Nem akartam, hogy a kettőnk között kialakult varázslatos pillanatot bármi is elronthassa. Végre újra közel érezhettem őt magamhoz és ez elmondhatatlanul jó érzéssel töltött el. Most mégis a lehető legrosszabb pillanatban sétált be a lány és a zavaromban alig tudtam kinyögni, hogy mindjárt megyek. Bár reméltem, hogy a látvány inkább őt fogja majd zavarba hozni és Ő dönt úgy, hogy jobb ha sarkon fordul és elment, de csak akkor indult el, amikor már Jace is ridegen eltávolodva tőlem elsétált mellette szinte éreztem, hogy elveszítem. Hogy újra kicsúszik a kezeim közül. Az utóbbi időben nem sokat beszéltem Simon-nal, de biztos voltam benne, hogy pár percet még képes várni. Nem akartam ezt csak úgy annyiban hagyni, mert nem engedem, hogy ismét eltávolodjon tőlem. - Jace, várj! - Szóltam utána és szapora léptekkel sikerült utolérnem, mielőtt még kilépett volna az üvegház ajtaján és megfogtam a kezét, hogy visszatartsam. - Az, hogy mindjárt megyek nem azt jelenti, hogy fejvesztve el fogok rohanni. Nem akartalak csak úgy itt hagyni. Kérlek te se tedd. - Nem akarom, hogy azt érezze nem elég fontos a számomra, hiszen mondhatni mindenkinél fontosabb. Azért is őrülök bele abba, hogy az utóbbi időben szinte hozzám sem ért. Most pedig olyan jó érzés volt érezni csókjait.. Nem értem, hogy lehet megint ennyire rideg velem. Azt hittem ezeken a hangulatingadozásokon túl vagyunk. De tényleg túlságosan törékeny volt a pillanat. Mégis nem tudom elengedni. Gyerekesen ragaszkodom hozzá. Közelebb lépek Jace-hez, hogy testem szinte az övének simuljon és úgy próbálok kiolvasni valamit a tekintetéből.
Clary pólója alá benyúlva simogattam a hátát és egyre közelebb húztam magamhoz. Imádom az illatát, imádom a karjaim között tartani. Sose jelentett nekem még annyit egy lány, mint ő. Általában csak addig tetszett valaki, amíg nem kaptam meg, de ő más volt. Ő az első csókunk után is a fejembe járt. Egy idegesítően magas hangú lány szakította meg a pillanatunkat. Egyáltalán kicsoda ő? Megszoktam az Intézet eredeti felállását, én, Alec, Izzy és Hodge. De a csata óta egyre több ismeretlen újonc árnyvadász jelent meg, akiket egytől egyig nem szívlelek. A mai küldetésre is két szerencsétlent kaptam magam mellé, na meg persze Claryt. Nem csoda, hogy majdnem otthagytam a fogam a helyszínen. Claryt nem engedtem el, továbbra is a karjaim közt tartottam, szorosan fogva, hogy nehogy elessen, de már hátrébb húzódtam tőle. Semmi sem változott, ugyanott tartunk, mint az elején, Simon hívja, ő meg fut utána. Óvatosan leemelem őt a pad karfájáról és elengedem. A pólómat felkapom a földről és bármennyire is koszos magamra veszem és az újonc árnyvadász mellett sétálok el az Üvegház kijáratához. Nem hinném, hogy bármit is kéne mondanom Clarynek, nem tartom fel, mehet nyugodtan Simonhoz, én nem zavarok.
