A teremtett világ, a vallási árnyalatok, a hálók mind hajlamosak elfelejteni a létezésem. Isten a maga képére szánva tökéletesnek alkotott. Bár lényegi kérdésként tekinthetnénk, hogy ha nem létezett az eredendő rossz, csupán a kétkedő, a szavát felemelő (Szia Lucifer! *mosoly*), akkor hogyan lehettem pont én alkalmatlan az engedelmes kis kreatúra szerepére? Megbillent alkotóm keze amikor az adalékokat borogatta? Modern fogalommal élve, én vagyok A nő. Letolok minden szexizmust a tábláról, hódoljunk az emancipációnak. Nem oldalbordából lettem, hanem teremtettem. Társnak. Az emberi faj anyjának. Mint tudjuk, alkotóm nemes egyszerűségével eltüntetett, leradírozott a képből.  Szégyennek az alja, hogy szót sem emelnek rólam a szent könyvükben! Bah, pedig ha tudnák mennyivel több ésszel áldottak meg, mint azt az ostoba Évát. Mondhatunk sok mindennek, de nem verhető rám, hogy miattam szenved az emberiség, hogy én léptem a tiltás ellen. Csupán a szabályokat, az eldöntöttséget nem tudtam lenyelni. Ó, a gondolkodás, az egyéni gondolkodás csodája! Dönthetsz, hogy meghajolsz vagy sem. Birka leszel-e a nyájban elvesztve mindazt, ami vagy, ami lehetnél, vagy vállalod a kockázatot, hogy felszegett állal, királynői tartással arcukba vágd a nemet és viseld a büntetésed.
Viseltem, bár szenvedtem a kíntól. A nőiségnek van egy bizonyos komponense, melyet elvettek tőlem. A gyerekszülést. Az anyaságot mint olyat. Hogy vér legyen a véremből, hús a húsomból. Egy kis lény, aki minden szeretetével felém fordul, akinek szüksége van rám.  A világ, a teremtettek nem tudtak rólam. Ostoba legendák hallatszottak innen-onnan, hogy talán nem az álszent almaevő Éva taposta először a Kert földjét, hanem járt ott még valaki. Valaki, akit nyom nélkül igyekeztek eltüntetni.  És mellőzöttből lettem az, aki vagyok. Egy olyan közegben, ahol mindenhonnan az csöpögött, hogy alkalmatlan vagyok, szégyen vagyok, parancsmegtagadó, blaablabla. Hogy nő sem vagyok, úgy igazán nem. A segítő kéz váratlanul érkezett. És önmagam voltam, mégis más lettem. Hatása olyan volt rám, mint egy lavina egy szál virágra. Esélyem sem volt, de annyira gyönyörű volt, hogy nem is akartam, hogy legyen. Ellene nem lázadtam, nem éreztem azt, hogy gyökérből fakadóan mások lennénk. Hallgattam szavait, csodáltam, rajongtam. És alkottunk a Földön, mely annyira megváltozott. Szinte kiabált azért, hogy tegyünk valamit, változtassuk át olyanná, amilyenné akarjuk. Egy magára hagyott kékségként csillogott, csiszolatlan gyémántként, mely a megfelelő kezek között tökéletessé válhat.
- Csukd be. – sétálok be a szobámba, számban meggyújtatlan szál cigaretta, ami inkább tekinthető egyfajta cselekvéspótlásnak, vagy időtöltésnek, semmint akkora vágynak a nikotinnak nevezett anyag után.
