[You must be registered and logged in to see this image.]Megejtettem egy halvány mosolyt, de közben megforgattam látványosan a szemeimet. - Sértő vagy sem, tényleg elbíztad magad – Közöltem tényszerűen, majd ennyiben is hagytam lassacskán. Tetszett ez az oldottabb hangulat, ami ránk telepedett. Hiányzott. Tényleg hiányzott és nem tudom, hogy lehettem annyira hülye, miszerint eddig kerültem őt… őt és mindenki mást is. Magnusnak igaza volt, nem dughatom örökké a homokba a fejemet. Ha tovább vártam volna, talán, mire feleszmélek, már senki sem maradt volna körülöttem. Nem akartam ebbe belegondolni, mert úgy éreztem, most jó úton vagyok. Dommiel is erőt adott és bátorságot, hogy végre kilépjek a komfort-zónámból. Figyeltem, hogyan fegyverkezik fel, akaratlanul is végigmérve, majd vettem egy mély levegőt, amit aztán lassan fújtam ki. - Ácsi, mindjárt meggondolom magam és a szobámban töltöm az estét – Jegyeztem meg komoly tekintettel a csizmás megjegyzésére, de végül megráztam a fejemet. – Nem rázol le, Jace. Ezúttal nem – Nem mintha jellemző lett volna rá. Legalábbis nem ugrott be ilyesmi, de tévedhettem is. Kissé meglepődtem az irányon és feltettem volna a kérdést, mégis mire készül, de végül nem tettem, csak engedelmesen követtem, sietősebb léptekkel. Aztán megtorpantam és realizáltam magamban, mit akar csinálni. Olyan érzésem volt, mintha ezer éve nem csináltam volna azt, amire készült. - Beijedni? Miket nem gondolsz rólam, Jace…?! – Nagyot nyeltem és felléptem volna magamtól a párkányra, de a kezét nyújtotta. Egy fél pillanatra lefagytam, mielőtt megfogtam volna és a segítségével szökkentem a párkányra. - Köszi – Mormogtam, miközben elhúztam tőle a kezemet. Ismét elhadartam a szót, miután aktiválta a rúnáimat, majd követtem a példáját és a város felé fordultam. Körbenéztem. Vajon mikor jöttem fel ide utoljára, hogy lássam a várost? A szavakra egyből ránéztem. Képes volt megmelengetni a szívemet, holott nem akartam ezt. Fáziskéséssel ugrottam csak utána és talán csak a sok éves tapasztalatnak köszönhetően nem estem el érkezéskor. Jace mellé érkeztem, féltérdre ereszkedve, de lassan fel is egyenesedtem. - Hát, így legalább később tűnik fel nekik, hogy kilógtunk – Felzárkóztam a parabataiom mellé és sietős léptekkel indultam az éjszakai utcák irányába. A metrók, aluljárók voltak a fő célpontjaink. Úgy voltam vele, még akkor is, ha nem is járunk sikerrel, ez az este már jól alakult.
Tekintetem kérdővé vált kissé. Alec megjegyzése valahogy... Felsejlett bennem a baljóslatú gondolat, hogy talán pont most jött el az ideje, hogy beszéljünk erről, de el is bizonytalanodtam rögtön. Ez még mindig létezik? Érdemes egyáltalán felhoznom? Addig haboztam, míg a következő megjegyzésével fel nem oldotta az aggályaimat. Feltört belőlem egy akkordnyi, szusszanás-szerű nevetés, pont olyan öntelt és vidám, amiből sejthette, igenis elbíztam magam. - Ahh, ez igazán sértő, tudod? - Megjátszott felháborodással sandítottam rá oldalra, de nehéz volt úgy eljátszani a duzzogást, hogy közben alig győztem elfojtani a vigyoromat. A szemem körüli, apró kis ráncok egyébként is elárulták, hogy csak hülyülök. A fegyvertárban szótlanul felfegyverkeztem. Egy szeráfot vettem magamhoz és egy kisebb tőrt, amit az övembe tűztem, egy másikat pedig a csizmám szárába, aztán ezzel késznek is nyilvánítottam magam. Minden más, amire szükségem lehetett, már nálam volt (tehetség és angyali sárm). - Yep. Remélem, nem a kedvenc csizmád van rajtad. - céloztam itt arra, hogy elég nedves és szagos helyekre fogunk lesüllyedni, csatornák mélyébe, járatlan alagutakba... Körbelestem a folyosón, majd intettem Alecnek, hogy mehetünk, azonban nem lefelé indultam el, hanem vissza a tetőre. Nem magyarázkodtam, sietős léptekkel löktem ki magam előtt ismét az ajtót, ám ezúttal nem az üvegház volt a célom, hanem egyenesen a tető szélén futó vaskos, széles perem. Odasiettem és felszökkentem rá, onnan fordulva vissza Alechez. Már a kezemben volt az irónom, játékosan pörgettem az ujjaim közt. - Mehetünk lifttel is, ha beijedtél. - jegyeztem meg pimaszul, vakon elhúzva az irónom a karomon és a nyakamon lévő egy-egy rúna felett. Ha Alec nem rettent el az ötletemtől, akkor a kezem nyújtottam neki, egyrészt hogy felsegítsem a párkányra, másrészt mert ha már a kezemben volt az irón, akkor az ő rúnáit is aktiváltam egy-egy mozdulattal. Fürkésztem kicsit, a megfutamodás jeleit kutatva rajta, aztán a zsebembe dugtam az irónt és arccal a város felé fordultam. - Akárhová mész, veled tartok... - kezdtem el idézni az eskünk szövegét, aztán Alecre kacsintva levetettem magam a tetőről. Könnyedén, halk puffanással értem földet, enyhén féltérdre ereszkedve. Szőke tincseim az arcomba omlottak, hátratűrtem őket és felnéztem Alecre, hol van, ő is leért-e, közben felegyenesedtem, és ha beért, akkor belevethettük magunkat New York éjszakai utcáiba.
