Csak bólintani voltam képes a szavaira. Magam sem tudtam, feladtam-e ezt az egészet, vagy sem… mindenesetre nehéz volt mind az Ő, mind az Én helyzetem. Ő megváltozott, ráadásul olyan mértékben, amit nem fogott még fel egészen, én pedig… én is megváltoztam, nem voltam az a gonosz, démoni lény, aki ezelőtt. Nem akartam a világ pusztulását, nem akartam ártani másoknak, csupán megmenteni azt, akinek mindig is számítottam, még egy pszichopata baromként is. Mégis mi a fészkes fenét kedvelt bennem? Egyszerűen nem jöttem rá. De visszagondolva… minden egyes tette, szava azt sugallta, hogy fontos vagyok neki. Még akkor is úgy tűnt, mikor erőszakosan a magamévá tettem őt… féltékenységből, birtoklási vágyból. Egek. Hogy lehettem ennyire barom? Értékelnem kellett volna őt, de a szemem valahogy nem nyílt fel. Nem láttam a fától az erdőt… a sötétség… igen. Túlságosan sötét volt, nem láttam fényt. Ez most is így volt, csak épp másféle értelemben. Nem lett semmi sem jobb azzal, hogy normális lettem – csak a hatalmába keríthetett megannyi érzés, amit még sokszor én sem értettem. Nehéz volt és gyötrő. Most pedig úgy éreztem, hogy a mellkasom egyszerűen szétszakad… a tudat, hogy talán most látom utoljára, őrjítő volt. Pedig tudtam, hogy így, ebben a formában, nagy eséllyel tényleg az utolsó találkozásunk ez. Mert nem… nem fog tudni küzdeni a démonvér ellen, amit Asmodeus intézett neki. Nem tud küzdeni ellene, mert nem lehet! Én sem tudtam. Talán felemészti őt majd ez az egész… talán nem is lesz képes soha befogadni a szervezete a démoni vért. Nem tudom. Nem tudtam. Kétségeim voltak az egész felől és idegesített. Valahogy késztetést éreztem arra a meghittségre, ami… ami történt. Úgy értem, régen, egyetlen egyszer sem viszonyultam így hozzá. Abban a pusziban talán minden benne volt, amit adnom kellett volna neki éveken keresztül. Egyébként már-már szánalmasnak tűnhettem. Mint valami lány regényből előbújt szerelmes hős… pedig közel sem voltam az. Egyszerűen csak megláttam, ki ő és ki lehettem volna én mindig is. Ahogy közelebb lépet, meglepve fürkésztem őt, szemöldökömet megemelve, aztán ahogy a nyakam köré fonta a karjait, nagyon nyeltem. - Sokkal jobb lenne, ha tényleg itt lennél – Suttogtam egy halvány, keserű mosoly kíséretében, majd a szavaira elhúztam a számat. Már nem mosolyogtam egy kicsit sem. - Nekem is hiányozni fogsz, Winnie… - Szándékosan a becenevén hívtam, abban bízva, hogy ez eljut a tudatáig teljes mértékben. Hagytam, hogy elhúzódjon és ugyanannyira véstem az emlékezetembe az arcát, ahogy ő az enyémet. Legfőképp a szemeit figyeltem, arra akartam leginkább emlékezni. – Persze… szólni fogok – Tettem hozzá halkabban, szinte suttogva. Talán mindketten tudtuk, hogy nem fogok tőle semmit kérni többé. Mindezek után, ha távozni akart, már nem állítottam meg, bármennyire is fájt, hogy így alakultak a dolgok. Végül magamra maradva zuhantam bele a teljes kétségbeesésbe, de aztán… aztán elkezdtem gondolkodni, mégis miként oldhatnám meg a helyzetet. Hiszen meg kellett.
- De ha meg sem próbálod, akkor azzal igazából elfogadod a kudarcot. Én pedig nem olyasvalakinek ismertelek meg, aki könnyedén feladná. - Nekem is rengeteg harcot kell még megvívnom, ha győzedelmeskedni szeretnék. De mindeközben a legnagyobbat vívom saját magammal és egyelőre még csak megjósolni sem tudom, hogy mégis mi lesz ennek a vége. Pontosan tudom, hogy milyen volt Sebastian, hogy mennyire nehéz volt őt legbelül elérni, úgyhogy minden erőmet abba kell fektetnem, hogy velem ez soha se történhessen meg. Egy részem még maradna, de nem szabad túl sokáig itt tétlenkednem. Egyrészt szemet szúrhat másoknak és abban sem lehetünk biztosak, hogy tényleg teljesen egyedül van. Mert lehetséges, hogy néha-néha azért mégis csak küldenek valakit, hogy titokban megfigyelje mégis mit tesz, hiszen biztosan kételkednek a benne lakozó jóságban. Nem ezt a helyzetet képzeltem el neki. Ez talán még nagyobb kegyetlenség, mint a halál. De bízom abban, hogy egy napom jobb lesz majd. Ha kell erről én magam gondoskodom. Apró mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan egy puszit nyom az arcomra. Ahogy hátralép szinte fizikai fájdalommá válik ezután a fizikai távolság, ami miatt közelebb lépve hozzá, lábujjhegyen pipiskedve fonom a karjaimat a nyaka köré. Habár mindez csak a legkellemesebb illúzió, hiszen a valóságban soha sem érinthetem meg újra, legalábbis míg ki nem találjuk, hogy mivel vehetnénk rá Asmodeus-t, hogy mindezt semmissé varázsolja. S talán a legrosszabb az egészben, hogy az sem biztos, hogy a legközelebbi találkozónk pillanatában még önmagam leszek. Hiszen nincs kőbe vésve a győzelmem a sötét, démoni erők felett. Akármennyire is szeretek a szabályok körül táncolni. - Hiányozni fogsz.. Ha bármire szükséged van, akkor csak szólj és megteszem, legyen szó bármiről. - Elhúzódom tőle, a sarkaim újra a talajt érintik, miközben szemeit fürkészem, mintha minden egyes részletét az arcának az emlékezetembe akarnám vésni, mintha már nem égett volna kegyetlenül bele. A szívemben és a lelkemben hordozom, töretlenül.