Egy dolgot tudtam biztosra. Nem akartam túlgondolni a jelenlegi helyzetet. Őt akartam ilyen egyszerű volt ez az egész. Most pedig megvolt rá a lehetőségünk, hiszen ketten voltunk. Habár elég merész ötlet az üvegházban egymásnak esni, de ez nem az a hely, ahol a legtöbben szívesen megfordulnak. Én pedig csak csókolni akartam érezni akartam a közelségét. Sóvárogtam utána nem kaphattam meg, elfordult tőlem. Most pedig, mintha mi sem történt volna úgy vett minden száznyolcvan fokos fordulatot. Nem akartam túlgondolni, vagy túlértelmezni egyszerűen csak nem kívántam őt elereszteni. Ahogy lábaimat a csípője köré irányította úgy fontam őket szorosabbra, hogy még véletlenül se szakadjunk egymástól. Szinte rajta akartam csüngeni, mint valami pióca. Úgy hiányzott. Hol volt? Miért volt távolt tőlem? De csókja, minden rossz érzést felperzsel maga után még akkor sem tud kitisztulni a fejem, mikor kis híján elcsúsztunk. Nem ijedtem meg. Mert vele voltam. Tudtam, hogy biztonságban vagyok és magához ölelő karja csak erről biztosított. Nem akartam gondolkodni egyszerűen csak azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne szakadhasson félbe. Tekintetét figyeltem, mintha megint elkalandozna, de sosem tudhatom már meg, hogy mi történt volna, hiszen egy torokköszörülés pukkasztotta ki a tökéletes buborékunkat. - Elnézést, hogy rosszkor zavarok, de Simon keres téged Clary. - Akaratlanul is elvörösödtem és Jace-re pillantottam zavaromban. A kettőnk kis pillanatába belegázoltak. De mégsem eresztettem őt. Mégis, mintha már egy kicsivel távolabb lett volna, mint pár perccel ezelőtt. A lány még mindig kínosan ott ácsorgott és előre-hátra hintázott a lábain. - Mondd neki, hogy mindjárt megyek. - Mondtam, miután képes voltam végre értelmes mondatot kipréselni magamból. Végre kitisztult a fejem és így a szemeim már Jace sebhelyes mellkasára kalandoztak. Meg akartam érinteni, mintha ezzel képes lennék az összeset semlegessé tenni.
Nagy tévhit, hogy az Árnyvadászok csak a csatákban, vagy a küldetések alkalmával használnak rúnákat. Kedvenc elfoglaltságom az irónnal rajzolni a bőrömre. Talán a látásrúna nekem az egyik legalapvetőbb, az szinte minden nap rajtam van. De a küldetés miatt elhalványult a legtöbb rúnám, a fejem forró és izzadok, a testem remeg, tudom miért történik ez, tudom nagyon jól. Démon méreg van a szervezetemben, meg kell keresnem Alecet és ki kell sírnom tőle egy gyógyító rúnát, vagy pedig le kell ápolnom a sebet még mielőtt rosszabbul lennék. Akkor váltam el a nyakától amikor már egy vörös pötty vírított ott, és akkor is csak annyira, hogy lekapjam magamról a pólóm. Hirtelen eszembe se jutott, hogy megláthatja a sebem. Vakmerőség
Megragadtam a lány csípőjét, és a sajátomra igazítottam a lány lábát. Egyszerre hajoltunk előre, hogy megcsókoljuk egymást; ajkunk találkozásának ereje gyönyörűséges fájdalom hullámát indította el testemben. Kezem végigsiklott a lány bőrén, aztán megállapodott a tarkóján, ujjaim a nedves fürtökkel játszottak. Lehet épp a zuhany alól szállt ki? Szájammal szétnyitottam Clary száját, nyelvemmel belülről simogattam az ajkát. Majd hátranyúltam, hogy fél kézzel megtámaszthassak a barlang falán, megcsúsztam. Megszakadt a csók, én pedig újra megtaláltam az egyensúlyomat, miközben a bal kezemmel még mindig erősen magamhoz szorítottam őt. A pupilláim kitágultak, szívem vadul zakatolt. Nem kéne ezt tennem, mivan ha ez is csak egy álom, túl vakmerőség.
” Vakmerő vagy.”
Gondolataimba befurakszik az, hogy miután az Intézetbe kerültem, Alec annyiszor nevezett vakmerőnek, hogy utánanéztem a jelentésének egy szótárban. Nem mintha nem ismertem volna a szót, de mindig úgy gondoltam, egyszerűen csak annyit jelent, hogy valaki bátor. Aztán kiderült, hogy aki vakmerő, az „nem számol a cselekedetei következményeivel”.
