Olyan könnyű és pezsgő életem volt. Más dolgom sem volt, mint sorra hajkurászni a démonokat Alec és Jace oldalán, bevetni csáberőmet, ha kellett, aztán szépen odapörkölni nekik. Baromira élveztem. Clary csatlakozása az árnyvadász közösségünkbe pedig azt hiszem, csak még jobban feldobta az egészet. Legalább így már két normális személy is volt a bandában...én voltam az egyik. Simon sutasága szintén szórakoztatott, és jó érzés volt bájologni vele, Alec pedig világéletében utált lelkizni, így amikor csak tehettem, belemásztam az édes kis lelkébe, amit annyira próbált óvni a csalódástól, hogy falat emelt köré. Jace pedig...ő csak Jace. Olykor ellentétbe keveredtem a szüleimmel, de alapvetően fantasztikus volt minden. Elképesztő belegondolni, mennyire megváltoztak azóta a dolgok. Van, ami pozitív irányba, mint például Alec magánélete, de...egy tragédia beárnyékolta az önfeledt boldogságot, amit amúgy állandóan éreztem. A kisöcsénk, Max... Nem, még gondolatban sem vagyok képes kimondani, annyira fáj. Az én hibám, az egészről csak én tehetek. És komolyan nem értem, miért nem érzékeltetik ezt velem a többiek. Vigasztalni próbálnak, de meg sem érdemlem. Egy pillanatra sem lett volna szabad magára hagynom Maxet. Az a nyomorult Sebastian még drágán megfizet azért, amit tett. Nem nyugszom addig, míg ki nem csinálom a rohadékot. Már megint sírok, a fenébe. Régen ez nem volt jellemző rám, most pedig hirtelen tör rám.

Már megint kopogtat valaki az ajtómon. Miért nem értik meg, hogy nem akarok senkit sem látni? Nem akarok szánakozó pillantások kereszttüzébe kerülni.
- Nem vagyok itt. - Üvöltöm ki, miközben összekuporodva ülök az ágyamon. Engem ne sajnáljon senki, együttérzésekre sem vagyok kíváncsi. Nem érdemlem meg.
- Izzy...öhm...csak én vagyok. Kérlek, engedj be. - Simon az. Erre nem számítottam. Néhány másodpercig még némán bámulom a lábfejemet, szipogok párat, aztán könnyeim letörölgetve kászálódok ki az ágyból, hogy lassan elinduljak az ajtó felé. Még én magam sem értem, mit művelek pontosan, mivel Alec-et kb. húsz perccel ezelőtt küldtem el a francba, de valamiért a hatalmába kerített az érzés, hogy Simont ne üldözzem el. Mintha egy kis részem igenis ki akarná beszélni magából ezt az egészet. De olyasvalakire van szükségem, aki...hogy is mondjam, kívülálló? Igen, talán ez a megfelelő szó. Az utolsó, amire szükségem van, hogy egy árnyvadász istápoljon. Viszont már nem bírom egyedül, felemészt a bűntudat és a magány. Először csak résnyire nyitom ki az ajtót, gyorsan körbenézek, nehogy a közelben ólálkodjon valamelyik önkéntes az "mentsük meg Izzy-t a depressziótól" csapatból, aztán mikor megbizonyosodom róla, hogy ketten vagyunk, gyorsan berántom Simont és kulcsra zárom az ajtót. Először csak némán meredek magam elé, úgy tűnik, hosszú percek telnek el anélkül, hogy bármit is szólnánk egymáshoz. Még csak rá sem nézek. Lehet, hogy félek, ismét elsírom magam. Nem akarok gyengének tűnni, nem akarom, hogy sajnáljon. Titkon abban bízom, hogy azért jött, hogy közölje, igazam van, és nyugodtan utálhatom magam.
- Ha vigasztalni akarsz, akár el is mehetsz. - Meg sem mozdul. Én lassan elindulok az ágy felé, és amint visszaveszem a korábbi pozíciót, a térdemre hajtom a fejem. Arra eszmélek, hogy leül mellém. Még mindig néma csend uralkodik a szobán. Továbbra sem nézek rá, de a szavak kibuknak belőlem. - Meg fogom ölni Sebastiant. - Ezt úgy közlöm, mintha legalábbis arról lenne szó, ma melyikünk ugrik el bevásárolni pár dolgot. De mivel ez már tényként lett elkönyvelve a fejemben, nem izgat. Amúgy sem érdekel, mit gondol, lebeszélni sem tud, de legalább kimondtam hangosan valakinek.
- Tudom. Ebben egy percig sem kételkedem. - Most először pillantok rá, mégpedig igencsak meglepetten. Erre nem számítottam. Viszont jólesnek a szavai. Úgy érzem, visszatért belém az élni akarás és a hit. Hiszem, hogy Sebastian megfizet még azért, amit tett. Még egy halovány, fájdalmas mosoly is megjelenik a szám szegletében, aztán már azon kapom magam, hogy Simon vállára hajtom a fejem. Egy kicsit megnyugodtam. Bár még háborgok legbelül, de idővel reménykedem, hogy könnyebb lesz. Most még azt is megkockáztatom, hogy el fogok tudni aludni, anélkül, hogy rémálmok gyötörnének. Napok óta először. Tényleg jót tett, hogy hangosan kimondhattam. Illetve az sem utolsó szempont, hogy Simon részéről nem érzek szánakozást, nem próbál felmenteni, egyszerűen csak...mellettem van.