Az élet egy véget nem érő kihívássorozat. Az első lélegzetvételünktől, a felsírás pillanatától kezdve mindannyian küzdünk a túlélésért, a boldogságért. Legyen szó egy percről, egy óráról, egy évről esetleg egy évtizedről. Mindig egy célt tartunk szem előtt és sosem akarunk kudarcot vallani. Pedig a kudarcok árán tanulunk


- Csak még öt percet várjunk! - Erősködtem továbbra is, hiszen nem akartam feladni a titkos hadműveletünket. Sammy-vel, az apával többé-kevésbé közösen épített faházban húztuk meg magunkat és a ház mögött húzódó erdő irányába kémleltünk türelmetlenül. Mi sem sejtettünk igazán, hogy mire vártunk, hiszen megannyi legenda volt arról, hogy milyen szörnyetegek járnak-kelnek az erdőben, de arra elég kevés esélyt láttunk, hogy talán majd pont a házunk közelében bukkan fel egy. Mégis töretlen lelkesedéssel felváltva vettük a kezünkbe az apró távcsövet.
Emlékszem a legelső darabra, amit a kezeim között tarthattam. A garázsban turkáltunk és már vastag porréteg fedte, de azonnal beleszerettem. Furcsán nehéz volt, de valljuk be gyerekként még a legtöbb dolog hihetetlen nehéznek tűnt. Aztán növünk és erősödünk és úgy küzdünk le minden elénk gördülő akadályt.
- Anya meg fog ölni, ha nem érek haza tíz percen belül. - Sammy legalább annyira makacs volt, mint én, habár egyikünk sem tudott nemet mondani a másiknak. Amióta csak az eszemet tudom ismerjük egymást, ha minden igaz az édesanyáink egymás mellett voltak a szülőszobán. Kifejezetten azt mondanám, hogy jó barátnők voltak, de ugyanakkor sosem láttam őket tényleg olyan önfeledten beszélgetni. De melyik gyerek is figyeli azt, hogy mégis kivel milyen stílusban beszél az édesanyja? Hát persze az, aki nyomozó akar lenni. Már nem is tudom, hogy mi volt az, ami megszerettette velem ezt a pályát. Mint minden gyerek én is örökös álmodozó voltam. Hol állatorvos, hol pedig táncos, vagy énekes akartam lenni, de utóbbira biztosan tudtam, hogy nincs esélyem mégis minden áldott évben tartottam a családomnak egy kisebb koncertet, amivel szerintem mindenkinek hozzájárultam a hallásának a romlásához.
- Csak nyugodj meg és nem lesz semmi baj, mindjárt történik valami.. Érzem.. - Tényleg éreztem. Mintha minden egyes porcikám érezte volna, hogy valami közeleg, de a lelkesedésem és a kíváncsi tekintetem most nem volt elég ahhoz, hogy megpróbáljam meggyőzni a barátnőmet arról, hogy tovább maradjon, hiszen egy anyai harag semmit nem ér meg. - Ha lesz valami, mindenképp számolj be, de már késő van és nem akarom, hogy anya szobafogságra ítéljen. - Habár elég közel laktunk egymáshoz és közel álltak a családjaink egymáshoz az anyukája mégis kicsit paranoiás volt mindig, mikor velem töltötte az időt. Pedig semmi rosszat nem csináltunk.
Búcsúzóul egy apró puszit lehelt ajkaimra majd pedig nemes egyszerűséggel lemászott a létrán és egyedül hagyott engem a megfigyelésben. Mindig is így köszöntünk el egymástól, de sokan furcsán néztek ránk ezért inkább ez már csak egy ilyen privát, személyes dolog maradt kettőnk között, hiszen akkor még nem is igazán értettük a jelentését, vagy nem akartunk vele foglalkozni..