Az egész olyan volt, mint egy álom. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy oly hosszú idő után először újra megérinthetem. El sem szándékoztam őt engedi még akkor sem, ha mindez csupán egy álom. Tekintetében újra felfedeztem őt, akit soha nem szüntem meg szeretni egy percre sem. Megannyi kérdés ugrándozott a fejemben, de valahogy a szavak nem akartak előtörni belőlem. Nem akartam tönkretenni ezt a pillanatot. Olyan volt, mintha minden a helyére került volna. Az egész eddigi nehézségek egyszerűen a homályba vesztek, mintha soha nem is léteztek volna. Csak ez a pillanat létezett kettőnk között és eszem ágában nem volt, hogy bármivel is véget vessek neki. Akartam őt. Mindenestül. Most pedig olyan volt, mintha tényleg újra az enyém lehetne. Nekem pedig nem is volt többre szükségem. Mintha minden baj csak egy gonosz rémalom lett volna. Valami kegyetlenül rossz vicc. Minden érintése és csókja végigperzselte a lelkemet, szinte éheztem rá anélkül, hogy tudtam volna. Úgy ragaszkodtam a közelségéhez, mintha belehaltam volna abba, hogy elengedem. Egy részem talán pont így érezte. Belehalnék. Nekem ő a mindenem. Az pedig hogy az utóbbi időben teljesen rideg volt velem minden egyes alkalommal tőrszúrásként érintette szívemet. Már a gondolatba is belefacsarodik a szívem. Ezért sem ellenkezem, mikor felemel és a pad karfájára tesz. Szinte egymásnak simul a testünk, amitől csak még inkább rádöbbenek, hogy mennyire hiányzott már a közelsége. Ahogy csókjai áttérnek a nyakamra lehunyom a szemeimet és kicsit eldöntöm a fejem, hogy jobban hozzáférhessen. Nem számít, hogy hol voltunk még tegnap, vagy mindössze pár órával ezelőtt most csak a jelen számított. Semmi más. Ahogy a kezei lejjebb vándorolnak testemen és csókjai sokkal szenvedélyesebbé, birtoklóbbá válnak úgy pontosan tudom hova is tartunk és nem akarom őt megállítani. Nyelvem vad táncot jár az övével kezeimmel pedig kétségbeesetten keresem pólójának szegélyét, hogy lehúzhassam róla még, ha ehhez ajkainknak el is kell válniuk egymástól.
// telefonról írtam, úgyhogy lehet van benne pár elírás
Tekintetünk egymásba fonódott, és tudtam, hogy Clary is ugyanarra gondol, mint én. Az Amatis apró vendégszobájának ablakán beszűrődő halvány fényre, az elkeseredettségre a hangomban. „Nem akarok mást, csak lefeküdni melléd, aztán felébredni melletted, csak egyszer, egyetlenegyszer életemben.” Egész éjszaka egymás mellett feküdtünk, csak a kezünk ért össze. Azóta sokkal szenvedélyesebben is érintettük már egymást, de sosem töltöttük együtt egy egész éjszakát. Válaszul csak hevesen csókolni nem kezdtem. Elhúzódtam tőle, éppen csak annyira, hogy megragadhassam a derekát. Aztán felemeltem, és felültettem a pad karfájára, amitől majdnem egyforma magasak lettünk. Aztán két kezemmel megfogtam az arcát, és előrehajoltam, hogy a testünk majdnem összeért – de azért mégsem teljesen. Hátborzongató volt. Azt akartam, hogy tapadjunk össze, hogy úgy öleljem, amilyen szorosan lehet. Lehajtottam a fejemet, hogy találkozhasson a tekintetünk. Nem akarom, hogy Clary tovább kérdezgessen, nem tudnék neki válaszolni. Csak akarom őt, minden értelemben! Amióta visszajöttünk Alicante-ból és Clary feladta a normális életet és elkezdte az kiképzést, azóta hivatalosan én vagyok az edzője. Még az álmok előtt jó volt, szerettem ezt csinálni, a Central Park-ban edzeni, apró csókokat lopni két szaltó között, de mióta az álmaim komolyabbra fordultak egyszerűen ezt nem tudom megtenni. Az intézetben tanuló egyik árnyvadásztól tudtam meg, hogy a Klávé kirendelt Clary mellé egy új edzőt és vele sikeresen befejezte a kiképzést. Ma a küldetésen egyszerűen idegesített, hogy ott van mellettem. Zavart, úgy éreztem meg kell őt védenem mindentől és mindenkitől, de leginkább csak saját magamtól. Mert akarom őt.