Szerettem volna neki hinni, de nem tudtam. Nem volt halhatatlan, ahogyan én sem. Viszont kezdtem feladni a győzködését. Olyan volt, mintha… nem is tudom. Azt hiszem, egy részem azt gondolta, hogy engem is elengedett ezzel az egésszel. Ami nem is lett volna meglepő; a sötétség egyre inkább eluralkodott rajta, az elméjén. Ahogy annak idején rajtam, de ő képes volt olykor megzavarni a fejemet, vagy a tetteimet. Talán attól félt, hogy én is megzavarhatom őt? Kétlem, hogy képes lennék erre. - Nem, nem hozható helyre minden – Pillantottam félre elgondolkodva, magam elé képzelve Dorian megvető, gyűlölettel teli tekintetét, majd a fejemet megrázva ki is vertem a fejemből a képet. Hiba volt őt ott hagynom, de még mindig úgy gondolom, hogy ezzel… ezért maradhatott életben. Ha emiatt azt gondolja majd élete végéig, hogy elárultam, hát legyen. Nekem már úgyis mindegy, nem? Nagy eséllyel innen úgysem jutok ki. Akkor mindegy, hogy ki gyűlöl és ki nem… Sóhajtottam egy nagyot, majd megráztam a fejemet. Lassan már engem idegesített a negatív hozzáállásom. A szavaira rápillantottam, majd halványan elmosolyodtam. A mosolyom viszont az arcomra is fagyott, mikor közölte, hogy jobb lesz mennie. Nem akartam, hogy elmenjen. Nagyon nem. Úgy éreztem, ha elmegy, többé nem látom őt újra. Vagy nem így… mint most. Most még viszonylag önmaga volt, de később… mi van, ha ez… ez változik? Utána léptem és megfogtam a kezét; még akkor is, ha csak egy kivetült illúzió is volt, legalább így hozzá akartam érni. Nem akartam önző lenni, nem akartam marasztalni, de úgy éreztem, ha elmegy, akkor többé nem beszélgetünk majd így, ahogyan most. Valahogy olyan véglegesnek tűnt, hogy elmegy… - Bízok benned, Elowen… sose add fel, akkor se, ha nagyon kilátástalannak érzed majd a helyzetet… - A szemeit figyeltem, majd közelebb hajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára, búcsúzásképp. Aztán elengedtem és hátrébb léptem tőle. Nem akadályoztam meg, ha tényleg menni akart.
Egy percre sem szeretném elengedni a reményt, mert ha megteszem azzal már fel is adnám és annak csak katasztrofális végkimenetele lehet. Nem vagyok teljesen naiv pontosan tudom, hogy milyen jövő várhat rám, ha engedem, hogy a sötétség túlnőjön rajtam. Ott voltam Sebastian mellett így pontosan tudom, hogy mire kell számítanom, de én mégsem akarok senkit sem magam mellett. Nem akarok senkinek fájdalmat okozni, mert bármennyire is szeretem Sebastian-t az igazságon nem változtat, hogy nem egy alkalommal fájdalmat okozott nekem. Elérte, hogy én magam okozzak fájdalmat saját magamnak, egy olyan útra terelt, ami talán nem volt egészséges, de vannak dolgok, amelyeket nem irányíthatunk. Ezek közé tartozik az is, amit a szívünk érez. Nem tudtam neki parancsolni pontosan ezért vagyok most ebben a helyzetben és eszem ágában nincs meghátrálni, de ez nem azt jelenti, hogy bárkit szeretnék a helyemben látni. Mindenkit meg akarok óvni. - Bármit túlélek.. Szóval ne aggódj értem. - Persze tényleg szeretném azt hinni, hogy teljességgel legyőzhetetlen vagyok, de ez tudom jól, hogy közel sem tükrözi az igazságot. Egy hadsereg áll mögöttem, amely vezetőt kíván az élére és nem mindenki örül annak, hogy én lettem a vezetőjük. Miért pont én? Megértem, hogy páran nem tartanak érdemlegesnek a vezető posztra, de mindent igyekszem kézben tartani, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy akik számomra fontosak biztonságban vannak. - Minden helyrehozható csak időt kell neki adnod. Majd azért én is megpróbálok beszélni a fejével.. - Persze tudom, hogy koránt sem lesz egyszerű menet és megértem Dorian haragját, hiszen pontosan tudom, hogy mit érezhetett. Én is elárulva éreztem magam, amikor megtudtam, hogy hátrahagyta. A tény, hogy megannyi szörnyűség közül ez tűnt a legrosszabbnak.. Bár talán hálásnak kellene lennem azért, hogy nem én maradtam hátra. Vagy talán különlegesnek. Mégis gyűlölöm, hogy mindez így alakult és helyre akarom hozni az egészet. Hiszen mi hárman mindig összetartottunk és most, hogy ez az egész megtört.. Nem érzem magam teljes egésznek, mint ahogy kellene. - Nem tudom, hogy mit tehetnék annak érdekében, hogy innen kijuss.. Tekintve, hogy én sem vagyok a legközkedveltebb személy, de ha tehetek érted valamit, akkor csak szólj. - Nem azért áldoztam fel kis híján mindent, hogy szenvednie kelljen. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz ez az egész egy sétagalopp, de valahogy mégis valamivel többre számítottam. - Viszont talán a legjobb lesz, ha én most megyek, mielőtt bárkinek feltűnne, hogy részben itt vagyok.. - Leginkább azért aggódtam, hogy Asmodeus rájön erre a kiskapura és valami megtorlást tervez az árnyékok közül. Arra pedig egyáltalán nincs szükségem. Egyikünknek sincs.
