Mindig is szerette a munkáját végezni. A rosszfiúk kézre kerítése olyan dolog volt, ami nélkül a létezését sem tudta elképzelni. A társával pedig szüntelenül jó szinkronban dolgoztak egymással. Szinte kiegészítették egymást. Mind a ketten remek rendőrök voltak és tisztelt ügynökök az irodánál, de kettejüket, ha akarták volna sem lehetett volna szétszakítani. Meg, ha meg is próbálták volna azzal is csak azt érték el, hogy az egész irodának a teljesítménye romlana. Mert lehet, hogy voltak dolgok, amik miatt néha összekaptak, bár veszekedésnek még nem lehetne nevezni, de ez még koránt sem volt negatívum. Nem az ő esetükben.
Most pedig, hogy kiderült a srác, akinek nem olyan régen a kezére tette a bilincset most úgy tűnik az FBI szolgálatába fog állni. Hát nem tagadja, hogy van tehetsége a srácnak, meg igen is fel kell karolni azokat a személyeket, akik a bűnözés területén próbálnak meg boldogulni ahelyett, hogy helyes irányba próbálnák terelni a tehetségüket. De vannak olyan zöldfülűek, akiket azért még nem feltétlenül kellene alkalmazni az irodánál.
Mikor odaáll az asztalukhoz egyszerűen csak összefonja a karját a mellkasán és úgy pillant a vörös hajzuhataggal rendelkező srác szemeibe. Szinte lerí a tekintetéből a ridegség, hiszen egyáltalán nem örül annak, hogy szabadon megússza a gyerek. Az még valamennyire vigasztalja, hogy szigorúan az ő keze alatt mozoghat csak a srác.
- Szóval csak, hogy lefektessük a szabályokat. Ha azt mondjuk, hogy leülsz, leülsz. Ha arra kérünk, hogy fogd be a szádat megteszed. Úgy ugrálsz, ahogyan mi fütyülünk, értetted? - Reméli, hogy ezzel egyértelműen felhúzta a határt közöttük. Egy pillanatig sem akar szimpatizálni a sráccal és ezzel csak még inkább elvágja minden lehetőségét a srácnak attól, hogy egy percig is azt hihesse, hogy ők ketten barátok.