Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

ophelia & louis

Do it with passion or not at all

- Ne hidd, hogy nem hallom a hangodban az iróniát! Hah, látod, ezt a szót is tudom! I-ró-ni-a! – húztam ki magam, mint aki valami eszementül menő dolgot tett volna. Oké, bevallom, leginkább azért voltam tisztában ezzel a kedves kifejezéssel, mert Colin bátyám előszeretettel élt ezzel a dologgal irányomban. Igazi kedves testvér – nem. - A kaja az szent! Aki pedig képes mérget rakni a kajába, az teljességgel agyament. Hát hogy lehet elrontani egy finom cuccot azzal, hogy beleraksz valami varázslatos bigyót, komolyan már? Nem mindenki Raszputyin, hogy méregellenálló legyen! – forgattam a szemeimet az étel témára visszatérve. Igaz ami igaz, ami az én kajám volt, abból nem szívesen osztoztam és szinte már morogtam felette, ha valaki bele akart nyúlni. Egyszer meg is haraptam Dom kezét, mikor az engedélyem nélkül nyúlt bele a chipszes zacskómba, aki ezek után azt mondogatta, hogy megy és beolttatja magát veszettség ellen. Aztán még ő volt meglepődve, mikor valóban elkezdtem a doki felé rángatni, hogy na-na, akkor gyerünk, tegye meg, nem árt meg neki egy gigantikus szuri!
A kérdés hallatán akaratlanul is egy kicsit elkomorultam, mert bár nem szándékosan, de sikerült egy olyan húrt megpendítenie, amire nem akartam gondolni, nem akartam belemenni. Mert mondjam neki azt, hogy hányszor kívánom azt, hogy akkor jobb lettem volna, észrevettem volna a jeleket, vagy egyáltalán bármit, amivel megakadályozhattam volna az eseményt… de nem történt meg. Persze, a mai napig néha eszembe jut, ha valamiben jobb lennék, akkor előbb lelnék egy olyan nyomra, ami képes felfedni előttem annak a titoknak a válaszát, amit régóta kerestem, de… ez nem volt ilyen egyszerű. Akaratlanul is végigsimítottam a karomon ott, ahol a parabatai rúnám volt, majd bár kicsit megfakult mosollyal, de válaszoltam a kérdésre.
- Ha valakinek nem elég az, aki most vagyok, az nem szeret igazán. Ezzel nem azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó változni azokért az emberekért, akik szeretnek, de ha valaki erőltetetten rád akarja kényszeríteni, az rég rossz. Ha te magadban nem érzed annak szükségét, hogy változnod kell, mert te akarod, akkor nem sok értelme van… nem? Attól még, hogy nagyobb a szókincsem nem… nem oldok meg olyan dolgokat, amikre igazán szükségem lenne – néztem rá, majd próbáltam valamennyire oldani a kissé rosszabb hangulatomat. - Még a végén kiderülne, hogyha ráfekszem a tanulásra, akkor nagyobb zseni vagyok, mint te és kiütlek a nyeregből! Szexi, okos, igazi lovag… komolyan, megnyerném a Mr. Shadowhunter Universe versenyt! – ütöttem a mellkasomra nagyon elégedetten. Más kérdés, hogy egy ilyen versenyben nem igazán mérhetném össze magam Liával, hacsak egyikünk nem megy át egy nemváltó műtéten, de hát annyi baj legyen! Akkor is én lennék Mr. Shadowhunter Universe, ő meg nem! És ez a lényeg!
De ez a kérdés azért bennem is bekapcsolta kíváncsiság gombot.
- Miért… te szerettél volna valaki más lenni? Egy plusz tulajdonsággal lettél volna több, vagy van valami konkrét személy? – ő dobta be a témát, akkor egye meg amit főzött… ha már a sütijét nem tudja, ugye. Nagyon érdeklődő kiskutya szemekkel meredtem rá, tehát most rajtam volt a cukiság faktor sora, ami elől nehéz volt megmenekülni.