A lehető legjobbat? Amikor ezt mondta, még egy pillanatra én is elhittem, hogy így lehet. A jóság most még talán ott volt benne, de rettegtem tőle, hogy mi lesz, ha kivész belőle teljesen. Hogy olyanná válik, mint én voltam… mert most… most én egy senki vagyok, egy olyan kis féreg, akit bárki megölne, ha alkalma nyílna rá. Nem volt sem hatalmam, sem semmi egyebem; bezárva tartottak, mint valami vadállatot. Régen az voltam. - Winnie… én… - Nem tudtam, mit mondjak. Biztathattam volna, mondhattam volna, hogy minden rendben lesz, de nem tudtam hazudni. Már nem. Régen, mikor az a szörnyeteg voltam, gond nélkül, bárkinek, bármit hazudtam, de most valami megakadályozott benne. - …csak maradj életben, rendben? Bármit is teszel, ne halj meg – Közöltem vele végül, komolyan. Reméltem, hogy komolyan is veszi a szavaimat. Az ellenségeimet most lényegében ő birtokolta, a pozíciómmal és hatalmammal együtt, így nem csoda, hogy féltettem. Doriant illetően pedig nem hittem, hogy kijöhetek a szituációból jól. - Látod, Elowen? Minden, amim volt… és mindenki, aki egy kicsit is mellettem állt… elvesztettem. Nem ismertem fel időben, mennyire fontos Dorian vagy éppenséggel Te mennyit jelentesz. Nem Clary, hanem Ti – Ingattam a fejemet, majd elpillantottam az ajtó felé gondolkodva. – Ha valaha kijutok innen… felkeresem Doriant – Talán az oroszlán barlangjába sétálok majd bele, de nem érdekelt. Beszélnem kellett vele. Aztán jött az a sötét gondolat, miszerint jobb lett volna, ha meghalok. Komolyan gondoltam és ha jobban átgondolta volna Elowen, ő maga is belátta volna. A lelke tiszta maradt volna, a gonosz legyőzetett volna, a világ egy békés hellyé változott volna… nélkülem. A sötét árnyvadászok nélkül. Ehelyett minden megmaradt, még én is, csak már egy kifordított verziómban. Abban, amelyikben léteznem kellett volna mindig is. Elowen szavaira visszapillantottam rá. - Elmenni gyávaság lenne. Mármint elutazni a világ másik pontjára lenne gyávaság. Maradok. De legalább erről az átkozott helyről ki akarok jutni. Nem akarok bezárva lenni, még akkor sem, ha mások szerint megérdemlem – Sóhajtottam egy aprót és őszintén reméltem, hogy segít kijutnom innen. Kintről több lehetőségem lesz neki is segíteni megőrizni a jóságát… talán. Bár nem voltam egy hős típus sosem. Most sem voltam az.
Koránt sem volt idilli a helyzet. Mégis úgy éreztem, hogy most már az én felelősségem volt a sötét árnyvadászok vezetése. Nem adhattam csak át másnak az egészet egy átokkal együtt, hiszen nem tudhatnánk, mihez is kezdene vele. Arra pedig nem tudnám rávenni magam, hogy megöljem őket. Egyszerűen képtelen lennék rá. Amíg pedig még ilyen dilemmák kerülgetnek úgy gondolom, hogy még jó úton haladok. Muszáj, hogy a jó úton haladjak. (..) - Lehet, hogy ez az ő kis melléke, ahogyan az is, hogy nem lehetünk ténylegesen együtt, de... Attól még az én felelősségem ez az egész és mindent megteszek annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzam ki belőle. - Tisztában vagyok azzal is, hogy mégis mit várnak tőlem néhányan. Nem nézik kifejezetten jó szemmel azt, hogy mennyire kapaszkodom a fénybe, a bennem lakozó jóságba, de mindenképpen szükségük van rám. Amíg ez így van addig pedig biztonságban vagyok és senki nem árthat nekem. Legalábbis nagyon szeretném, ha így lenne. Bár fogalmam nincs, hogy mégis meddig is marad fenn ez az állapot. Egy nap talán elvesztem a harcot, de amíg csak tehetem kitartok és utána is reménykedhetek csak abban, hogy nem veszítem el teljesen önmagam. - Idővel megnyugszik majd, de most.. Nagyon elárulva érzi magát és emiatt nem lát egészen tisztán, de idővel minden megoldódik. Én hiszek benne. Csak legyél türelmes. - Mai napig nem hiszem el, hogy tényleg képes volt rá. Csak úgy maga mögött hagyni... Azt hittem, hogy mi hárman mindig együtt leszünk, ahogy a kezdetektől fogva együtt voltunk. Mégis a végén Dorian lett a feláldozható személy. Talán örülnöm kellene, hogy nem én lettem az, hiszen akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. Nem lett volna Dorian-nak mit feláldozni a saját életén kívül Sebastian-ért. Így vagy úgy, de egyikőjüket elveszítettem volna. A legjobbat hoztam ki a legrosszabból és ezért sem fordítanám vissza, ha tehetném sem. - Ezt verd ki a fejedből! Szedd össze magad Sebastian. Nem azért áldoztam fel a gyermekünket, hogy a saját sebedet nyalogasd és egy sarokban sirasd a lehetséges halálod. Élj végre.. Muszáj élned. Ha kell küldök ide valakit, aki elvisz téged, ahová csak szeretnéd.. Róma.. Párizs.. Rajtad áll. - Nem a legjobb bezárva új életet kezdeni, hiszen így nem is lehet igazán. Idővel talán adnának neki egy második esélyt, de nem érdemli meg, hogy elraboljanak tőle még több időt. Hiszen életének nagy részét a saját apja vette el tőle. Megfosztotta, mielőtt még beleszólása lehetett volna. Nem akarok mást csak egy második esélyt a számára. Se többet, se kevesebbet.
