- Már halott, Elowen. Nem hozhatjuk őt vissza… hiszen képtelenség. Pedig csak így lehetnénk igazán a hasznára. Ám nem vagyunk Istenek, vagy épp Angyalok, akik képesek teljesíteni efféle kéréseket… vagy tudja a fene. Ha kell, az életemet is odaadnám, hogy ő visszatérjen. Lehetséges ilyen alku szerinted? – Pillantottam Elowenre, keserűen csillogó szemekkel. Életért – életet. Van egy ilyen mondás, s most túlságosan igaznak éreztem. Megtettem volna Sebastianért. Nem tudom, mennyire lett volna hálás érte, ha netán tényleg megtehettem volna, hogy feláldozom érte magam, de… legalább élt volna. Befejezhette volna, amit elkezdett, amiben hitt.
- Nyilván Valentine intézte úgy a dolgot, hogy Jocelyn semmit se vegyen észre belőle. Ha valamiért, ezért nem hibáztatom azt a nőt… csak minden másért. A gyűlölete Sebastian felé, például. Még ha nem is hagyta el, nem tudott esélyt adni a saját tulajdon fiának. – Talán nem kellett volna belemennünk ebbe a beszélgetésbe, avagy boncolgatásba. Mintha minden egyes szó újabb sebet tépne fel a múltból, amit úgysem másíthatunk már meg.
Az ölelésébe bújtam, visszafojtva a könnyeimet. Jobb volt így, legalábbis nekem biztosan. Aztán persze minden erőmmel azon voltam, hogy elbagatelizáljam a helyzetet, ám Elowen nem engedte ezt a számomra. Viszont annak örültem, hogy mellettem volt. A támaszomként. Talán eddig a pillanatig észre sem vettem igazán, mennyire is hasonlítunk, s mennyire szükségünk van egymásra.
- Ez nem hülye szabály, kérlek… ez amolyan… hmm. – Elgondolkodtam, de nem tudtam rendesen megfogalmazni. – Nem akarunk a férfiú büszkeségünk miatt könnyeket ejteni. Egyszerűen ez belénk van kódolva. De komolyan, hány férfit láttál bőgni az életed során? Na ugye. – Még csak válaszolni sem engedtem, habár reméltem, hogy tényleg nem tudna példát mondani ilyen esetre. A nyakánál elidőztem, miközben a hátára csúsztattam a kezeim. Simogattam, ösztönszerűen, magam sem tudom, miért. Az ölelése egyszerre volt megnyugtató és fájdalmas is. Mintha sírásra késztetett volna az, hogy a karjai körém fonódtak. Úgy éreztem, mintha fojtogatna valaki, vagy éppenséggel valami. Néhány könny mégiscsak végigfolyt az arcomon, ám próbáltam úgy fordítani a fejem, hogy ne Elowen ruháját áztassam el esetlegesen vele. S azt sem akartam, hogy lássa. Még akkor is, ha sírok, nem kell látnia. Sem tudnia. Csak ne engedjen el. Ezt kívántam, ahogy végül az ágy felé toltam. Sebastian ágya felé. Leültettem rá, de egyből helyet foglaltam mellette, hogy azután magamhoz húzzam. Szemeim csillogtak, ahogy rátekintettem, s végül nem megöleltem, hanem a szájához hajoltam és tétova csókot leheltem az ajkaira.
Mi ütött beléd, Killian Dorian Ravenclaw, de mégis?! Ám erre a kérdésre magam sem tudtam felelni.

Elowen helyeselt a szavaimra, s megismételte szinte azokat, de nem volt ebben semmi rossz. Igazunk volt. A világ volt rossz, s nem maga Sebastian. Ő csak egy áldozat volt, akiért küzdenie kellett volna annak, akik ismerték őt. Mégsem tették. Elítélték. Ennél szomorúbb dolog nincs is talán a világon. S kétségbeejtőbb sem. Kezem újra és újra ökölbeszorult. Azt gondoltam, ezzel tudom csillapítani a feltörekvő könnyeim vagy érzéseim, de tévednem kellett.
- Nevetséges, hogy azon sír a legtöbb ember, mennyi gyűlölet van a világon… s abba egyikük sem gondol bele, hogy voltaképpen ők maguk az, akik a gyűlöletet hordozzák. Ők teszik ezt nem csak Sebastiannal, de mindenkivel, a világgal. Mindenki hozzátett ahhoz a káoszhoz, ami uralkodik a világunkban. – Idegesen csengtek, sőt, visszhangoztak a szavaim a szobában, mely egykor Sebastian egyik menedéke volt. Fájt itt lenni. Minden Sebastianra emlékeztetett, hiszen minden az övé volt. A tárgyak, néhány fotó… a ruhái és a többi. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd a nő ölelésébe menekültem.
