A szemöldököm egyből felszaladt, ahogy kicsúszott, minden bizonnyal óvatlanul, az a bizonyos mondat a száján, miszerint tévedek, ha azt hiszem, sokáig itt fog maradni az Intézetben. Megfordult a fejemben az a lehetőség, hogy nem kellene egyből rosszra gondolnom, tehát arra, hogy meg akar szökni, de akaratlanul is csak ezen kattogott az agyam. Valamilyen szinten hálás lettem volna neki azért, ha tényleg csak eltűnne, és úgy tehetnék, mintha soha nem találkoztam volna vele, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha megszökik, annak nem lesz jó vége. Nemcsak azért, mert az én felelősségem volt rá felügyelni, hanem azért is, mert a Klávé biztosan újra utána küldene. Én hiába nem tartottam őt már gyanúsítottnak, de a Klávéről mindez nem volt elmondható, és ha megszökik, azzal mintha a bűnrészességét ismerné be. Elvégre, miért akarna megszökni, ha nem azért, mert tud valamit, amit nem vall be?
- Figyelj – egyenesedtem fel, és tettem le a bot végét a padlóra –, elhiheted, hogy nálam senki sem szeretné jobban, ha végre elmennél az Intézetből, és úgy tehetnénk, mintha soha nem is ismertük volna egymást, de ha szökni próbálsz, akkor a Klávé előtt beismered a bűnrészességedet, és utánad mennek. Én a helyedben inkább megvárnám azt, amíg sikerül bebizonyítanod nekik az ártatlanságodat, majd a házi őrizet felfüggesztése után lépnék csak le – magyaráztam neki teljesen komolyan. Hiába irritált annyira a viselkedése, hogy a szart is képes lettem volna kiverni belőle, volt annyi igazságérzetem, hogy megpróbáljam megakadályozni ezt az eseményt. Bár abban nem voltam biztos, hogy majd pont bennem fog bízni, de ha bekövetkezik mindaz, amit én most előre vetítettem neki, akkor senki sem mondhatja, hogy én nem figyelmeztettem őt.
A következő visszakérdezésére nem reagáltam semmit, csak megcsóváltam a fejemet, miközben újból felemeltem a botomat, és visszaálltam a védekező pozícióba. Az én támadásaim közül a rúgást nem tudta kivédeni, de láttam rajta, hogy csakis azért nem, mert nem vette még mindig komolyan a harcot. Sőt, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy soha nem is fogja. Nem értettem, miért volt ennyire berögződése az, hogy csak az élet-halál harc számít igazi harcnak. Valamilyen szinten persze értettem én ezt, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha nem gyakorol előtte az ember, akkor elég gyorsan veszíthet, és míg ez a gyakorlásnál talán csak a büszkeségen esett csorbát jelenti, addig a való életben egyenesen a halált.
Az újabb támadásait is könnyedén kikerültem, s hiába próbáltam meg megőrizni a hidegvéremet, akaratlanul is felidegesített ezzel a viselkedésével. Nem a szája sarkában húzódó pimasz mosolyra gondoltam, hanem arra, hogy ennyire félvállról vette ezt az egészet. Egyáltalán nem láttam értelmét annak, hogy így gyakoroljunk, amikor egyértelműen egyikünk sem fog megizzadni közben. Én pedig minek erőlködjek, ha ő nem volt vevő minderre? Feleslegesnek találtam, épp ezért miután kikerültem az egyik támadását, a botom végével jó erősen orrba vágtam, aminek hatására a vére egyből folyni kezdett. Lehet, el is tört, igazából az sem érdekelt volna különösebben.