Lehetetlennek tűnt, amit mondott és elképzelni sem tudtam, hogy öntudatra ébredhettek azok, akik ittak a pokol kelyhéből. Nem így alkottam meg és csapdát sejtettem benne, bár ez lehetséges, hogy csak a bizalmatlanságom kapcsán volt. Talán akkor történt valami, amikor Elowen lett a vezetőjük… vagy ez is Asmodeus hagyatéka, csak a szándéka nem tiszta vele. Hiszen mégis mi előnye származna abból, ha a sereg, ami eddig ellenállás nélkül azt tette, amit a vezető kért tőle, most ellenállást, sőt, akár lázadást szíthat azzal, hogy öntudata van? - Inkább Asmodeusra gondolnék, mint játékmester ebben az egészben – Jegyeztem meg a szavaira, miközben a mellkasán levő démoni rúnára emeltem a tekintetemet. Az kötött össze minket, ez volt az átok. Legalábbis az egyik része. Csak gyengén ráztam meg a fejemet a kérdésére. Nem tudtam, mit felelhetnék. Nem hittem benne, hogy meg lehet őket menteni és elsődlegesen Elowen megmentésére akartam koncentrálni. Nem azt érdemelte, amit kapott. S úgy véltem, sejtelme sincs arról, mibe keveredett miattam. Ahogy Dorianról kezdtünk beszélni, úgy öntött el a kétségbeesés. A mellkasom olyan volt, mintha… nem is tudom. Szúrna. - Akkor úgy tippelem, van egy újabb ellenségem, ugye? – Gondolhattam volna. Még ezt is sikerült elrontanom. Valójában minden csak szétesett azóta, hogy Elowen megmentett. Mi értelme volt ennek így? Mindenki gyűlölte a létezésemet, elzárva kellett lézengenem, túlélnem, Dorian szintén dühös volt rám, gyaníthatóan gyűlöletet is táplált irántam és Elowen… ő sem volt már a régi, sem pedig a kapcsolatunk. A távolság, a… minden. Miért is kellett nekem túlélnem? Ha meghaltam volna akkor és ott, most minden egészen más lehetne. A világban béke lenne nélkülem. - Tudom, ideje menned – Ejtettem ki halkabban a szavakat, a végére már nem is figyelve igazán. Hátrébb léptem, majd elfordultam, s így túrtam lassan a szőke hajamba. A földet figyeltem, majd végül az ablakhoz léptem és végül a párkányon támaszkodtam meg a kezeimmel, kissé előredőlve. A fejemet is lehajtottam lassan. - Jobb lett volna, ha meghalok – Közöltem csendesen, de mégis elég hallhatóan, hisz nem volt zaj, ami elnyomta volna a hangomat.
Gyűlöltem és felbőszített, hogy mennyire semmibe veszi a szavaimat. Egyszerűen olyan volt, mintha bármit mondtam volna az csak őrültség lehet. Démonvér keringett az ereimben, de ettől még nem veszítettem el a józan eszemet. Nem lennék itt azt akarván, hogy jobb legyen neki. Meg sem akarnám menteni azokat, akik egy új esélyt akarnak az életben azután, hogy elvették tőlük az előzőt. De úgy érzem itt nem lelek másra, mint süket fülekre. - Lehet, hogy nem úgy alkottad meg a kelyhet, de már nem hozzád kötődnek. Hanem hozzám. Nem gondolod, hogy van bennem annyi jóság, hogy az változtatott volna valamit a kis bűbájodon? Hiszen ezt nem csak játékból kaptuk. Megannyi jelentősége van. - Elhúztam felsőmet, hogy megvillantsam a mellkasomon lévő démoni rúnát, ami összeköt bennünket, aminek köszönhetően nem érhetünk egymáshoz ténylegesen fizikálisan, s bennem lakozik immáron az a sötétség, ami egykoron őt emésztette fel. Nem játékból kaptuk ezt az egészet és tényleg megváltoztak a körülmények. Persze a hűség még mindig hatalmas kapocs, egy mondhatni irányíthatatlan kapocs. De még ez sem állandó. Nem kötelezi őket már semmi sem. Mintha leverték volna a láncaikat. Minden megváltozott. Ő pedig ezt nem értheti, hiszen nem érzi a csontjaiban. Persze az életük még mindig hozzám kötődik, így ha én meghalok ők is velem halnak. A többség ezért sem fordít nekem igazán hátat. Nélkülem sehol sem lennének. - Ha engem meg lehet menteni, akkor őket miért ne lehetne? - Persze nem lesznek újra árnyvadászok, de legalább egy második esélyt kaphatnának. Érzem, hogy nem tudok uralkodni a dühömön és eluralkodik rajtam egy pillanatra a belső sötétség, amit szépen vissza is söprök a szőnyeg alá, mintha meg sem történt volna. Képes vagyok erre az egészre, de nem azért jöttem ide, hogy kioktasson. Nem hiába akartam elmenni innen. Ha nem képes támogatni, akkor már igazán nincs szükségem rá. - Nagyon dühös rád, de majd megpróbálom csillapítani.. Úgy érezte elárultad, amiért hátrahagytad, hogy semmit sem jelentett neked. Ez pedig mély sebeket tud ejteni egy lelken, Sebastian. - Elég kegyetlenül elbánt Dorian-nal, aki legalább ugyanennyire szeretné visszaadni ezt a szívességet ebben biztos vagyok. Persze, majd igyekszem őket közös vizekre evezni, de onnantól kezdve egymásra vannak utalva. - Nem maradhatok már sokáig.. Viszont bíznod kell bennem, mert máskülönben ez nem működik. - Ha nem képes elfogadni, hogy egyedül is képes vagyok gondoskodni magamról és talán valami jót elérni néhány sötét árnyvadásszal, akkor mégis mi értelme van küzdenem? Úgy tekint rám, mintha én lennék a gonosz megtestesítője. De benne is ott volt a jóság és remélem, hogy ez majd bennem is kitart. Addig azonban még egy-két harcot meg kell vívnom magammal, hogy ne uralkodjon el rajtam a sötétség.
