Ha megtehetném, megtenném. Adnék, nemet biztosan nem mondanék azt még tulajdonképpen soha, senkinek nem sikerült, de ez sajnos nem rajtam múlik. Továbbra is úgy hiszem, hogy sokszor a szerencsének köszönhetek dolgokat és bár igyekszem inkább tudással, gyakorlással és tapasztalatszerzéssel alátámasztani mindazt, amit elérek, eddig még igazán elégedett egy alkalommal sem voltam. Mindig van hová fejlődni, többet és többet letenni az asztalra, bizonyítani, újabb célokat felállítani és azokat megütni. Ennek az útnak pedig én még eléggé az elején járok, úgy hiszem. Főleg olyankor, amikor azokat figyelhetem, akik jóval képzettebbek nálam, akiknek több lehetőségük volt terepen lenni és onnan egyben visszatérni.
Elfogadom azt, hogy nem osztja meg velem, mégis mit szűrt le a kérdésére adott válaszomból, de vitathatatlan, hogy némi csalódottság lopja be magát a szívembe, hiszen így nehezebben tanulok. Viszont másfelől leckének is felfogom, amiből később majd építkezni tudok. Legalábbis ez lesz a célom és igyekszem majd ezután menni, amikor újra átgondolhatom a mai edzés minden egyes pontját, amelyekre erőn felül próbálok összepontosítani azóta, hogy elkezdtük. Nem veszem félvállról a dolgot, számomra van tétje az ilyen és ehhez hasonló gyakorlatozásnak is, hiszen, ha nem tudok belőle épülni, akkor az kizárólag és csakis az én hibám lesz.
A támadását a legjobb tudásomhoz mérten (most még legalábbis ezt hiszem), fogadom és igyekszem kivédeni, amit és ahol tudok, több-kevesebb sikerrel. Hiszen jó pár ütést gond nélkül be tud vinni, amiket vagy tudok csillapítani, hárítani vagy nem. Fel azonban nem adom, meg sem fordul a fejemben.
Nagyot nyekkenek a padlón, amikor kirúgja a lábaimat alólam. Fel ugyan nem kiáltok, a hangomat igazából nem hallatom, leszámítva azt a nyögést, ami a levegő tüdőmből való kiszorulását kíséri. Ennyivel azonban még nem végez. A kezeimmel próbálok ellentartani a lábának, kevés eredménnyel, a fájdalom pedig hamarosan jelez; nem csak az éltető oxigéntől foszt meg, de a légcsövem is kezd összenyomódni. Igyekszem megtartani a hidegvérem, az önuralmamat annak ellenére, hogy az agyam szüntelen vörösjelzést kap, miszerint nagy gáz van, ezt nem kellene hagynia. Amikor ereszt a nyomáson, teljes erővel nyomakszik a lebegő a tüdőmbe, a szavai pedig elérik a hatásukat. A keze után nyúlok, hogy elfogadjam a felajánlott segítséget, azonban, amit már korábban tanított a meglepetés erejének fontosságáról plusz a mostani lelkifröccs, miszerint nem foghatom vissza magamat, megteszik a hatásukat. Tényleg tanulni akarok és elfogadni, befogadni mindent, amit hajlandó megtanítani nekem.
Hirtelen rántom meg az elkapott kézfejet, azzal a szándékkal, hogy a hirtelenséget kihasználhassam és levigyem a padlóra magam mellé, kibillentve az egyensúlyából, ha pedig sikerül, akkor ugyanazzal a megkezdett lendülettel és a sebességgel, amire csak képes lehetek, hogy magam alá gyűrjem. Nem titkolt szándékkal nehezedni a súlyommal az övére és az alkarommal szorítani a nyakánál le úgy, ahogy az előbb ő tette a térdével, amikor fordított helyzetben voltunk. Íriszeim talán sötétebb árnyalatba is fordulnak, ahogy mindig kedves tekintetem megváltozik egyetlen pillanatra, amikor is tényleg le akarom győzni, érezni annak az ízét, hogy legyűrtem őt. A pillanat azonban tovaszáll, amikor erőteljesebben tolok rá az amúgy is fojtó mozdulatra és hirtelen eresztem el, felmérve azt, hogy mit is teszek.