[You must be registered and logged in to see this image.]A válasza valahogy nyugtalanító volt. Nyilván nem vártam el tőle, hogy hasonlóan gondolkodjon, mint én, de az, hogy fogalma sem volt róla, Ő mit akar… aggasztott. Nem tudtam, mire számítsak, ha netalántán rátalálunk Sebastianra. Ezen elgondolkodtam némileg, de egy szót sem szóltam végül. Ennyiben hagytam. Hiszen ráértem ezen akkor aggódni, amikor tényleg rátalálunk arra a fiúra. Addig felesleges volt. - Tartósabbra, ez igaz… - Mondani mondjuk könnyebb volt, mint valóban megoldást találni erre a problémára. Nem voltam teljesen képben Sebastiannal, de annyi elég volt, hogy erős volt és az öcsém gyilkosa. Ennél több tényre aligha volt szükségem. - Az én őröm Te vagy olykor – Feleltem egyből, gondolkodás nélkül, miközben elvesztem egy fél pillanatra abban a mosolyban. Aztán megráztam a fejemet. – Ne bízd el magad – Tettem hozzá a szavaira, majd ezt követően megkértem, hogy a ma esti kisurranásunk maradjon kettőnk közt. Nem akartam feleslegesen borzolni Izzy idegeit, de ki akartam törni abból a ketrecből, ahová önként vonultam az elmúlt hónapokban. Bár bizonyos értelemben már kitörtem, de több kellett. Minden tett egy apró lépés a saját utamon… a jövőm felé. Felnevettem röviden Jace visszakérdezésére, majd gyengén megráztam a fejemet. Nem feleltem semmit, csak követtem végül, hogy magamhoz tudjam venni a legfontosabbakat. - Csak nem azt várod, hogy ezt elhiggyem? Te és a pedáns viselkedés… lehet, nem emlékszem mindenre, de kételkedem benne, hogy ilyen sokat változtál volna – Böktem oldalba, majd vissza is húztam a kezemet. Ahogy a fegyvertárba léptünk, nem kellett sok idő, hogy magamhoz vegyem az íjamat, a tegezt a nyilakkal pedig a hátamra akasztottam. Végül a szeráfomat is magamhoz vettem, biztos, ami biztos alapon. Elraktam. Amint ezzel megvoltam, Jace felé fordultam. - Indulhatunk? – A tekintetét kerestem, de végül én szakítottam el róla a sajátomat és ha választ adott, akkor elindultam minden további szó nélkül. Ki akartam végre jutni az intézetből.
Fájdalmas tekintettel figyeltem Alecet, eszemben sem volt csitítani a haragját vagy Sebastiant védeni. Amit tett, az alól egyszerűen nem menthettük fel, és habár egyszer is épp elég nehéz volt átélni a gyászt, fájt látni, hogy a fivérem ismét keresztül kell, hogy menjen rajta. Magával sodort engem is és tudtam, hogy nem sürgethetem, időt kell neki hagynom, mégis úgy éreztem, felemészt ez az egész. - Fogalmam sincs, mit akarna a Klávé. Még csak azt sem tudom, én mit akarok. - elszakítottam róla a pillantásom és a vízre meredtem. Mindkét oldal mellett és ellen is szóltak érvek, az eszem is mondta, mit tegyek, a szívem viszont hallgatott. Elképzelni sem tudtam, mit éreznék és hogyan reagálnék, ha ismét szemben állnék Sebastiannal. Lehet, hogy a gyűlölet eluralkodna rajtam és megölném; lehet, hogy magamat látnám benne és a szánalom végül fölém kerekedne. - Annál valami tartósabbra lenne szükséged. - Párszor ugyanis lesújtott már a srácra a halál, mégis mindig kijátszotta valahogy. Ha Alec végleg meg akart tőle szabadulni, mást kellett kívánnia. - Néha én is őrt állítanék melléd. - tettem végül hozzá, visszafordulva Alec felé azzal a mosolyommal, amit csak ő ismer és mindig akkor láthatja rajtam, mikor rajtakapott valamin, amin hagytam, hogy rajtakapjon. - Csak hát egyikük sem olyan jó, mint én, úgyhogy inkább magam mellett tartalak. - vontam végül vállat, büszkén arra, milyen jó védelmi stratégiát építettem ki a parabataiom számára. A javaslatára egyetértő bólintással felnéztem az égre, aztán rájöttem, hogy az üvegház miatt nehéz megállapítani, pontosan hol is járunk a napszakban és mennyire kezdett már el sötétedni odakint. Néma fejbiccentéssel szorgalmaztam, hogy induljunk, aztán ahogy összeakadt a pillantásunk, sunyin elmosolyodtam. - Sumákolni valamit a húgunk előtt? Ismersz, abban profi vagyok. - Lágyan rácsaptam a vállára, ahogy elmentem mellette, ezzel jelezve, hogy a kettőnk titka marad bizony ez a kiruccanás. Egyedül a szeráfomra volt szükségem, úgyhogy kifelé indultam az üvegházból, hogy átmenjünk a fegyvertárba felszerelkezni. Bíztam benne, hogy nem futunk bele közben semmilyen ismerősbe. - Hosszú éjszaka lesz, minél több földalatti rejtekhelyet át akarok kutatni. Figyelmeztetlek: mióta Intézetvezető lettem, idegesítően pedáns vagyok. - Ez persze akkora hazugság volt, amekkorát még épp hogy elbírt a fejünk felett az épület, viszont tény és való, hogy kicsit lelkiismeretesebb és szorgalmasabb lettem Clary mellett. Fel kellett nőnöm a feladathoz, még ha erről olykor hajlamos is voltam megfeledkezni.
