Árnyalak. Gomolygó, fekete füst, melyben életszerű forma kivehetetlen, ezáltal maga a jelenség is az. Kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan. Ironikus módon, nem csupán a levegőt kapkodó halandó félelmét testesítem meg, elérve, hogy arcán jéghidegnek érződő verejtékcsepp gördüljön le, miközben kiút reményében hátrébb lép, hanem egyben amorf mivoltával azt a külsőt mutatom, mely talán a legközelebb áll énhozzám. Nem csak mélységes sötétje miatt, melyben valósággal felvillan az áldozat felé meredő, hófehér szempár, nem. A kulcs a fekete ködben rejlő ismeretlen. Az, ami elengedhetetlenül vonzza magával ama tényt, miszerint ellenem felkészülni képtelenség. A szerencsétlen lélek, kiben még nem is tudatosult, hogy utolsó perceit élvezheti a lét általa ismert síkján, rettegéstől eltorzult arccal és remegő ajkakkal próbál meg úrrá lenni önnön testén, hogy legalább egy-két szót meg tudjon formálni. Fogalma sincs, hogy épp úgy érzékelem az agyában megformálódó gondolatokat, mint érzéseinek bűzét. Nem több ő sem a társainál. Nyitott könyv előttem. Nyomasztja a megfoghatatlannal való szembenézés, az olyan harc megvívása, melyben nem fedheti el saját apró, s gyenge valóját.
- Ki... - felesleges folytatnia. Egyfelől azért, mert pontosan tudom, mit akar kérdezni, másfelől azért, mert helytelenül teszi fel.
Mi vagyok?
Valami, ami régebbóta létezik, mint amit az ő korlátolt elméje képes volna igazán felfogni.
Valami, ami akkor kezdett el formát ölteni, amikor az első emberek elhagyták a Kertet. Hátrahagyva a tökéletesség és a harmónia helyszínét, idő kérdése volt csupán, hogy lényük részévé váljon valami, amit korábban nem ismertek. Idő kérdése volt, hogy a részük legyek. Ahogyan az is, hogy ennek az összetett, új érzésnek az erősödésével tagadhatatlan, eltörölhetetlen része legyek a világnak. Olyan része, mely képes lehet maga Isten ellen fordítani a legkedveltebb teremtményeit, méghozzá anélkül, hogy elfáradnék.
Tehát mi vagyok? Egy szó keretei közé nem lehet ezt beszorítani, ahogy most e halandó rúnája engem sem képes visszatartani.
Zsigeri rettegés, gátlások, kételyek, szorongás, lidércnyomásként jelentkező rémálmok, különböző fóbiák és az azok hatására jelentkező félelem. Mind én vagyok. Maga vagyok a terror, mely nem hagyja nyugodni a lelket. Ami az elme legmélyebbre száműzött szobájának ajtaját nyitja ki könnyed eleganciával, noha meglehet, nem is olyan régen kulcsra volt még zárva.
- Mi vagy te? - valamivel erőteljesebben csendül a hangja és ezúttal végre jól isfogalmaz. Ki tudja, ha jeleleg hús-vér alakban közelednék felé, esetleg még egy hűvös, ám helyeslő mosollyal is megajándékoznám. Jelenleg azonban kénytelen beérni a rámeredő, pupillák nélküli fehér tekintettel. Amibe hiába bámul bele, nem köszönnek vissza érzelmek, sem semmiféle válasz az elhangzott kérdésére. Csak annyit vehet észre, hogy a sötétség egyre inkább körülöleli. Szemében a borzalom mellett megcsillan még valami. Egy kósza pillanatra ugyan, de ahhoz ennyi is elegendő a szívében feltámadó merészségből, hogy remegő ujjai néhány pillanat múlva már egy penge markolatát szorongassák görcsösen. Kezének csontos bütykei elfehérednek az erőtől, amit belead az élettelen tárgy fogásába, arcvonásain pedig jól észrevehető megfeszülő állkapcsa, amint összeszorított fogakkal igyekszik velem farkasszemet nézni, szerinte elszántan. Szerintem ostobán. Perspektívák, amik nem bírnak jelentőséggel. Sem a jelenre, sem az elkövetkezendő percekre nézve.
Nyelnie kell, szinte hallani vélem.
- Mi vagy te? - teszi fel ismét a kérdést, hangja ezúttal már határozott, követelőző. Véleményem szerint naiv, de mint mondtam.. ezek nem többek lényegtelen perspektíváknál. Egy bizonyos szinten még untat is szánalmas próbálkozása, elvégre tudatának egy része nagyon is jól sejti, mi is vagyok. Azt legalábbis mindenképpen, hogy honnan jöttem. Igaz, ezt az információt épp blokkolja előle az, ami most ereiben megfagyassza a vért és bénító méregként árad szét a tagjaiban. A fekete füst csápokként nyúl előre, körülölve testét, esszenciámmal üzenve felé: "Megmutathatom, ha szeretnéd..."
Nem lesz hálás érte.
De ő akart választ.
A penge magasabbra lendül, elkeseredett akció keretei között, viszont mielőtt még úgy érezhetné, ő irányítja az eseményeket, én addigra beférkőztem agytekervényei közé.
Tudni akarod, mi vagyok? Választ követelsz éntőlem, pondró?
Ám legyen!