- Ne haragudj, én nagyon sajnálom. Jól vagy? - aggodalmasan pillantok rajta végig és hiába látszik meg a nyakamon az általa kapott leszorítás elszíneződő jele, eszemben sem volt ilyen módon viszonozni a dolgot, ahogy végül sikerült.

Nem számolok azzal, hogy akármennyire is meglepném és amikor mégis ennek a jeleit vélem felfedezni a vonásain, az sokkal jobban lep meg engem, mint amennyire korábban nekem sikerült őt, legalábbis ezt hiszem.
Tudom, hogy keményebben kell edzenem, hogy sokkal többet kell odategyek mindenki elé, mint másoknak, hogy bizonyítanom kell, itt van a helyem. Nem csak nekik, de saját magamnak is, hiszen szüntelen kérdőjelezem meg saját magamat és az ittlétem jogosságát. Nem véletlenül. Szándékosan sosem okoznék bajt senkinek sem, de a szándékolatlanra is oda kell figyelnem és noha nem gyülekeznek most még fekete fellegek a fejem felett, jobb, ha inkább mindenre felkészülök és számolok azokkal az eshetőségekkel is, amelyeket igazán elképzelni sem vagyok képes.
A nekem szegezett kérdésre eszembe sem jut nem őszintén válaszolni, de nem teljesen értem, hogy miért is kapom meg. Kifejtem úgy és amennyire, amennyire igaznak, de mégsem túlzottnak érzem, amit viszont válaszként kapok, az nem cseppet lep meg. Hiába jelezte már korábban Dorothy is, hogy miként lát engem és a hozzáállásomat, még most is nehéz elhinnem azt, amiképpen mások látnak. Nekem annyival másabb mindaz, amiről véleményt alkotnak velem kapcsolatban.
- Kezdők szerencséje is lehet. - vonom meg a vállamat puhán, de nem a tiszteletlenség jeleként, sokkal inkább azért, mert hiszek abban, hogy inkább csak erről lehet szó. Szerencsém volt. Jól irányítottam a dolgokat vagy csak szimplán a körülmények játszottak kedvezően közre. Szóval egyáltalán nem arról van szó, hogy elejtett és kósza dicséretekre áhítoznék vagy azokat szeretném kicsikarni, miközben nagyon is tisztában vagyok a képességeimmel. Valójában nem vagyok. ...de nagyon igyekszem mindenki tanácsait meg- és elfogadni, beépíteni, a magamévá tenni és akképpen hasznosítani a jövőben. Elvégre a többiek és a saját életem múlhat rajta, úgyhogy nagyon sok választási lehetőségem nincs. Nem mintha keresnék ilyesmit, szóval nem erről van szó koránt sem.
- Rólam mit árult el? - elhiszem a szavait, mi több, szentírásnak veszem és így már érdekel az is, hogy esetemben mégis miről adtam ki információkat, hogy legközelebb tudjam, mások mit árulhatnak el önmagukról, ha esetleg a magamévá teszem a velem szemben álló módszerét. Komolyan veszem a tanítást és nem számít honnan és hogyan jön a segítség vagy a tanács, mindent megfogadok. Szivacsként gyűjtöm magamba az elhangzottakat és bármit megtennék azért, hogy a megfelelő módon hasznosítsam majd a következőekben.
Határozottan bólintok, amikor azt mondja elég a csevejből. Edzeni jöttünk, ráadásul az én kérésemre, így mindenféle apelláta nélkül veszem tudomásul a helyzet alakulását és helyezkednék vissza abban a pozícióba, mint amiből feloldódtam, amikor a kérdést megkaptam tőle. ...csakhogy, bedob a mély vízbe, amiből a magam módján próbálok kievickélni. Egyáltalán nem neheztelek rá, amiért támadásba lendül és váratlan meglepetés elé állít, kivédeni igyekszem a sorjázóakat, egyiket a másik után, ami ilyen-olyan sikerrel zárul végül.
Van, amit bekapok; az arcom, a vállam és a mellkasom bánja. Van, amit ki tudok védeni, a szemem, a torkom vagy a gyomrom nem lesz áldozata a rohamnak és bár mondhatnánk azt, hogy ez a jobbik eset, hiszen a főbb, fontosabb részeimet sikerült védenem, kicsit sem vagyok elégedett. A lábaimnak szánt mozdulatra pedig egyáltalán nem is tudok elegendő figyelmet szentelni, így ha lecsap; szinte tuti az eredmény...

