Nem a félelem szaga vonzza az erdő szélén, a sziklameredély mellett álló apró kis fakunyhóhoz. Nem is a magány, az elkeseredés és a kilátástalanság, amivel a bent lévő két gyermek már napok óta küzd. Aprók még, bár az idősebbik fiú korát meghazudtolva rakja nap mint nap a húga elé az ételt, amit megsóztak és eltartósítottak kint a fagyban pár napra. A szülőknek nyoma sincs. Persze hogy is lehetne, ők a közeli város főterén lógnak a bitón lopásért. Az élet kegyetlen, de Nilaelt lenyűgözi ez a kor, melyben annyi nyers erő rejlik. Mindennek oka van, és ezt a halandók nem kérdőjelezik meg, vakon ragaszkodnak a hitükhöz, egyszerű, tartalmas életet élnek. Ami azonban rövid... ennek a két szőke gyermeknek sem ad egy hétnél több időt. Napok óta figyeli őket, érzi a testükben a fogyó étel miatti szenvedést. De míg őket gyengíti, és sanyargatja, addig őt ez élettel tölti fel. A sötétség, és a hó jótékonyan takarja alakját amint a ház ablakánál áll, de ha nem akarja a két alak bent amúgy sem vehetik észre. Hosszú, prémes köpenyébe, és fekete ruhájába bele-bele kap a szél, aki távolról látja akár puszta embernek is tekintheti. Szeret köztük járni, szórakoztatja a tudatlanságuk, mikor beül az ivóba és hallgatja a mulatozást, a csatákról szóló énekeket. Noha nem szándékosan kerüli a testvéreit, az mégsem jó dolog ha időnként találkoznak. Még ha vissza is fogják az erejüket, a nagy hatalmak jelenlétének mindig következménye van. Így hallhat néha Háborúról, Ragályról, és....néha Halálról is. Bár e név említésétől is, noha a Lovasok egyike, enyhe félelem járja át. De már egy ideje nem. Pár évszázada volt csupán, hogy fivére elköszönt, mégis....azóta a kisebb kaszások, természetfelettiek, a testvérei, vagy csupán a természet teszi a dolgát. Sehol nem hallani a nagy Kaszásról. Vajon tényleg eltűnt volna? Úgy ahogy azt búcsújakor mondta? Sóhajtva söpri félre a gondolatokat, amik enyhe feszültséget vonnak köré, megszaporázva a szívverését. Elég éreznie a két gyermek rettegését, és éhségét, a gyötrődést amivel az idősebbik ki-ki teint az ablakon, és amivel elhatározza, hogy hiába tombol odakint a vihar, ki kell mennie tűzifáért, vagy ha elalszanak, és kihuny a tűz, meghalnak. Milyen pici, és máris mennyire tisztában van az élet kegyetlenségével. Bátorságot erőltetve magára, megacélozva éhségtől elgyengült tagjait lép az ajtóhoz. Alig tudja kinyitni, a szél olyan erővel csap a háznak, de Éhínség egy intésére mintha csak könnyebb lenne az ajtó jut ki a piciny szerzet, nekivágva az útnak a ház mögött lévő rönkhalomig. A fagy túl gyorsan szivárog be a tagjaiba, túlságosan is lassítja a lépteit a nagy fehérségben. Túl korán szórt Atyja ilyen terhet rá. Melyik férfi az, aki nem jön haza a gyermekéhez, aki hagyja, hogy itt a sziklák tetején ebben a pici házban haljon meg? Néma árnyékként követi a fiút Nilael, morbid kíváncsiság hajtja a cselekmény végkimenetele miatt. Hiába fényes az éjszaka, hiába fed mindent hófehér takaró, a halandó nem lát semmit, ellenben Éhínség mindent. A jég marását a túl fiatal arcon, a fagyott tincseket a fején. Szenvtelen közönyösséggel előzi meg, és telepszik a farakás tetejére, mikor farkasvonyítást hall. Nem Fames az, őt bármi közül megismerné, és nem szegülne ellen az utasításának, miszerint várakozzon az erdő túlvégén. Akkor bizony vérszagra gyűl az éji vad.....