- Tudtam, hogy erre rá fogsz harapni… és ne hívj már Lulunak, mindig valami hülye puffos pincsi jut róla eszembe, vagy valami ketrecbe zárt ketyós papagáj – jó, sejtettem valahol, hogy ezzel csak rontok a helyzetemen és jobb lett volna csöndben maradni, mert még a végén legközelebb beállít hozzám valami madár jelmezzel, vagy tudom is én milyen beteg dologgal.
- Te vagy az egyetlen ember, aki képes örülni annak, ha annak a rózsaszín kerek pocoknak nevezik… – kezdtem volna bele, majd már próbáltam felvenni a védekező állást, hogy kikapjam a kezéből a filcet, elvégre… oké, ő okos, de én meg testi erőben és fürgeségben voltam jó, tehát nehogy már ebben nyerjen; de hála az égnek kimondtam a varázsszót! Ein-stan-dol! Komolyan, már csak azért fogom megjegyezni, hogy random szitukban benyögjem, mikor épp haragszik rám, hogy aztán nagyon örülhessen magának és paskolgathassa a saját vállát, hogy naaaa, ezt a szót ő tanította nekem. Bár… ez valahogy tök szarul hangzik. Mint mikor a gazda dicsekszik a kutyájával, hogy megtanította halottat játszani. Grrrr.
Ééééés megint engem gyanúsított, de most valami olyannal, ami igazán felháborított!
- Ophelia! Én igazán szeretlek téged, de még egy ilyen gonosz rágalom és mélyen elgondolkodom a barátságunkról! – biggyesztettem le az ajkaim, mert hát már komolyan! Ha rám is tört a bűzös gáz támadás, akkor se olyan helyen könnyítek magamon, ahol majd ő vehet szagmintát, hogy továbbadja az utókornak kutatási célzattal! Jó, elvileg ilyen típusú kutatást nem végez, de addig jó a világnak!
- Baszki! Te komolyan megnyaltál?! – hördültem fel hirtelen, ahogy a kezemre néztem. - Az Angyalra, ha nem rólad lenne szó, most feljelentenélek szexuális zaklatásért. Ó, helló Miss Szexuális Zaklatás! Itt csüngsz rajtam, meg nyalogatsz, hát komolyan, mikor feküdtél le valakivel utoljára? -amint feltettem a kérdést, már tudtam, hogy nem kellett volna. Sokan vennék a dolgot költőinek – de Lia pont az, aki nem fogja. És majd meghallgathatom mikor feküdt le valakivel… és ha nem az az idióta barom exe volt az utolsó, akkor azon fogok kattogni, hogy ki volt, mert hát, fogadott bátyként kötelességem, hogy berezeltessem azokat a srácokat, akik rá akarják tenni a mocskos mancsukat a húgomra! Tény, Lia nem kért ebből a dologból, de ez hol érdekelt engem?! Őt se érdekelte, hogy utálom, ha nyuszedlinek hív, így hát kénytelen volt ilyen dolgokkal együtt élni. Ez van.
- Ja, ja, szeretetre, ó igen… – kezdtem azt hinni, hogy direkt dobálja nekem a magas labdákat, nekem pedig totál idiótába kell átmennem, nehogy leüssem őket, mert nem, nem akarok tudni Lia szerelmi életéről, dumáljon erről Doryval, vagy Dommal, vagy tudom is én kivel, de ne velem! Áááááááá!
De lehetett fokozni a borzalmat. Mert jött az a dal. Én pedig úgy nézhettem rá, mintha épp egy pokolbéli portálon mászott volna át a világunkba. Biztos vagyok benne, hogy Lucifer fenntart egy ilyen bugyrot a kedves kis lakhelyén, ami tele van Liához hasonló okos emberekkel, akik azzal kínozzák a magamfajtát, hogy kimondhatatlan szavakat, érthetetlen teóriákat, matematikai képleteket és egyéb dolgokat próbálnak megtanítani nekünk… és ha nem megy, akkor letépik az egyik körmünket. Jobb esetben.
- Őőőő… ugye ezt nem kell megtanulnom? – azért még reménykedtem. Hátha nem. Csak meg kell hallgatnom a műsort és ennyi.