Gyors mozdulattal segítem a talpraállásban és hazudnék, ha azt mondanám, nem lep meg valahol, amit mond. Tulajdonképpen még a vonásaimra is kiül, ahogy a szemöldökeim enyhén feljebb ívelődnek a lélektükreim felett. Tapasztaltabb, mint én, meglátásom szerint jóval, ezért inkább számítok arra, hogy ízekre szedi minden mozdulatomat, amit nem is bántam volna, hiszen azért vagyok itt, hogy tanuljak tőle. Ehelyett azonban mást kapok, amire nem készültem, amivel tulajdonképpen nem is számoltam. Tudom, hogy keményen dolgozom, próbálkozom legalábbis megtenni, amit tudok, figyelni, hallgatni a tanácsokra és a magamévá tenni annyi tudást, amennyit csak képes lehetek a legrövidebb időn belül. Muszáj, nincs más választásom és a szívemen is viselem a kötelességem. Nagyon szeretnék bizonyítani, elfogadtatni és elfogadni magam, de azzal valahogy sose számolok, hogy jól csinálom és így, hogy most azzal szembesít; nincs kritikája, fogalmam sincs hirtelen, mit kellene kezdjek ezzel.
- Köszi. - zavart mosollyal az arcomon eresztem el a kezét, amikor már teljesen visszanyerte az egyensúlyát és függőlegesben áll újra. - Igyekszem. - tűrök egy tincset a fülem mögé. Komolyan próbálkozom azzal, hogy jobban bízzam önmagamban, de ez számomra nem annyira egyszerű vagy magától értetődő. Még mindig úgy gondolom és érzem, nem nagyon van helyem azok között, akik egész életükben ezt ismerték, így nevelkedtek, még ha nem is teljesen a kezdetektől, én viszont igen későn kerültem ebbe az életbe és még ennyi idő után is kívülállónak érzem magam. Pedig talán nem kellene. Talán…
Felkészülök, készülnék a következő körre, amikor viszont egészen más irányba kanyarodunk el. Az izmaim veszítenek a feszültséggel vegyes készültség adta merevségükből, ahogy néhány árnyalatnyival lazább tartásba formálódnak, amíg rágódom a kérdésén és a válaszomon is.
- Arra, hogy még most is mekkora hátrányban vagyok és sokkal keményebben kell odatennem magam. - mondhatnék akármi mást, ami kevésbé lenne az elevenem, de igazság szerint meg sem fordul a fejemben, hogy kitaláljak valamit, amit elfogadhatóbb, meghallgathatóbb és kevésbé igaz, mint a valóság. Értékelem, hogy megdicsért, hálás is vagyok érte, de ahogy egyre közelebb kellene kerülnöm a célhoz, úgy érzem egyre inkább távolinak. Az árnyvadászok mindegyike tiszteletet érdemel és az én szememben csodálatot is. Megtették és megteszik minden egyes nap újra bátran azt, amiről mi többiek csak álmodozni merünk. Olyanokká akarunk válni, mint ők. Bátor harcosokká, ezért tanulunk, eddzünk, hogy egy napon majd felnőjünk hozzájuk és átvehessük az örökséget, amelyet olyan módon kell tovább adnunk, hogy arra igazán, bátran, erősen és önfeláldozón vigyáztunk.
- Miért kérded? - ráncolom összébb a szemöldökeimet, mert nem nagyon értem, miért ötlött fel benne a kérdés, de tagadhatatlanul érdekel a válasza.


//dehogy lett az, nekem tetszett! *-*//

Elönt valamiféle, igenis túláradó és kevéssé reális büszkeség vagy nem is tudom, öröm talán, hogy sikeresen ki tudom vitelezni az eltervezett és végrehajtott támadást az elejétől a végéig. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy az elterelés be fog jönni, hiába szívleltem meg a tanácsát és igyekeztem az a lehető legjobban kivitelezni. Mégiscsak jóval tapasztaltabb nálam, többször volt már éles helyzetben, amikor a saját élete vagy a többieké volt a tét. Hozzá képest az enyém igencsak gyerekcipőben jár és most mégis, elönt az elégedettség, még az elfogadható mértékben azért, mert bejött, amire készültem. Tanulok, igyekszem megfogadni minden tanácsot, amit kapok, nem számít honnan és mikor jön és hasznosítani azt a lehető legjobban. Fejlődni szeretnék, felérni a többiekhez, akiknek az egész életük erről, a harcról szólt és bár reménytelen, de megkísérelni behozni a lemaradásomat.
