“I do not miss childhood, but I miss the way I took pleasure in small things, even as greater things crumbled. I could not control the world I was in, could not walk away from things or people or moments that hurt, but I took joy in the things that made me happy.”

Nem emlékszem túlságosan sok mindenre a gyerekkoromból. Vagy talán a pontosabb válasz az lenne, hogy nem akartam emlékezni. Nem voltak túlságosan szép emlékeim és habár viszonylag nagy családban nőttem fel, hiszen édesanyám és édesapám is élt még szerencsére. Nagyon sok gyereknek már ez a luxus sem adatott meg és erre mindig emlékeztetettek. Volt egy idősebb bátyám, illetve egy kisebb húgom is. Mégis középső testvérként úgy éreztem magam, mint egy fekete bárány. Mindig én voltam a legrosszabb hármunk közül és, amikor még a húgom is képes volt felülmúlni, akkor valami tényleg megtört bennem. Persze nem akartam sosem versengeni a testvéreimmel. Engem ez koránt sem hajtott, de a szüleink szó szerint egyfajta táblázatot vezettek, amelynek mindvégig a legalján ott hevert az én nevem. Én voltam a leggyengébb láncszem. Eleinte mikor még alig voltam 6-7 éves ez nem jelentett túl sok különbséget. Azon kívül, hogy hideg pillantások öveztek, vagy a saját testvéreim cikiztek az esetlenségem miatt nem volt olyan elviselhetetlen. De, ahogy közeledett a tizedik születésnap úgy lettek egyre keményebbek az edzések. Talán tényleg csak egy katonát láttak bennünk. Másra nem voltunk jók a számukra. Csak eszetlenül harcolni és nem megkérdőjelezni, hogy mégis mit miért teszünk. Megannyi félreértésem volt leginkább az apámmal, de idővel már az anyámmal is, hiszen feleselni kezdtem, hogy nevetséges, amit művelnek. Ezzel azonban csak azt értem el, hogy voltak éjszakák, amikor nem kaptam vacsorát. Máskor pedig napokra képesek voltak bezárni az alagsori pincébe, ahol nem volt más, mint koromsötétség. Az egyetlen ok, amiből tudtam, hogy mikor milyen napszak van, hogy az ajtó alatti apró résen keresztül láthattam, ahogyan a nap felkel, s majd végül lenyugszik. Persze ülhettem volna egy sarokban is annak érdekében, hogy elüssem az időt. Egy darabig ezt is tettem, de végső soron elég hamar meguntam a semmittevést. Nem voltak repedések a falon, amiket nézhettem volna. Szó szerint nem volt mit csinálnom a vaksötétségben. Végső soron ezért is kezdtem el a sötében edzeni. Persze jó pár vödrön átbuktam illetve néhány általam beazonosíthatatlannak tűnő tárgynak is nekiestem, de végül kialakítottam a sötétben a magam kis terét és idővel már egyáltalán nem zavart a sötétség. Önmagamban gyakoroltam dolgokat, edzettem, hogy erősebb legyek és rá kellett jönnöm, hogy ez volt a kedvenc időtöltésem. Újra meg újra kivívtam magamnak a szüleim haragját csak azért, hogy itt lent gyakorolhassak. A sötétben nem zavart engem senki, nem rúgott belém senki és a magam módján volt lehetőségem elsajátítani minden tudást. Persze a fények hiánya miatt lehetséges volt, hogy totális idiótát fogok csinálni magamból, de ez engem nem érdekelt. Itt lent szabad voltam, nem voltak előítéletek sem pedig kritizálások, de senki sem röhögött ki. Teljesen egyedül voltam és ezt szerettem benne a legjobban. Nem kellett a testvéreimmel közösködnöm. Jobb lett volna, ha képesek vagyunk összetartani, hiszen egyikünknek sem volt egyszerű, de őket figyelve még élvezték is ezt az egész helyzetet.