[You must be registered and logged in to see this image.]Vajon feltűnt neki valaha, hogyan néztem rá? Miféle áhítattal? Izzynek feltűnt. Talán hamarabb feltűnt neki, minthogy önmagam előtt bevallottam volna, mit érzek. Ezen elgondolkodtam némileg, majd figyeltem, ahogy drámaian a mellkasához kap. - Ne drámázz, Herondale – Mosolyogtam. Furcsa volt kiejteni ezt a vezetéknevet; számomra Lightwood volt. A legjobb barátom, a fivérem… és egy kicsit több. Hozzánk tartozott. Hozzám. A kötelékünket soha nem akartam elszakítani. Nélküle nem lettem volna teljes. Szükségem volt Jacere. - Igen, szerencse… - Félrekaptam a fejemet, ahogy lefröcskölt, de ígyis kaptam a vízből. Éreztem a hideg nedvességet magamon. Ahogy összeért a térdünk, a szívem egy fokkal hevesebben kezdett verni. Nagyot nyeltem, majd hosszan le is hunytam a szemeimet, mielőtt újra felnéztem volna, de nem rá. Véletlenül sem. A vizet figyeltem, ahogyan eddig. Töprengve, elmélkedve… Sebastianon. - Remény? – Szinte felcsattantam. – Az öcsém miatta halt meg… általa. – Jacere emeltem a tekintetemet, kissé ridegen talán a pillanat hevében. Igen, nekem új volt az érzés… az, hogy az öcsém meghalt… a gyász még élénken vibrált bennem. A lelkemben. – Nem, számára nincs remény. A Klávé sem adna esélyt neki a „normális” életre, nem? – Vagyis mertem remélni, hogy helyes döntést hoznának Sebastian ügyében. – Nem tudok sokat Sebastianról, de azt tudom, hogy én nem adnék esélyt neki. Nem érdemel mást, csupán büntetést… halált. – Tettem hozzá csendesebben. Ez volt a véleményem és hangot akartam neki adni, habár nem volt jogom ítélkezni. Vagyis de, a személyes érzéseimet tekintve volt, de másféle értelemben viszont nem az én tisztem volt eldönteni, mit érdemel az az alak. Gyengén megráztam a fejemet, majd Jacere emeltem a tekintetemet. - Valahol érthető a viselkedése – Ahogy felegyenesedett, követtem a tekintetemmel. Felnéztem rá. Bár nem csak most, hanem amúgy is. Kissé elmerengtem őt figyelve, aztán a szavai visszarántottak a valóságba. Felegyenesedtem én magam is. - Nos, úgy tudom, nem ígérkeztem el mára még, tehát… menjünk. – Részemről akár most azonnal is indulhattunk volna. Nem volt dolgom, még akkor is, ha eleinte úgy tűnt, hogy Jace elrángatott valami fontos teendőmtől. – Ha felfegyverkeztünk, akár indulhatnánk is. Felesleges húzni az időt, hm? – A szemeit kezdtem fürkészni, majd nagyot nyeltem. – Ez az egész maradhatna kettőnk közt. – Nem akartam, hogy Izzy fülébe jusson a kis kalandunk. Biztos, hogy leszedte volna a fejemet érte.
Azt hiszem, sikerült lerántanom a leplet kettejük kapcsolatának milyenségéről Alec előtt. Nem mondom, hogy büszke voltam magamra, de ki tudja, ha már teljesen véletlenül így alakult, talán jót tettem ezzel. Végül is Alec emlékeiről van szó, megérdemli, hogy tisztán lásson - ezzel nyugtattam a lelkiismeretemet és hálát adtam minden erőmmel az Angyalnak, amiért ő sem firtatta tovább a témát, csak csendben beletörődött. Végre. Felnevettem, ahogy a vállamra csapott. Jól esett újra egymás agyát húzni. Alec öt évvel ezelőtt is Alec volt, ugyanúgy a parabataiom, a fivérem, a legjobb barátom. Szerettem volna éreztetni vele, hogy nem változott köztünk semmi, velem lehet őszinte és lehet önmaga, mert a kapcsolatunkat nem az elmúlt öt év határozta meg. - Ouch! - Drámaian a mellkasomhoz kaptam, mikor kiállhatatlannak nevezett. Úgyis tudtam, hogy valójában dögösnek lát, de ezt is, mint a korábbi témát, hagytam inkább mélyre süllyedni a kimondatlanságban. - Még szerencse, hogy ilyen jó parabataiod van. - felpillantottam rá egy széles mosollyal, és mivel úgy tűnt, nagyon bambul, lefröcsköltem kicsit. Ahogy mellém guggolt, a térdünk enyhén összeért, de nem zavart; ő a vizet kezdte bámulni, én őt. Próbáltam beleélni magam a helyzetébe, próbáltam elképzelni, én hogyan viselkednék, ha egyik percről a másikra elfelejteném Clary-t. A szoros kötelékünk ellenére sem jutottam sokkal közelebb a válaszhoz. - Őszintén? Nem tudom. Clary hisz benne, hogy van még remény a számára, de Clary mindig és mindenkiről ezt hiszi... - elszakítottam róla a pillantásom és a vízre meredtem én is. - Még ha hihetünk is annak, hogy megváltozott, az nem menti fel az alól, mennyi szörnyűséget művelt. Nem hiszem, hogy az ilyen változások örökké tartanak. A démonvér az démonvér. - Vannak, akik képesek kezelni ezt. A boszorkánymesterek közt akadtak jók, akik nemes célokra használták az erejüket. De Sebastian sosem tapasztalt semmi jót az életében, Valentine erről gondoskodott. Nem hittem abban, hogy a kár, ami a lelkét és az elméjét érte, helyrehozható lenne, de hát Clary fivére volt. Részben az enyém is. Meg kellett próbálnunk. - Az biztos. Őrt állítana 0-24-ben az ajtód elé. - elmosolyodtam Izzy említésén, kiszakított kissé a gondolataimból. Felegyenesedtem a tó mellől és a nadrágomba töröltem a kezem. - Jól van. Ma este ráérsz? - Talán túl hirtelennek tűnt, hogy rögtön cselekedni akarok, de minek pazaroltuk volna az időt? Nekem nem volt dolgom mára, és ha neki sem, még egy ok, hogy azonnal nekilássunk.
