Megannyi bosszantó bizonytalanság van a világban s egyazon által ér engemet is egy nap hosszas rejtelmei között többször is. Bizonytalanság a múltamban, miszerint kik a családtagjaim, miért van vörös hajam, amennyiben a család domináns hajszíne a barna, vagy hogy miért lógok ki oly' annyira az árnyvadászok rejtelmes világából? Mert hát ez a helyzet, hogy sosem illettem oda ahova tartoztam. Valahogy a mondének világa mindig egy fokkal jobban húzott, mintsem a sajátomé. Talán mert olyan gondtalanok voltak. A mindennapi terhek amelyeket hordoznak számunkra eltörpül a gonosz kiirtása mellett. De mindez semmit sem ér, hiszen a gondolatok mai napig elkísérnek. Most is amint elveszett húgomra találnék, azért mert rákellett döbbennem, semmit sem tudok róla.
Kérdéseire a válasz megegyezik, mindent azért tudok amit tudok, mert nem cselekedtem jól, mert kihallgattam apám beszélgetését. Mert túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy ne halljam ki a számomra fontos információkat. De a csábítás, hogy megtudjam a testvérem nemét, felülmúlhatatlan volt én pedig nem óhajtottam ellenállni ennek a kisértésnek. - Mindent apámtól tudok. - Egyszerű és rövid válasz, lényegre törő és mégsem sokat mondó. Ez a célom, nem tárulkozok ki másoknak, mert az nem is én lennék. Elmondom amit úgy gondolom, hogy fontos, a többit pedig megtartom magamnak, mert csak rám tartozik.
Azonban a legnagyobb probléma, hogy nincs kitől segítséget kérnem, hiszen apám sem tud többet róla, sosem foglalkozott vele s ennél fogva nem látta. Nem tudja hogyan néz ki vagy miket szeret, nem ismeri a személyiségét, a reakcióit vagy éppen a gyengeségeit. Emiatt pedig én sem tudhatok róla semmi többet, mindössze, hogy lány és a legvalószínűbb, hogy itt, Manhattanbe nőtt fel. De semmi több. - Itt Manhattanbe nőtt fel az anyjával. - Még teszem hozzá, mert úgy érzem talán fontos lehet. Talán ki tud valamit hozni belőle vagy az is lehet, ismeri.

Már készülnék bólintani, mikor folytatja és lesokkolok. Nos habár van valóságalapja annak amit hozzám fűz, mégis úgy gondolom ellepte a levegőt a pesszimizmus. Mert jól tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, de ha már az első akadálynál feladnám és kijelenteném, hogy ennek semmi esélye, sosem találnám meg akit keresek. Igazából ez mindenre igaz, ha feladom egyből semmire sem viszem az életben. - Nos, az apám barna hajjal rendelkezik, anyámat pedig érthető okokból nem tudom. - Sóhajtok egyet. - Így a vörös mellett dominálhat a barna is. - Bár ennek sosem tulajdonítottam sok figyelmet, mivel úgy éreztem az a legtermészetesebb ha a lány az anyjától örökli a külső jellemzőket. Bár ezt sosem lehet tudni így utólag belegondolva. Akár két barna szemű embernek is születhet kék, illetve zöld szemű gyermeke nemtől függetlenül. Emiatt pedig voltaképpen bárhogyan kinézhet, lehet szőke, barna, vörös és még fekete haja is, a szemei lehetnek barnák, kékek, zöldek, vagy tündökölhetnek akár mindegyik keverékeként egy kombót alkotva. Sőt még az is megeshet, hogy habár vörös haja van, de festi, ezt sem lehet kizárni. Ha pedig így van hiába tudnám milyen a természetes hajszíne ha senki nem látta még azzal a hajzuhataggal, mert mindig is festi.
De nem is tudom mire ez a bizonytalanság mikor ezidáig szinte halálosan biztos voltam abban, hogy vörös hajzuhatag ékesíti és emeli ki minden bizonnyal porcelánbaba orcáját. - Esetleg tudnál segíteni? Biztosan jártasabb vagy az intézetben. - Szégyenszemre bár, de be kell valljam, nem vagyok itt jártas és ami azt illeti, szívesen látott se, hiába vagyok árnyvadász, sosem tartoztam ide, igazából az árnyvilághoz sem. Az egyetlen ami idekötött az a családom neve, majd a későbbiekben az akarat arra, hogy megtaláljam az elveszett James-t. Ha már ez sem lenne mégis mibe tudnék kapaszkodni? Ha összedől is minden én akkor is küzdeni fogok amíg meg nem találom. Nem érdekel kik néznek totálisan idiótának mert kergetek olyas valakit akiről még annyit sem tudok, hogy hívják, vagy hogyan néz ki. Na és akkor mi van? A családnak egymásra kell találni, muszáj lesz. Amennyiben pedig mégsem találom meg, legalább elmondhatom a végére hogy mindent megtettem és bejártam New York-ot, mert ez lesz, ha itt nem találom, megyek tovább, amíg csak a lábam hajt. Ha kell felkeresem az oly’ rettegett Valentine-t is és átkutatom az ő kis „kedvenceit” abban reménykedve, hogy megtalálom. Valentine.. a név ami felér egy könyvbeli Voldemort-al, akinek nem mondjuk ki a nevét.. a „tudod ki”. Néha bánom, hogy annyi időm volt, hogy könyvek halmait hagytam magam után kiolvasva mindet.

