Lisa nyugtalan és felizgatja a többieket is. Nem lep meg, ez a kutya még csak két éves és igencsak aktív természettel van megáldva, amelyet a többiek nem tudnak maradéktalanul kielégíteni a számára. A teljes gyűjteményemből egyedül a legújabb kölyök, a kaukázusi juhász bírja egy ideig tartani vele a tempót, de amikor ő feladja és elalszik, akkor nem marad játszótársa, akivel lehetne. Ezért hetente egy éjszaka az övé, amikor őt és esetleg egy másik társát meg a lovamat kiviszem a világba, hogy szabadon rohangálhassanak. Tündérföldén ugyan több a szabad terület és egészségesebb a levegő, de ugyanakkor a tél birodalma nincs elég messze, így inkább az emberi világba viszem őket. Ott nincs határ, amelyet nem léphetnek át és egyébként is, a téli idő nekik nem sokat tesz. Meg nekem sem, a családi örökségemnek köszönhetően jól bírom a hideget. Arról nem is beszélve, mennyivel hűvösebb Szibéria, mint New York ebben az évszakban. Mégis, amikor arról van szó, hogy az állataim, akik az örök nyár birodalmában élnek, ne fázzanak meg, én vállalom a hosszabb túrát. Firebird és Midnight mindketten tökéletesen képzett lovak, nem a leggyorsabbak, így a nagyobb kutyák tudják velük tartani a tempót és most az éjfekete Midnight a tökéletes partner számomra. Mikor azonban felszállnék a hátára és magamhoz inteném Lisat, az egyik macskám is önállósítja magát. Sybilla mindig is túl kíváncsi és érdeklődő volt a világ iránt, én pedig lóval ritkán járok el közelre, így addig nyávogott a ló lábai körül sündörögve, amíg meg nem engedtem neki, hogy az ölembe üljön. Vicces, hogy neki jobb az egyensúlya egy mozgó lovon, mint nekem, aki jó pár évtizede gyakorolja ezt a sportot. így végül három állattal indulok el egy nem túl távol eső tündérkapu felé, amely az emberi világba, Amerika egyik déli államába vezet. Los Angelesben a tél egy könnyű ősszel ér fel, így sokkal vékonyabb köpenyt választok, mint tenném egy sima sétára. A fekete anyag könnyedén simul rá a a még feketébb ruhára, ami alatta rejtőzik, a csuklya pedig a hajamat is elrejti. Ez a szín túl halvány szőke a nyár udvarához általában...
A kapu egyenesen a Griffith parkba vezet, egy helyre, amelyet kapukkal vesznek körül és éjjelre rendszeresen bezárnak, így a hajléktalanok nem ezeket a padokat választják maguknak ágyként. Én viszont nem szeretek azokra ráülni, így az egyik fa tövéhez vezetem a lovat, ahol könnyedén le tudok csúszni a hátáról és kiválasztani magamnak egy kényelmes helyet, mielőtt szabadon engednék az állatokat a felfedező körútra. Sybilla unja meg először, nagyjából fél óra után tér vissza hozzám, majd elhelyezkedik az ölemben összegömbölyödve. A lovam is a közelben legel már, csak Lisa járkál a közelben újabb és újabb illatok után kutatva. Nyugodt éjszaka. Egészen addig, amíg a semmiből át nem repül egy kő a bozótoson és telibe nem találja a macskát az ölemben, majd onnan lepattanva fel nem sérti a kezemet. Sybilla azonnal felugrik és keresztül gázolva rajtam egyenesen a faágakig fut. Én pedig kicsit ráijesztek egy akaratlan kiáltással, így mire felnézek a sérülésről, már a többi állat is mellettem van, harcra készen. Vagy védelemre, fogalmam sincs, hogyan fogalmazzam ezt meg jól...
Egy férfi bukkan elő a bokrok közül, és azonnal összerezzenek, ahogy meglátom. Vajon mióta lehet itt és milyen közel jutott hozzám? A pánik pillanatok alatt kezd elfogni és a szavai sem segítenek rajta. És igaza van. Nekem mennem kellene. Lassan támaszkodom meg a fatörzsbe és emelkedem lábra, miközben a szoknyát gondosan elrendezem a lábaim körül. Soha, egyetlen pillanatra sem akarom, hogy megvillanjanak és erre ügyelek is. A férfi szerencsére nem lépett közelebb, így nem esik nehezemre állva maradni. A tény, hogy árnyvadász, nem  sokat változtat a dolgokon. Újabban nem ő az első, akit látok.