[You must be registered and logged in to see this image.]Talán nem kellett volna rákérdeznem. Nem tudhattam ugyanis, miféle dolgokat szakítok a nyakamba a válasszal… de a kérdést feltettem, így vállalnom kellett a kockázatot is. Jobban mondva nem volt más választásom. Eleinte nem is volt gond Jace válaszával, egészen addig, amíg ki nem tértünk rám. Értetlenül ráncoltam a homlokomat és gyengén megráztam a fejemet. - Miattam? Miért vagyok annyira… - Nem fejeztem be a kérdést. Már világos volt. Érthető volt innentől, miért zavarta tulajdonképpen az, hogy kerülöm őt. De ezen változtattunk… – Jó, ezen most túllendülök inkább. – Sóhajtottam. A válasza jólesett, bár anélkül is tudtam, hogy kimondta volna. A jelzőkre felvontam a szemöldökömet. Mind illett rá, de… ahhoz az utolsót kimondta, finoman a vállára csaptam. - Kiállhatatlan. Nyilván. – Nyögtem ki erőtlenül, majd visszahúztam a kezemet. Nem, nyilván dögös, de nem mondhattam ezt a szemébe. Másrészt ígyis bőven volt önbizalma… meg nem mintha az én véleményem ebben a témában számított volna. - Lehet, de én túlságosan belemerültem. - Vallottam be. Hónapok óta nyűglődtem és nem jutottam egyről a kettőre. Véget kellett ennek vetnem. Megálltam Jace mellett, majd figyeltem, hogyan guggol le a halastóhoz. Míg ő a halakat figyelte, én őt néztem. Ahogy lefröcskölt, kicsit megborzongtam a hidegtől. Aztán halványan elmosolyodtam és leguggoltam én is mellé. Ezúttal a vizet, a halakat figyeltem én magam is. - Rendben, benne vagyok. Már úgyis untam a sok edzést… bár ki is kapcsolt némileg. Nem agyaltam dolgokon… - Legalábbis nem annyit, mint alapjáraton tettem volna. – Mi a terv Sebastiannal? – Nekem lett volna tervem. Habár nem szabadott, hogy az érzelmek irányítsanak, de ő ölte meg az öcsémet. Nem tudtam, hogy elégtételt vettem-e már ezért vagy sem, de én… a jelenlegi én nagyon is tenni akart valamit. – Menjünk ketten. Izzy inkább bezárna a szobámba, ha tudná, hogy terepre akarok menni. De tényleg jót tenne... – Elgondolkodtam, hogy talán Dommielt is be lehetne vonni, de végül elvetettem. Hülyeség lett volna. Egyelőre legalábbis nem akartam nagy port kavarni… bizonyos dolgokkal.