say after me: Supercalifragilisticexpialidocious

A könyvem lapjai mögül hülye arcokat vágva ráztam a fejemet. – Dehogyis Lulu! Egyáltalán nem vagy idióta! Sőt, kifejezetten okos, amikor kajakóstolásról van szó. Szerintem egy séf veszett el benned! – halkan felkuncogtam. Csak egy kicsit volt bolond, de nem baj, szerettem ám őt is, meg aztán engem mindenki nagyobb dilinyósnak tartott, épp ezért volt szép a barátságunk. Ettől függetlenül tényleg nem ártott volna neki, ha többet foglalkozik az elméleti dolgokkal, mert akkor tök okos is lehetne.
− Jaj, Looouuu! Ez nem csak erről szól! Lehet, hogy remekül mozgatod a csípődet meg csábosan mosolyogsz és egy született úriember vagy, de… Néha te nem vágysz arra, hogy valami több legyél? Több lenni annál, ami most vagy… Egy jobb verziója saját magadnak? Egy olyan személy, akire mindenki felnéz és csodál a tudása, a tapasztalata és az életbölcsességei miatt? Te tényleg soha nem vágytál arra, hogy egy kicsit másabb legyél, mint aki valóban vagy? – Hű! Talán kissé elvittem filozofikus irányba a témát, és belegondolva egy icipicit kivetítettem rá a saját gondolataimat és vágyaimat, amik lehet, hogy most számára ijesztően fognak hangzani, mert meg kell erőltetnie az agyát, de… Azért bízok benne, hogy nem hoztam rá teljesen a frászt.
− Egyébként einstandol még mindig – tettem hozzá csak úgy mellékesen, hátha az iménti elmélkedésemmel rövidzárlatot okoztam nála, és akkor szükségem volt valamire, amivel visszahozhatom az élők sorába.
Oké, a következő bolond gondolata annyira nevetésre késztetett, hogy végül az egész könyvtár visszhangzott tőle. – Akkor mostantól ez lesz az új neved: Lulu, a Nemi Erőszak! Alig várom, hogy elmeséljem Domdomnak meg Dorynak! Remélem, ők is nevetnek majd rajta.
Már az egész szituáció vicces volt, de a gondolat, hogy Lulut élete végéig ezzel is piszkálhatom, még inkább rátett egy lapáttal. Majdnem olyan jó volt, mint a nyuszedli. Persze egész addig nevetgéltem, amíg Lou nem kezdett el arról magyarázni, hogy milyen szörnyű teremtés vagyok. Akkor baljósan becsaptam a könyvet, és duzzogó fejjel így válaszoltam: − Kikérem magamnak, nem vagyok se vérhörcsög, se olyan nyúl, hanem én egy Jigglypuff vagyok! – Méghogy dagadt hörcsög lennék, vagy pszichopata sorozatgyilkos nyúl! Bosszúból az asztal egyik fiókjából egy alkoholos filcet varázsoltam elő, és már ugrottam is, hogy összefirkáljam vele Lou arcát. Sajnos, pechjére nagyobb tudással rendelkeztem, mint ő, ezért tudtam a nyusziról is, ami firkákért kiáltott.
− Na, látod! Nem is olyan nehéz! – tapsikoltam örömömben, és még a filcet is elejtettem. Talán majd később felveszem, ha még szükség lesz fenyítő eszközre, de egyelőre meg kellett hiúsítanom Lou kapitulációját.
− Jaj, fúúúúj már! Nem is akarnám a fenekedet masszírozgatni, hát ki tudja milyen gázok törnek ki belőle időnként! Múltkor is elsétáltam a férfi mosdók előtt, és valaki olyan hangosan durrogtatott, hogy azt hittem bombáznak minket. – Egy pillanatra megálltam a beszédben, aztán összeszűkült szemekkel mértem végig Lout. – Te voltál akkor is, ugye?
Mondjuk, nem maradtam ott addig, amíg kiengedték a gyilkos gázt, így sose derült ki, hogy ki a férfi vécé réme, de attól még elég durva volt.
− Neeeem! Én bébipanda vagyok! Ez pedig az én maciölelésem! – Miközben megnyaltam a kezét, hogy véletlenül se tudjon leszedni magáról, amíg én nem akartam.
− Nem is nézek parán! Én ártatlan vagyok, mint egy ma született kisbárány, aki csak szeretetre vágyik – bólogattam hevesen, hogy Lou is elhiggye: cuki vagyok. – Még mindig nem vagyok polip! – vágtam durcás képet, és az asztalról félig lelógva már halásztam is fel a filcet. Csoda amúgy, hogy nem estem le onnan.
− Már csak egy! De ahhoz egy dal is dukál – vigyorodtam el szélesen, és dalolni kezdtem a Mary Poppinsból egy dalt, aminek a címe a Supercalifragilisticexpialidocious volt. Kiskoromban annyit használtam nyelvtörőként, hogy már egész simán ment, sőt a dalt is kívülről megtanultam.