Erőt veszek magamon és megpróbálom tüdőmet a levegőhöz szoktatni. Habár nem rohanok sehova, de tartok attól, miszerint elmegyünk egymás mellett és emiatt nem találok rá. Ami pedig azt eredményezi, hogy úgy érzem, sietnem kell. Nincs időm erőt gyűjteni, vagy fuldokolni, vagy úgy bármi másra. Bár tulajdonképpen sok évet töltöttem tudatlanságban és ebből is sokat azzal, hogy kibírjam a tudatot, miszerint van még egy testvérem, de nem ismerhetem. Szörnyű volt a gondolat és talán nem is az volt a legrosszabb, hogy nem ismerhettem meg soha, hanem az, hogy nem kaptam választ a kérdéseimre. Nem tudtam miért nem ismerhetem és hogy egyáltalán miért nem velünk él. Habár sosem ismertem, mégis hiányát semmi nem volt képes betölteni, mikor hallottam róla. Egészen tündérmesébe illő volt, mintha csupán álmodtam volna, hogy nekem tényleg van egy második testvérem.
Elindulok ezért befelé, kezemet végig vontatom egy mellettem kifelé libbenő levélen, mely ennek hatására utat enged nekem s csak távozásomkor ereszkedik vissza pompájába. Nem is foglalkozok úgy a növényekkel, mint ahogy számítottam rá. Ugyanis azt gondoltam, majd az üvegház lesz az, mi elvonja figyelmemet. Mindig is volt egyfajta kötődésem a természethez és imádtam bokrok rengetegében eltűnni, majd ismét megjelenni. Nem érdekelt hány tüske szurkodja szét kezeimet, csak futottam amíg tartott a sűrűje és ki nem értem a puszta kietlenségbe. Ebbe csak magától belegondolni is megnyugtató és felemelő, de már réges-régen megváltozott ez, ugyan a növények a barátaim maradtak, de már nem olyan mély ez a kapocs. Talán ha magam is úgy növök fel, hogy a hely ahova megpihenni járok, egy növényekkel teli hely. Talán akkor másképpen alakult volna.
Elbotlok egy kieső ágban, aminek köszönhetően elesés helyett hogy az egyensúlyomat megtartsam, felgyorsítom tempómat, míg vissza nem nyerem térbeli érzékemet. Ekkor vélem felfedezni a szinte megcsillanó vöröset a sok zöld rejtekében. Befordulva a sötét zöld elé, a tulajdonosát is szemügyre vehetem és a vörös hajzuhatagot, amit kiszúrtam oly’ precízen. - Ne haragudj. Vélhetőleg egy vörös hajú lányt keresek aki eléggé valószínű, hogy nem tudja, bár van két féltestvére. - Őszintén miben bízok? Abban hogy valaki ezt a bizonyos lányt ismeri régről és emiatt olyat is tudhat esetleg amit maga a lány sem biztos. Példának okáért azt, hogy kik a féltestvérei. Ebben reménykedek, igen, méghozzá azért mert szeretném megismerni, de félő ha azt se tudjuk a másikról kicsoda, akkor nehezebb dolgom lesz, mint azt valaha gondolni merném.