- Jól van, Daniel, akkor halljuk, hogy te mit szeretnél, természetesen azon kívül, hogy lelépni az Intézetből – feleltem neki, miközben ledobtam a botomat a földre, és karba tett kezekkel néztem rá várakozóan. – Egyértelműen nem csípjük egymást, és mindkettőnk érdeke lenne, hogy minél előbb elmehess innen. Azt javaslom, hogy kössünk egyezséget. Te nem próbálkozol a szökéssel semmilyen formában, hanem pont ellenkezőleg. Készségesen próbálsz segíteni nekünk a nyomozásban, mindeközben én megpróbálom meggyőzni a Klávét arról, hogy ártatlan vagy. Ha jól játszod a szereped, akkor rövid időn belül elengednek, és mehetsz, amerre akarsz, többet látnunk sem kell egymást – ajánlottam fel neki teljesen komoly hangon, hogy még csak eszébe se jusson az a lehetőség, hogy átejteni akarom őt. – De persze nem kell elfogadnod a segítségemet, ebben az esetben viszont számolnod kell azzal, hogy egyhamar nem szabadulsz innen – tettem még hozzá, csakhogy biztos legyek abban, Danielnek teljes rálátása van a saját helyzetére, és hogy pontosan mire is számítson a Klávétól. Reméltem, hogy elfogadja az egyezséget, mert tagadhatatlanul mindkettőnknek előnye származott volna ebből, és biztos voltam abban, hogy sikerrel jártunk volna. Feltéve persze, hogy ő is jól teljesít majd.

 

Egy kisgyereknek is több esze volt, mint Danielnek – erre rájöttem az első megszólalásából. Megszoktam már, hogy a férfiak nehezen fogadták el, ha éppen egy nő volt az, aki az erősebb, ügyesebb, okosabb volt, s pontosan emiatt a vezető szerepét is nehezen engedték át, de Danielnél ez már messze átlépte ezt a határt. Ez az edzés nem vérre ment, és én sem parancsolgatni kívántam neki, de ő valahogy mégis úgy foghatta fel, s ezért viselkedett úgy, mint egy durcás kisgyerek.
- Látom, Daniel, hogy még mindig nem tartod túl sokra az edzéseket, ami magyarázható azzal, hogy soha nem volt senkid, ami megmutathatta volna neked, miért is hasznos ez. – Igen, kutakodtam utána, de ha már az én nyakamra maradt, akkor tisztában akartam lenni azzal, hogy mégis kivel állok szemben. Némileg sajnáltam azért, amiért ilyen magányos élete volt, de ez még nem volt ok arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Egy árnyvadásznak sem volt könnyű az élete, a fájdalom és állandó veszteségek hozzátartoztak a mi életünkhöz, s szinte nem volt egy olyan árnyvadász sem, aki ne veszített volna el valakit a szerettei közül. Az élet soha nem fenékig tejfel, és Danielnek ez a viselkedése még egyszer bajt fog hozni a fejére, ha nem tanul meg kissé előrelátóbban és megfontoltabban viselkedni. – De, azt hiszem, itt leszel még egy ideig az Intézetben, így lesz időd bőven értékelni ezt is – tettem még hozzá oldalra billentett fejjel, szánakozón pillantva Danielre, elvégre elég egyértelmű volt, hogy ő mennyire utált itt lenni. Jó hír, hogy az ittlétét nemcsak ő gyűlölte.
Végül aztán Daniel csak rászánta magát a támadásra, én pedig könnyed mozdulatokkal védtem ki az összeset. Volt egy-kettő, ami majdnem átcsusszant a védelmem, amit látva elismerősen bólintottam egy aprót magamban, de összességében azt mondanám, hogy ez egy könnyed roham volt. Igaz, nekem a visszatámadásra időt nem hagyott, de nem is kívántam volna így tenni. Kíváncsi voltam a harci stílusára, a mozgására, tapasztalt szemekkel kutattam a gyenge pontjai után, amiket fel akartam használni ellene.
A pimasz mosolyát látva, ami az arcán virított, miközben visszaállt egy védekező pozícióba, én is megengedtem magamnak egy leereszkedő pillantást.
- Ha magadtól nem jöttél volna még rá, akkor most én hívom fel a figyelmedet arra, hogy egyszer sem tudtál hozzám érni a botoddal – utaltam ezzel arra, hogy hiába próbált olyan öntelten viselkedni, az előbbi kis mutatványa még semmi sem volt. Mielőtt azonban bármit reagálni tudott volna a szavaimra, támadásba lendültem én is.