Lou & Lia

ophelia & louis

Do it with passion or not at all

- Kikérem magamnak, nem tűnök idiótának, ha megszólalok! – még hogy ne vegyem személyeskedésnek, hát komolyan! Attól még, hogy nem vagyok egy két lábon járó szótár, még mindig megvannak az erősségeim, az előnyeim és a vonzerőm! Hát hány lány tudja elvinni a barátját egy tánc estre, hogy egy jót bulizzanak együtt és végig táncolják az éjszakát? Na, nem sok. Én tökéletes jelölt lennék… már ha vágynék hosszútávú kapcsolatra. De ez épp nem szerepelt a listámon.
- Attól még, hogy nem beszélek olyan júj de nagyon választékosan, még lehet, hogy rájönnek, hogy halál menő vagyok. Ellejtek például néhány remek csípőmozgást, meg csábosan mosolygok, meg mérhetetlenül úriember… akkor már ki a francnak kellene még az is, hogy olyan hülye szavakat ismerjek, mint ez a…? – akaratlanul is kérdőn néztem rá. Hát mi a fenéért kéne nekem ilyen szavakat tudni! És miért pont ezt? Jó, oké, értem én a helyzetünkhöz illik, de azért mikor nyögném be ezt bárkinek is? Előbb ordítok rá, hogy „IPI-APACS” és futok a cuccal mint a nyúl, mert hamar magukhoz térnek az első kábulatból az ordításom után.
- Meg amúgy se a részeg csajokra megyek, még a végén meggyanúsítanak nemi erőszakkal és halál ciki lenne ezt tálalni a vezetőségnek. Ó, igen, minden tök okés srácok, tényleg, csak azért hívlak titeket, mert itt vagyok egy cellában Mr. Bolti Tolvajjal és Mr. Adó Csalóval, akik engem csak úgy hívnak, hogy Mr. Nemi Erőszak. De amúgy minden király! – bandzsítottam az elképzelésre egy sort, majd jött a nagy felháborodás.
- Persze, persze, cukin, nézted volna meg magad a tükörben! Mint egy duracel elemmel túltöltött vérhörcsög, akitől elvették a pofazacsijába tömendő cuccot és mindjárt átmegy Gyalog Galopp nyusziba, ha nem kap választ. Nálam meg nem volt épp szent kézigránát, így ez a hazugság egész korrekt lehetőségnek tűnt… – volt egy olyan érzésem, hogy nem ismeri a Gyalog Galoppot, ami kár… bár lehet jobb így. Ha rájött volna, hogy még egy tömeggyilkos nyúlhoz is hasonlítom, akkor fogalmam sincs milyen borzalmas, több szótagos szót választ következő megtanulandó dolognak.
Végül kitört belőlem egy nagy sóhaj majd utána mondtam azt az átok szót. - Ein-stan-dol. Na, örülünk? – tártam szét a karjaim. Még egy bugyuta szóval több a szótáramban. Tényleg. Milyen remek!
Majd jött a menekülési próbálkozásom, ami csúfos kudarccal végződött. Pedig olyan közel jártam, de… a fene vigye. Azért a masszázsos szösszenetre elég nagy szemekkel meredtem rá.
- Hát az elég para lenne tényleg, ha te masszíroznád a fenekem. Egyik nap még kicsi voltál és ártatlan, a következőben meg már a seggemet fogdosnád… anyám. De durva! – meredtem magam elé elhülve. Tény, ugyanennyire sokkos állapotban lennék, ha Dory került volna képbe ugyanilyen szemszögből. Mind a kettő olyan… szinte rokon státuszban mozgott, egyszerűen csak durva lett volna bármelyiket valami többnek elképzelni.
- Hát ne szorongasd már a nyakam, te átkozott nőszemély, minek képzeled magad, foltos boának? Vagy polipnak? – nyúltam már a kezéhez, mert azért már na, nehogy már túlzásba vigye ezt a dolgot, azért mégis milyen ciki már azért a nővérszobára kerülni, mert nem mondtam ki egy felsapnolt spinének, hogy einstandol!
Mindezek után persze még jött a két választási lehetőség és a fenyegetés, meg a többi, mire újra felhorkantam.
- És még hogy nem nézel parán… – morogtam az orrom alatt. Igazából már majdnem elindultam volna vissza oda, ahol ültünk, mikor jött ezzel a lajhár dologgal.
- Szerintem elírták, mert a lajhár nem ilyen gyors. Inkább neveznélek a polip szerepre – sóhajtottam fel, majd csúnyán megint Liára pislogtam.
- Pontosan hány szó megtanulása után nyerek bűnbocsánatot? – más kérdés, hogy biztos voltam abban, hogy két hét múlva már egyik szóra se fogok emlékezni, ami felvetett egy újabb kérdést – ugye nem akar ezekkel a szavakkal zsarolni életem végéig?!