Az első felderítő lépéseimet a new yorki intézet felé tettem meg. Az idő nem volt persze a legkellemesebb, de ez csupán arra késztetett, hogy a megszokottnál gyorsabban szedjem a lábaimat. Még csak nézelődni sem álltam meg az Institute feliratig, ami mondjuk lehet nem ártott volna. Ha azt nézzük, hogy eljöttem egy idegen varosba és azt sem tudom én hol vagyok ebben a hatalmas városban. Manhattan utcai csakúgy nyüzsögnek, mint New York bármely másik városrésze. Újságárusok állnak ki eladni portékáit, zenészek hada játszik vért izzadva a napi betevőért. Azt gondolnánk egy nagyvárosban nincs olyasmi probléma, hogy munkanélküliség vagy kevés kereset. Pedig van, ahogy szerte a világon mindenhol máshol is. Beérve az intézetbe egy teljesen más világ tárul szemeim elé, itt nem kell rejtegetnem ki vagyok, itt minden egyes személy ismeri és látja az árnyvilágot. Mind lesben áll ha a démonok feltűnnek a színen. Itt vagyok én, aki sosem óhajtotta igazán kivenni a részét a piszkos melóból. Mégis teljes körű árnyvadász kiképzést kaptam és rúnákban sincs hiány a bőrfelületeimen. – Természetesen az itt lakó és sürgő-forgó árnyvadászok figyelmét is felkelti az „új” jövevény aminek köszönhetően nem is igen jutok tovább az aulából. - Egy vélhetőleg vörös vagy barna hajú lányt keresek. - Mondom, mintha csupán egyetlen vörös vagy barna hajú lány lenne itt. Többnyire minden második embernek barna haja van, így a vörösben reménykedek. - Ki keresi? - Teszi fel a kérdést alig hallhatóan, amiből arra asszociálok, hogy bizonyára amennyiben nem vagyok árnyvadászt ezt csakúgy halkan adom tudtára. Azonban nekem nincs mit titkolnom. - Ha minden igaz, az árnyvadász testvére. Nézze, én sem tudok többet, tovább enged, vagy sem? - Mordulok kissé rá, révén hogy ez a beszélgetés számomra már kínos. Őszintén, mi köze van hozzá? Nem elég az, hogy keresek valakit? Mi ez, az FBI, vagy a CIA? Végül ám, szerencsémre, eláll az utamból így folytathatom azt. Először a könyvtárba megyek, amit szomorúan tapasztalok, hogy üres. Így a következő állomás a botanikus növények világa, ismertebb nevén, az üvegház. Voltaképpen úgy járok-kelek, akár aki mindig is itt lakott. Ami betudható annak, hogy nem sokban különböznek az árnyvadászoknak fenntartott menedékek. Belépve a tetőtér üvegházába fülledt, felettébb párás levegő csap meg, amibe majdhogynem’ bele is szédülök.

jace & clary

reckless  

Nehezen viselem el az új árnyvadászokat az Intézetben, sokkal jobban szerettem a régi felállást, amikor csak Alec, Izzy és én voltunk no meg persze a tanítónk. Az egy csendes időszak volt, Izzy folyton a tündérlovag pasijával volt valahol elveszve, Alec meg aggódott miatta. Az összes küldetésre mi mentünk hárman, mi voltunk a legjobb csapat. Most meg, nem tudom Alec mikor mozdult ki úgy az irodájából, hogy ne Magnushoz ment volt, mióta Max meghalt az Izzyt valahogy elvesztettük, talán őt viseli meg legjobban a gyász, Marsey után, aki elvesztette az ő kicsi fiát. A csata óta folyamatosan magamnál tartom a kis faragott katonát, amit még én csináltam akkor amikor Valentine nevelt. Sose engedte, hogy játékom legyen. „A játszás elpocsékolt idő! Nem fejlődsz és nem tanulsz belőle!” Kaptam is érte, az nap amikor megtalálta a faragványomat, olyan erősen még nem vert előtte mint akkor.
Talán most az egyszer mégis örülök ezeknek az új árnyvadászoknak, ha nem állított volna meg ez a lány, akkor lehet megvalósulna az álmom.
Clary kezét gyorsan lefejtem a karomról és egyszerűen meg sem hallom amit mond, csak megrántom a vállam, sarkon fordulok és ott hagyom Claryt az Üvegházba.