A tizedik életév pedig vészesen közelített. Én pedig többnyire a lista alján pihentem, hiszen sosem edzettem velük hivatalosan, hogy láthassák volt-e igazából előrelépés. Mindig a sötétbe burkolóztam. Annyit legalább sikerült kiharcolnom magamnak, hogy legalább ételt normálisan kaphassak mondván, hogy szükséges a fejlődéshez. Ez sem volt túl egyszerű, mert addig voltak hajlandóak amíg nem gömbölyödök a sok kajától, mert elméletben nem mozdítom a kisujjamat sem. De, amiről ők nem tudtak, hogy folyamatosan igyekeztem edzeni és már a sötétben is teljesen jól tájékozódtam. Mondjuk az is lehetséges, hogy az egész csak memória kérdése volt és pontosan tudtam, hogy mit hova tettem, de végső soron az számít, hogy kezdtem belejönni a dolgokba. Ami azonban talán még ennél is többet ért a számomra, hogy egyedül értem el ezt és a fenébe is élveztem! Nem volt megkötve a kezem és talán mindvégig az volt a probléma, hogy olyan emberek tanítottak, akik igazából képtelenek rá. Elvárásokat helyeztek elém, nem pedig kihívásokat. Nem akartak igazán hozzátenni ahhoz, hogy jobb lehessek, sokkal inkább arra ment ki ez az egész, hogy végső soron magamból hozzam ki a legjobbat. Erre én azonban nem voltam képes úgy, hogy négy ember lihegett a nyakamon, akik megvoltak győződve arról, hogy nem voltam más, mint egy bukás. Ó, de mennyire tévedtek!
Nem sokkal az én tizedik születésnapom előtt a lista alján még mindig én szerepeltem, felettem pedig a húgom. Egy héten keresztül ugrasztottak egymásnak és nem volt lehetőségem kivágni magam a helyzet alól, hogy már pedig azért sem csinálom. Nem tudtam, hogy mire ment ki ez az egész, de ha tudtam volna, akkor valószínűleg sosem megyek bele. Mindenki legnagyobb meglepetésére mondhatni mindenben sikerült lehagynom a húgomat így a nevem felkerült a lista közepére és minden születési sorrendbe rendeződött.
Miután hazaértem az első hivatalos edzésemről a lakásban síri csend uralkodott. A hátsó udvaron a bátyám keményen edzett és meg mertem volna esküdni rá, hogy a könnyeivel küszködött. Elgondolkoztam azon, hogy odamegyek hozzá és megpróbálok beszélgetni vele, de nem volt kedvem egy monoklihoz. Az koránt sem passzolna a mai teljesítményemhez. Meg aztán, hogy magyaráznám ki? A nagy bátyám bemosott, amikor lelkizni próbáltam? Már születésünk óta veszett ügy volt így inkább csak a saját szobámba indultam el az emeleten, amikor a húgom szobája mellett elsétálva nem láttam mást, mint egy kész fegyverraktárt. Nem volt többé ott az ágya és az a kevés lányos cucc, amit megengedett magának. Hiszen nem akart a szüleink előtt gyengének tűnni, meg imádta learatni a babérokat. De most úgy tűnt, hogy nyoma sem volt ennek. Összezavarodva indultam le a földszintre, ahol a szüleim épp a konyhában voltak.
- Mi történt Denise szobájával? - Sóhajtva pillantottak rám, majd néztek össze, mielőtt anyám válaszolt volna. - Gyenge volt. A gyengéknek pedig a mondénok között a helyük. - Nem értettem, hogy mit jelent ez egészen pár nappal későbbig. Hiszen nem voltak hajlandóak tovább beszélni róla. Mint napokkal később megtudtam örökbe adták. Mondván, hogy úgy döntött nem akar árnyvadász lenni, de az igazság az volt, hogy ők nem engedték neki. Mert nem felelt meg a Bloodshadow névnek. Ez volt az a pillanat, amikor egy életre meggyűlöltem a szüleimet. Undorító volt, hogy képesek voltak eddig elmenni. Hiába nem jöttünk ki jól a húgommal még akkor is képes vagyok felismerni a kegyetlenséget a szüleim tettében. Nem hiába költöztem be ezután az egyik intézetbe, méghozzá a New York-ba. S ez is volt az otthonom hosszú éveken keresztül.

