"Look at those deceiving eyes
Are filled with lies and missed good byes
And serpents hissing revelations..."


Darabokban.
Szikrázva, fájva és szétesve lebegek a semmiben, a másban. A másik dimenzióban. Nem állok össze, nem válok egésszé, de vagyok. Tudatom ép gépezetként dolgozza fel a jelen valóságát. Megpróbáltak elpusztítani.
Ostobák. Ostoba gyerekek. Nem tudják, nem tudják, hogy engem nem lehet elpusztítani. A halhatatlanság az, ami örökké létezővé tesz. Hiszik talán, hogy győztek. Hogy a diadal az övék. Hogy a név, "Lilith" a kárhozaté lesz és lassan a felejtésé. Meg kellett volna ölnöm a fiút. A vérével kellett volna jeleket rajzolnom a fiam koporsójára. Mi adott hát neki erőt? Mi adott hát bátorságot, hogy szembe merjen velem szállni?
A szerelem.
Mindent megtenne a lányért. Mindent és talán még annál is többet. Ez volt az, ami számomra is lehetőséget adott, hogy Jonathan élhessen. Mert a világ egyensúlyban működő. Amit megkapnak ők, megkapjuk mi. A lány kért és megkapta amit akart. És fogalma sem volt arról, hogy jelen vagyok. Hogy hallom minden szavát. Hogy mindent látok. És mindig megkapom amit akarok.
Ordítva üvölt minden részem, mert ez az állapot nehéz és fájdalmas. Gyenge vagyok. Nagyon, nagyon gyenge.
Idő kell.
Az Idő segít.
Az Idő gyógyít.
Azt mondják...

"- Master, why there was no second chance in garden of eden?
- Perhaps, human can only enjoy one-time virginity.”

És akik ezt mondják, hazugok. Az idő semmin sem segít. Nem szépít meg semmit, nem tesz jobbá semmit. A múlt nem változtatható meg, nem formálható, nem meg nem történtté tehető. Akármennyire is szeretne a Teremtő elfelejteni, a helyembe léptetni a pótlékomat, mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen. Mert ő alkotott meg, de megszokott gőgjén nem jutottak keresztül a szavaim. A világ sosem szerette a kérdezőket. A másként gondolkodókat. Ismerős az Isten báránya szöveg? Nos ezért. A nyáj sem gondolkodik, csak megy előre, buta masszaként. Eszik, iszik, utódot nemz végül pedig az enyészeté lesz. Nyom nélkül. Az elfogadott sors azoknak a kenyere, akik nem hisznek abban, hogy van egy másik út.
Az én utam egy angyal volt. Arkangyal, a Halál angyala, ki hogyan nevezi. Más volt mint az, akinek teremtve lettem. Okos, különös, megmagyarázhatatlan és csodálatos. És én? Isten bárányaként pillantottam rá először, mint tilosra. Hisz nem volt sok szabály az isteni Jurassic Parkban, de Sammael áthágta az egyiket: ne menj a kerítésen belülre. Pech, netán a véletlen kozmikus összjátéka volt, de mágikusan piszkálta a kíváncsiságomat. Ádám sosem volt nagy kérdező. Inkább ostoba parancsfogadó, akinek minden jó volt úgy, ahogy elé volt rakva. Az angyal nem ilyen volt. Kérdeztem. Válaszolt. Még többet kérdeztem. Még többet válaszolt.
Hibázott.
Hibáztam.
Már ha Urunk, Teremtőnk szabálykönyvét nézem, hibáztam. Nem volt többé Éden, nem volt többé védelem, de volt egy név. Az Ő neve. A kulcs, ami hatalmat ad a teremtéshez. És egy melegen, élőn vibráló tenyér mely ígéreteket hordozott. Erő ígéretét, csodákét melyeket ostoba és balga agyak meg sem érthetnek. És egy út. A változás útja. A bukott angyal útja. A kettőnk útja.
A démonná válásom.

"In a time of destruction, create something."