you won't get away so easily

Nem érdekelt Lou duzzogása, ha felfalta a süteményemet, akkor bizony viselje a következményeit. Márpedig csak azzal tudtam büntetni, hogy kicsit fejleszteni akartam a tudását. Tudom, tudom, sokadjára próbáltam már, de élt bennem a remény, hogy egyszer hátha belérögzül valami. Ha működnének a mondi kütyük, akkor tuti minden este az én hangomat kellene hallgatnia, ahogy tanítani próbálom őt. Azt mondják, alvás közben is képes tanulni az ember, de sajnos még nem volt lehetőségem kipróbálni rajta.
Halkan felkuncogtam Lou szavain. Igen, tisztában voltam vele, hogy a cuki pofijáért meg az attraktív fenekéért olvadoztak a lányok, mégis kellemesebb élmény, ha egy ilyen srác, mint ő nem csak helyes, de még okos is. Én legalább is nem bírtam az ostoba srácokat, nézhettek ki akármilyen jól. Bár, én teljesen más tészta voltam, tekintve, hogy szinte mindenki dilinyósnak tartott, és Cole óta nem is voltam hajlandó járni másokkal.
Ezért sem hatott meg Lulu csúnya pillantása, mert amilyen csúnyán nézett rám, és olyan édes szempilla rebesgetésbe kezdtem. Lehet, hogy dilis voltam, de tudtam miként lehetett hatni az emberekre.
− És szerinted egy lányt le fog nyűgözni az, ha egy srác megszólal, és tök idiótának tűnik? Nem vedd sértésnek Lulu, általánosságban beszélek, de ha a csajszi nem részeg, akkor nem biztos, hogy kezd olyan sráccal, akinek nincs sütnivalója – pillantottam fel rá, miközben a könyvet lapozgatva a tökéletes szót kerestem.
− Miiii?! Nem is néztem parán! Szerinted parán nézek? Tök cuki vagyok. Amúgy meg, inkább ismerd be, hogy betoltad az egészet, minthogy hazugságon érjelek – kicsit fennakadtam azon a gyanúsítgatáson. Kikérem magamnak, nekem sose volt elmebeteg nézésem! – Ein-stan-dol. Na, mondd utánam szépen, még szótagoltam is.
Nem akartam elhinni, hogy Lou menekülőre fogta. Szerencséjére épp időben észhez tértem, így marasztaltam egy kicsit. Tökéletesen tudtam csimpaszkodni, sőt még rá is játszottam arra, hogy az egész súlyommal ránehezedtem, hogy nehezebben tudjon mozogni. Sajnos nem voltam százkilós víziló, de talán így is elértem a kívánt hatást.
− Akkor tornásztasd meg egy picit. Vannak különféle masszázsok is rá, de én nem fogom a te fenekedet masszírozgatni. Amúgy meg nem mész te sehová, amíg meg nem tanulod a leckét. – Teljesen rácsimpaszkodtam, eszem ágában se volt elengedni őt. Sőt, minél jobban hisztizett, annál erősebben szorítottam a nyakát.
− Ez nem így működik Lulu! Arról nem is beszélve, hogy nem csinálnék ilyet. Mondom, két választási lehetőséged van: tanulás, vagy sütés! Nem válthatod ki semmivel, és addig leszek a nyomodban, zaklatlak és terrorizállak, amíg szépen meg nem kapom, amit szeretnék! – Halál komolyan beszéltem, bár kívülről kissé viccesen nézhetett ki, ahogy rajta lógva magyaráztam, de nem akartam, hogy ennyivel megússza az egészet. Fizetnie kellett a tettéért.
− Nekem az is jó, ha démonok ellen gyártasz süteményt, csak csinálj valamit, amivel kifejezed, hogy tényleg sajnálod, és igyekszel! – Büntetésből még kicsit előre is hajoltam, hogy a hajamat a nyakába lógatva csiklandozzam. Ha úgy voltam kedvem, akkor senki nem menekülhetett előlem. – Egyébként meg múltkor kipróbáltam egy mondi tesztet, ami szerint előző életemben lajhár voltam, szóval sok sikert! Engem nem vakarsz le magadról!