Valentine is azok közé tartozott, aki csakis gonoszságot tett. Ám neki nem tudtam találni semmi mentséget… hiszen ő tényleg rossz volt, s gonosz. Talán, nála nagyobb gonosz nem is volt még a világon. Az, aki a saját gyermekével olyat tesz, mint ő… nem érdemel megbocsátást. De szerencsére ő maga is halott. Ez az egyetlen, ami jó dolog. Elgondolkodtam viszont egy fél pillanatra, ahogyan Valentine feleségéről beszélt.
- Nem érzed úgy, hogy némileg mi magunk is olyanok vagyunk, mint ő? Vakon álltunk valaki mellett, aki a világ szerint őrült, kegyetlen, s megvetendő volt. Talán a világ számára mi magunk is megvetendő kis senkik vagyunk… amiért Sebastiant szerettük. – Félrepillantottam, majd csak csendben öleltem Elowent. Tényleg ő maradt nekem. Ő, aki megérti a fájdalmam. Aki átérzi. Én is átéreztem azt, amit ő. A feltörekvő könnyeimet újra meg újra visszanyeltem. Aztán Elowen megszólalt, sőt, célzást tett arra, hogy ne tegyem.
- Nem számít. Nem akarok sírni… pláne nem előtted. Tudod, hogy egy férfi számára a legmegalázóbb egy hölgy előtt bőgni, mint egy idióta? – Nevettem fel erőltetetten, mint egy tényleges idióta. Habár hangulat oldásnak akartam, de nem igazán vált be a magam részéről. A nyakához fúrtam az arcom, majd ösztönszerűen nyomtam rá egy puszit.
- Tudom, hogy előtted nem kéne titkolnom az érzéseim, de számomra ez nehéz… - Nem akartam gyenge lenni. Szorosabban öleltem, szinte felmarkolva Elowen hátán a ruhát, majd a derekára csúsztattam a kezeimet.

Valentine… gyűlöltem már csak magát a nevet is. Az a férfi, az az ember… nem, nem is volt ember. Csak egy legyilkolnivaló féreg. Ha valamiért, ezért az egy valamiért hálás vagyok Clary Fraynek: hiszen megölte őt. Már csak egyetlen egy probléma van ezzel, méghozzá az, hogy nem évekkel ezelőtt halt meg az a szemét. Még mielőtt bármit is tehetett volna Sebastiannal… mielőtt erre a rossz útra sodorta volna, s belénevelte volna, hogy egy szerethetetlen szörnyeteg. Átkozott legyen a nap, melyen Valentine a démon mérget egy ártatlan vérébe juttatta.
Elowen szavaira csak helyeselni tudtam, hiszen az igazat mondta ki, mellyel mindketten tisztában voltunk.
- Teljességgel elvágta másoktól ezáltal… a nevelésével. Sebastian tényleg csak egy áldozata mindannak, amit Valentine tervezett meg. – Sóhajtottam, idegesen a szőke tincseim közé futtatva az ujjaim. Nem tudtam, mit is tehetnék. Hogyan lépjek ezen az egészen túl? Nem, igazából nem is lehet ezen túllépni. Sem pedig elfogadni. Félrepillantottam, így hallgattam tovább a lány szavait.
- Ítéletek, na igen. Ahelyett, hogy esélyt adtak volna, elítélték. De nem csak őt, voltaképpen az emberek ilyenek. Elítélik a másságot, félnek tőle… attól, amit nem ismernek, s ezért kegyetlen dolgokra képesek.  Holott pont azok a kegyetlenek, akik így bánnak másokkal. És csodálkozunk, hogy miért gyűlölök mindent és miért is álltam Sebastian oldalára? Hát ezért. Már az sem érdekel, hogyha az álcám lehull, s az én életemet is elveszik csak azért, mert az ő oldalán álltam, s állok is, akár él, akár hal. – Magyaráztam idegesen, mégis határozottan.
Igyekeztem erős maradni, ez azonban mégsem sikerült. Egy könnycsepp utat tört magának, majd még több. Összepréseltem az ajkaimat. Próbáltam megakadályozni, hogy sírjak. Bizonyára van jobb módja is, mint kiborulni, akár egy kisgyerek… igen, van jobb módja. Mondjuk legyilkolni Sebastian gyilkosát.
Összerezzentem, ahogy Elowen kezét megéreztem az arcomon. Nyeltem egy nagyot, ahogy felemeltem a fejem, ezáltal ráemelve a tekintetem, mely egészen megtört volt. Mély levegőt véve próbáltam eltüntetni az arcomról mindenféle érzelmet, de a tekintetem nem hazudott. S a könnyeim sem, melyeket sietve töröltem le végül az arcomról.