Hosszú kínkeserves percek teltek el, mióta Sammy lelépett. Már én is lemásztam volna és elvonultam volna a szobámba, amikor megpillantottam a fák közül egy hatalmas állatot. Könnyed mozdulatokkal indult meg a házunk irányába, s tűnt el mögötte teljesen. Az egész testemben remegés futott végig és a faházat feltúrva kerestem magamnak valami fegyvert, de nem volt ott más, mint egy aprócska fából faragott kard és hozzá illő pajzs, amit még Sammy-vel és Ryan-nel használtunk mikor még picik voltunk és éppen királyságot akartunk alapítani. Remegő lábakkal, egy fokot elcsúszva érkeztem a földre kezemben a fa fegyverrel és a védelmi eszközzel felszerelkezve. Mindig is vakmerő voltam. Fejest ugrottam az ismeretlenbe még akkor is, ha ez nagy valószínűséggel totális őrültség is volt a részemről. Az udvar oldalsó részéhez érkezve azonban egyre inkább éreztem, hogy félek. Mégsem álltam meg. Egyik lábamat helyeztem a másik után. Majd mikor zajt hallottam könnyedén lapultam a ház falához, mintha ezzel csak láthatatlanná váltam volna. Akkor pedig ott volt előttem. Egy óriási farkas. Olyan volt, mint egy túlméretezett kutya. De nem az volt. Farkas volt.
A gyakorolt - vagy sokkal inkább megszokott - harci kiáltással kezemben a fakarddal hadonászva indultam el az irányába. - Távozz innen, te szörnyeteg. - Ordítottam, ahogy csak bírtam, de mielőtt lecsaphattam volna a szőrös állatra erős karok ragadtak meg és kaptak fel, de én észre sem vettem, hogy már nem is vagyok a földön ezért tovább kapálóztam, mint aki igyekszik odafutni az állathoz, de idővel rájöttem, hogy egy helyben kapálózok. A kéz, amely felemelt ismerős volt és, mikor felpillantottam a tulajdonosára apát láttam. Mire újra a fenevad irányába emeltem a tekintetemet már nem volt ott senki más csak az anyám. Értetlenül pislogtam zavaromban a kardom és a pajzsom is a puha fűben koppant és tekintetem apa és anya között kezdet el cikázni oda-vissza, miközben újra a földre kerültem én magam is. Az előbb a farkas.. Most anya.. S, apa.. Mi történik? - Drágám.. Azt hiszem, hogy beszélnünk kell.



Az életem megannyi rétegéről fogalmam sem volt. Mintha egész életemben mindaddig csukott szemmel figyeltem az életem körülményeit. Teljesen lefoglalt az, hogy gyerek voltam. Nem érdekelt senki és semmi. A barátaimmal lógtam, egyszerű, átlagos gyermek akartam lenni, aki kalózkodik a legjobb barátnőjével és bőszen tervezi, ha felnő, majd egyszer nagy kalóz lesz és a tengereket járják majd együtt a legénységükkel. De az élet nem mindig kedvez nekünk. Legtöbbször kihívásokat gördít elénk, valamikor pedig arra készül, hogy megerősítsen bennünket. De van, amikor ez a legrosszabb, amikor velünk történet.


Egy átlagos nap volt. Legalábbis teljesen annak indult. Elköszöntem Sammy-tól majd szökdécselve jutottam el a bejárati ajtóig. - Apa, anya megjöttem. - Kiáltottam el magam, amint becsuktam magam mögött és a kulcsomat szokásos kis tálkába dobtam, majd elindultam befelé a konyha irányába, ahonnét minimális fény szűrődött ki. - Van itthon valaki? - Olyan csendes volt a lakás, szinte mintha már előre éreztette volna, hogy valami megváltozott. Tapintható volt a feszültség, amelyet apa testtartása, amit hátulról figyelhettem, ahogyan a konyhapulton támaszkodott csak mindent megerősített.
- Apa valami baj van? - Teszem fel a kérdést és látom, ahogy felkapja a fejét, majd pedig felém fordul a szemeiben pedig könnyek csillogtak. Még sosem láttam őt ilyenek. Mintha minden egyes arcvonása egyszerre lett volna szomorú. Mintha megtört volna benne valami. Akaratlanul is égető érzés fogta el a bensőmet, mintha a levegő nem jutott volna el a tüdőmbe akármennyire is vettem újra meg újra levegőt.
Nem volt szükséges szavakra, nem kellett elmondani mi történt. Egyszerűen csak tudtam. Éreztem. Abban a pillanatban, amikor a tekintetünk találkozott, mintha mindent elárult volna szavak nélkül. Láttam benne a fájdalmat, mindazt, amit mondani akart. S ezzel együtt minden egyes porcikám sajogni kezdett. Úgy éreztem, hogy belülről egyfajta tűz fog el, mintha a testem lázadni akart volna a valóság ellen.
S akkor meghallottam az első reccsenést. A csontom volt az. Fájdalmamban felsikítottam és habár tudtam, hogy mi történik velem, hiszen miután láttam őket beavattak mindenbe. Hogy lehet egy nap velem is megtörténik. Az is lehet, hogy soha nem leszek farkas, hogy immúnis leszek a harapásra is. Most mégis egymás után kezdtek a csontjaim átformálódni én pedig nem bírtam elviselni a fájdalmat. A fizikait, a lelkit, amely forró lávaként tombolt bennem. Azt akartam, hogy vége legyen.
Láttam apának az ijedt, keserű pillantását, amint mellém sietett és a karjába vont. Tudta, hogy veszélyes. Hogy árthatok neki. Mégsem távolodott. - Ne küzdj ellene. Csak annál rosszabb lesz, ne küzdj.. Engedd át magad a fájdalomnak. Ne harcolj ellene, mert abba belehalhatsz.. - A szavai olyan távolinak tűntek, hiába volt ott mellettem, hiába éreztem, ahogy ölelésében tart. Aztán elengedett. Én pedig kezdtem elveszíteni az uralmat a testem felett, mintha minden elsötétült volna és már minden elveszni látszott volna..