“If isolation is the furnace of transformation, I could be ashes by now.”

Meg mernék rá esküdni, hogy ez volt az első alkalom, amikor igazán tapasztaltam, hogy valaki szeret engem. Semmi nem számított igazán csak az, hogy mellette lehettem. Talán egy kicsit meg is őrültem, mert az egyszer biztos, hogy Ophelia nem azon emberek közé tartozott, akik általában körülvettek engem. Mégis az első pillanattól kezdve volt benne valami, ami miatt nem tudtam csak úgy elengedni. Volt egy kisugárzása, aminek köszönhetően valahogy mindig jobban éreztem magam. Mintha a nap is jobban ragyogott volna. Persze tudom, hogy nyálasan hangzik ez az egész - és bevallom nagyon is az, úgyhogy inkább zárjuk is le ennyivel -, de tényleg így éreztem. Jó érzés volt, hogy valaki számára fontos lehettem, hogy önmagam lehettem anélkül, hogy egyedül kellett volna lennem ehhez. Mégis én vagyok a világ legnagyobb idiótája, amiért hagytam őt kicsúszni a markomból. Persze nem volt szándékos az egész és akkor még nagyon jó ötletnek is tűnt, hiszen nem voltam biztos saját magamban és nem akartam őt veszélybe sodorni ezért is döntöttem úgy, hogy véget vetek kettőnk kapcsolatának. Na, nem azért, mert éppen olyan gatyát húztam magamra, hanem mert tudtam, hogy vérfarkas leszek. Hosszú sztori, röviden megkarmolt egy vérfarkas. Szinte éreztem már napokkal telihold előtt, ahogyan a testemben dolgozik a méreg, ahogyan a változás apró jelei elindulnak és semmit nem tehetek ez ellen. Szerettem volna megállítani, de ez nem olyasmi volt, amit kontrollálhattam és sajnálatos módon még megoldást sem találtak ki rá, ezért teljesen magamra voltam utalva. Legalábbis akkor így gondoltam. Pedig talán Lia megértette volna. Segíthetett volna, de a fejembe vettem, hogy nem lenne biztonságban mellettem. Tudom jól, hogy milyen amikor valaki frissen változik át. Nem egyszer volt szerencsém ahhoz, hogy ezt én magam is láthassam. Ezért is féltettem annyira Lia-t, hiszen sokszor olyan változások lengik körbe az illetőt, aminek végső soron a szerettei látják a kárát. A hülye fejemmel pedig azt gondoltam, ha előbb ártok neki, s rombolom le lelkileg, akkor talán a fizikai és egyéb fájdalmaktól is megvédhetem. Minden nap meggyőztem arról magam, hogy helyesen cselekedtem. Amit tettem az volt a helyes lépés. Hiszen megannyi hajnalon ébredtem az erdő kellős közepén, teljesen meztelenül arra sem emlékezve, hogy mégis mit tettem, vagy hol voltam. Előfordult, hogy véres kezekkel ébredtem, de ilyenkor addig kutattam egész álló nap, míg nem találtam meg szerencsémre azt az állatot, amit telihold éjszakáján kivégeztem.
Belső harcokat vívtam saját magammal és ez egy olyan út volt, amit egyedül kellett megtennem így általában a lehető legelszigeteltebb helyeket választottam, ahol tényleg a környékén sem lehetett ember. Szükségem volt a távolságra annak érdekében, hogy megóvhassam önmagamat a keserű bűntudattól és az embereket is egy kegyetlen haláltól. Egészen addig nem hagytam el az erdő mélységét, amíg nem voltam képes irányítani a bennem lakozó fenevadat. Megannyi teliholdba telt, mire képes voltam mindezt elsajátítani. Körülbelül másfél év volt, mire újra emberek közé mertem menni. Ez pedig rendkívül furcsa volt a számomra tekintve, hogy másfél évet úgy töltöttem el, hogy semmilyen emberi kapcsolatban nem vettem részt. Ez valahogy mindenre rányomta a maga bélyegét. New York-ba visszatérve pedig megpróbáltam magamnak falkát keresni. Nem akartam Luke falkájához fordulni, hiszen akkor valószínűleg előbb vagy utóbb szembe kellene néznem Ophelia-val tekintve, hogy az a falka állt a legközelebb az árnyvadászokhoz. Máshova pedig nem fogadtak be, mert legtöbben felismertek vagy az arcomról, vagy szimplán a nevem volt ami árulkodó volt a számukra. Így omegaként éltem még körülbelül egy hónapot New York utcáin, miközben próbáltam visszaszoktatni magam arra, hogy milyen is újra emberek között élni, hogy tagja lenni a civilizációnak, ami habár rutinból visszajött, de elég rozsdásan indult bevallom. Hogy mégis mi történt? Azt inkább nem árulnám el, hiszen nem tesz hozzám semmit és nem is vesz el. Csak néhány apró baleset.