Nem is óhajtottam őt beavatni a hálószobatitkaimba, bár ha meglennének az emlékei, nem hiszem, hogy sok újat tudnék neki mutatni. Oké, ez a gondolat az én fejemben indított el kéretlen képeket róla és Magnusról, így inkább megpróbáltam valami másra gondolni. Démonokra. Gyilkolászásra. Claryre fürdőruhában. A kérdésével alaposan behúzott a csőbe. Bárcsak itt lett volna Helen, ő meg a tündérvére könnyedén elferdíthették volna a valóságot úgy, hogy ne áruljam el Alecnek az igazat, de ne is hazudjak neki! Vagy Izzy, vagy bárki más, aki nem olyan életképtelen, ha empátiáról van szó, mint én. Tartanom is kellett egy kis hatásszünetet, mire meg tudtam fogalmazni valami választ. - Ismeri Clary anyját, Jocelynt, ezért mondhatjuk, hogy miatta, igen, de Magnus eléggé megvetette az árnyvadászokat és nem volt hajlandó segíteni nekünk, amíg meg nem ismert... Ööö, téged. És utána is rengeteget segített nekünk, a te kedvedért. - Vajon ez így kellően ködös lett, vagy a lányok már letépték volna a fejemet, ha hallották volna? Mindegy, ezzel kell beérniük, ahogy Alecnek is, ugyanis megmakacsoltam magam, hogy egyelőre nem árulok el többet. Meséljen majd Magnus, ha már ő keverte a bajt a nagy titkolózásával. - Gondolkodás nélkül. - rámosolyogtam. Ebben legalább semmi ferdítés vagy hazugság sem volt. Bármikor képes lettem volna tűzbe menni érte, vagy, ahogy sajnos a szükség hozta, akár a föld alá is. - Kiállhatatlan? Forrófejű? Zabolázhatatlan? - soroltam fel helyette a kijelentése lehetséges befejezéseit, aztán eszembe jutott valami és kissé grimaszolva fordultam felé. - Dögös? - Ugye nem ez járt a fejében? Még ha Asmodeus varázslata ki is pucolta az agyát, már csak nem bujkál tévképzetek mögé... Ezzel próbáltam nyugtatni magam, de azért a fél szemem Alecen tartottam. - Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Azért vagyunk egy család, hogy segítsük egymást. Még Simont is. - Kissé kelletlenül toldottam hozzá, bár nem voltam benne biztos, érti-e a mondén srác iránt táplált ellenérzéseimet. Kezdve ott, hogy mennyire nem volt már mondén... Ahogy Clary sem. Az üvegház túlsó felén egy kis halastó lett kialakítva, annak a mentén guggoltam le és belelógattam a kezem a vízbe, megriasztva a benne úszkáló aranyhalakat. - Szeretném, ha segítenél nyomozni Sebastian után. Izzy szerint nem kéne téged zargatnunk, hogy ki tudd heverni Asmodeust, de szerintem a terepmunka legalább elvonná a figyelmed. Mit gondolsz? - sandítottam rá a vállam felett. - Kaptunk egy fülest, miszerint Sebastian még New Yorkban lehet. Claryvel átkutatjuk a várost, te és Izzy viszont lemehetnétek a föld alá. Metróvonalak, alagutak... Talán nem ártana a tündéreket sem elővennünk. - magyaráztam, majd felé legyintettem a vizes kezemmel, fröcskölve rá néhány cseppet. - Vagy én is veled mehetek igazából. Úgysincs szükségem mostanában alvásra. - Meg aztán nyugodtabb is lennék, ha Alecet biztonságban tudhatnám. Őt és Izzyt ismerve képesek ismét veszélybe keveredni, ha csak egy pillanatra nem figyelek rájuk.
[You must be registered and logged in to see this image.]Elhúztam a számat. Úgy éreztem, tényleg tapintatlannak és bunkónak tűnhettem a viselkedésemmel, hiszen… nem csak nekem voltak gondjaim, hanem láthatólag neki is. - Mondd. Ha már belekezdtünk ebbe az egészbe, ne hallgasd el, miféle nyűglődéseid voltak. – Komolyan néztem rá és őszintén érdekelt, miken ment keresztül. Akár velem, akár nélkülem… Utáltam a fejemet, amiért kiesett belőle egy csomó dolog. A megjegyzésére megráztam a fejemet és megérintettem ott az oldalamat, ahol megbökött. - Nem, a hálószoba titkaitok nem érdekelnek, hidd el… - Komolyan nem. Bár most, hogy ezt így kimondta, pont sikerült elképzelnem őket ilyen-olyan szituációban. Megráztam a fejemet, próbáltam kiverni a fejemből ezeket a fantasztikus képeket. Inkább a szavaira kezdtem koncentrálni, a nagy hőstettemre, ami valójában… úgy tűnt, hogy őrültség volt. Mikor lettem ilyen vakmerő? Azt hittem, ez Jace műfaja. Démonvér? Az angyalra. De ami ennél is jobban meglepett, az az, amit Magnusról mondott. Félrenéztem. - Az a boszorkánymester mióta lett ennyire a csapat tagja? Mármint nem vagyok hülye, valamiért velünk van, de nem jöttem még rá, miért. Claryhez van köze? Miatta került ő is a képbe? – Ingattam a fejemet gondolkozva, majd nagyot nyeltem. Értékeltem az aggódását, még ígyis, hogy nem emlékeztem a szituációra és nyilván ez már… évekkel ezelőtt történt. Jólesett. - Te is megtennéd értem, nem? – A szemeit fürkésztem, majd kissé feszültebben hallgattam a sztoriját. Nem igazán értettem ezt a sűrített, dióhéjban elmondott verziót. Démonvér Jaceben? Elvesztette önmagát? Mély levegőt vettem. - Ez így kissé zavaros. De bármi volt, örülök, hogy jól vagy – Motyogtam szinte. Annyira… pocsék volt, hogy ezekből semmi sem rémlett. Mégha régen is történt az, amit mesélt és már esetlegesen túl volt rajta, éreztetni akartam vele, hogy mellette állok. De így nehéz volt. A kissé dicsekvő szavaira megejtettem egy meglepett, de őszinte mosolyt. - Angyalvér? Érthető, hogy mitől vagy ennyire… - Megráztam a fejemet, a mosolyom zavarttá vált kissé. Angyali külső, huh? Nem. Miket gondolok… A földet kezdtem figyelni, ahogy tovább haladtunk. - Szerintem… - Mély levegőt vettem. – Bármennyire is zavar, hogy ennyire üres a fejem, ideje lezárni ezt. Már elindultam egy vonalon… próbálom lezárni azt, ami volt. Végre veled is sikerült beszélnem most és ezért hálás vagyok. Tehát… úgy gondolom, ideje előre nézni. Nem az én problémám a legnagyobb, nem? – Csak félig gondoltam komolyan azt, hogy előre akarok nézni. Nyilván. Nem akarom, hogy tovább sajnáljanak. Nem akartam én lenni a szánalmas kis Ligthwood gyermek. A családunk hírnevét nem tehettem tönkre ezzel, nem igaz?