Eleinte értetlenül pillant körbe. Hagyom, hogy azt higgye, bármivel volt is dolga, véget ért és megélhet még egy napot. Ám erről szó sincs, csupán kivárok. Miközben átveszem az uralmat lelki szemei felett, elültetem benne annak illúzióját, hogy nem vagyok jelen. Az érzetet, hogy az egyetlen, amit lát, az egyetlen, ami körülveszi, valóban nem több az áthatolhatatlan sötétnél. Az anyagtalan semminél, ami mindent elfedő takaróként borul ugyan világára, nem árthat neki. Pulzusa enyhén lassulni kezd, s én ekkor kezdem el formázni előtte a képet, úgy bánva az árnyakkal, mintha agyagból öntenék ki emberalakokat.
Először egy férfi körvonalazódik. Aggastyán, életének alkonyán. Egykoron dicső erőtől duzzadó karjain most a bőr már ráncos, izmai fáradtak és az élettel teli külsőt felváltotta a soványság, a csontos, beesett arc, az egészség bíbor arcpírjét a sápadtság. De mindennél szembetűnőbb az egészéből áradó aggodalom. A fájdalomtól és az atyja megvetésétől való félelem. Hiába kémleli az eget, kétségbeesetten figyelve a lustán tovasuhanó bárányfelhőket a kék végtelenségen, mintha kiolvashatna belőlük bármit is, Isten hangja nem zendül fülében, nem látja el újult erővel az idő súlyától meggörnyedt, sajgó hátát. És válasszal sem szolgál az egyetlen kérdésre, ami minden egyes éjszaka felébreszti őt az álmából.
"Fájdalmas lesz?"
Valahányszor elsuttogja, szavaiért cserébe némaságot kap, Teremtője helyett én kúszok hozzá egyedüli társul, hogy hideg érintésemmel mellkasát feszítsem és elérjem szeme feketéinek tágulását. Oly sokáig voltam elméjének cimborája, hogy már valósággal várni kezdte a fájdalmat, észre sem véve, folyamatosan gyengítem szívét.
"Kérlek, uram, sajnálom, hogy megtettem. Sajnálom, hogy ettem..."
Kínok közt nyöszörgi az újra ráköszöntő éjszakába. Imádkozni, kérlelni, esdekelni próbál, de elméje már feladta. Az első férfi elméje megtört hatalmam nyomása alatt, s én annak tudatában hagytam őt magára, hogy amikor Sammael eljön majd érte, Ádám legalább annyira fog rettegni tőle, a Haláltól, mint Istentől, ki ellen vétett.
- Elég... - gyenge, magabiztosságot teljes mértékben nélkülöző, halk szavak. Test nélküli lényem felnevet a hallatán. Ó, igen... mindig így kezdődik. S most, ahogy hallom őt meghajolni előttem, kétségtelenül emlékeztet is az Elsőre. A kezdeti akaratosságra, dacos elszántságra, ami átadta az uralmat nekem.
Éteri hangként suttogok a fülébe, némileg változtatva eztán az imént mutatott jeleneten.
Az erejét vesztett, magatehetetlen férfi immáron ő maga. Az árnyakat leszámítva továbbra sem veszi körbe más, legalábbis, egyelőre még nem. Megengedem neki, hogy lenézzen kezeire, megeméssze ujjainak kontrollálhatatlan remegését, aminek következtében kiejti közülük a földön bánatosan koppanó fegyverét. Épp lehajolna érte, ha nem jelenítenék meg előtte egy apró alakot. Több, mint egy évtizeddel korábbi önmagát, ami néhány álmában visszaköszön. Apjának könyörög, hogy hagyja abba az anyja ütlegelését, de a tompa puffanások zokogós kérlelése ellenére folytatódnak, minden alkalommal fájdalmas nyöszörgésbe fulladván.
- Elég.. - próbálkozik ismét, azonban nem ér el többet annál, minthogy elméjében újabb kép jelenjen meg, ezúttal szíve hölgyéről, amint halk nyögésekből euforikus sikolbya váltva éri el a kielégülés "Sosem volt ilyen jó..." - súgja szeretőjének fülébe fáradt, mégis vágytól fűtött hangon. Ezután hagyom, hogylássa a férfi, saját bátyjának arcát.
- AZT MONDTAM, ELÉG!! - üvölt fel és a kép a sötétségbe mélyed, hogy újra megfáradt, tehetetlen valóját láttassa helyette. Remegő kezek ide vagy oda, mégis a lehullott pengéért nyúl. Mikor felegyenesedik, nem lát újabb formálódó képet, de két fehér szempár szegeződik rá a feketeség vásznán. A levegő vibrálni kezd körülötte, a látottak zsugorodásba kezdenek. Mire pislog egyet, már önmagát láthatja, egy tükörben. Sápadt énjét, pupillák nélküli lélektükreivel.
A kétely, hogy nem elég erős. Hogy nem veheti fel a harcot. Hogy azok, akiket szeret, nem tartanak ki mellette, mert nem találják rá méltónak.
Dühödten töri össze a tükröt, csak hogy egy újabb vegye át a helyét, többedmagával.
A tükrök körbeveszik, hogy amerre csak fordul, önmagát lássa. Saját félelmeinek fölényes vigyorú megtestesítőjét.
Látod ezt?
Látsz most odafent, Öreg?
Látod kozmikus trónodon ülve kedvenceid téged kereső tekintetét?
S vajon látod-e a most magasba révedő, üveges tekintetet, melynek tulaja utolsó leheletével is tehozzád szólt?
Ahogy módszeresen materalizálódok, a vértócsa elér a lábamhoz. A kéz, mi nem is annyira régen még görcsösen markolta fegyverét most élettelen tenyérrel érinti azt, míg testét körbeveszi saját vörös szivárgása a pengével vágott nyaki sebből.
- Találkozunk odalent! - simítom meg a hulla arcát mutatóujjammal.
Újabb lélek, melyet a "magasságos Úr" országa elől csakliztam el.
S megannyit fogok még felemészteni...