- Nem rejtem el. Viszont… nincs idő erre. A sírás nem nekem való, hanem a gyengéknek. Össze kell szednünk magunkat, Elowen, s kitervelni, hogy hogyan állunk bosszút, avagy hogyan érjük el, hogy ne felejtsék el, ki is volt Sebastian. Sőt mi több… be kell fejeznünk, amit elkezdett. – Bólintottam egy nagyobbat, miközben újra megtöröltem az arcom. A könnyek valahogy nem akartak elapadni, s folyton utat törtek maguknak. Gyűlöltem ezt… gyűlöltem gyengének tűnni. Azért, hogy elrejtsem a fájdalmam, inkább odaléptem Elowenhez, hogy magamhoz öleljem, s a nyakába fúrhassam az arcom. Így legalább elértem azt, hogy ne lássa, mennyire fáj. Azt hiszem, így könnyebb volt a számomra.

Elowennek igaza volt, ezt én is tudtam. Sebastian sosem bízott meg bennünk annyira, és közel sem engedett magához minket, pedig mi számtalan alkalommal bizonyítottuk, hogy soha nem árulnánk el őt és mindenben, szó szerint mindenben követjük. Néha azt gondoltam, én és Elowen is szinte megőrültünk – tényleg a jó oldalt pártoljuk, s a jó ember mellett állunk? De amikor ránéztem Sebastianra, folyton eszembe jutott az, amiket még gyerekként hallottam. A fülem végigkísérte az ő változásait, hiszen az apja az én apámnak számolt be mindenről. Napról-napra egyre inkább elvesztette önmagát Sebastian, s vált olyanná, amilyenné az apja akarta. Vagy talán csak a démonméreg, ami az ereiben csörgedezett, adta meg az alaptermészetét, ami egyre inkább felszínre tört.
Mélyet sóhajtottam, majd még szorosabban kezdtem ölelni a lányt. Nem tudtam, mit kezdek most majd az életemmel, hiszen minden lépésem, minden tettem csak Sebastiant szolgálta. S most már ő sehol sincs…
- Tudom, Elowen… tudom. Talán, ha sikerült volna bizalmat szavaznia nekünk, nem esett volna baja. Ha engedi, hogy mellette álljunk minden csatájában, amit egyes-egyedül akart megvívni. – Magyaráztam, s elszakadtam volna a lánytól, de úgy tűnt, ő nem akarja ezt. A hátára simítottam lassan, majd a tarkójára, s végül ott állapodott meg az egyik kezem.
- Mindig is szomorúnak tartottam, hogy senki sem próbálja megérteni őt, rajtunk kívül. Azt, hogy senki sem próbálja meglátni benne azt a kisfiút, aki volt és akit elrontott ez a kicseszett világ… hogy nem adtak neki esélyt. Hiszen senki sem adott. A saját testvére sem, akiért annyira odáig volt mindig is, mintsem egyfajta utolsó reménysugár… …bár Sebastian nem értette a szeretet valódi fogalmát, hiszen nem mutatta meg neki senki, milyen is az. – Újabb sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd nyeltem egy nagyobbat. Elszakadtam Elowentől annyira, hogy ránézhessek, a tarkójáról a kezem pedig lassan az arcára csúszott. Félresimítottam néhány vörös hajtincset, miközben elgondolkozva fürkésztem a szemeit.
- Tudom, hogy nem az én hibám a halála, de sajnálom… és mindig is bűntudatom lesz miatta. – Ezzel pedig elengedtem őt teljesen, majd félrenéztem, lehajtva a fejem. – Ha gyerekként lett volna bennem elég bátorság, akkor véget vethettem volna az egész játszmának már a legelején. Ha felülkerekedek apámon és az ő apján… akkor egy normális életet élhetett volna. – Ökölbe szorult a kezem, miközben próbáltam visszatartani feltörekvő könnyeim. Elowen egyelőre nem láthatta, hisz a fejem lehajtva volt, s a félhomályban nehezen volt kivehető, hogy sírni kezdtem. Ám ahogy az első könnyem végigfojt az arcomon, az már voltaképpen elég árulkodó volt. Bosszút akartam állni azokon, akik elvették Sebastian életét.