- Nekem is megvoltak a magam nyűglődései. - tettem hozzá egy fokkal halkabban, komolyabban, és hacsak nem kérdezett rá, ennyiben is hagytam a dolgot. Nem akartam, hogy ez az egész rólam szóljon és azokról a nehézségekről panaszkodjak neki, amelyekkel szembe kellett néznem. A démonvér, Valentine, ki a testvérem, ki nem az... Majd ha kicsit sikerül összeszednie az életét, akkor szép sorjában beszámolok minderről. Addig nem baj, ha a régi Jace-ként tekint rám. - Oké, majd mesélek rólunk is, ha ennyire érdekelnek a pikáns részletek. - megböktem a könyökömmel az oldalát és megjutalmaztam egy hamisítatlan, Jace-féle, bugyiszaggató mosollyal, csak hogy érezze, miféle részletekkel fogom majd boldogítani. Ő kereste magának a bajt. - Aha. A nagy megmentősdi közben démonvér került a szervezetedbe, amit rúnával nem tudtam meggyógyítani, úgyhogy Hodge végül értesítette Magnust, aki varázsolt párat, aztán egész éjjel melletted gubbasztott. De bevált, mert itt vagy. Pokolian aggódtam. - A végét inkább csak magamnak mormogtam. Hiába volt öt évvel ezelőtt, még mindig emlékszem arra a kétségbeesésre és a tehetetlenségre, amit akkor éreztem. Azt hittem, elveszítem Alecet és a gondolattól darabokra hullottam. - Tudom. De ha lehet, azért ne használd magad olyan lelkesen élő pajzsnak. - Gyűlöltem a gondolatot, hogy más megsérüljön miattam, főleg azok, akiket szeretek. A kérdésére elgondolkodtam kicsit, nem igazán tudtam, hogyan kéne összefoglalnom azt a rengeteg történést néhány mondatban. Végül egy rövid és leegyszerűsített verziónál maradtam. - Mondjuk úgy, hogy azt hittem, démonvér folyik az ereimben, aztán kicsit beleturkáltak a fejembe és valahogy... Elvesztettem önmagam. Nem csak Asmodeus az egyetlen gonosz szülő, aki szeret bekavarni a gyerekei életébe. - Nem akartam ennél jobban szóba hozni Lilithet, mert ahhoz túl sok minden mást is el kellett volna magyaráznom, arra meg nem én voltam a megfelelő személy. Már így is teljesen össze-vissza meséltem mindent, nem csoda, ha szegény Alec nem értett a jelenből semmit. - De semmi pánik! Mint kiderült, csodálatos külsőm és páratlan tehetségem nem démoni, hanem angyalvérből származik. - Azért ezt a bombát, némi dicsekvéssel a hangomban, még kénytelen voltam ledobni. - Elég sok nehéz helyzetbe keveredtünk már az évek alatt, ez mitől lenne különb? Valamit ki fogunk találni, Alec. Folyamatosan dolgozunk rajta, ahogy Simonon is. Senki sem akar ennyiben hagyni titeket. - Plusz Claryvel elkezdtünk nyomozni Sebastian után is. Elég sok teendőnk volt, de legalább nem maradt időnk a kialakult helyzeten sajnálkozni és agyalni. Mindig volt hova mennünk és mit csinálnunk. Ahogy elhaladtunk egy padsor mellett, felugrottam rá és végigegyensúlyoztam rajta, majd a túloldalon leszökkentem róla és felzárkóztam Alechez. Úgy éreztem, újra gyerekek vagyunk, akik nem tudják, hogyan üssék el az időt.
[You must be registered and logged in to see this image.]Értetlenül ráncoltam a homlokomat a visszakérdezésére. Megvontam a vállamat. - Mégis mit? – Fürkésztem néhány pillanatig, de végül nem erőltettem a dolgot. Volt sejtésem, amit most már tényleg 99%-ra vettem, de az lehetetlennek tűnt. Bár... annyira mégsem. 5 év alatt rengeteg minden történhetett, ugyebár. Idegtépő volt ez az egész. - Mondani könnyű, Jace. Főleg neked, aki az ég világon mindent lazán kezel. Én nem ilyen vagyok. Nem olyan, mint te – Néha irigyeltem a lazaságáért és a vakmerőségéért. Mondjuk, talán pont ezért voltunk jó páros. Kiegészítettük egymást. Ha olyan lettem volna, mint ő, nem biztos, hogy meglettünk volna egymás mellett ilyen hosszú időn át. Nem? A szavai jólestek, ám ahogy magához ölelt, a szívem hevesebben kezdett verni. Nagyot nyeltem, és talán ezért sem eresztettem még el a kezét. Zavaromban és meglepettségemben. - Rólad és rólam? – Kaptam fel a fejem, ahogy végül elszakadtunk egymástól. – Pedig most nyitottam a barátnőd felé. Nem értelek – Ejtettem meg egy grimaszt, aztán követni kezdtem, hisz elindult. Vajon miért nem lehet leülni egy kávé mellé és úgy mesélni? Miért kell végigmászni az egész üvegházat? Nem mintha nem lenne szép. Mert az. Az utat figyeltem magam előtt, ahogy lépkedtünk. - Hogy én? – Felpillantottam rá. Láttam azt a büszkeséget, ami sugárzott az arcáról. Megmentettem? Én? Őt? Felvontam a szemöldökömet. – Szóval én megmentettelek téged, ő meg engem? – Értelmeztem a szavait, majd sóhajtottam. – Bármikor beugranék eléd, hogy védjelek. De hisz tudod, nem? – És nem csak a Parabatai kötelék miatt. Igen, nyilván amiatt is, de többek közt azért, mert tényleg fontos volt nekem Jace. Túlságosan is az volt. Nélküle semmit sem értem. A továbbiakra lefagytam és meg is torpantam. Majdnem megszakadt a kötelék? Értetlenül bámultam Jacere, vagy a hátára, ha épp nem nézett hátra. - Mi történt pontosan? – Nem szakadhat meg köztünk a kötelék. Ez… ez köt leginkább hozzá. Nagyot nyeltem, majd sietve felzárkóztam hozzá. Jobban mondva mellé. – Mi van, ha nem mindent lehet megoldani? Tudom, hogy arra céloztál… hogy előbb vagy utóbb megoldjuk az emlékeim problémáját, de kételkedem benne, hogy Asmodeus önként és dalolva visszaadná. Van, amit nem lehet megoldani és ezt nehéz elfogadni. – Elléptem mellette, mintegy megelőzve őt, aztán megfordultam és hátrafelé kezdtem lépkedni, így figyelve őt.