Még szorosabban húzom magamhoz, lehajolok és az arcomat a nyakába hajtom és apró csókokkal bombázom. A sérült jobb kezem Clary derekán pihen, a bal pedig egyszerűen össze van kulcsolva. Akarom őt. Most csak ketten vagyunk itt, nincs senki sem zavarhat meg minket. Kezemet a fenekére vezetem és szenvedélyesen megcsókolom újra és újra
Felemelően jó érzéssel töltött el, ahogyan kezei lágyan végigsimítottak szinte az egész testemen. Egyszerre enyhítette a fájdalmam, hogy már régóta nem ért hozzám így, ugyanakkor már tényleg kezdtem úgy érezni, hogy én vagyok az, aki megőrült és csak beleképzelek a levegőbe dolgokat. De megváltozott. Hiszen az is, hogy nem olyan régen még csak nem is kívánt volna ilyen közel lenni hozzám. Most pedig én is. Mi mindent megadnék azért, ha tudhatnám, hogy most pontosan mégis mi játszódik le a fejében. Régebben legalább valamennyire átláttam rajta, hogy mikor húzódik meg és bújik el a saját védelmi falai között és mikor nyitja meg azokat számomra. De most már minden olyan zavaros. Mintha a védelmi falai is erősebbek és ridegebbek lennének, mint voltak. Ha pedig én csináltam valamit, akkor azt tudni akarom. De mégsem visz rá a lélek, hogy tönkretegyem ezt a pillanatot. - Nem ezt mondtam. Csak, hogy nagyon is jót tenne neked egy zuhany. - Egyáltalán nem zavar, hogy koszos, vagy éppen izzadt, hiszen ez is ugyanúgy Ő. Én pedig minden egyes porcikájába beleszerettem. A jóba és a rosszba is. Bár utóbbiból elég keveset véltem felfedezni. Vagy egyszerűen csak képes vagyok szemet hunyni felette, mert nem akarom őt megváltoztatni. Sosem akartam. Mégis azt hiszem valamilyen szinten sikerült. Hiszen megtanítottam szeretni. Már reménykedtem, hogy valamiféle választ fogok kapni, hogy miért ment el mellőlem olyan sietősen, vagy leginkább arra, hogy hova tartott. De úgy hessegette el a dolgot, mintha ő maga sem tudta volna, hogy milyen céllal indult. Ahogy hallgatom minden egyes szavát a szemeimben örömkönnyek születnek és annak vékony fátylán keresztül figyelem arcának minden egyes vonását. Mindig is olyan különlegesnek találtam. Szinte égett a kezem, hogy lerajzolhassam. De hiszen meg is tettem. Angyalszárnyakkal. Ahogyan már akkor láttam. Ajkai ismerősen érintenek és nem akarom, hogy ez a pillanat valaha is véget érhessen. Szinte követelőzően csókolom őt a kezeim pedig a mellkasáról a nyakára csúsznak, ahol összekulcsolom kezeimet. Kis méretemre való tekintettel lábujjhegyen pipiskedek, hogy felérhessem. - Szeretlek Jace. - Minimálisan húzódtam el tőle, hogy ajkaira lehelhessem a szavakat, mielőtt újra lecsaptam volna rájuk.
A szemünk egészen közel volt egymáshoz, lopva azon kaptam magam, hogy tekintetem Clary legérzékenyebb pontjai vándorol, a halántékára, a szemére, a nyaka tövében lüktető ütőerére. Legszívesebben megcsókoltam volna ott, hogy az ajkammal érezzem a szívverését. A sebes jobb kezem lesiklott Clary arcáról, végigsimítottam a vállán, az oldalán, hosszú, gyengéd mozdulatom a lány csípőjénél ért véget. Amikor Clary megjegyezte, hogy milyen hamar eltűntem mellőle, az ujjaim eddig lassú köröket írtak le a lány csípőjén, de most hirtelen megálltak. Hangtalanul figyeltem Claryt. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy könnyedén odahajolhattam, és megcsókolhattam volna újra... Némán hallgattam a felesleges aggódását, a sebem nincsen jól, de majd felkeresem vele Alecet, vagy esetleg bekötöm magamnak, most inkább az utóbbit szeretném. - Most azt mondod, hogy büdös vagyok? –kérdezek vissza és egy gúnyos mosolyra húzódott a szám. Végigjárt a tekintetem Clary arcán, lassan, mintha csak az emlékezetembe akarnám vésni minden egyes kis apró részét. – Próbáltam elmenni... valahova – szakítottam félbe még mielőtt újra felhozná ezt a témát, el kell neki mondanom. – Csakhogy mindig itt kötöttem ki. – nézek körül az üvegházban, az első csókunk színhelyén - Nem tudtam megállni, és állandóan pörgött az agyam. Arra gondoltam, amikor először találkoztunk, és hogy utána nem tudtalak elfelejteni. Akartam, de képtelen voltam uralkodni magamon. Addig erősködtem, amíg Hodge megengedte, hogy előkerítselek, és bevigyelek az Intézetbe. És abban a hülye kávézóban, amikor láttalak a kanapén ülni Simonnal, már akkor is éreztem, hogy ez így nagyon nincs rendjén... Nekem kellett volna ott ülnöm melletted. Nekem kellett volna megnevettetnem. Képtelen voltam szabadulni az érzéstől, hogy nekem kellene Simon helyében lennem. És minél jobban megismertelek, annál inkább tudtam... Soha ilyesmit nem éltem át azelőtt. Mindig úgy volt, hogy akartam egy lányt, aztán megismertem, és akkor már nem akartam többé, de veled csak egyre erősebb és erősebb lett az érzés. Te vagy a drogom Clarissa Fairchild! – Megcsókoltam, ugyan úgy mint a csata előtt Idris-ben tettem, mintha tudnám, hogy a pokolra kerülhetek érte, de úgy vagyok vele, hogy akkor is megéri.