Nem, ezek szerint tényleg nem értettem, mi is motiválta őt, de úgy éreztem, már képtelen tisztán gondolkodni. Elvesztette a realitás érzését, pusztán csak… nem is tudom. Egyszerűen nem látta úgy a dolgokat, ahogyan voltak. Másképp gondolt mindent, más vezérelte belülről; és ez volt a kulcs. Valami más mozgatta őt, mint eddig. Vagy csak túlságosan bele akartam magyarázni valamit a helyzetbe, olyat, ami nem is volt ott. Feszülten vettem magamhoz a levegőt újra meg újra, miközben hallgattam a szavait. Meglepődtem valamelyest, de ahogy kiejtette az utolsó szavakat, miszerint meg lehet őket menteni… megráztam a fejemet. - Nem, Elowen. Ne kapaszkodj ebbe, mert bármennyire is ébredtek öntudatra, avagy bármennyire is azt hiszed, meglett a saját akaratuk… ők már elvesztek. Nem megmenthetőek. A Pokol kelyhét nem úgy alkottam meg, hogy legyen kiskapu. – Vállat vontam és fel is nevettem röviden, kínos hangszínnel. Lehetetlen volt, hogy meg lehessen őket menteni. Elvesztek. Még akkor is, ha úgy tűnt jelen pillanatban, hogy másképp is lehet. Én nem hittem benne. – Gondold ezt át… kérlek. – Csak kértem, nem követeltem. Tudtam, hogy felesleges tovább erőszakoskodnom vele, úgyis azt fogja tenni, amit ő maga akar, de… úgy éreztem, olyan úton halad, ahol végleg el fog veszni. Ezt nem hagyhattam. Meg akartam menteni. S ezt el is döntöttem: bármi áron, de megmentem. A koromfekete tekintete, az, hogy a démoni énje eluralkodott rajta, megrémisztett. Én vajon hányszor tekintettem rá így, eképpen? Gyengén ráztam meg a fejemet, majd nagyot nyeltem. Nem akartam, hogy elmenjen, de nem hittem, hogy a szavaim megállásra késztetnék őt. Mégis maradt. - Tudom… - A szavai olyanok voltak számomra, mint ha tőröket döfködnének belém. Mintha kezdett volna véglegessé válni az, hogy sosem lehet minden normális. Amikor Dorianról kezdett beszélni, kíváncsian néztem rá. Ledöbbentem. Nem hittem, hogy így alakult a sorsa, sőt. Nem ezt szántam neki. Megráztam gyengén a fejemet. - Az nem lehet. Nem ezért hagytam őt ott. Sokkal inkább azért, mert tudtam, hogy ott túlélheti a háborút akkor is, ha én esetleg elbukok… - Kissé kétségbeesetté vált a tekintetem, majd feszülten néztem a földre. – Ez… én azt hiszem, mindent elrontottam. Elveszítettelek téged, s gyaníthatóan őt is… - Megremegett a hangom, majd ahogy ökölbe szorítottam a kezem, úgy igyekeztem a tartásomon is szilárdítani. Nem adhattam fel csak úgy. Lehet, démonvérrel a szervezetemben és egy sereggel, vagy magukkal a démonokkal az oldalamon erősebb voltam, de ígyis lehetek erős, nem? Valamennyire. Cselekedhetek úgy, ahogyan mindig is kellett volna. Még akkor is, ha tudom, hogy nagy eséllyel elbukok…
- Nem érted Sebastian.. Nem magamért akarom megtartani őket, vagy azért mert a démonvér azt érezteti velem, hogy lehet egy saját kis hadseregem és hű, de jó.. - Nagyot sóhajtottam és beletúrtam a hajamba, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mégis miként tudnám neki ezt tálalni úgy, hogy higgyen is nekem. Hiszen én magam sem hittem volna el, ha nem a saját szemeimmel látom. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége nem biztos, hogy vállalom. Elég nehéz a kezeim alatt tartani őket, hogy most már saját, szabad akarattal rendelkeznek. Valamilyen szinten hűségesek maradtak, de mindenképp szükségük van egy erős kézre, hogy valaki vezényelje őket és megpróbálja megmenteni a világot tőlük. - Amikor a démonvéred hozzám került, hogy én lettem a vezérük valahogy.. Megváltoztak. Hűségesek, de már nem olyan eltökélten parancskövetőek, mint veled. Mintha.. Saját akaratuk lenne. Szükség van arra, hogy vezessem őket, hogy megfékezzem azokat, akik veszélyesek, de vannak köztük, akik habár nem teljesen a régi önmaguk, de képesek kifejezni, hogy nem akarták és nem is akarják ezt a helyzetet. Mások lettek Sebastian. Én pedig nem fogom eldobni őket, ha van egy hajszálnyi remény is arra, hogy némelyiküket még meg lehet menteni. - Persze a