Ó. Ez az infó valahogy elkerült, láthatóan szavak nélkül hagyott pár pillanatra. Nem tudtam, hogy Magnus... Mármint mi az ördögért nem avatta be Alecet a közös múltjukba? Izzy sem? Ez tiszta hülyeség. Eldöntöttem, hogy mindkettejükkel beszélek majd erről, hiszen nem hagyhatják hazugságban Alecet néhány kiesett év miatt. Eddig azt hittem, csak a testvérem lelkének ápolásával kell foglalkoznom, viszont Alec kérdése ráébresztett, hogy Magnusra is oda kell figyelnem. Az Angyalra, de fárasztó mások érzéseiről gondoskodni! - Magnus nem mondta? - Oké, hát akkor nem nekem kéne borítanom a bilit. Nem az én tisztem volt beszámolni a szerelmi életükről, viszont az fix, hogy a boszorkánymestert addig fogom zargatni, amíg rá nem szánja magát erre. Fejben már el meg is terveztem a ma esti kiruccanásomat hozzá. - Akkor mindegy. Azt hittem, Claryre és rám céloz, de nem vettem magamra, csak elvigyorodtam rajta. Ez a kendőzetlen őszintesége legalább nem változott semmit, ugyanúgy tudott duzzogni most is, mint régen. - Látod? Ez még egy ok, hogy ne tedd. Ne görcsölj rá ennyire a dologra. - Mondom én, aki sosem görcsölt rá a feltételezett démonvérén kívül szinte semmire, annak, aki születése óta rágörcsöl a világon mindenre. De Alec lazább lett, sokkal lazább Magnus mellett; vajon az emlékeivel együtt ez a tulajdonsága is elveszett? Ahogy megfogta a kezem, hatalmas kő zuhant le a mellkasomról. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, és úgy éreztem, ha csak egy darabot is, de visszakaptam abból az Alecből, aki a Pokolban ragadt. - Helyes. Csak semmi nyomás, oké? Itt vagyunk veled és megvárunk. - elvettem a kezem a válláról és a tarkójára fogva magamhoz öleltem. Mivel még fogta a kezem, az kettőnk közé szorult, ám ez nem akadályozott meg abban, hogy jól megszorongassam. - Én inkább rólad és rólam akarok mesélni - szakadtam el tőle széles mosollyal, jókedvűen, és a karjára csapva jeleztem neki, hogy kövessen. Elindultam a növények és fák között, a kövekkel szegélyezett ösvényen. - Tudsz róla például, hogy egyszer megmentetted az életem? - A büszkeség csak úgy sugárzik rólam, ahogy a szemöldököm felvonva hátralesek rá, mintha én mentettem volna meg az övét, olyan dicsőséggel. - Kamikaze módon közém és egy démon közé vetetted magad. Ha nincs Magnus, most a koporsódnak magyaráznék. - A történet tragikuma ellenére feltör belőlem röpke szusszanásként egy nevetés, mert még mindig elszörnyedek attól, mennyire meggondolatlan volt, ugyanakkor milyen bátor és hősies. - Egyszer majdnem megszakadt a kötelékünk is. Jól rád hoztam a frászt. Sebastiannak, Clary testvérének, meg az én ex-féltestvéremnek köszönhetjük. - folytatom az elmúlt öt év felelevenítését, miközben lassú léptekkel haladunk egyre mélyebbre az üvegházban. - De a végén valahogy megoldottuk. A végén mindig megoldjuk valahogy. - Ezért bíztam benne, hogy a jelenlegi állapot is csak átmeneti.