Lou & Lia

ophelia & louis

Do it with passion or not at all

Tényleg, nincs harag köztem és a könyvtárak között, de az igazság az, hogy leginkább csak akkor tűnők fel errefelé, ha Dom és én valami komoly kutatómunkát folytatunk. Totálisan megértem, hogy valakinek a könyvek társasága okoz örömet egy kellemes kávé társaságában, nincsenek ennek kapcsán előítéleteim, de… basszus! Lia magyarázatait hallgatva úgy éreztem magam megint, mint azokon az átkozott történelemórákon, ahol egy halom hülye évszámot kellett megtanulnom, ami persze nem igazán volt az erősségem. Nagyon hasonlíthattam egy duttogó kölyökre, ahogy karba tett kézzel ültem ott és figyeltem a könyvet lapozgató, asztalon fetrengő Liát. Mázlink volt, hogy egyelőre a könyvtáros nem tévedt erre, mert nagy eséllyel elég hamar normális ülő helyzetbe rendezte volna a kishölgyet, de mondjuk, hogy nem volt ilyen szerencsém.
Magamnak idéztem elő az egész szitut, tehát mindenki egye meg amit főzött… csak abban a pillanatban az volt a baj, hogy nem csak azt ettem meg, amit én csináltam – nem mintha olyan nagy konyhatündér lennék – hanem azt is, amit más csinált. Jelen pillanatban Lia sütijét. De… de miért hagyta ott, a közös hűtőben, óvatlanul?! Ő is tudhatná, hogy ami oda kerül, az nem marad érintetlen hosszútávon. Igazából… megtisztelve érezhetné magát, hogy én ettem meg! Sőt! Hogy mindet megettem! Ez szinte egy bók, mert azt jelenti finom volt! És mi a köszönet? Hallgathatom, hogy burkoltan lehülyéz és terrorban tart.
- Pontosan tudod, hogy engem a lányok nem az eszemért szeretnek – forgattam a szemeimet, miközben próbáltam nagyon csúnyán nézni Liára. Tudjátok, ez egy nehéz dolog, kicsit mint mikor van egy kishúgod vagy egy háziállatkád, aki valami kellemetlen dolgot csinál veled és nem tudsz rá haragudni. Na, valami hasonló helyzetben voltam Liával is – valahol úgy érzem, hogy ő is hasonlóképp gondolt rám, bár ő neki nem okozott akkora problémát, hogy megbüntessen. Szomorú.
- De én nem akarom, hogy mindegyik a lábaim előtt heverjen! Meg amúgy se kell mindig a lábaim előtt heverni… csak néha – férfi szükségletek, na. Attól még, hogy nem éltem párkapcsolatban, néha nekem is szükségem volt egy bizonyos formában kiengedni a gőzt. Szerencse, hogy akadtak erre érdeklődők, mégpedig olyanok, akiknek nem kellett a lelkére beszélnem hosszasan az egyéjszakás kalandok előnyeiről. Értem én, sokak ördögtől valónak látják a házasságon… öhm, már a párkapcsolaton kívüli szexet is, de a begyöpösödött világnézet leginkább csak problémákat okoz.
