Mindig is hajlamos voltam arra, hogy kihallgassam a felnőtteket, vagy úgy egyébként akárkit, szinte észrevétlen módon, mintha ott sem lennék. Értettem ahhoz, hogyan váljak eggyé a környezetemmel, s tűnjek el benne teljesen. Voltaképpen lehetett volna ez egy titkos képességem is, ha úgy tetszik. A fülemet ismerős hang csapta meg, ahogy elhaladtam apám dolgozószobájának ajtaja előtt.
- …ez a gyermek… néha őszintén mondom neked, megrémít. A démon méregtől tényleg kezelhetetlen, s minden erőmet be kell vetnem, hogy az irányításom alatt tartsam. Mégis, napról-napra egyre jobban előtör az igazi valója. Szembeszáll velem. Sőt, mi több, még parancsolni is megpróbál olykor nekem. – Hallottam, ahogy kelletlenül felnevet a férfi. Nos, ő volt Valentine.
- Ugyan, mit tett legutóbb, ami miatt aggódnod kellene? – Kérdezett vissza apám, miközben én lassan a falnak lapultam háttal. Tovább hallgatóztam, hiszen érdekelt minden egyes szó. Tudtam, hogy kiről beszélnek… egy korombeli fiú volt a téma. Valentine fia. Nem tudom, miért, de elkezdtem sajnálni már a legelső pillanatban, mikor hallottam róla.
- Néhány napra magára hagytam, hiszen… tudod. – Jelentőségteljes hallgatás következett néhány röpke pillanatig, majd folytatta. – Mikor visszaértem hozzá, egy csatatér fogadott. Mindent összetört, zúzott a lakásban. Egyrészt. Másrészt… kérdőre vont. Ijesztő volt. Számon kért, hogy mégis hol voltam. Aztán az arcomba vágta, hogy tud a másik fiúról. – Mélyet sóhajtott. – Kiabált, dühös volt. Talán féltékeny. De ami a legmeglepőbb volt, az az, hogy napokkal később azzal az ötlettel állt elő, hogy a másik fiút akarja a születésnapjára… csak azért, hogy megölje miattam. – Itt már jóízűen nevetett a férfi, apám meg kisvártatva reagált.
- Ez a te tanításod, nem igaz? A szeretet egyet jelent a pusztítással, s akit szeretnek, az elpusztul. – Valentine helyeselt, majd tovább beszélgettek Jonathanról, aki az egész történetnek, sőt, az egész világnak csak egy báb, avagy játékszer volt.
Ha tehettem volna, megszabadítom őt ezektől a dolgoktól. De én magam is csak egy tehetetlen kisfiú voltam, akinek sem beleszólása, sem semmije nem volt ezügyben.
- Már megint hallgatózol, Killian? – Szólalt meg mellettem az alig pár perccel fiatalabb öcsém, mire én egyből a szájára tapasztottam a kezem, s a falnak szorítottam. Suttogva szólaltam meg, miközben a tekintetébe véstem a sajátomat.
- Egy hangot se… - Azonban hála az öcsém berobbanásának, odabent elhaltak a hangok, s az ajtó kinyílt közvetlenül mellettünk. Valentine lépett ki az ajtón, s tekintett le ránk, én pedig tűrtem a tekintetét, melyet kissé határozottan, némileg gyűlölettel viszonoztam.
- Tán csak nem érdekel Jonathan, kölyök? – Tette fel az egyszerűnek tűnő kérdését, de mégsem tudtam, miként feleljek rá, azaz miféle választ vár. Így hát nem mondtam semmit, csak elengedtem Dommielt, s sarkon fordulva magam mögött hagytam őket. Apám sem szólt utánam.


Sosem hittem, hogy valaha találkozom vele. Sosem gondoltam bele, hogy mit mondanék, avagy mit tennék, ha előttem állna. Azonban az első találkozásunk nem épp békés körülmények övezték. Épp egy árnyvadász akart végezni Sebastiannal, mikor is... én magam szúrtam le a férfit. Sebastian értetlenül nézett rám, a szeráfpengét határozottan tartva maga előtt. Együtt figyeltük, ahogy az iménti árnyvadász a földre hullik élettelenül. Aztán egymás szemébe néztünk.
- Nos, nem tudom, ki vagy és miért tetted, de ne várj hálát vagy köszönetet érte. - Morogta szenvtelenül, mire én elmosolyodtam és felnevettem.
- Csak egy jótevőd, aki már akkor tudott rólad, mikor még az utad kezdetén voltál, Jonathan Morgenstern... - Ezzel a lendülettel pedig elraktam a saját szeráfpengémet, melyet eddig a kezeim közt fogtam. Érdeklődő pillantással mért végig, de akárhogyan is gondolkozott, nem tudhatott rólam semmit. Így hát folytattam. - Apám ismerte az apádat. Fogalmazzunk úgy, nagyon is jóban voltak, s szinte mindent tudok rólad, amit csak lehet. - Magyaráztam, miközben közelebb léptem hozzá.
- Ostoba vagy, ha azt gondolod, elhiszek bármit, amit mondasz. - Sziszegte. Bizalmatlan volt, de nem csodálkoztam emiatt, sőt, nem is haragudhattam rá.
- Hát, semmiféle bizonyítékot nem tudok felmutatni, de a hűségemet odaadom. Követni akarlak, Sebastian, bármerre is visz az utad. - Ezekkel a szavakkal hajtottam fejet előtte, a fiú előtt, aki közel sem az volt, aki lehetett volna, ha normális apa neveli fel és nem Valentine...

Még válaszra sem méltatott. Nos, valahogy így találkoztam először szemtől-szemben Vele. S nem bántam meg, hogy az ő oldalára álltam, hiszen ő a legnagyobb áldozata mindennek. Ezt viszont soha nem fogják megérteni azok, akinek kellene.