hópelyhek táncolnak alá a plafonról. Én magam az ágyam szélére helyezkedem, és próbálok a lehető legkevesebbet nézni a nőre.
- Miben segíthetek? Remélem azzal a tudattal jöttél ide, hogy az áraim - piszkálom meg hetykén a körmömet -, kissé borsosak. Ó, és nem mindig kérem pénzbe a fizettséget, szeretem a szép emlékeket, legfőképpen ha itt történnek - paskolom meg magam mellett az ágyat.
Minden szót ki kell magamból kényszeríteni, elfelejtve azt, hogy a sárkány ott pöfékel a szívem körül, jelezve, hogy baj van. Valaki beakar törni a kastélyomba.