- Önkénytelen reakció volt! Halál parán néztél rám, mikor számonkértél, hogy hol a sütid! Persze, hogy reflexszerűen azt mondom, hogy nem nálam… – oké, nem nézett ki olyan rémisztően, de tény, inkább tagadtam, semmint hogy beismerjem. Hiba volt… - Hogy eins… mi? Ki se tudom mondani, ne szórakozz – hördültem fel a dologra. Közben láttam, hogy belemerül kicsit a könyvbe, talán hogy találjon egy újabb helyzethez illő szót – én viszont ebben láttam meg a tökéletes pillanatot a lelépésre. Szégyen a futás, de hasznos és vannak olyan pillanatok, mikor kifejezetten előnyös.
Úgy lopództam, mint egy puma, sőt, minden puma megirigyelhette volna, ahogy nesztelenül végig settenkedtem a könyvtáron. Már nem kellett sok, szinte már a kezem ott volt a kilincsen, mikor hallottam az utánam trappoló léptek zaját, hangos kiáltás kíséretében, majd… hupp. Úgy csimpaszkodott rám, mint egy polip… na jó, ne legyünk ennyire gonoszak, mondjuk, mint egy bébi-majom, tudjátok, mint azokban a természetfilmekben! Na. Pont úgy.
- Köszöni a dicséretet az att.. atta… tehát a seggem, de már nyomta a szék, úgy érzem ideje tovább lépnem! – igazából ha nagyon akarom, le tudtam volna rázni a hátamról, de az nagyon nem vallott volna jómodorra. Persze, az se számít teljesen jómodorú dolognak, hogy valakinek a hátán csimpaszkodsz, de ebbe a vitába inkább nem mentem volna bele. - Ajj Lia, mondtam már, hogy sajnálom, legközelebb egy olyan dobozba rakd, amire ráírod, hogy „levágom a tökeidet” és hidd el, senki se fog hozzáérni! – vagyis mertem remélni, hogy hölgyek nem járnak rá a sütikre, mert ezek után azt hiszem Lia állandóan rajtam fogja keresni a sütijeit. Közben meg lehet nem is én tehetek róla!
- Lia… hidd el nekem, az általam sütött sütikre ha elkészülnek, azokat inkább a démonok ellen vetnénk be, mint atomfegyvert – jelentettem ki, majd felsóhajtottam. – Remélem tudod, hogy nekem nem feltétlen okoz gondot a súlyod cipelése, de te nem tudom milyen hosszan tudsz így belém csimpaszkodni.