A fordulásba kötött gáncsolás után azonban nem állok meg, fölébe rugaszkodom azután, hogy a padlónak érkezett a tőlem telhető legnagyobb sebességgel. Megmagyarázhatatlan büszkeséggel tölt el az elismerést hordozó hang és a könyökömet a nyakánál állítom meg, ekként elvágva a lendület ívét, ahogy a súlyom egy részét korábban már a testére helyeztem a továbbgördülés után. Befejezni azonban nem fogom a mozdulatot, az edzés lenne a lényeg, így pedig a kitartott mozdulatot oldom, lemászva róla és a karomat nyújtom ahhoz, hogy talpra lendítsem, már, ha elfogadja egyáltalán a segítséget.
- Jöhet a kritika, mit és miként kell javítanom. - tényleg azért vagyok itt, hogy minél több tudást magamba szívhassak és könnyebb, ha felhívja a figyelmem arra, mit kellene másképpen vagy jobban kidolgozva véghez vinnem a későbbiekben.
- Te jössz. az előbb az enyém volt a kezdeményezés joga, ez alkalommal most övé a lehetőség, ha benne van és így alaphelyzetbe visszaállva igyekszem felkészülni a soron következő támadásra, ezúttal számításba véve az esetleges figyelemelterelés lehetőségét is. Nem szeretnék ismételten úgy járni, mint ma más korábban, amikor a derekammal kaptam be a nem számított mozdulatát.

Érzem a bekapott ütést, de ez még nem tántorít vissza attól, hogy folytassam, amibe belefogtam. Csúnya lenne, ha nem tudnék elviselni némi fájdalmat, ez is az életünk, az életem része most már és hozzá is lehet szokni valahol a sok edzés és az éles helyzetek alatt is. Bár igazán, nagyon gázosban vagy rizikósban még nem volt részem, de ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb el fog jönni az ideje és addigra tényleg felkészültnek kell lennem, amennyire csak lehet, ha meg akarom tartani az életemet. Márpedig azt mindenképpen szeretném.
A teljes mozdulatsort nem sikerül ugyan befejeznem, de azt hiszem így elég szép eredményt érek el. Viszont azt már most tudom, hogy van még min tökéletesítenem.
- Rendben, vettem. - jogos minden észrevétel, a tanácsot pedig nagyon is megszívlelem. Tanulni vagyok itt és minden észrevételt nagyon is szívesen veszek. Hiszen ebből tudok csak fejlődni, haladni egyről a kettőre és tökéletesíteni azt, ami még nem megy úgy, ahogyan annak kellene. Idővel viszont ez változni fog.
Bólintással veszem tudomásul, hogy most enyém a lehetőség. Nincs szükségem hosszas neki készülésnek vagy gondolkodni, hogy mit is fogok előhúzni a nem létező tarsolyomból. Szinte azonnal cselekszem, ahogy átadja a stafétát a következő nyitányra. Nekilódulok, a kezemet ütésre emelem látványosan, de csak az egyiket, a másikkal inkább az övéhez hasonló sunyibb mozdulat elejét marom meg, azonban mielőtt még a lendületet vett öklömet valóban útjára indítanám az arcra felé, ekkor már a közelébe érve, másfelé irányítom a teljes támadás folyamatát. A kezek csak az elterelést voltak hivatottak megcselekedni. Kifordulok úgy, hogy a végén guggoláshoz hasonlóan kerüljek le, az egyik lábam viszont kinyújtom, hogy pördülés közben kigáncsoljam, kisodorva alóla a saját lábait. Ha pedig sikerrel járok, akkor rögtön rugaszkodom tovább, hogy fölébe kerekedve jussak némi előnyhöz.

