[You must be registered and logged in to see this image.]
Mindig is tudtam, hogy egy Intézet irányítása rengeteg munkával és felelősséggel jár, mégsem tudatosult bennem egészen addig, hogy mibe is vágtam a fejszém, amíg Lydia ki nem nevezett. Egészen egyszerű dolognak tűnik már jelentéseket írni és leadni két küldetés közt, amikor az ember belekóstol abba, milyen átolvasni és rendszerezni ezeket a jelentéseket, illetve megszervezni az összes küldetést egyidejűleg úgy, hogy a Klávéval és a diplomáciával is megfelelő mértékben foglalkozzon. Idegtépő munka. Az öltöny még a kellemesnek mondható velejárója, járulékos veszteség csupán, és úgy láttam, Magnusnak tetszik. Sokszor el kellett ismételnem magamban az elmúlt pár napban, hogy erre születtem, ez a sorsom, és boldog vagyok, hogy végre ezt csinálhatom. Olykor működik, olykor nem. Olykor elhiszem, olykor nem.
Az utolsó mappa is a kupac tetején landolt, így elégedett sóhajjal hátradőltem a székemben. A mosolyom azonban nem volt teljesen őszinte, a munka ugyanis még nem ért véget: az összes jelentést átbogarásztam, kivéve egyet. Claryé még hiányzott. Régebben talán a szememet forgattam volna, tudván, mennyire hiányosak a kis vörös képességei, és mindig mindenben hátráltatja az életünket... Most azonban sokkal megértőbben viszonyultam hozzá, és eldöntöttem, hogy rákérdezek nála a dologra, hátha csak elfelejtette a határidőt, vagy megcsúszott vele. Fogalmam sincs, mikor lettem ilyen megértő vele szemben. Talán amikor visszakapta az édesanyját és nem kellett többet a sipákolását hallgatnom miatta; vagy amikor a tulajdon bátyja fenekestől felforgatta az életünket.
Nem szívesen gondoltam Sebastianra és a veszteségeinkre, így mielőtt a gondolataim túlságosan elkalandozhattak volna, felpattantam a székemből és elindultam az ajtó felé, hogy újra belevethessem magam a munkába. Ám amint a kilincsért nyúltam volna, sietős kopogást követően az ajtó vészesen megugrott felém. Hátraléptem, mielőtt még orrba nyomott volna, és kissé meglepve vettem szemügyre a mögötte álló, vörös hajkoronát.
- Clary! - jegyeztem meg olyan hangsúllyal, mintha nem lennék biztos benne, hogy így hívják, és úgy méregettem, mintha abban sem lennék biztos, ő áll-e egyáltalán előttem. Sietve megráztam a fejem és hátrébb léptem, hogy beengedjem az irodába. - Épp hozzád indultam. Elkészültél már a jelentéseddel a vámpírfészekről, amit legutóbb Jace-szel felderítettetek? Szükségem lenne rá.
Visszalépdeltem az asztalomhoz, hiszen ha az irodába jött, nyilván nem fogunk egyhamar távozni. Ledobtam magam a székembe, és az asztalom túlfelén álldogáló ülőalkalmatosság felé intettem, jelezve, ő is tegyen így.
- Apropó Jace, nem beszéltél vele mostanában? Olyan érzésem van, mintha kerülne.
Ezernyi oka lehet ennek, és a legtöbbjük egyáltalán nem veszélyes vagy aggasztó, de azért szerettem volna tudni, Clary mit tud róla. Bármennyire is kellemetlen belegondolni, mégis csak együtt vannak, s bár a szerelmük nem múlhatja felül a parabatai kötelékünket, tény, hogy mostanság ő tölt több időt Jace-szel, nem én. Velem legalábbis biztosan nincs, pedig jó néven vettem volna, ha esténként besegít, hogy hamarabb szabadulhassak Magnushoz. Akárhová mész, veled tartok... - úgy látszik, az eskünk ezen része a papírmunkára nem vonatkozik.