Mindig is tudtam, hogy más vagyok, mint a korombeli fiúk, és ennél fogva sosem kaphatom meg, amire igazán vágyom. A Klávé nem érti azokat, akik eltérően gondolkodnak vagy bármiben is különböznek a normától. Félnek tőlük, és éppen ezért kirekesztik őket. Azt hittem, ha nem foglalkozom vele, ha nem foglalkozom saját magammal, idővel a furcsaságaim maguktól elmúlnak, én pedig rengeteg gyakorlással és igyekezettel az a fiú lehetek, akire a szüleim mindig is vágytak. De nem így lett. Jace ekkor került az Intézetbe; aranyszőke haj, öntelt mosoly, pimasz magabiztosság, hidegvérű tökéletesség. Mindenkit levett a lábáról és egy pillanat alatt betöltötte az összes űrt, amire én korábban képtelen voltam. Egyértelmű volt, hogy nálam nagyobb dolgokra hivatott, és hogy ennek a történetnek mindig is ő lesz a főszereplője. Így aztán a háttérbe húzódtam és hagytam, hogy a ragyogása betöltse az életünket - hiszen egy történetben csak egyetlen főhős fér el. Elfogadtam a rám osztott mellékszerepet és csodálattal figyeltem a műsort, hogyan küzdi magát egyre feljebb a ranglétrán, a családomban és a szívemben. Olyan könnyűnek tűnt őt szeretni, kényelmesnek, hiszen nem volt egyéb dolgom, mint titokban csodálni őt, törékeny ábrándokat dédelgetve végig mellette lenni, míg nem választ el minket más, csak a halál. Kiköveztem az előttünk álló utat, és kész voltam ennek a biztonságos ábrándnak szentelni az egész életemet, tudván, hogy soha senki nem téríthet le róla. Aztán felbukkant Ő.


A szeráfok fémesen egymásnak csapódó hangja monoton alapzajként ivódott bele a gyakorlótér némaságába. Jace minduntalan elvétette a célt, és Alecnek egy idő után az az érzése támadt, hogy a fiú szándékosan provokálja - vagy csak így próbálja őt kézzelfogható előnyhöz juttatni, mely nemes gesztus azt bizonyítja, nem tartja őt elég jónak, és ez szintén felért egy provokációval. Így hát összeszedte minden mérgét és erejét, majd belesűrítette a következő csapásába - Jace azonban egy könnyed oldallépéssel kitért az útjából, s miközben a fiú egyensúlyát vesztve előre bukott, máris érezte a hátán koppanó penge lapját.
Alec megsemmisülten nyalta fel a csiszolt padlót maga alatt, ahogy egy métert hason előre csúszott.
- Borzasztó az ízlésed. - jegyezte meg a barátja, miközben a levegőbe dobta a szeráfját, majd a markolatnál elkapva visszacsúsztatta az oldalán lévő tokjába. Alecnek nyújtotta a kezét és felsegítette őt a földről.
- Meg a lábmunkám, a karmunkám, a védekezésem és az egyensúlyom. Anyáéktól már mind megkaptam - dörmögte kelletlenül a másik, elfogadván a felé nyújtott kezet. Búslakodva felnyalábolta az elejtett kardját és a helyére csúsztatta az oldalán. - Bár az ízlésemet még sosem kifogásolták.
A szőke fiú csak nevetve vállon veregette, és Alec gyomra már ennyitől görcsbe ugrott. Jace mellett lehetetlennek tűnt nem komplett idiótának éreznie magát, még akkor is, ha történetesen ő volt színjeles az összes tárgyukból, míg Jace a legtöbb órát arra használta, hogy kipihenje az éjszakai tiltott kiszökéseket és aludjon egy jót.
- Bár a két számmal nagyobb pulóvered is hagy némi kivetnivalót, arra értettem, hogy felesleges ennyire rágörcsölnöd a szeráfra. Az íj a te fegyvered, Alec. Miért erőlteted ennyire a közelharcot?
Alecnek ezernyi oka volt rá, hogy erőltesse, de ezek közül, hiába kutatott kétségbeesetten az elméjében valami válasz után, egyiket sem oszthatta meg a másikkal. Legalább a fele borzasztó kínos, a másik fele pedig borzasztó nevetséges lett volna ránézve. Így hát csak a vállát vonogatta, miközben valami elterelésen gondolkodott.
- Egy árnyvadásznak muszáj mindenben jónak lennie. Ha megtámad egy shax démon, nem kérhetem meg, hogy húzódjon hátra, míg előveszem az íjamat.
Bár viccnek szánta, Jace egyáltalán nem nevetett, inkább tűnődve méregette a fiút, amitől Alec görcsben lévő gyomra borsónyira szűkült, és kétségbe ejtette az a kellemetlen megérzés, hogy talán a barátja átlát a hazugságon. Jace azonban végül csak ennyit mondott:
- Miért nem leszünk parabataiok? - Látván, mennyire sokkolta az ötletével Alecet, folytatta a gondolatmenetet. - Gondolj csak bele! Majd én lekaszabolom azt, aki közel merészkedik hozzánk, te pedig a távolból fedezhetsz. Mint egy igazi csapat. A legjobb csapat!
Azt hiszem, valamikor itt kezdődött...