Mértem egy gyors csapást a hasára, utána pedig ezt követte egy a vállára és fejére is, majd zárásként gyomorszájon rúgtam. Ha minden támadásomat is kivédte, engem az sem zavart különösebben, elvégre mindeddig csupán finomkodtam vele. Játszadoztam. Azt akartam, hogy látszólag ő irányítsa a harcunkat, hogy előnyben érezze magát, majd aztán egy gyors, mindent eldöntő csapást mérhessek rá. Persze, még az is előfordulhatott, hogy kénytelen leszek idők közben bekeményíteni, ha mondjuk ügyesebbnek bizonyul, mint amire én számítottam, de ez egyelőre még a jövő zenéje volt.
Amint visszahúztam a lábamat, én is újra felvettem a biztonságos távolságot, és védekező pozícióba álltam. Így fürkésztem őt, miközben óvatosan araszoltam arrébb, mintha egy következő támadásra készültem volna.
- Ahhoz képest, hogy milyen nagyra vagy a képességeiddel, az eddigiek alapján azt mondanám, hogy még egy mondén kislány is elverne. Ha jól tudom, az utcán nevelkedtél, mondd csak, hányszor kötöttek beléd, hányszor rúgtak beléd, mire megtanultad, hogy te senkinek sem kellesz? – Szándékosan provokáltam őt. Azt akartam, hogy dühbe guruljon és elveszítse az eszét, elvégre egy olyan ellenfelet mindig könnyű volt legyőzni. Daniel esetében nem tudtam, hogy mire számítsak, de némileg jól esett, hogy gonoszkodhattam vele, még ha ez neki nem is esett olyan jól. De épp ideje volt, hogy leszálljon a magas lóról, és végre észrevegye magát. Mert talán ha nem viselkedne állandóan ilyen öntelten, akkor lenne mellette is valaki. De amíg ezen nem változtat, ne csodálkozzon azon, ha egy barátja sincs.
 

Sokkal nehezebb volt megoldani ezt az ügyet, mint azt kezdetben sejtettem. Olyan sok minden volt, ami hátráltatta a nyomozást, nem volt bizonyítékunk, nem volt nyomunk, egyszerűen semmink sem volt, ami alapján elindulhattunk volna, hiába tértem én is vissza már hetek óta. Igyekeztem minden követ megmozgatni, de a semmivel én sem tudtam mit kezdeni. Azt hittem, ha várok a következő áldozatra, talán találok majd valamit, de nem jött össze. Az elkövető, bárki is volt, túl jól csinálta azt, amit, amiből egyből arra következtettem, hogy az illető vámpír már jó idős lehetett. Egy fiatalból nem néztem volna ki, hogy ilyen szinten el tudja tüntetni maga után a nyomokat, mert ehhez tapasztalat kellett. Tapasztalat ahhoz, hogyan tudjon csak úgy felszívódni, anélkül, hogy bárki rátaláljon. És ez… roppantul zavart.
Ráadásul a nyakamba szakadt még egy felfuvalkodott hólyag is, Daniel Ravenclaw. Őt az egyik tetthelyszínen találtam, és potenciális gyanúsítottként hoztuk be az Intézetbe, hogy szemmel tartsuk. De, őszintén szólva, a napnál is világosabb volt, hogy köze sem volt az esethez – valószínűleg csak rossz helyen volt rosszkor, de nem küldhettem el csak úgy azért, mert képtelen voltam elviselni őt. A Tanács nem nézte volna jó szemmel, ők még mindig gyanakodtak rá, én pedig kénytelen voltam tovább felügyelni őt. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy anya, akinek egy rosszcsont gyereke van. És nem igazán repestem az örömtől, amiért a nyomozás mellett még ő is itt volt. Elég lett volna, ha egy fél másodpercre leveszem róla a szemem, és már biztosan csak hűlt helyét találtam volna, amiért persze én lettem volna a felelős. Nem akartam kudarcot vallani, többet nem engedhettem meg magamnak, így nem maradt más, minthogy jó pár ránccal gazdagítson Daniel.