A Föld volt a kiaknázatlan sárgolyó, ami a miénk volt. A kreatív elme pedig ahol elvesz, ott újat is ad. Merészet, felháborítóan gyönyörűt, sirattatóan ocsmányat. A halandók féltek. Félték az éjszakát, félték a világot amit nem ismertek. Hittek a Jóságosban, hogy megmenti őket. Megmenti őket tőlünk. De a Halál eljön. A Halál nem kérdez, nem alkuszik. A lélek pedig drágább aranynál, gyémántnál és olyan könnyű elveszejteni, fel sem fogják. Alkottunk. Lélekből démont, aki Edomból emelkedett fel, hogy emlékeztesse az embert arra, ami a lényege: a bűnökre. Egy elejtett szó, egy csábító szempár, ígéret pénzre, hatalomra, nőre és csak formázni kellett. Mint gyerekeknek a gyurmát. Élveztem. Imádtam. A bűnös lélek sok mindent kibír, szenvedésre kalibrált kis fióka csupán, ami a megfelelő kezekben hatásos fegyverré válhat. És Sammael újat akart. Mást. Ami különbözik. Tündérek, ugyebár. Örök vitáink egyikei. Az óvottak, a titokzatosak. A hazudni képtelen szómesterek. Akik jobban hasonlítanak az arkangyalra mint gondolnák...
A különös kettősség igazsága a warlockokban bújik meg. Nem gondoltuk, hogy halandó képes lehet démoni gyermeket megszülni, de az elsők voltak a bizonyítékok. És ajándékot nyertek. Esszenciát és képességet, mely többé teszi őket. Mássá. És mindig ez a kulcs. Vonzattal.

“You must suffer me to go my own dark way.”

Sejthető talán, hogy a nagy Úr nem avatkozott bele a játszótéri borzalmakba. Felette áll ezeknek és jobb szeret sajnálkozni, mintsem tenni. Tette egykor, de csupán pillanatnyi eredménnyel. Hű katonái azonban ismerik a dühöt. Ismerik a büntetést és azt, hogy mit érdemelnek az árulók. Csodás, bűnben fürdő világunkat megváltoztatták. Túl soknak ítélték amit tettünk. Hmpf. Jobb tán Isten és az ember aki kikerült a kertjéből? Nem. És ezt ők is tudják, de esküt tettek. A hűség pedig képlékeny fogalom. Hűnek lenni valakihez, elvekhez, önmagadhoz, legtöbbször nehéz és ocsmány döntésekre kényszerít. Vajon mi vitte rá Mihályt, hogy megölje a fivérét? Vajon mi lett volna az én büntetésem, ha Sammael nem ment meg és lök be az átjáróba?
Sok idő telt el, feszítve a dimenziók határait. Sok idő és bennem csak gyűlt a tehetetlen düh. Türelmetlen voltam. Mindig is. A legtöbb halhatatlan a végtelen ráérésről hablatyol, de ugyan mi értelme annak ha nem használja ki? Miért kell várni?
Kire kell várni?

"A new beginning. And things will change.”

Valentine, Valentine. Szavai voltak azok, melyekre vártam. Kiléte mindegy volt, nem is számított. Csupán a szavak, melyeket kiejtett. A helyes sorrendben. Tudással a háta mögött. Megjelentem a Földön. Újra. Farkasszemet néztem azzal, aki megidézett. És aki ajánlatot tett. Egy nephilim. Aki másként gondolkodott. Aki változást akart. Méregettem, hosszasan. Talán fogalma sem volt, hogy mi az ajánlatának rám eső vonzata. Vér. A vérem. Gyerekek a véremből akik mások lesznek, lehetnek. Valentine nephilim létére nagyon pozitivista vonásokkal gondolkodott. Tudományosabban. A képlete azonban ugyanaz volt, mint előtte sokaknak: változást akart és hatalmat. És ki vagyok én, hogy bíráljak egy angyali másként gondolkodót? És innentől, képes voltam újra alakot ölteni ebben a világban. Figyelni. Várni a 9 hónapokat. Elhivatott volt.
És megszületett Jonathan. A gyermek a véremből, nephilim anyától, nephilim apától, aki részben az enyém. Ezer év óta először éreztem a változást. És ez végigszáguldott minden tagomon, minden részemen.
És hagytam időt. Időt az apának. Időt a fiúnak. A fiamnak.
Akit láttam meghalni.
Akit képes voltam visszahozni.
És most itt vagyok. A semmiben. A csendben.

"to make an end is to make a beginning..."

Szavak. Szavak, melyek húznak. Összehúznak. Egésszé tesznek. Melyek megzavarják ezt a mélységes csendet, ezt a semmit. Az Ő szavai. Sóhaj. Emberinek tetsző sóhaj ajkaim közül. Egy hely, ahol tekintetem rajta állapodik meg. Ketrecbe zárt tigrisként lépek kettőt. Visszahozott. Él. Ahogy én is. Halkan mondom a nevét, mely tartalmazza, hogy törje meg a jelet. Engedjen ki. De mindez visszás.
Gyenge vagyok.
Nem vagyok önmagam. Sokat elvettek tőlem, de itt vagyok.
És mondok egy örök érvényű információt: nem megyek sehová.
Dolgom van.
Mindig is dolgom volt.