Évszázadok óta élsz már a világon, talán sokkal idősebb vagy, mint amennyinek én magam hittelek, amikor először megismertelek. Én azt hittem nem vagy több huszonéves fruskánál, és hogy védtelen vagy, akár egy fióka. Bár igaz, én még úgy ismertelek, mint Elizabeth Murray. Életem nagy szerelme. A nő, akivel a saját testvérem végzett a szemem láttára, és nem tehettem semmit. Nem adhattam meg azt az örömöt, hogy Annalise szenvedni lásson. Azt hittem meghaltál. Még a temetéseden is ott voltunk, én és Annie, aki a mellkasodba állította a kerítés lecet. A szüleid, legalábbis akiket annak hittem egymás vállán sírtak, átkozódtak, és könyörögtek az Úrnak, hogy visszakaphassanak téged. Még most, csaknem száz kerek év elteltével is magamat okolom, magamat sanyargatom azért, ami veled történt, és nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád. Te pedig eközben élsz és virulsz, és készülsz. Erősödsz. Regenerálódsz. Vissza akarsz térni, hogy bosszút állj Annie-n, és rajtam is. Nem érzel már szerelmet irántam, csak haragot, hogy akkor este ott hagytalak a saját véredben elpusztulni.

//Nos, nagyon-nagyon szükségem lenne a hölgyikére. Azt szeretném ha a kapcsolatuk a játéktéren alakulna, hogyha visszatér és megmutaja magát. Hogy túlélte-e a támadást, vagy valami más úton úszta meg, azt rád bízom. A név nem kötött, de a pb igen. Nagyon várlak, írj ha megjöttél.