“Life is painful and messed up. It gets complicated at the worst of times, and sometimes you have no idea where to go or what to do. Lots of times people just let themselves get lost, dropping into a wide open, huge abyss. But that's why we have to keep trying. We have to push through all that hurts us, work past all our memories that are haunting us. Sometimes the things that hurt us are the things that make us strongest. A life without experience, in my opinion, is no life at all. And that's why I tell everyone that, even when it hurts, never stop yourself from living.”

Miután rájöttem, hogy nem igazán fogok beilleszkedni a városba úgy döntöttem, hogy megteszem azt, amire mindig is vágytam. Utazok egy kicsit a világban. Persze nem állt rendelkezésemre túl sok pénz ezért a néhány repülőúton kívül tökéletes stoppossá váltam. Hiányzott, amikor egyszerűen csak egy portálon keresztül ugrálhattam oda, ahova akartam. Persze talán fizethettem volna egy boszorkánymestert is, aki velem tart - és akkor már nem is vagyok egyedül az egész úton -, de inkább jobban gazdálkodtam a pénzemmel. Mármint azért valljuk be nem olcsó mulatság egy boszorkánymestert felbérelni még akkor sem, ha jóformán szórakozni hívod magaddal, hogy mindig ott legyen, ha kedved támad egy másik országba ugrani. Nem maradtam kifejezetten sok ideig sehol sem, viszont két hónapra letelepedtem Koreában, ahol csatlakoztam egy falkához Cole Matthews néven. Nem mertem bevállalni, hogy ismételten elárul az árnyvadász származásom így a középső nevemet használtam, ami nem akkora hazugság talán. Vagy legalábbis nem számít annak. Ez volt az első falkám. Itt világosodtam meg úgymond, hogy milyen összetartásra képesek. Persze álnév alatt voltam itt, hiszen valószínűleg nem őrültek volna az árnyvadász múltamnak, de az izomzatomon kívül erre már semmi nem emlékeztetett. S, talán egy kicsit szerencsém volt még arra is ráépíteni farkasként, úgyhogy már ez sem igazán pusztán az árnyvadász létemnek volt köszönhető, hogy vagy a hosszas sötétben való edzéseknek. Önmagamnak volt köszönhető. Sok mindent tanultam a falkától, a tagjaitól és annak vezérétől, amelyeket soha nem fogok elfelejteni. Sikerült megadniuk azt a számomra, amit eddig hiányoltam önmagamból. Egy új célt. Valamit, amit elérhetek, aminek van értelme.


“Somehow, we'll find it. The balance between whom we wish to be and whom we need to be. But for now, we simply have to be satisfied with who we are.”

Alig egy hónapja értem vissza még csak New York-ba, de már egy céllal érkeztem. Habár az elmúlt éveket mondhatni száműzetésben éltem és rengeteg dologról kellett informálódnom egy dologban biztos voltam. Segíteni akarok más vérfarkasokon, másokon akik hasonló sorssal rendelkeztek, mint én. Árnyvadász koromban sokat hallottam a Praetor Lupus-ról, de arra nem számítottam, hogy megsemmisüljön. Lehet, hogy túlságosan pozitívan próbáltam a dolgokat nézni, de valamilyen szinten ez egy jel volt a számomra. A jel az újrakezdéshez.
Tudtam, hogy túl sok esélyem más falkában nem lenne és nem akartam a nevemet megtagadni, hogy bekerülhessek valahová. Mert nem számít, mekkora pöcs volt a családom, vagy mennyire gyűlölöm őket. Ők is hozzá tettek valamit az életemhez, a múltamhoz. Mindez formált és nem fogom levetkőzni, hogy másnak tettessem magam. Megpróbálok azzá válni, aki lenni akarok. S ezt úgy érhetem csak el, ha megteszem az első lépést. Ami az volt, hogy szolgálataimat felajánlottam Maia Roberts-nek, aki idővel beleegyezett egy közös vezetői szerepkörbe mondván, hogy ő elsősorban csak segíteni kívánt és időközben Luke már ráhagyta a falkáját így a Praetor végső soron egy állandó vezetőt keres magának. S erre a szerepre szeretnék a legmegfelelőbb személy lenni.