Elnyújtottan bólintok egyet. Akkor hát megbeszéltük a „menetrendet”. Nekem most erre van a legnagyobb szükségem, hogy az említettet gyakoroljuk, a többi meg majd később jöhet, ha egyáltalán eljutunk oda. Nem sietünk és a mai találkozónak és gyakorlásnak sem az volna a lényege, hogy átrohanjunk egyik dolgon a másikig.
Amíg a bemelegítést intézi, én az izmokat nyújtom. Hiába volt időm és meg is tettem az előkészületeket, a több ez esetben mindig jobb és legalább az idő is telik vele. Akkor is, ha éles helyzetben egészen más szabályok uralkodnak. Ott tényleg csak a cselekvés marad és nincs semmiféle előkészület sem, de most megtehetjük, hogy rákészüljünk. Ez az a luxus, ami a küldetések és egyéb feladatok alatt és közben teljességgel kizárt a legtöbb esetben.
- Mehet. - erősítem meg még egyszer a már eddig elhangzottakat és felkészülve a támadásra, várom, hogy meg is tegye. Igyekszem nagyon is résen lenni és a lehető legrövidebb idő alatt reagálni így vagy úgy arra, ami történni fog. Ahogy ő figyeli az én mozdulataimat, úgy én is az övéit. Tanulni vagyok itt, gyakorolni, azért, hogy ellessek olyasmiket, amiket eddig még nem sikerült és, hogy ezáltal fejlődhessek jobban és többet. Tényleg minden lehetőséget és alkalmat igyekszem kihasználni azért, hogy jól teljesítsek és habár most konkrétan a vizsgára készülök, a nagyobb és fontosabb cél, hogy odakint is életben maradjak, amikor összecsapásra kerül a sor. Mert, ha valamiben, abban egészen biztos lehetek, hogy erre megy ki az egész előbb-utóbb. A mi életünk a harcról szól és azok magukkal hordozzák annak a lehetőségét, hogyha nem eléggé vagy felkészült, akkor bizony ott hagyhatod a fogad.
Az ijesztgetőnek tűnő mozdulataira reagálok, leginkább kitéréssel, de mindeközben arra is figyelek, hogy minél inkább résen legyek a következő csapásra számítva. Ahogy felém lendíti a karját, automatikusan és gyorsan kapok utána, egy kifordulással megspékelve a mozdulatot, így háttal fordulva neki és szándékomban áll átrántani a vállam felett úgy, hogyha esetleg sikerrel jár a mozdulatsor, akkor a hátával érkezzen a padlóra.
Azzal azonban nem számolok eléggé jól, amit a másik kezével próbál kivitelezni. Az ütést ugyan bekapom – valahol a derekam magasságában talán –, de ettől még ugyanúgy szándékomban áll átrántani magam felett. Már, ha sikerül egyáltalán, amit elterveztem.

Barátokat szerezni a tapasztalataim alapján kifejezetten nehéz. Már akkor sem volt egyszerű, amikor a hozzám hasonszőrűek között voltam, akiket elhagytak a szüleik. Mert az enyémek ezt tették (hogy a többiről említést se tegyek, amit még elkövettek), de ahogyan szintén elvileg olyanok közé kerültem, amilyen én magam is vagyok – vagy fordítva, nézőpont kérdése –, a dolog akkor sem lett egyszerűbb. Kívülálló vagyok egy olyan világban, amihez a születésemnél fogva tartozom, ez pedig… nem könnyű. Nem könnyű, ha nincs meg a háttér, a támogatás vagy nem olyan szinten és mértékben, mintha mondjuk a kezdetektől ezt ismeri meg valaki vagy ott van a családja, akikre igazán támaszkodhat. Vagy egy parabatai, aki mindennél jobban ismeri a legszemélyesebb pillanataiban is. Sok szempontból sajnálom, hogy erről lemaradtam annak idején, a többi pedig… az olyasmi, amit a körülmények furcsa és kegyetlen játéka szabott rám és igyekszem a lehetőségekhez mérten a leginkább alkalmazkodni. Mást amúgy sem igen tehetek.
A nekem intézett kérdésre fordulok meg és mielőtt még szóban is megerősíteném  választ, egy határozottabb bólintás és egy apró mosoly kíséretében az ajkaim szegletében megbújva futok a lényegi elébe. - Naná, persze. - ezért vagyunk itt, emiatt kértem az edzést, a találkozót egyáltalán.