Nem tudom nem magamat hibáztatni a történtek miatt. Ha valami nem stimmel vele azért, mert én visszakívántam az életbe, vagy valami mellékhatása van, amiről mélyen hallgat, akkor nem is tudom, hogy mit csinálok magammal. Nem akartam soha neki fájdalmat okozni, vagy valamit véteni vele szemben. Néha az akaratunkon kívül is képesek vagyunk fájdalmat okozni azoknak, akiket a legjobban szeretünk. De bármit megtennék azért, hogy visszakapjam őt a régi formájában. Mert néha meleget kapok tőle, néha pedig hideget. Tudom, hogy elég sokszor minden olyan volt vele, mint egy hullámvasúton utazni, ahogy szépen lassan elindulunk felfelé, majd pedig egyetlen egy szófordulat után zuhanunk a mélybe, mintha mi sem történt volna. De most nem volt ilyen. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a viselkedését és lassan már paranoiás leszek. Mert néha olyan, mint aki ott sincs és teljesen a gondolataiba temetkezik. Frissen lezuhanyozva, tiszta ruhákban indultam megkeresni őt és egyre inkább éreztem azt, hogy az intézet olyan, mint valami rossz labirintus. Lehet, hogy már kiismerem magam a folyósokon ez még koránt sem jelenti azt, hogy ne tudna előlem elbújni, elrejtőzni ha azt akarná. Hiszen könnyedén elkerülhetjük egymást. Mind szándékos, mind véletlenül is. Az üvegházban azonban végre sikerül őt meglelnem és az aggodalmam ellenére egyfajta boldogsággal tölt el a látványa. Nem túlságosan sokáig figyelem őt és az alakját szótlanul pedig talán órákat is el tudnék tölteni így. Talán le is rajzolhatnám. De tudom, hogy koránt sem tudnám megragadni minden egyes pontját, hogy az a valóságot tükrözze. Mire feleszmélhetnék, hogy reagált arra, hogy szólítottam ajka már az enyémen pihen, de sokkal vadabb, erőszakosabb és követelőzőbb, mint máskor. Mintha nem is ő tartana a karjai között. Mégis annyira jó érzéssel tölt el, hogy ilyen közel lehet hozzám még annak ellenére is, hogy ragad a vértől, az izzadságtól és, mintha egy kis démonméreg is keveredne a szokásos illatához. De valahogy ez sem zavar jelen pillanatban. A karjai között tart és akar engem. Oly sok idő után először. Mi változott, mi történt? Feltenném a kérdéseimet, de jelen pillanatban csak be akarom inni ezt a pillanatot, mert félek egy kérdéssel könnyedén szétbombázhatom a helyzet varázsát. - Úgy eltűntél mellőlem... - Pillantok fel a szemeibe, miközben a kezeimet először a mellkasán pihentem, majd szorosan köré fonom. Jóleső melegséggel tölt el testünk érintkezése még az sem izgat, hogy a tiszta ruháimat jelen pillanatban kegyetlenül bemocskolom. Minden teljesen a háttérbe szorult most, hogy egy kicsit visszakaphattam őt. Nem néz át rajtam. Engem tart a karjai között. Olyan jól esik, hogy szinte a szívem is elolvad közben. Mégis tudom jól, hogy nem kerülgethetem a forrókását. Nem tagadhatom le, hogy vannak pillanatok, amikor tudomást sem vesz rólam. Beszélnünk kell róla. Még akkor is, ha nem éppen egyszerű. - Minden rendben van Jace? A sebeid.. - Nem kerüli el a figyelmem, hogy néhány helyen még szükség lenne egy iratze rúnára, vagy pedig arra, hogy mondén módon kerüljön legalább ellátásra. - Ha gondolod segíthetek. Bár elsősorban talán egy fürdő lenne a legfontosabb. - Nem mondom, hogy kellemetlen illatfelhőt árasztana, de a sebeinek is jót tenne a friss víz érintése.