A puha fűben feküdve tértem magamhoz teljesen meztelenül. Hirtelen ültem fel, amitől megszédültem és a lábaimat szinte rögtön átöleltem, mintha ezzel minden részletemet eltakarhatnám. Zavartan pillantottam körbe, hiszen nem tudtam, hogyan is jutottam ide, vagy merre is tudnék hazamenni. Egy apró pillanatra a kezemre tévedt a tekintetem és akkor vettem észre, ahogy a hold fénye átszűrődött a sűrű fák között, hogy a kezem véres. A körmeim alatt teljesen megalvad a vér. Egy újabb pánikroham száguldott végig a testemen és menekülni akartam mindentől, saját magamtól. Rohantam magam sem tudom merre azt sem tudom, hogy hol voltam. Szaladtam, eszeveszetten szaladtam, majd egyenesen nekiütköztem az apámnak. Az apámnak, akinek a jobb szeménél egy hatalmas karmolás tátongott. Gyógyulni látszott, de szemein egyfajta szürke fátyol helyezkedett el, ami jelezte, hogy soha nem lesz már a régi. - Én.. Én tettem? - Előbuknak belőlem a szavak, amelyek újabb és újabb könnyeket szülnek és, ha apa nem tart meg akkor valószínűleg a földre zuhantam volna. Anya... S.. apa... Egy szörnyeteg vagyok.



Eltartott egy darabig, míg megszoktam a tényt, hogy most már én is vérfarkas vagyok. Sosem bocsájtottam meg magamnak azért, hogy apát fél szemére megvakítottam. De csak azért, hogy gyermeteg lelkemnek kedvezzen, hogy megpróbálja a lehető legjobbat kihozni a tragikus helyzetből szemkötőt viselt, amin egy halálfej volt. Ő volt az én kalózom. A kapitánya a hajónak, amiről szüntelenül álmodoztam. Mindig is szerettem utazni, utazgatni.
Illetve a farkassá válásomnak köszönhetően szükségem volt arra, hogy egy új hobbi után kutassak. Valami, ami segíthet kiengedni a felesleges gőzt és szükségem volt egy figyelemelterelésre. A házunk miután átváltoztam benne elég ramaty állapotban volt így apával dolgoztunk rajta. Ketten formáltuk a saját képünkre, miközben igyekeztünk megőrizni minden emléket anyáról.
Mellette pedig önvédelmet kezdtem el tanulni, hogy levezessem a feszültséget, hogy a bennem lakozó állatot úgymond pórázon tudjam tartani. De ezzel mondhatnánk azt is, hogy a lehetetlenre vállalkoztam. Mert bármennyit is dolgozom rajta.. Mindig könnyedén felkapom a vizet.
Az egyetemet körülbelül egy év után hagytam ott, mert nem az én világom volt. Túl sok kötöttség, felelősség és koránt sem nyerhettem vele annyi tapasztalatot, mint szerettem volna. Világot akartam látni. Élni akartam az életem, nem pedig robotolni azért, hogy szürke kisegérként köszönthessem majd a halált anélkül, hogy valaha is tettem volna valamit magamért.
Az egyetem előtt szakítottam Sammy-vel, akivel még körülbelül tizennégy évesen jöttünk össze. Együtt voltunk, de a kettőnk barátsága sem volt már a régi édesanyám halála után. Megváltoztam, avagy mondhatjuk azt is, hogy átváltoztam. Minden a feje tetejére fordult. Az éltem egy kész örvény lett és néha úgy éreztem kicsit, hogy üres porcelánbabaként éltem. Hogy nem voltam teljesen ott lélekben. De élni akarok. Úgy igazán élni. Megtölteni a lelkemet emlékekkel és boldogsággal. Ezért is döntöttem úgy, hogy világot utazni indulok. Méghozzá hajóval. Egyedül az óceánon. Maga volt a mámor.



Mindössze pár napja történt. Egy telefonhívás. Hogy az apámat kihívták, mert öregnek és gyengének találták. Pedig nála jobb alfa nem is lehetett volna a falka élén. Mégis.. Legyőzték. Meghalt. A lelkem összetört, de a düh, ami tombolt bennem igyekezett minden darabot közel tartani annak érdekében, hogy ne essek szét, hogy ne történjen meg ugyanaz, mint amikor anyát veszítettük el. De egy biztos volt. Hogy nem adom fel ilyen könnyen. Bárki is akarja tönkretenni édesapám hagyatékát, nem fogom engedni. Mert bárki is legyen az. Most ellenségére talált.