- Közelharcra, fegyverek nélkül. Kezdésnek legalábbis, ha neked is megfelel. Utána lehet más is. - gondolkodás nélkül tudom a választ, hiszen ez az, amire még mindenképpen edzeni szeretnék. A folytatást meg majd kedv szerint meglátjuk. Igazság szerint a harc és a gyakorlás izgalma számomra is éppen annyira csábító, mint bárki másnak is a helyemben, a feszültséglevezető funkciójáról nem is beszélve. ...és akkor még meg sem említettem a gondolatelterelő hatását, amire mostanában jobban szükségem van, mint azt valaha is gondoltam volna. Nem csak a közelgő vizsga, de van más is, ami éppen annyira leköt, hogy álmatlan féléjszakákat okozzon.
Magam elé emelem a két karomat, behajlítva, az ökleimet pedig összeszorítva. A testemet rézsútos szögben fordítom, hogy minél kisebb felületet adjak a szemben lévő számára és a térdeimet enyhén behajlítom, hogy ezzel is segítsem a ruganyosságot, na meg persze a nem vártra való felkészülést is.
- Jöhetsz, készen állok. - ha még esetleg nem tette volna meg az első lépéseket, akkor ezen módon kérem fel, hogy kezdjen ő. Előbb a védekezésre hasalnék rá jobban, később pedig majd a támadásra, természetesen akkor, ha a partneremnek sem lesz ellenvetése a dologra. Ha meg igen, akkor bármelyik percben módosíthatunk, könnyen tudok alkalmazkodni bármikor és amúgy sem lennék képes nemet mondani, ha valamit másként szeretne vagy másképpen tervezett el.

A gyakorlást egy ideje már lebeszéltük, habár az első megfelelő időpontot keresztbe húzta a terepmunka. Az ilyen esetek sosem kalkulálhatók be előre és hát nem a buli kedvéért vagyunk, akik vagyunk, ezért természetes, hogyha menni kell, akkor semmi más nem számít. Eszerint élünk, ezt fogadtuk el. Sebaj, meglett az a következő alkalom, ami megfelelő lehet mindkettőnknek és ha az angyal is úgy akarja, akkor talán össze is fog jönni. Főleg akkor, ha szeretnék végre ténylegesen is tagja lenni az árnyvadászok közösségének és nem csetlő-botló újoncként létezni. Persze, a csetlőtől és a botlótól már messze vagyok, de úgy érzem, ahhoz még nem elég közel, hogy megfelelően teljesítsek majd a nagy naőon. Bár ez valószínűbb, hogy csak az én fejemben van így, semmint a valóságban, de számomra ugyanolyan valóságos akkor is, ha köze sincs a tényleges eredményeimhez.
Edzéshez megfelelő ruhát vettem magamra, fekete melegítőt. Az elektrumkorbács ugyan nálam van, az alkaromra tekeredve, mint máskor is, azonban alapvetően nem a fegyverhasználat lenne a cél ma, számomra legalábbis. Persze, nyilván az is fontos, sőt, de közelharcban van még hová fejlődnöm, meg egyébként is, de most így a vizsga előtt ez az, amit a legégetőbbnek érzek és amin mindenképpen javítani szeretnék a még hátralévő kis időben. Meg nem mellesleg Elowen segítségét is ehhez kértem, amikor felmerült egyáltalán a közös edzés kérdésköre. A több gyakorlás mindig jobb, a még több meg még inkább – hah, logikus mi?! – és én tényleg igyekszem minden lehetőséget megragadni arra, hogy a végén a maximumot teljesíthessem. Na igen, rendesen rá vagyok görcsölve erre a vizsgára, noha van, aki szerint nem olyan nagy dolog. Nekem az. Meglehetősen.
Valamivel korábban érkezem, de ez az idő pont jó lesz arra, hogy bemelegítsek. Az utóbbi napokban sikerült pár dolgot túl gondolnom és azt hiszem némileg aggódnom is, aminek köszönhetően az alvás nem igazán tartozott a napjaim, vagyis pontosabban az éjszakáim részéhez, ezért kicsit csalva, az állóképesség és a kitartás rúnák segítségével sikerült talpon maradnom. Eddig egészen eredményesen.