- Azonnal megyek, csak Sybilla még a fán van. Őt találta el a kő - mutatok fel az egyik ágra a fejem felett, ahonnan lefelé tekintget a macskám és igencsak óvatosan mozog közben. Ha jól sejtem, megsérült és most nem akar lejönni. A bizalmatlanság felső foka, de meg tudom érteni. A legtöbb állatot sérülten találtam és ugyan felgyógyultak, de a krémeket soha nem szerették meg, amelyekkel kezeltem őket. Lassan nyújtom ki a kezemet, próbálom arra ösztökélni a kis lányt, hogy ugorjon le, mert elkapom, de csak még jobban az ághoz bújik. Ez nem jó. És mágiával őt nem tudom leszedni. - Syb, gyere le cicuskám, nem akarlak itt hagyni - bár az az igazság, hogy nem is tudnám itt hagyni, ahhoz túlságosan kedvesek nekem az állataim. És ezt sajnos ők is jól tudják...

// Kinézet

Nem szeretem a vadászokat. Ijesztőek, erősek és nagyon kevés okuk van arra, hogy ne akarjanak megölni egy eltévedt tündért. Ez egy ilyen világ, mióta kitört a háború és velük szemben foglalt állást a királynő, a hegyes fül nem jelent túl kedves megítélést. És sajnos ők még akkor is kiszagolják, hogy valami rejtőzik a háttérben, ha éppen nem mágiával álcázzuk magunkat, hanem egyszerűen természetes eszközökkel. Például egyedi hajdíszekkel és fonási módokkal, amelyek általában az én kedvenceim. Annyit jelentenek, hogy bárhova mehetek, ahova szeretnék a nap folyamán, mert nem fogok vele lebukni egyik világban sem. Vannak tündérek, akik imádják kihangsúlyozni a nem emberi jegyeiket, de én nem tartozom közéjük. Számomra a jelentéktelen kinézet a jó. Még akkor is, ha nehezen hozom össze ilyen arccal. Meg színekkel. A nyár udvarában majdnem mindenki a nap állandó hatása miatt bronz barna. Én pedig nyakik felöltözve ülök az árnyékban. Elütök. Nem kicsit. A királynő kegyének köszönhetően, mégis megvan a nyugalmam. És amikor átadok egy-egy kutyát az új tulajdonosának, úgy érzem, értelmes dolgot teszek. A zene és az állatok sokat segítenek azokon, akik lelki teherrel küzdenek...
- Ha egyedül lennék, már az ölemben lenne. A sérült állatok bizalmatlanok - úgy általában, de az enyémek leggyakrabban még a többinél is jobban. Ha nem kiképzésre keresek egy okosat, akkor én egyértelműen a legrosszabb állapotban lévő, leggyengébb vagy legvadabb példányt viszem magammal. Ők szépen, lassan megtanultak megbízni bennem is elfogadni a döntéseimet, de attól még nem lesznek oda a többi lényért, mert én is bizalmatlan vagyok velük. Ha valaki gyerek imádó kutyát akar nevelni, ne engem kérjen meg rá. Én az egy főre specializálódást tudom létrehozni gyakorlatilag bármelyik állat számára.
- Rendben. A tarkójánál csípd össze a bőrét és nem fog harcolni - egyezek bele végül egy sóhajjal, mivel nekem nem sikerül még egyhamar lekönyörögni onnan a macskát, de ha tényleg sötét vadászok járnak erre, meglépnem illene ellenben. Egy messze nem olyan ijesztő, mint több és ugyan Lisa nem a legerősebb vagy harciasabb, de mégis az én kutyám. Midnight pedig van pár száz kiló, és ha ennyi izom indul el valaki felé, az elég egyértelműen meg tudja mutatni, hogy mikor érdemes hátrálni. És persze én nem tudok fára mászni sem. Sybilla pedig sérült és nem tudom, mennyire. Ha van, ami képes felülírni az alapvető rettegésemet, az egyértelműen az aggodalom az állataim miatt. Ez nem olyan nehéz döntés most, hogy már nem a férfi közelsége a legnagyobb gondom. Lassan, lépésekben hátrálok el a fától, egészen addig, amíg elérem a lovat és megkapaszkodhatok a hátában, a kutyám pedig követ. Neki is jobban tetszik, amikor csak engem kell figyelnie...