Magnus Bane. Izzy váltig állította, hogy tetszeni fog nekem, pedig csak egy jó ürügy volt, hogy meghozza a kedvem az akcióhoz; Jace pedig a mai napig nem dolgozta fel, hogy valaki életünkben először nekem osztotta az ügyeletes szépfiú címet helyette. Amikor az első találkozást követően a húgom megkérdezte, aranyosnak találtam-e Magnust, némi csalódottsággal a hangjában, amiért nem dobtam magam látványosan hanyatt tőle és nem áradoztam egész hazaúton róla, azt tettem, amit minden normális ember tett volna a helyemben: hazudtam. Csak azért, mert nevettem néhány poénján? Vagy mert sosem láttam még senkit úgy öltözködni, mint őt? Vagy mert a kétértelmű megjegyzései megmozgattak bennem valamit? Vagy mert elsőre átlátott azon, amit a szeretteim elől egész életemben rejtegettem? Ugyan már, Iz! A kiscicák aranyosak. A boszorkánymesterek... Hát ők nem azok. Mégis visszamentem hozzá. Valahogy mindig találtam egy ürügyet, hogy a lakásán kössek ki, szívességet szívességre halmozva, közben pedig képmutatón lekoptattam, valahányszor úgy éreztem, túl közel nyomul - pedig én húztam egyre közelebb és közelebb magamhoz minden egyes lépésemmel. Kis híján túl késő lett, mire erre rádöbbentem, de az a csók végül, amit felvállaltam az egész Intézet előtt, mindent megváltoztatott. Jace-nek igaza lett, még ha tizenkét évesen nem is gondolta át, miféle bölcsességekkel dobálózik: nem kellett megváltoznom. Találtam valakit, aki arra inspirált, hogy jobb legyek, miközben kitöltötte minden hiányosságomat.