folyamat nem visszafordítható itt sokkal inkább a lelkükről beszélek, mintsem arról, hogy újra rendes árnyvadászokká válhatnak. Az a hajó már elúszott. Csak annak örülök, hogy én a démonvér ellenére is még fekete rúnákkal rendelkezem csak úgy, mint Sebastian. Még nem vagyok teljesen veszett ügy. Nem erre számítottam, nem akartam, hogy lekicsinyítsen, hogy azt gondolja képtelen vagyok erre. A támogatására volt szükségem nem pedig arra, hogy kétségbeesetten próbálja meg valaki másra, vagy saját magára kenni ezt az egészet. Én döntöttem így és feláldoztam úgy gondolom épp eleget azért cserébe, hogy a vállaimra vegyem ezt a sorsot. Nem engedhetem meg neki, hogy elvegye ezt tőlem. Néhány mély lélegzetvétel után képes voltam lenyugodni és habár készen álltam arra, hogy elmenjek hiszen kezem a gyűrűn pihent, mégsem akartam igazán megtenni ezért csak leejtettem kezeimet a testem két oldalára. - Tudod jól, hogy nem ez az egyetlen oka, hogy nem lehetsz velem. Ez a kis találkozás csak egy kiskapu és ki tudja, hogy meddig élhetünk még vele, mielőtt tudomást szerez róla Asmodeus és dönt úgy, hogy hozzáad egy aprócska csavart még a helyzetünkhöz, vagy egyszerűen csak lopja el álmomban a gyűrűt tőlem.. - Nem bíztam a démonban még annak ellenére sem, hogy képes voltam alkut kötni vele. Hatalmas őrültség volt, de akkor ez volt az egyetlen lehetőség. - Tudod ő nagyon haragszik rád, amiért hátrahagytad. Kisebb jelenetet rendezett az udvarban, amiért természetesen a királynő megbüntette. - Persze lehetett volna egy kicsit talán finomabb a csalódott Dorian-nal, de sosem kicsiben játszott a királynő. Mindig a nagyobb képet helyezte előtérbe.
A fejemet ráztam a szavaira. Olyan volt, mintha ő már rég feladta volna azt, hogy a lelkét megmentsük a sötétségtől, a gonoszságtól… csakis azt akarta megoldani, hogy újra érintkezhessünk egymással. Bár nem lepett meg. A démonvér oka volt ez is; ragaszkodott a sötétséghez, elfogadta, sőt, akarta. - Őket már úgysem lehet megmenteni, az lenne hát a legjobb, ha meghalnának… jobb, mintha rátámadnak a szeretteikre, akikre már nem is emlékeznek. – Sóhajtottam, bár nem igazán érdekelt mások sorsa. Mármint… úgy éreztem ebben a pillanatban, hogy csak Elowen számít igazán. Nem érdekelt Clary, nem érdekelt Jace, nem érdekelt a Klávé, az sem, hogy bezárva tartottak, az sem, hogy kik eshettek el még ebben a csatában, vagy háborúban, akárminek is nevezzük. Hiszen az volt, még mindig, csupán egy olyan vezetővel, aki jelen pillanatban nem tett semmit, csak a sötét árnyvadászok élén állt. De csak idő kérdése volt, hogy a démonvér mikor uralkodik el rajta teljesen és hozza el azt a káoszt a világra, amit én akartam. A kiabálása még nem is rémisztett meg, de a tekintet, az a koromfekete tekintet… hátrébb léptem ösztönösen. Bevallom, ijesztőnek tűnt, de ahogy kitisztult a tekintete, mély levegőt vettem. Nem akartam tovább idegesíteni, hiszen félő volt, elszabadul máris a pokol. - Nem mondtam, hogy gyenge lennél… - Láttam, hogy a gyűrűhöz nyúl és tudtam, hogy itt akar hagyni, de nem akartam ezt. – Ne menj el… hiányoztál, Elowen. – A tekintetébe véstem a sajátomat, de nem tettem semmi mást. Még csak oda sem mentem, hisz nem erőszakkal akartam itt tartani. Másrészt, bármi is hangzott el az utóbbi pár percben, az semmit sem változtatott azon, hogy meg akartam őt menteni. - Nem vagy gyenge. Sosem mondtam, hogy az lennél… mindig is erős voltál. Néha igazán vakmerő is… és bátor, mert mindig mellettem voltál, akkor is, mikor a legrosszabb dolgokat műveltem veled. Én is ezt akarom tenni, Elowen. Veled maradni… bár jelenleg nem megoldható, hisz be vagyok zárva. – Vontam vállat, de reméltem, hogy a lényeget érti. – Nekem már csak te maradtál. Talán… sosem volt másom, csak te. Te és Dorian. – Őt sem felejtettem el, de tudtam, hogy cserben hagytam és fogalmam sem volt, mi van vele jelenleg. Csak remélhettem, hogy életben maradt… de nem mertem rákérdezni Elowennél erre.
