Vérszag.
Mindenki félelmének megvan a maga egyedi aromája, egyfajta rezgés, ami csak rá jellemző, s amelynek intenzitása változik annak forrásától függően. Az alany, az elszenvedő ennek jelenlétét általában bénító toxikként, esetleg hőt elvonó jelenségként érzékeli. Én? Velük ellentétben számomra az ilyesmi olyan, mint a gőzfürdő párája. Kellemesen meleg, jólesően bizsergető és minél inkább simogatnak a láthatatlan, fizikailag nem létező ujjai, annál többet akarok belőle. Csupán az én érzékelésem esetében az élmény tökéletességének kiteljesítéséhez hozzájárul annak hívogató fűszeres illata, amit leginkább ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor egy halandó szimatát frissen főzött tea csapja meg vagy orrnyílásait a reggeli kávé kellemesen nyugtató és kóstolásra hívogató esszenciája fogadja. Ilyen ez nekem, különösen most, azzal az erősséggel, amivel a fájdalom és kétségbeesés elegyét szétárasztja a kiszemeltem hús és csont testének érrendszerében. Olyan ez nekem, mint valósággal üvöltő szavak egy éjjeli nyugalomban pihenő világban, ahol mindenütt az álom honol, kivéve egyetlen szigetet, egyetlen személyt, kinek vállát rémálomnak tenyere érinti, tapintása érdes, durva, cseppet sem baráti vagy kellemes. Mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy ha valaki, a nőalak pontosan értené, mire gondolok ezalatt. Nyilvánvalóan nem egy nyugtalan forgolódással eltelt éj, s nem kevés nyomasztó álom van már mögötte, melyeket szíves-örömest édesekre cserélne. Édesre, akár a mézzel ízesített tea. Akár a kávé, melynek keserű mivoltát, valódi természetét az ostoba emberi lények elnyomni, száműzni óhajtják.
A nő még nem tudja, hogy itt vagyok. Nem tudja, mi is vagyok. Nem sejti, hogy őt itt ma este egyetlen illatfelhő sem lengi majd körbe, illetve de... egyvalamit határozottan érezni fog a levegőben, az elveszettség és kilátástalanság markának szorítását az éltető oxigén helyén. Valami fémes az első, ami feltűnhet neki. Véletlenszerű, s egyelőre könnyed, mintha csak a gyengébb fuvallat vinné felé, ami az arcát keretező hajszálakat lebbenti meg, hogy aztán pár másodperccel később őt követő párja már valamivel határozottabban éreztesse vele azt, ami minden jel szerint nem odaillő. Rozsdaszerű.. gondolhatná, de miért tenné? Hiszen érzékei ennél jóval kifinomultabbak, szinte átverhetetlenek. És minek is áltatná magát, ha nem először érzi már. Tudata mélyén már az első pillanatokban elsuttogásra került a válasz. Halk, de azért ott van, s a gyengeség ellenére kitartóan visszhangzik az elme tág csarnokaiban:
Vérszag.
Társai vérének illata. Egy egykori falkához tartozott.
Érzelmeinek húrjait igyekszek megpengetni azzal, amivel érzékeit vezetem meg. Akár fel is fedhetném magam, bájologhatnék neki előtte férfialakomban, de annak folyamatát korántsem élvezném annyira, ha kínzását tudtán kívül elkezdeném, méghozzá azzal, hogy felkorbácsolom bensőjét. Hadd lásson szorgosabb munkához az a szív, hadd bódítsa el az elmét a múlt visszahozhatatlan szellemein keresztül köszönő magány, hadd kezdjen csak egyre erőteljesebb pislákolásba az a tűz, melynek forrósága, éltető melege nálam fog kiközni. Nem tudja, hogy itt vagyok, de máris erősít.
Azért, hogy biztosra menjek, akár hallani vélhet egy vonyítást is, valahol a messzeségben. Meghagyom neki, hogy mire véli, valós állati tevékenységnek vagy felfokozódott agyi tevékenysége eképpeni lecsapódásának. Számomra végeredményében úgysem számít. Ahogy a levegőben lévő ezüstporral sem foglalkozok igazák. Számomra ezek nem többek körítéseknél. Szép bevonatnál. Ha nagyon akarnám, össze tudom roppantani elméjét rettegéssel annyira, hogy mentális blokkja fizikai bénultságban nyilvánuljon meg. Az azonban nem én lennék. Miért kapkodnék, ha az enyém.. bocsánat.. a miénk az idő. Az este.
Türelmesen lépdelek, óvatosan közelítve. Apránként táplálkozok.
[color=darkgrey]- Milyen nyugodt est, mi a világnak jutott. - hanghordozásom lágy, nyugodt, szinte simító, s ezt tükrözve puha az érintésem, melyet vállán észlelhet egy pillanatra.
Szavaim viszont nem a kifogástalan időjárásnak, a tiszta levegőnek, a fentről mosolyogva lepillantó csillagoknak szólnak. Nem. Elégedett vagyok, mert érzem, hogy ő minden, csak nem nyugodt. Elégedett vagyok, mert tudom, hogy ami az ő világának jut ma éjjel, az nem egyéb, mint földrengés okozta rombolás. Az én elbűvölő alakomban.
De, ha szépen viselkedik, s én jól lakok... talán kegyes leszek vele és nem csinálok szigetéből Atlantiszt.
Talán.