Szívdobogás. Gyors és erős, dübörögve veri a mellkasa falát, ki akar szabadulni a börtönéből - pont mint az iránta táplált érzései, melyek idővel olyan naggyá duzzadtak, hogy már képtelen tovább magában tartani őket. Muszáj a tudtára adnia, hogyan érez, hogy felszabadulhasson a titkok súlya alól, és az így kapott teret kihasználva újra növekedésnek indulhasson. Tud ennél még jobban is szeretni... Habár őszintén kíváncsi, ez az egyre erősödő érzés megáll-e valaha, vagy halála pillanatáig burjánzik majd, míg végül rá nem ébred, hogy nem napról napra jobban szereti őt, hanem napról napra újra beleszeret. Hiszen Magnus bátorságot ad, erőt önt belé, vakmerővé teszi. Eléri, hogy a tűzzel játsszon, holott egész életében óva intették tőle, nehogy megégesse magát. Most mégis élvezi, hogy egyetlen rövid játék erejéig csupán, de kinyújtóztathatja szárnyait, melyek olyan sokáig préselődtek a hátához, félve attól, hogy megsebezhet velük másokat vagy saját magát, hogy már meg is feledkezett a létezésükről. Hiszen részben angyal volna, mégis a földhöz ragadtan élt mindezidáig, elutasítván minden csodát. Erre a legnagyobb éppen itt ül vele szemben, az ölébe kucorodva, és olyan finoman préseli ajkait az övéhez, hogy attól sírni támad kedve.
Mikor mégis levegőhöz jut, kénytelen rátérni a lényegre, mely napok óta fojtogatja. Tekintete elréved a boszorkánymester válla felett, a lakás egy távoli pontjára.
- Legutóbb félbe maradt köztünk egy beszélgetés. Nem mondtad el, hogy te mit gondolsz... rólunk.
- Nem? - Magnus meglepetten követi a pillantását a falra a válla mögött, majd finoman megingatja fejét, mielőtt ismét rápillantana - Én úgy emlékszem elmondtam mindent. Az más kérdés, hogy elaludtál...
Szándékosan zavarja össze. A másik értetlenül ráncolni kezdi a homlokát, az önbizalma egy pillanatra meginog, ahogy az emlékei összekavarodnak elméje zavart számonkérése alatt. Magnus felhúzza az orrát, grimaszolása közben árulkodó, és Alec érzi, hogy trükközik, csak arra nem tud rájönni, hogyan és mivel.
- Azt mondtam neked... - húzódik Magnus közelebb, hogy a fiú tarkójáról leejtve karját ellentétes oldalára simulhasson keze, míg a másikkal arcélét simítja. - Aku cinta kamu...
Mélyen egymás szemébe néznek. Magnus vonási fellazulnak és hagyja, hogy a mosolygós arca átformálja szívét, valami egészen más érzéssel megtöltve.
- Azt jelenti...
- ...szeretlek - fejezi be a félbehagyott mondatot az árnyvadász. Könnyedén lepereg az ajkairól, sokkal könnyedebben ahhoz képest, mekkora súlya van ennek az egyetlen szónak. Nem egyértelmű, hogy a félbehagyott mondatát fejezte be éppen, tükörfordítását a vallomásnak, vagy ez a sajátja, ami hozzá, a szívéhez tartozik. Alec számára viszont egyből azzá válik, ahogy hangosan is kimondja végre, véget szakítva ezzel csábító játéknak. - Szeretlek, Magnus. Veled szeretnék lenni. Hivatalosan. Mindenki más előtt
Talán csak számára fontos ennyire, hogy felvállalják egymást és a kapcsolatukat, de nem szeretne kimondatlan félhelyzetekben lebegni, hogy ha rákérdeznek, azt mondhassa végre: igen, együtt vagyunk, a fiúm Magnus Bane, Brooklyn és egész New York legcsodálatosabbja.
Láthatóan enged a boszorkánymester váza, vállai megesnek, szemöldökei összefutnak, ajkai elnyílva formálnak mosolyt.
- Alexander... – kissé rekedtes hangon felel, és mindössze ennyit, közvetlen azelőtt, hogy mosolya elfoglalná teljes arcszélességét. Olyan határvonalon suhannak át, ahonnan visszafordulni már nem lesz ereje egyiküknek sem. Újabb címke. Újabb megtörtént jelenet. Újabb pont, ami összekarol és életben tartja majd őket. Kettőjüket.
- Én a tiéd vagyok. Te pedig az enyém... – súgja halkan, finoman csókolva Alec arccsontjának vonalát fel a füléig. - Akkor hát talán... Hivatalosan, nem-hivatalosan is, összetartozunk.**
Összetartozni sosem egyszerű...


Főleg, ha az ember nagy múltú, híres árnyvadász család legidősebb gyermeke, és minden, ami boldoggá teszi, szemben áll azzal, amit a Klávé képvisel - főleg, ha mostantól nekem kell képviselnem mindazt, amit a Klávé is képvisel. Lydia távozásával az Intézet vezetője lettem, és ez végre büszkévé tette a szüleimet. Magnus felvállalásával ugyanakkor még mindkettejüknek meg kell birkózniuk, és ez nem egyszerű. Bármennyire szeretném is, ha az lenne, titokban mégis azt remélem, ezt a két érdemet összekapcsolhatom, és azzal, ha a munkámban helyt állok, elfogadtathatom velük a magánéletemet is. Anya mintha kezdene megenyhülni, ez azonban hosszú út lesz, és mindannyian még csak az elején járunk. Szeretni egy boszorkánymestert nem egyszerű. Szeretni Magnus Bane-t egyenesen lehetetlen vállalkozás - csakhogy a lehetetlen mindössze annyit jelent, próbálkozz, míg sikerrel nem jársz...

** köszönöm, Magnus!