Megannyi döntést hoztam meg annak érdekében, hogy megmentsem őt. Hiszen, ha elveszítem azzal együtt ugyanúgy elveszítettem volna saját magamat. A sorsom így vagy úgy, de meg volt pecsételve. Mindenképpen elvesztettem volna azt, aki vagyok így legalább neki adhattam egy második esélyt és mindeközben az élére állhattam egy mozgalomnak, amit képes voltam irányítani és visszafogni. Szükség volt rám, hogy megfékezzem őket, hiszen megölni nem vagyok képes egyiküket sem. Valakinek, a valakijei. Lehet, hogy sok rossz tett tapad már a lelkeikhez, de megváltozott valami, amikor hozzám kerültek. - De nem fogom megengedni, hogy mindent visszacsinálj. Hát nem áldoztunk fel már eleget? Megtaláljuk a módját, hogy újra képesek legyünk tényleg egymáshoz közel menni, de nem oldhatunk meg mindent. Mert a sötét árnyvadászok is emberek. Nem mindegyikük akarta ezt az életet és még köztük is lehet jó, aki nem érdemli meg, hogy meghaljon. - Persze a Klávé-t ismerve kérdés nélkül ki akarják majd őket végezni. Úgy érzem, hogy az én feladatom az, hogy megóvjam őket. Magamra vettem ezt a szerepet és nem fogok csak úgy kibújni alóla, mert éppenséggel úgy tartja kedvem vagy úgy érzem, hogy kezd túl sok lenni számomra. Pár lépés hátrálás után még hátat is fordítottam neki. Hát mégis miért nem érti meg, hogy nem egy megmentésre váró hercegnő vagyok? Nem tartozik nekem senkivel. - MIÉRT NEM TUDSZ BÍZNI BENNEM? - Fakadtam ki visszafordulva az irányába és észre sem vettem, hogy a szemeim éj feketévé változtak. Kellett egy pillanat, hogy lenyugodjak, megfogtam az orrnyergemet és vettem pár mély levegőt, lehunyt szemekkel szedtem össze a darabkáimat. Mire újra kinyitottam a szemeimet, már az eredeti pompájukban tündököltek. - Nem arra van szükségem, hogy kételyeket ébressz bennem, hogy kételkedj abban, hogy mire vagyok képes, de ha szerinted ilyen gyenge vagyok, akkor nincs itt mit keresnem. - Azzal a kezemhez nyúltam és készen álltam, hogy véget vessek ennek a találkozónak itt és most.
Összepréseltem az ajkaimat a szavaira és vissza kellett fognom magam, hogy ne keljek ki magamból. Régen megtettem volna, hiszen a démonvér fűtött, sőt, felerősített bennem mindent, legfőképp a hangomat, a dühömet, a sötétséget… de most megvolt a saját magam kontrollja. Én magam. Már nem befolyásolt egy belső, sötét én – csak magam voltam. - Te feláldozhatsz mindent, de én nem? Ez nem így működik, Winnie… - Szándékosan a becenevét mondtam. Talán el akartam őt érni. Éreztetni akartam vele, hogy… igenis fontos, mindannak ellenére, amit műveltem vele. Hiszen számtalan alkalommal ártottam neki. Újra és újra… és újra… csoda volt, hogy egyáltalán a végsőkig, sőt, azon túl is mellettem állt. Furcsa volt, de jó érzés is volt egyben. Igen… jó. Sosem éreztem ilyesmit, amíg bennem volt Lilith vére. Tényleg egy szörnyeteg voltam úgy, abban a mivoltomban, de most… igazán megpróbálhattam jól cselekedni, nem? Itt volt az én nagy esélyem. Még akkor is, ha azt a temérdek rosszat nem tudom eltörölni semmivel, a jövőn változtathatok… talán. Rám förmedt, mire én megráztam a fejemet. Nem értettem. Miért… csinálja ezt? Sóhajtottam egy nagyot és hagytam, hogy végigmondja. - Bízok benned… elfogadom azt a döntésed, hogy megmentettél. Igen. De neked is el kell fogadnod, ezen elv alapján: az én döntésemet, hogy meg foglak menteni. – Makacs voltam. Ez volt az, ami nem változott meg így sem; démonvér nélkül. Ragaszkodtam azokhoz a dolgokhoz, amiket a fejembe vettem és ez alól sosem volt kivétel. - Erős vagy, de nem biztos, hogy ez ide elég… - Ezúttal nem mentem újra közel hozzá, hiszen ez a vita, ami ment köztünk, eleve éket vert kettőnk közé. Pedig nem a rossz szándék vezérelt. Ezúttal nem rosszat akartam, hanem jót. Miért volt ez olyan nagy baj? Egyáltalán nem fogok letenni arról a tervemről, hogy megmentsem, mondhat bármit… még azzal is megfenyegethet, hogy megöl, ha megpróbálom. Nem érdekelt. Csak az, hogy ezúttal a helyes utat válasszam.