- Elowen… - Suttogtam halkan a lány nevét válaszul a nevem hallatán. Megtört volt, ugyanakkor erősebb is, mint jelen pillanatban magamat láttam. Fürkésztem őt, de egyáltalán nem akartam, hogy beszéljen…
Nem akartam hallani, amit mondani akart, hisz tudtam, mit fog… tudtam. Az arcára volt írva minden egyes szó, s anélkül leolvastam róla, hogy ki kelljen mondania. Az öklöm a falban csattant, de szinte meg sem éreztem a fájdalmat. Ez sokkal csekélyebb fájdalom volt, mint amit a mellkasomban éreztem. Egy darabot elveszítettem magamból azzal, hogy ő… meghalt. Bár miért is ragaszkodtam egy olyan emberhez, aki sosem fordult hozzám teljes bizalommal és „barátsággal”? Semmit sem jelentettem neki, jól tudtam, én mégis mellette álltam és mindig a céljai érdekében cselekedtem. Mondhatni, Elowenhez hasonlóan a kém szerepét töltöttem be, avagy amolyan beépített ember voltam az árnyvadászoknál. Ám mindez teljességgel az értelmét veszítette. Gyűlöltem miatta mindent. Gyűlöltem ezt a Sebastian nélküli világot. A szavakra megráztam a fejem, s intettem felé, jelezve, hogy hagyja abba, egy szót sem többet. Le kellett nyugodnom, de nem sikerült. Remegni kezdtem az idegességtől.
- Mégis hogyan…? És miért? Ott kellett volna lennem. Vagy lennünk… megmenthettük volna. És mi sehol sem voltunk… Sebastian… – Néztem ekkor Elowenre, aki ekkortájt lépett oda hozzám. Megölelt, szorosan körém fonta a karjait. De ahelyett, hogy az ölelése erőt adott volna, annyit ért el, hogy abban a pillanatban tört apró szilánkokra a lelkem. Egy szót sem bírtam mondani, csak görcsösen kezdtem kapaszkodni a lány ruhájába a hátán, szinte felmarkolva. Hozzábújtam, hogy végül a nyakához fúrva az arcom igyekezzek megnyugodni. Valószínűleg ő már kisírta magát, ezáltal kicsit megkönnyebbült, de én… nekem ez még hátra volt. Azonban a sírást nem engedhettem meg magamnak, pláne nem előtte. Egy férfi nem sír. Soha.
- Mihez akarsz most kezdeni, Elowen? – Kérdeztem halkan, próbálva átugrani sok-sok fájdalmas mondatösszetételt, mint a „hogy érzed magad?” és „mennyire fáj?” vagy ehhez hasonló ostoba kérdéseket. Hiszen ezekre mindre tudtam a választ én magam is.
Amikor elveszítünk valakit, az maradandó. Figyelmeztet rá, hogy legközelebb miféle csalódások érhetnek még… a szíved egy részét is elveszted, mikor a szeretett személy távozik. S nem hozható soha többé vissza. Ez benne a legfájdalmasabb.

Egyszerűen nem hittem el, amit hallottam. Nem halhatott meg, hiszen ő… ő legyőzhetetlen. Mindig is hittem benne, hogy az. Felnéztem rá, s mellette álltam, bármi is történt, bármit is tett, bármennyire is sötét elme volt, avagy bármennyire is volt őrült. De abban is biztos voltam, hogy oly sokszor nevetett már a halál arcába, s táncolt el előle, hogy képtelenség újra meg újra megtenni ezt. Egyszer elfogy a dal, elhal minden hang, s akkor az utolsó lépés nem az övé lesz, hanem az ellenségé. Mégis… nem akartam elhinni. Ott akartam lenni vele és megvédeni, hiszen ezért álltam mellé. Sokat jelentett nekem, még ha ez fordítva nem is volt igaz. Hiszen nem tudta, hogyan kell kötődni a másikhoz. Nem tudta, hogy mit is jelent voltaképpen a barátság. Az, hogy a támasza akartam lenni… semmit sem jelentett. Bár az érdekes tény, hogy miért is nem zavart el maga mellől… ahogyan Elowent sem.
Ahogy elértem Sebastian rejtekhelyére, azonnal benyitottam. Meglepetésemre semmi akadály nem fogadott, mintha csak rám várt volna az ajtó, hogy belépjek rajta.
- Sebastian! – Szólaltam meg egyből, megemelve a hangom. – Mondd, hogy ez csak valami ostoba tréfa és élsz… - Folytattam már egy fokkal halkabban, mégis érződött benne az idegesség. Aztán ahogy beléptem a szobába, szembetaláltam magam Elowennel. A tekintetemet azonnal végigfuttattam rajta, s rögtön tudtam: nem csak szóbeszéd az, amit hallottam. Azonban a fejemet mégis rázni kezdtem lassan.
- Ugye nem…? Őt nem ölhették meg… - Suttogtam magam elé megtörten, ahogy a földre pillantottam. Nem, sokkal inkább bámultam, próbálva összerakni mindazt, ami történt és mindazt, amit jelen pillanatban éreztem. Kezeim ökölbe szorultak, majd hirtelen a falba vágtam erősen. Dühös voltam a helyzetre, magára a világra, de legfőképp magamra. Méghozzá azért, mert nem tudtam segíteni Sebastiannak. Ha mellette vagyok, talán még most is élne – vagy talán én is halott lennék vele együtt, de ez egyáltalán nem számított.