A frusztráltságomat és elkeseredésemet akartam levezetni, ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek a harctérre, és addig püfölök valamit vagy valakit, amíg nem marad semmi energiám arra, hogy a saját tehetetlenségemen keseregjek. Felhúztam hát egy fekete toppot és szintén fekete térdnadrágot, majd megindultam az úti célom felé.
Amikor beértem oda, nem láttam senkit, aminek részben örültem, részben nem. Nem bántam azt, hogy egyedül kellett lennem, legalább nem zavart senki, ugyanakkor jobb érzés lett volna, ha valakit elverhettem volna. Az angyalok pedig, úgy néz ki, meghallhatták kérésemet, ugyanis Daniel Ravenclaw jelent meg, amikor én pont a gyakorló botoknál jártam.
Ahogy megláttam azt az önelégült, pökhendi megjelenését, egyből felforrt a vérem, ám mindez arcomon nem látszott meg. Hűvös, leereszkedő mosolyt villantottam rá, miközben magamban azért örültem, amiért pont azt a személyt kaptam edzőtársként, akire egyrészt a legmérgesebb voltam. Nem is volt jobb személy nála, akin levezethettem volna a feszültségemet.
- Nem a fegyver határozza meg, hogy a harc igazi-e vagy sem – válaszoltam neki némileg kioktató hangnemben, majd felvont szemöldökkel mértem őt végig tetőtől talpig. Na persze nem azért, hogy megállapíthassam, milyen dögös (bár, azt azért aláírtam én is, hogy jó génekkel áldotta meg őt az ég, de a modora egyszerűen tönkretett mindent), hanem azért, hogy a magasságát, mozgékonyságát és erejét felmérjem. – Ha azt akarnám, puszta kézzel is képes lennék végezni veled, még gyakorló bot sem kellene hozzá – magyaráztam tovább, majd odaléptem a polchoz, ahol különböző méretben sorakoztak az előbb is említett eszközök.
Gyorsan végigfuttattam tekintetemet rajtuk, majd kiválasztottam a megfelelőt Danielnek, amit úgy dobtam oda neki, hogy hátra sem pillantottam, s levettem egyet magamnak is. Ellenőriztem a fogását, még meg is pörgettem azt a kezemben, majd mivel megfelelőnek éreztem a számomra, elléptem a polcoktól, hogy újból szembefordulhassak a fiúval.
- Most pedig támadj, ha van elég bátorságod hozzá. Tudod, itt nem elég az, hogy éles a fegyvered, és az ellenség egyből eltűnik, amint megvágod, ide valódi ügyesség kell – mondtam még kihívóan pillantva Danielre, bár magam sem tudtam, minek próbáltam őt provokálni. Nem mintha bármi hasznom származott volna belőle, még csak az sem foglalkoztatott, hogy milyen véleménnyel volt rólam.
Elhessegettem inkább a felesleges gondolatokat a fejemből, majd felvettem egy védekező pozíciót, és így vártam arra, hogy Daniel nekem támadjon. Kíváncsi voltam a tehetségére, arra, hogy érdemes-e egyáltalán arra, hogy majd megvédjem a Tanács előtt. Persze, nem mintha a gyengébbeket kínpadra akartam volna küldeni, hisz ínséges időket éltünk, amikor minden árnyvadász kincset ért, de nem akartam olyan valakire pazarolni a befolyásomat és kapcsolataimat, aki nem érte meg. Másrészt pedig, ki akartam ismerni Danielt – ehhez pedig egy kis gyakorlás nem is volt jobb. Elvégre, ha harc közben faggatom, sokkal nagyobb valószínűséggel csúszik ki a száján az igazság, hisz itt gondolkodási ideje nem volt. De valójában, a valódi okom mindennél sokkalta egyszerűbb volt: csak jól el akartam verni őt azért, amiért olyan irritáló volt.