Váratlanul ért ennek a kis patkánynak az érkezése, de még ő sem volt képes arra, hogy visszacibáljon az Intézetbe. Ha arra lett volna szükség eltörtem volna az orrát, aztán az a csaj, aki úgy odáig volt érte pátyolgathatta ennek a kreténnek az amúgy is túlságosan nagy egóját.
Megvető felhorkantással jeleztem, hogy cseppet sem érdekel sem az ő szánalmas élete, sem a barátaié. Sokkal jobban érdekelt, hogy merre járt Loys, és az, hogy mi történhetett vele, mint ennek a hólyagnak a papolása.
− Nos, Morgenstern, szerintem egy életre nem mosod le magadról, hogy ki az apád. Hiába áltatod magad azzal, hogy nem az ő vére csörgedezik az ereidben, hogy te bizony jófiú vagy. A vér és a nevelés kötelez téged. Épp olyan vagy, mint ő. Apám sokat mesélt a fiatal korukról. Valentine akkor is egy arrogáns köcsög volt, pontosan úgy, mint ahogy te is egy beképzelt faszkalap vagy. Ezért sem szánok időt rád meg a szánalmas pajtásaidra. – Az én családomról sok mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy árulók lennének, vagy a nephilimek ellen cselekednének. Én voltam a fekete bárány, aki kilógott a sorból, aki nem felelt meg a szabályoknak, aki nem élt olyan szigor alatt, mint a többi rokonom, de róluk rosszat nem lehetett mondani. Apám kegyetlen volt, ha a családja jóhíre forgott kockán, anyám pedig egy manipulatív dög volt, és olyan észrevétlenül smúzolt mindenkivel, hogy szerették őt. Én nem voltam egyikük sem. Engem nem lehetett kontrollálni.
− Most, hogy ezt megtárgyaltuk, el is takarodhatsz – vetettem oda foghegyről, miközben a táskámból egy újabb festékes flakont halásztam elő. Annyira se érdekelt, mint Elizabeth nénikém porcelángyűjteménye. Azonban akaratlanul is felröhögtem, és a flakonnal rámutattam a srácra.
− Először is, nem vagyok senkinek a csicskása. Ez nem az én városom, szóval takarítsd el magad után a szart, mert én nem dolgozok helyetted. Másrészt, a nyomornegyedben élők kevésbé irritálóak, mint a te görény képed. Amúgy meg… − Egy darabig hadonásztam a flakonnal, de ha nem figyelt oda eléggé, akkor előfordulhatott az is, hogy sikerült őt is lefújnom vele. – Mióta vagy ilyen kötelességtudó Morgenstern? Hajt a bűntudat a kár miatt, amit a családod okozott, vagy túl sok időt töltöttél a meleg pajtásoddal? Nem fordult meg a kicsiny fejedben az a gondolat, hogy éjjelente rád csorgatja a nyálát, vagy azt, hogy fiatal korotokban éjszakánként a párnáját csókolgatta téged képzelve oda? Megjegyzem: neki is meg a kis barátnődnek is pocsék ízlése van.
Mindig is egy szemétláda voltam, de Jace rövid ismeretségünk alatt képes volt elérni azt, hogy szitoktengert zúdítsak rá. Egyszerűen kinyílt a bicska tőle a zsebemben, és már-már arról fantáziáltam, hogy nekibaszom a falnak, aztán otthagyom őt.

Nehezen vallottam be magamnak, de felül kerekedett rajtam a magány. Néha azon kaptam magam, hogy halkan dúdoltam, vagy éppen motyogtam, mintha bárki a közelemben lett volna, hogy reagálhasson rá. Sose voltam nagy társasági ember, főként azért, mert az emberek nagy része kreténekből állt. Véletlenül se a saját stílusom miatt.
New York egyik csövesek lakta környékén tanyáztam éppen, na, nem mintha engem bármiféle veszély fenyegetett volna. Egyrészt, a mondik nem láttak engem, másrészt meg különösebb szívfájdalom nélkül átvágnám annak a torkát, aki rám támad.
Mindenesetre már teljesen átszoktam az éjszakai életmódra, így cseppet sem éreztem magam fáradtnak. Vagy lehet nem kellett volna meginni három doboz energiaitalt. Á, a franc se tudja igazán.
Megint eszembe jutott egy hülye dal, így nem bírom megállni, hogy ne dúdoljak. Belemélyesztem a körmeimet a festékes dobozba, miközben mérgemben lefújom az eddigi művemet. New York szerte nyomokat akarok hagyni, hogy ha esetleg a parabatai-om látná, tudja, hogy itt vagyok. Bár ebben erősen kételkedtem már egy ideje, szóval inkább csak a feszültséget vezettem le vele.
Valami hideg folyt végig a kezemen, ekkor vettem észre, hogy az ujjaimat megfogta a vörös festék. Elmélázva bámultam, ahogy lecsöpögött a földre. Rengeteg flakont kiürítettem, mire az egész téglafalt beterítettem, és az egész pocsékba ment.
Dühödten rúgtam félre egy fémdobozt, ami hangosan csattant a falon. Magam is belerezzentem, mégis az utána felcsendülő hangtól kirázott a hideg. Szinte a hátamon felállt a szőr annyira irritált az a hang. Azt hittem, csak a képzeletem játszott velem, de amikor megfordultam, akkor szembesültem, hogy még nem kattantam be csendesen.
– Lám-lám, Jace Wayland… – Összefontam magam előtt a karjaimat, aztán gunyoros mosollyal végigmértem őt. – Várj, csak… Wayland vagy te egyáltalán? Múltkor hallottam egy édes csevejt a származásodról. Morgenstern, Wayland, Herondale, Lightwood… Nem gondolod, hogy kicsit túl sok családhoz akarsz tartozni?
Nem bírtam a srácot. Talán épp azért, mert pontosan olyan pökhendi volt, mint én magam. Megigazítottam a hátamon lógó táskát, nem adtam a jelét annak, hogy stresszelnék, holott rohadtul utáltam new york-i árnyvadászokkal összefutni.