[You must be registered and logged in to see this image.]Hogy mit vett el? Téged. Eszem ágában sem volt kimondani, nem véletlenül hagytam félbe. Jótékonyan hallgattam hát, remélve, hogy nem kérdez rá újra. Az ellenszenvem vajon hogyan változott át Clary irányába? Mi a fene történhetett, hogy a barátomnak kezdtem hívni? Ez abszurd. Ingerült volt, ahogyan én is. Nem terveztem vele összeveszni, de úgy éreztem, nem hagy más lehetőséget. Ahogy kiejtette Magnus nevét, a szemeimet forgattam. - Nem értem, miért jössz folyton Magnussal. Beszéltem vele, oké? Ha megnyugtat, akkor nem fogom többé kerülni. – Vágtam hozzá a szavakat ugyanolyan ingerülten és feszülten, mint eddig. – Bár tényleg nem értem, hogy mi köze hozzám annak a boszorkánymesternek. – Tettem hozzá halkabban. Magnus sem mondott semmit a kapcsolatunkról, Jace is csak erőltette a kettőnk akármijét, szóval nem tudtam összerakni. Bár volt tippem. De ha úgyis van, már teljesen mindegy. - Nem mindegyik. Legalábbis remélem. – Oh és ezzel most nem rájuk céloztam, komolyan. Hanem arra, hogy a Jace iránt táplált érzelmeim igazán eltűnhettek volna már végleg belőlem. De még úgyis, hogy Dommiellel alakult valami, a szívem még Jacért is ugyanúgy vert. Mindhiába. Ahogy odalépett hozzám, a tekintetemmel először a kezét követtem a vállamig. Nagyot nyelve néztem rá, felvéve a szemkontaktust. - Valójában én várok el túl sokat magamtól, Jace – Vallottam be. Nem akartam csalódást okozni senkinek, de tessék, azzal, amit műveltem, sikerült, nem? Hol van az az Alec, akit mindenki ismert? A kötelességtudó, szabályokat követő, igazi árnyvadász? Jelenleg inkább voltam egy… ah, a fenébe már. – Nem megy senki sem az agyamra, csak… - …Clary. Inkább nem mondtam ki a nevét, sőt, elhallgattam, majd a kezére pillantottam, amit kettőnk közé emelt. Némi gondolkodás után azonban megfogtam, megszorítottam, így néztem újra rá. – Sajnálom. Összeszedem magam előbb-utóbb… ígérem. – Még nem engedtem el, sőt, ha ő nem húzta el a kezét, akkor tovább fogtam még néhány hosszabb pillanatig. Végül elengedtem, félrepillantva lassan. – Szóval… mesélj Claryről és rólad. – Néztem vissza rá, bár nem érdekelt a kapcsolatuk, de talán jót tett volna nekem, ha mesél. Olyan szempontból, hogy talán könnyebben elengedem őt véglegesen.
Nem akartam túlfeszíteni a húrt nála. Előszeretettel dédelgették rólam azt a képzetet, hogy érzéketlen vagyok és rideg a Valentine-nal töltött idő miatt, csakhogy azóta rengeteget fejlődtem. Az elmúlt öt évben sokat tanultam magamról és az érzésekről is, és ha valaki, hát Alec érzései iránt különösen érzékeny lettem. A parabatai kötelékünk által jobban megértettem őt, mint bárki más. Ha valaki megtehette, hogy szeretetből kemény dolgokat vágjon a fejéhez, az csakis én voltam. Tőlem már úgyis megszokta. - Mit vett el? - Értetlenül csóváltam a fejemet. Egyszerűen nem értettem, honnan ered a Clary iránt táplált ellenszenve. Már akkor sem igazán értettem, amikor a lány először felbukkant, de akkoriban ráfogtam a bizalmatlanságra, meg a Valentine és a Kehely körüli kavarodásokra, aztán felbukkant Sebastian és minden még bonyolultabb lett... De most már egyik sincs. Most annyit látott Claryből, hogy segített visszahozni őt a Pokolból, és mégsem bírja elviselni. Miért? Persze megvolt rá a magam teóriája, de azt hittem, azt Magnusszal már rég magunk mögött hagytuk. - Ez nem az emlékeidről szól, Alec. Tojok az emlékeidre. - A kelleténél kissé ingerültebben feleltem, de ahogy benne nőtt a feszültség, úgy emelkedett bennem is. A forrófejűséget amúgy is nehéz kinőni. - Ez rólad szól, és arról, hogy bármi történik, a hiányzó emlékeid mögé menekülsz. Előlem, Izzy elől, Magnus elől... - Francba, pedig eddig hibátlanul kerültem azt, hogy ki kelljen ejtenem a nevét. Talán a kialakuló vita hevében nem veszi észre... (Na persze, majd pont Alec...) - Minden szerelem halhatatlan és időt álló. - javítottam ki, örülve, hogy kicsit elkanyarodunk a vitánktól. Tényleg nem azért hoztam ide, hogy összevesszünk. Halkan felsóhajtottam, éreztem, ahogy a levegővel együtt az összes feszültség is távozik belőlem. Odaléptem Alec elé és a vállára tettem a kezem, gyengéden megszorongattam, a tekintetét keresve sajátommal. - Hé... Senki nem várja el tőled, hogy a mi emlékeinkre hagyatkozva belemenj bármibe, ami kényelmetlen számodra. Nem várok el tőled a világon semmit, amit nem akarsz. - Gyengéd, halk hangon duruzsoltam neki. - Én csak azt szeretném, ha jobban bíznál a régi éned döntéseiben és nem zárkóznál el mindenki elől. Vagy ha a többiek ennyire az agyadra mennek, legalább előlem ne. - Halvány, játékos mosolyom visszatért a végére, kicsit jobban megszorongattam a vállát, előre-hátra hintáztatva. - Na? - Szabad tenyerem kettőnk közé emeltem, a kezét kérve, már ha hajlandó volt belemenni abba, hogy most az egyszer megfogadja a tanácsaimat.
Kezdőlap