Egy jó kis tiszta munka nagyon megnyugtató tud lenni, és nekem most pont ez kellett, egy kis démon ölés. Amikor szóltak, hogy küldetés lesz a hír feldobta a napom. Az éjszaka megint csak egy-két órát sikerült aludnom, de valahogy a fáradságot, ami hetek óta kínoz felváltotta az izgalom, amit minden egyes harc előtt érzek, bár a zűrösebbek inkább bosszantanak, mert takarítani kell utánuk… Az utóbbi időben tréningezéssel próbáltam megszabadulni a feszültségtől, és hosszú órákat töltöttem az edzőteremben, de nem értem el vele mást, csak alaposan megizzadtam, vérző sebeket szedtem össze, sőt egyszer még az ujjamat is eltörtem és Alec-hez most nem igazán futhattam gyógyító rúnákért könyörögni, be kellett érnem a saját magam rajzoltakkal, aminek hatása sokkal gyengébb, mint annak, amit a parabatiom-tól kapnék, ha kérnék. De nem kérek, próbálok minél inkább elzárkózni tőle és Clary-től is. Mikor vissza értünk az intézetbe a lehető leggyorsabban az üvegházba mentem, ugyanis az elmúlt hetekben kitapasztaltam, hogy ez az egyetlen hely az egész intézetben ahová alig járnak emberek. Az üvegházban semmi féle rendszer sem volt, de bármerre néztem, tomboltak a színek: kékes és bíbor virágok borították egy csillogóan zöld sövény oldalát, a földön elnyúló indát ékszerre emlékeztető narancsszín rügyek tarkították, de engem ez nem érdekelt, céltudatosan a tisztásra mentem, ahol gránitból készült alacsony pad pihent egy fa ezüstös zöld levelekkel teli, csüngő ágai alatt. A kövekkel körülvett sziklatavacskában víz csillogott. Ma is, mint az előző napokban csak egyszerűen lefeküdtem a padra. A pólómból csavarni lehetett volna a démon mérget, a hajam az izzadságtól tincsekben tapadt a homlokomra és iszonyatos szagom volt, a vérről nem is beszélve. Nem mertem megkockáztatni egy zuhanyt se, tudom, hogy Clary valószínűleg keres. A pólómat óvatosan felhúztam, ugyanis a medencecsontom alatt egy kicsivel sikeresen megsebzett egy démon és mélyebb lett a vártnál. Elővettem az irónom és egy Iratze-t rajzolok a seb mellé. Szeretem ezt az érzést, amikor az irón a bőrömet perzseli, valahogy energiával tölt meg. A seb nem igazán akar gyógyulni, a gyógyító rúna hamar elhalványul, fel kell keresnem Alec-et, vagy pedig megvárni míg magától rendbe jön, inkább az utóbbi. A fejemet a pad karfájára hajtom és az üvegház tetejét kezdem vizslatni, de a szemem akaratlanul is becsukódik.
„– Soha nem akarlak elveszíteni. - kikötöttem a lány blúzának összecsomózott szárait. A másik kezemet végigcsúsztattam a matracon, amíg meg nem érintettem a vadásztőr hűvös markolatát. – Az nem fog megtörténni. -Clary ragyogó tekintettel nézett fel rám. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? –Az ujjaim összezáródtak a markolaton. Az ablakon beáramló holdfény végigsiklott a pengén, ahogy a magasba emeltem. – Biztos vagyok benne – mondtam, és lecsaptam a tőrrel. A penge úgy vágott a lány húsába, mintha papírból volna, és Clary szája döbbent O-t formázott, miközben vér itatta át a blúza elejét”
-Jace?