Tárgy: Re: Lou & Lia ~ 3 évvel ezelőtt Vas. Aug. 25 2019, 02:06

you won't get away so easily

A háttérben halkan az egyik kedvenc spanyol dalom szólt, miközben én a könyvtár egyik asztalán hasaltam, és a tappancsaimat lóbáltam. Tudom, tudom, nem éppen rendeltetésszerűen használtam, de ha egyszer így volt kényelmes, akkor nem lehetett mit tenni. Végül is, nem csináltam semmi törvénybe ütközőt, hiszen kivételesen még csak szoknyát se hordtam, hanem rövidnadrágot viseltem, szóval közszeméremsértéssel se lehetett volna gyanúsítgatni.
Előttem egy vaskos könyv hevert az asztallapon, és a mutatóujjamat benyálazva lapoztam benne egyet, miközben félszemmel Lou-t figyeltem, hogy ne tudjam meglépni.
− Ugyaaaan, Luluuuu! Nem olyan nehéz! És hidd el, a lányok szeretik az okos fiúkat, művelt fiúkat, meg a nagyid is tök büszke lenne rád. Sőt, biztosra veszem, hogy piedesztálra emelne, amiért ennyire zseni vagy. Persze, tudom-tudooom, te így vagy tökéletes, és így szeretünk, de ha egy icipicit… Tényleg csak egy picikét okosabb lennél, akkor a fél város a lábaid előtt heverne. – Sajnos rossz szokásom volt elnyújtani a szavakat, ahogy a hadarás a negatív tulajdonságaim körét erősítette, ahogyan a gyakori szóismétlés is, viszont azon a véleményemen nem változtatott semmi, hogy szerintem Lou-nak jobban állt volna, ha egy kicsit tanultabb.
− Szóval… Mondd szépen utánam: einstandol. Jelentése: Jogtalanul lefoglalni valakinek a tulajdonát. Példa: Amikor ma reggel befaltad a süteményemet, és még le is merted tagadni, pedig tiszta hab volt a pofid utána. – Durcásan pillantottam rá, hiszen a mostani zaklatásom valós oka az volt, hogy Lou felzabálta a sütimet. Ezt pedig nem hagyhattam megtorlás nélkül, szóval azt tettem, amit a legjobban utált: elrángattam tanulni.
Nem is értettem, hogy miért ennyire falánk, amikor Domdommal teljesen jó dolguk volt, mert akármikor megkértek mindig csináltam nekik valami finomságot, vagy ha nem is volt rá időm, de a közeli cukrászdából mindig megleptem őket valamivel.
Egy pillanatra elbambultam, és a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy Lou megpróbált meglépni. Erre még morcosabb lettem, lepattantam az asztal tetejéről, utána szaladtam, és mielőtt még hozzáérhetett volna a ragacsos mancsával a kilincshez, a hátára vetettem magam.
− Naaaa! Nem mehetsz sehová! Akármilyen attraktív feneked van, nem hagyom, hogy olyan könnyen hátat fordíts nekem. Két választásod van: vagy megtanulsz néhány új szót, vagy sütsz nekem sütit, és kárpótolsz azért, ami már a pocakodban emésztődik! – Erősen csimpaszkodtam belé, még a lábaimat is köré kulcsoltam, hogy véletlenül se tudjon megszabadulni tőlem.

Lou & Lia

Tárgy: Lou & Lia ~ 3 évvel ezelőtt Vas. Aug. 25 2019, 02:05

» Kb. 4 évvel ezelőtt, New York, FBI
» Leo & Jace ~ kb. 1 évvel ezelőtt, New York utcáin
» Raphael & Annalise ~ pár hónappal ezelőtt, Hotel Dumort közelében