Tudom jól, hogy illúzió mégis valahogy melegséggel töltötte el a lelkemet a tény, hogyha nem is igazán, de egymás közelében lehetünk, hogy úgymond hozzáérhetek. Pedig tudom jól, hogy ez sosem fog igazán megtörténni. Nem tudom, hogy mégis miként tudom majd megváltoztatni ezt az egészet helyzetet, hiszen tűrhetetlen állapot. Szeretnék mellette lenni és meggyőződni arról, hogy biztonságban van és boldog. Nem pedig csak a távolból figyelni, miközben engem teljesen felemészt a sötétség és semmit nem tehetek ellene. Persze nem adom fel. Valamilyen megoldást majd úgy is találunk, de abban az esetben, ha mégsem, akkor pedig elfogadom a sorsomat. Én döntöttem el, hogy ezt akarom. Meg akartam menteni a férfit, akit szeretek. Nem fogom engedni, hogy valaki más bűnhődjön a saját döntéseimért. - Ez is jár, de nem áldozhatsz fel mindent ennek az oltárán. Néha veszítünk, de ez nem azt jelenti, hogy fel kellene adnunk. - Lehet, hogy felemészt majd a sötétség, de akkor majd szembenézek a helyzettel. Tudom jól, hogy milyen volt ez Sebastian-nak, úgyhogy talán mivel külső szemlélőként volt egy kis betekintésem talán könnyebben tudom majd uralni a helyzetemet. - Fejezd be! - Förmedtem rá, kezemet kihúztam az övéből és tettem pár lépést hátrébb tőle. - Én döntöttem így. El kell fogadnod a döntésemet, Sebastian. Nincs más választás. Nem fogom újra rád sózni ezt az egészet. A sötét árnyvadászoknak kell egy vezető, aki visszafogja őket. Erre pedig képes vagyok. Bíznod kell bennem.. Bízol bennem? - Azt szeretném, ha bízna bennem, ha elhinné, hogy képes vagyok erre. Lehet, hogy a sötétség idővel felemészti majd a lelkemet de őszintén hiszem, hogy majd nem veszem el ebben teljesen. - Kérlek fogadd el, Sebi.. Elég erős vagyok ehhez. - Nem akarom, hogy még egyszer a lelkét megfertőzze a démoni vér. Hiszen a legrosszabbat hozta ki belőle és nem fogom engedni, hogy az áldozatomat semmissé tegye. Nem azért áldoztam fel a gyerekünket, hogy mindent visszacsináljunk.
Kedvem lett volna visszavágni a szavaira, ehelyett csak egy grimaszra futotta. Úgy véltem, hogy ő is kétségbeesett lépést tett, mikor meghozta azt a döntést, amivel megmentett engem. Még nem tudta, de… én tudtam, hogy idővel meg fogja bánni. Az a sötétség, azok a kényszeres tettek, amiket önként nem tenne meg… vagyis a démonvér nélkül. A fejemet csóváltam meg gyengén, majd a földre pillantottam. Aztán a kezünkre, mert egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Tudtam, hogy ez nem ő. Tudtam, hogy csupán egy illúzió, mégis olyan élőnek éreztem, mint még soha senkit és semmit. Talán mert most az voltam, akinek mindig is lennem kellett volna; egy érzésekkel teli személynek, aki… jelenleg igazából csak szenvedtem. De nem igazán mutattam ki, mert ha valamire, hát erre jól emlékeztem: a gyengeséget nem volt szabad láttatni. Kimutatni. A gyengeségnek nem volt semmi… értelme. Sóhajtottam egy aprót. A tekintetébe fúrtam a magamét és így hallgattam végig, szerinte mi is az, amit megérdemlek. Halványan elmosolyodtam. - A boldogság számomra az lenne, ha meg tudnálak menteni téged. Ez is jár nekem? – Kérdeztem még mindig azzal a mosolyfélével az ajkaimon, aztán ez le is olvadt az arcomról. Megoldáson kezdtem gondolkodni és lett is egy ötletem, de… Elowen elhúzta tőlem a kezét. Úgy tűnt, nem támogatja az ötletet, pedig tudhatta volna, hogy… - De ez az egyetlen megoldás! Gondolj bele, Elowen. Mindig is kelleni fog vezető a sötét árnyvadászoknak, hacsak nem elpusztítjuk őket a démonméreggel együtt, ami benned van… de a legjobb mégis az lenne, ha belőled kiszívva… újra… visszakerülne oda, ahová való. Én pedig megkaphatom a jogos büntetést, amit nekem szántak. Te élhetnél… - Megfogtam újra a kezét, de ezúttal a másikat is, s így néztem rá. Reméltem, hogy egyetért velem, habár… kár volt ebben reménykednem. A démonvér túlságosan átvette már az irányítást az elméje, a teste fölött, hogy meglássa ebben az egészben a logikát. Pedig segíteni akartam neki. Nem ezt érdemelte, amit kapott… hanem egy sokkal jobb jövőt.
Kezdőlap
- De ha meg sem próbálod, akkor azzal igazából elfogadod a kudarcot. Én pedig nem olyasvalakinek ismertelek meg, aki könnyedén feladná. - Nekem is rengeteg harcot kell még megvívnom, ha győzedelmeskedni szeretnék. De mindeközben a legnagyobbat vívom saját magammal és egyelőre még csak megjósolni sem tudom, hogy mégis mi lesz ennek a vége. Pontosan tudom, hogy milyen volt Sebastian, hogy mennyire nehéz volt őt legbelül elérni, úgyhogy minden erőmet abba kell fektetnem, hogy velem ez soha se történhessen meg. 
Tudom jól, hogy illúzió mégis valahogy melegséggel töltötte el a lelkemet a tény, hogyha nem is igazán, de egymás közelében lehetünk, hogy úgymond hozzáérhetek. Pedig tudom jól, hogy ez sosem fog igazán megtörténni. Nem tudom, hogy mégis miként tudom majd megváltoztatni ezt az egészet helyzetet, hiszen tűrhetetlen állapot. Szeretnék mellette lenni és meggyőződni arról, hogy biztonságban van és boldog. Nem pedig csak a távolból figyelni, miközben engem teljesen felemészt a sötétség és semmit nem tehetek ellene. Persze nem adom fel. Valamilyen megoldást majd úgy is találunk, de abban az esetben, ha mégsem, akkor pedig elfogadom a sorsomat. Én döntöttem el, hogy ezt akarom. Meg akartam menteni a férfit, akit szeretek. Nem fogom engedni, hogy valaki más bűnhődjön a saját döntéseimért.