A szemem kipattant és lihegve felülök, egy újabb rossz álom. Megfordulok és egy alakot látok meg a távolban ezért felállok a padról. A látás rúnám már elhalványult a harcban, így csak a vörös fürtöket veszem ki a félhomályban. Clary! Ahogy meglátom a lányt a szemem felragyogott, mint mindig, de most hamar átvette a helyét az üresség a tekintetembe. Nem szólaltam meg, csak a gyors léptekkel pillanatok alatt megteszem a közöttünk lévő távolságot és megállok előtte, a szokásos gyengésségről teljesen megfeledkezve húzom magamhoz a lányt egy csókra. Az én Clary-met. -„L’amor che move io sole e l’altre stelle” –mondom elmélázva Clary szemébe nézve. Egyszerűen hetek óta nem tarthattam a karjaimban, és hiányzott.
Szeretném tudni, hogy mi volt olyan nagy vétek, ami miatt azt érzem, hogy minden egyes lélegzetvételemmel elmarom őt magamtól. Mintha minden érintésem valami égető savként hatna a bőrére. Ez a küldetés is elég nehézkesre sikeredett, hiszen mintha nem lett volna ott teljes valójában. A gondolataiba temetkezett. Vagy egyszerűen csak nem akar odafigyelni arra, hogy én is ott vagyok mellette. Nem tudom, hogy mi zajlik körülötte és ez rettenetesen zavar. Emlékszem milyen volt, mikor legelőször találkoztam vele. Mikor még csak nem is ismertem. Valami érthetetlen erő vonzott hozzá, de ugyanakkor nem igazán tudtam kiigazodni rajta. Egyik pillanatban leengedte a falat, amit olyan erőteljesen maga köré épített a következőben pedig újra maga köré emelte. Megannyi minden változott meg azóta, hogy az életem részese lett. Mondhatni minden a feje tetejére állt és koránt sem volt egyszerű mellette lenni, mikor azt hittem, hogy a testvérem. Azonban egy percre sem tudtam elengedni az érzést, hogy akarom őt. Sosem volt testvérem ezért nem tudtam miképpen kellene viselkednem mellette. De abban sem voltam biztos, hogy a testvéri megmozdulások közöttünk ugyanazt jelentenék-e. Az érzéseink kuszasága miatt sosem volt semmi egyszerű. Most pedig mikor elveszítettem úgy éreztem, hogy belehalok. Tehetetlen voltam és nem tudtam mit tenni, hogy segítsek rajta. Ha az a csoda, az a kívánság nem teszi lehetővé, hogy a halálát semmisé tegyük, akkor nem is tudom, hogy mihez kezdtem volna. De most sem igazán tudom. Lehet, hogy visszakaptam, de ugyanakkor kezdem azt érezni, hogy valamilyen módon el is veszítettem. A küldetésünk után, hogy visszatértünk az intézet falai közé úgy szívódott fel mellőlem, mintha soha ott sem lett volna. Mire kettőt pislogtam, már eltűnt mellőlem. Szerettem volna már akkor utána menni és megkeresni, de minden porcikám könyörgött egy forró zuhany után és friss, tiszta ruhákra volt szükségem. Az izzadtságtól hozzám tapadt az anyag, amelyet néhány helyen vérfolt díszített. Többnyire nem az enyém. Legalábbis azt hiszem, hogy nem. Sikerült pár karcolással megúszni a dolgot, de még így is azt hiszem, hogy egy kevés adag a sajátom. Nem akartam túlságosan sokáig húzni a dolgot, mert minél előbb szerettem volna beszélni Jace-el, de még így is úgy gondolom, hogy épp elég időt töltöttem el azzal, hogy minden mocskot lemoshassak magamról. A hajam még nedves volt, amikor gyorsan feltűztem a fejem tetejére. Először Jace szobájába kopogtam be, de amikor nem találtam ott elkezdtem felfedezni az intézetet hátha megtalálom valahol. De rájöttem túl sokáig tartana és valószínűleg kétszer el is kerülném, ha csak úgy egymás után sorban kutatnám át minden egyes pontját a hatalmas épületnek. Így nem maradt más, mint hogy gondolkozzak vajon, hol lehet. Melyik az a hely, ahol el tud kicsit húzódni a külvilágtól és így kerültem az üvegházba. Még mindig ugyanolyan csodálattal néztem erre a helyre, mint első alkalommal, de most a varázsa nem volt elég arra, hogy minden gondolatomat kiszippantsa. - Jace? - Szólítottam a nevén, amikor megpillantottam az alakját.
Kezdőlap