Mellé lépdelek, tenyerem végigfuttatom a bőrgarnitúra szegélyén. Hol a fenében kukázta össze a lelkiválságokkal tűzdelt okkult szappanoperára hajazó naplómat? Azt hittem valamelyik korban elégették azok az idióták. A gyújtó hangja megtöri a csendet, kikapom a kezéből a könyvet. Briliáns mondhatom. Még csak az hiányzik, hogy a fél birodalom harsogjon attól, hogy miféle gondolatok terhelték az elmém századokkal, évezredekkel ezelőtt. A híresztelésekkel ellentétben a benső gondolataimat nem szeretem ha visszhangozzák. Más kérdés, hogy előszeretettel vájkálok bele mások életébe, de az enyém jobb lenne ha X-akta maradna. Bizonyos érzelmi részei mindenképpen.  Csalódottan lebiggyedő ajkaira nézek. Akár egy ártatlan kislány. Meg is győzhetne ezzel az arccal bárkit, bármiről és teszi is. Azonban a feddhetetlen, a makulátlan tökéletesség alatt a romlás rejtőzik. A lelke már a születésének pillanatában sem volt ártatlan. Már gyerekként kegyetlen volt, manipulatív. Nem véletlen hát, hogy miként folytatta tovább a létet. Az igazi tiszteletre azonban csak azután lett képes, hogy megtapasztalta milyen szenvedni. Igazán szenvedni. Könyörögni a végért, a feloldozó nihilért és sötétért. Személyesen csináltam végig. Nem élvezetről szólt a részemről, hanem az akaratom rákényszerítésének béklyójáról. Azóta tökéletes, végrehajt, megtesz mindent amit mondok, úgy ahogyan elvárok, mert már tudja mivel jár ha felém fordulása nem makulátlan. Ó, igen kegyetlenség, hát persze, szegény lány! A segítségemmel túlélt és megkapott bizonyos fokú szabadságot. Ez persze járt némi kényelemmel a részére és csak azért nem láncolom ki és büntetem meg, mert működésünk nem létező szabálykönyve nem tartalmazta azt a passzust, hogy nem olvashat bele a naplómba, amiről egyébként azt hittem, már réges-régen nem létezik. Végigpörgetem, játékosan mélázó tekintettel suhanok végig neveken, korokon, érzéseken. Szerelmen, vágyon és fájdalmon, szenvedésen és tervezésen, teremtésen és bezáráson. Paktumokon melyek köttettek és felbomlottak, ígéreteken melyek megszegésre kerültek, feledés homályába vesztek.
„Elvesztettem. A magány rozsdás kardként metszi a szívem, világom megborult. Eképpeni létezésem eleje óta velem volt, erőt adott és teret, nagy dolgokat vittünk véghez. És most nincs. Képtelen vagyok elhinni, hogy soha nem fogom hallani többé, hogy nem fogom látni sem. Hogy így ment el.” – hallgatok megint egy idézetet, de ezt fejből mondja.
- Nem mondtam még, most igen. Fogd be a szádat, vagy nem lesz amivel hangokat képezz. – ülök le a fésülködő asztalom elé. Különös, ugyanaz a tükörkép, ugyanazok a vonások, mégis a tekintet, abban ment végbe a legtöbb változás.  – És most igyekezz, valaminél jelen kell lennem.
A parancsból ért, mert fél. Adok neki, mert szükséges, de soha nem szabad elfelejtenie, hogy megkülönböztetett pozíciója az én kedélyállapotomtól függ.  Ami most arany és kényelem, az át tud könnyedén transzformálódni vérré és fájdalommá. Sikolyai és könyörgése lehetnének az aláfestő zenéi az üresen kongó termeknek. És pontosan tudja, hogy senkit sem érdekelne. Itt nincsenek hős megmentők, ez nem egy mese. Ez a világunk. Valóságunk.
Egy ismeretség kulcs lehet, a fejlődés előrébb vihet mindent. Vérem adtam, hogy lüktessen egy apró lényben. Vegye el emberségét, tegye azzá, amivé más nem válhat. Itt az idő. És nekem látnom kell. Látnom kell a gyermek születését. Hallanom kell amint felsír, tudatlanok örömére, orvosok büszkeségére. Az enyémre. Nem én hozom a világra, de ott fogok lüktetni benne életének minden napján. Éjszakánként beszökhetek gondolatként ártatlan elméjébe, ami talán nem is annyira ártatlan ha magamat nézem.
Teste kicsiny, törékeny. Tüdeje, hangja erős. Üdvözöllek a teremtett világban kicsiny csoda. Az én csodám. Mindig vannak meglepetések, nemde?